col. 695–696page 217 of 364
PG 102:695νακας· εἰς οὓς ἀφορῶν, καὶ πρὸς ἐκείνους σεαυτὸν σχηματίζων καὶ διαμορφῶν, οὐ χαλεπῶς ἔξεις συνο ορᾷν, τίνες τε τῶν πράξεων ἀνθεῖν τὴν ἐν τῇ ψυχῇ παρασκευάζουσιν ὡραιότητα, καὶ τίνες αὐτὴν, ώσπερ σπίλοι καὶ ῥυτίδες, εἰς αἰσχρὰν ὄψιν καὶ ἀσχέ μονα μετασκευάζουσιν. ἂν τὰς μὲν ἀπαλείφων, τὰς δὲ ἐγγραφόμενος, ἔμψυχον, ὡς ἀληθῶς, καὶ κάλλιστον θεοφιλούς πολιτείας σεαυτὸν ἐπιδείξεις ἀγαλμα, καὶ ἥδιστον ἐμοὶ καὶ πᾶσιν εὐσεβέσι καὶ θέαμα καὶ διήγημα. Δι᾿ ὁ καὶ τὰς χεῖρας εἰς οὐρανοὺς ἐξαπλώσας, καὶ τὴν περὶ σὲ στοργὴν καὶ τὸν πόνον, καὶ τὴν εἰς Θεὸν ἀναφερομένην δόξαν, ἀνθ' ἱκετε ρίας αὐτῷ προτείνας, ἐπεύχομαί σε, τῶν ἐλπίδων καὶ παραινέσεων ἐργάτην δόκιμον, καὶ πιστὸν φύλακα γενέσθαι· καὶ εἴης μοι δι' ἁπάσης ιδέας κατορθωμάτων ἐπίσημος καὶ περίβλεπτος, ἄκρος μὲν σύν εσιν, μνήμην δ' ἀσφαλής· ἡδὺς ἐν λόγοις· τοὺς τρό πους ἡδύτερος· ἐράσμιος ἐντυχεῖν· τοῖς ἀεὶ ἐποῦσιν ἐρασμιώτερος· κράτιστος τὸ παρὸν κρῖναι, καὶ ἀγα γεῖν εἰς διάταξιν· ὀξὺς τὸ μέλλον ἰδεῖν· προμηθὴς φυλάξασθαι· ἔτοιμος μεγάλας αυτουργῆσαι πρώτ ξεις· ἑτοιμότερος τό κατορθωθεν διασώσασθαι δεινὸς μὲν τὸ συμφέρον κρύπτειν, κρείττων δε λα θάνειν, δεινότερος δε φωρᾶσαι τοὺς ἐπηρεάζοντας φοβερὸς μὲν τοῖς πολεμίοις· ποθεινὸς δὲ τοῖς ὑπο ηκόοις· ἀμφοῖν δὲ κοινὸς τὸ αἰδεῖσθαι καὶ θαυμάζι σθαι· κρείττων ἡδονῶν· ἥττων σωφροσύνης· ὀργῆς κύριος· πραότητος φίλος· ταχὺς θηρεῦσαι τὸ δίκαιον, ἀδέκαστος διανείμαι· γνώμην εὐσταθής· ταῖς ὑπο σχέσεσι βέβαιος· γενναῖος ἐν φόβοις· άτολμος προς πᾶσαν παρανομίαν, καὶ μηδεμίαν ραστώνης καρτερίας καὶ καλῶν πόνων ἀνταλλασσόμενος· εὐεργετείν πρόθυμος· κολάζειν ὀκνηρός· φιλίας ἐραστής ο έχθρας πολέμιος· ἐλέους πηγή· οἰήσεως μείζων ταπεινοφροσύνης ἐλαττούμενος· ὑπερόπτης πλούσ του· πενίας ἐπίκουρος· ἀλήθειαν τιμῶν· ψεύδει μὴ σπενδόμενος· ἀταπείνωτος οὐκ εὐδοκιμῶν, εὐδοκιμῶν δὲ οὐ φυσιούμενος· γλώσσης αυτοκράτωρ ἀκοῆς φύλαξ· ἀφῆς, καὶ τῆς ἄλλες αἰσθήσεως, ἀδυσώπητος ἐπιστάτης, καὶ μηδενὶ πάθει ἐνδιδοὺς μηδὲ τοῖς ἐρεθισμοῖς κηλούμενος τῶν ὀρέξεων· καὶ σύμπαν εἰπεῖν, είης μοι πάσης ἀρετῆς καὶ εὐσι βείας, οὐ τοῖς ὑπὸ σὲ μόνον ὑπογραμμὸς καὶ παρά δειγμα, ἀλλὰ καὶ τῷ μετὰ σὲ παντὶ τῶν ἀνθρώπων γένει, καλὰ καὶ μεγάλη, καὶ καλὰ καὶ μεγάλα κατεργαζομένη, παραίνεσις. Δι' ά σοι μάλιστα καὶ ἡ τῶν οὐρανῶν ἀνέκφραστος καὶ ἀἴδιος βασιλείας, εἰς πλή ρον ἀναφαίρετον, καὶ κατασκήνωσιν ἀδιάδοχον, καὶ ὑπερφυῆ καὶ θείαν τρυφήν, καὶ ἀπόλαυσιν μὴ λυομένην, παρασχεθήσεται.illas oculos converteris, et te ad ipsas conforma- νακας· εἰς οὓς ἀφορῶν, καὶ πρὸς ἐκείνους σεαυτὸν
veris et composueris, non difficulter intueri possis
et animadvertere, qualesnam illæ sunt actiones,
quæ in animo tuo facient puchritudinem efflorescere; quæque itidem eamdem, veluti maculæ quædam et sordes, in turpem et deformem effigiem
solent alterare. Illas dum eluis, has dum inscribis,
imaginem tute temet vere vivam et eximiam conversationis secundum Deum ordinatæ exhibebis;
quam et ego lubentissime, et pii etiam omnes, cum
et oculis velimus, tum etiam sermone usurpare. Ea
propter manus in cœlum extendens, et meum erga
te amorem, labores susceptos, divinamque exinde
resultantem gloriam suppliciter Deo offerens, votis
omnibus postulo, ut secundum spes de te conceptas
opere ipso adimpleas admonitiones nostras, et deliter easdem custodias, ita ut per species singulas
præclarorum operum illustris et excellens conspiciare: ut prudentia summa polleas, memoria valeas, fias suavis affatu, moribus suavior, congredientibus amabilis, magis adhuc autem comitibus
et amicis: ut de re præsenti quæcunque prudenter valeas statuere, ordinare, et futurum acute
prospicere: cautus ad custodiendum, promptus et
expeditus ad res magnas aggrediendum, easdemque consummatas possis et eodem statu conservare: ut quod e re tua fuerit, studiose occultes, nec latebris extrahare, sed speculatores et
vim facturos discooperias: sis terribilis hostibus,
subditis desiderabilis, apud utrosque habeas et veDerationem et admirationem: voluptates vincas
temperantia,iræ dominere. Sis amicus mansuetudinis, celer in justitia indaganda, impartiarius in
distribuendo, constans sententia, promissis Gdus,
generoso animo in terroribus, meticulosus ad omne
contra leges: noli socordiam vel remissionem animi
aliquam præferre laboribus et patientiæ justis: sis
ad benefaciendum promptus, tardus ad puniendum,
amatoramicitiæ, inimicitiarum hostis, inisericordiæ
fons: opinionem de te magnam ne concipias, humi
litate te minorem judica, divitias contemne, pauperibus auxiliator, veritatem colito, foedus cum mendacibus ferire noli: ne dejiciaris animo, si gloriam non
assequaris; sin autem assequeris,noli elatior esse:linguam coerce, aures custodi, tactui et cæteris sensibus
moderator assistas non dimovendus,passioni nulli te
victum trade, nec prurigine orexium delinitus sis: et
ut uno verbo complectar omnia, omnigenæ virtutis
et pietatis te exemplar exhibe et delineationem;
neque tuis solum subditis, sed universo mortalium
generi, qui vel post te futuri sunt, ut rerum magnarum et præclare gerendarum habeant te egregium
admonitorem. Ita autem tibi regnum illud cœlorum in æternum et inexplicabile, in sortem hæreditatis haud auferendæ, in tabernaculum sine successore possidendum, in voluptatem et gaudium
supra naturam, planeque divinum, nulla non æternitate perfruendum concedetur.
σχηματίζων καὶ διαμορφῶν, οὐ χαλεπῶς ἔξεις συνο
ορᾷν, τίνες τε τῶν πράξεων ἀνθεῖν τὴν ἐν τῇ ψυχῇ
παρασκευάζουσιν ὡραιότητα, καὶ τίνες αὐτὴν,
ώσπερ σπίλοι καὶ ῥυτίδες, εἰς αἰσχρὰν ὄψιν καὶ ἀσχέ
μονα μετασκευάζουσιν. ἂν τὰς μὲν ἀπαλείφων, τὰς
δὲ ἐγγραφόμενος, ἔμψυχον, ὡς ἀληθῶς, καὶ κάλλι
στον θεοφιλούς πολιτείας σεαυτὸν ἐπιδείξεις ἀγαλμα,
καὶ ἥδιστον ἐμοὶ καὶ πᾶσιν εὐσεβέσι καὶ θέαμα
καὶ διήγημα. Δι᾿ ὁ καὶ τὰς χεῖρας εἰς οὐρανοὺς
ἐξαπλώσας, καὶ τὴν περὶ σὲ στοργὴν καὶ τὸν πόνον,
καὶ τὴν εἰς Θεὸν ἀναφερομένην δόξαν, ἀνθ' ἱκετε
ρίας αὐτῷ προτείνας, ἐπεύχομαί σε, τῶν ἐλπίδων καὶ
παραινέσεων ἐργάτην δόκιμον, καὶ πιστὸν φύλακα
γενέσθαι· καὶ εἴης μοι δι' ἁπάσης ιδέας κατόρθω
μάτων ἐπίσημος καὶ περίβλεπτος, ἄκρος μὲν σύν
εσιν, μνήμην δ' ἀσφαλής· ἡδὺς ἐν λόγοις· τοὺς τρό
πους ἡδύτερος· ἐράσμιος ἐντυχεῖν· τοῖς ἀεὶ ἐποῦσιν
ἐρασμιώτερος· κράτιστος τὸ παρὸν κρῖναι, καὶ ἀγα
γεῖν εἰς διάταξιν· ὀξὺς τὸ μέλλον ἰδεῖν· προμηθὴς
φυλάξασθαι· ἔτοιμος μεγάλας αυτουργῆσαι πρώτ
ξεις· ἑτοιμότερος τό κατορθωθεν διασώσασθαι·
δεινὸς μὲν τὸ συμφέρον κρύπτειν, κρείττων δε λα
θάνειν, δεινότερος δε φωρᾶσαι τοὺς ἐπηρεάζοντας·
φοβερὸς μὲν τοῖς πολεμίοις· ποθεινὸς δὲ τοῖς ὑπο
ηκόοις· ἀμφοῖν δὲ κοινὸς τὸ αἰδεῖσθαι καὶ θαυμάζι
σθαι· κρείττων ἡδονῶν· ἥττων σωφροσύνης· ὀργῆς
κύριος· πραότητος φίλος· ταχὺς θηρεῦσαι τὸ δίκαιον,
ἀδέκαστος διανείμαι· γνώμην εὐσταθής· ταῖς ὑπο
σχέσεσι βέβαιος· γενναῖος ἐν φόβοις· άτολμος προς
πᾶσαν παρανομίαν, καὶ μηδεμίαν ραστώνης κάρτε
ρίας καὶ καλῶν πόνων ἀνταλλασσόμενος· εὐεργετείν
πρόθυμος· κολάζειν ὀκνηρός· φιλίας ἐραστής ο
έχθρας πολέμιος· ἐλέους πηγή· οἰήσεως μείζων·
ταπεινοφροσύνης ἐλαττούμενος· ὑπερόπτης πλούσ
του· πενίας ἐπίκουρος· ἀλήθειαν τιμῶν· ψεύδει μὴ
σπενδόμενος· ἀταπείνωτος οὐκ εὐδοκιμῶν, εὐδοκι·
μῶν δὲ οὐ φυσιούμενος· γλώσσης αυτοκράτωρ -
ἀκοῆς φύλαξ· ἀφῆς, καὶ τῆς ἄλλες αἰσθήσεως,
ἀδυσώπητος ἐπιστάτης, καὶ μηδενὶ πάθει ἐνδιδοὺς
μηδὲ τοῖς ἐρεθισμοῖς κηλούμενος τῶν ὀρέξεων· καὶ
σύμπαν εἰπεῖν, είης μοι πάσης ἀρετῆς καὶ εὐσι·
βείας, οὐ τοῖς ὑπὸ σὲ μόνον ὑπογραμμὸς καὶ παράδειγμα, ἀλλὰ καὶ τῷ μετὰ σὲ παντὶ τῶν ἀνθρώπων
γένει, καλὰ καὶ μεγάλη, καὶ καλὰ καὶ μεγάλα κατερ
γαζομένη, παραίνεσις. Δι' ά σοι μάλιστα καὶ ἡ τῶν
οὐρανῶν ἀνέκφραστος καὶ ἀἴδιος βασιλείας, εἰς πλή
ρον ἀναφαίρετον, καὶ κατασκήνωσιν ἀδιάδοχον, καὶ
ὑπερφυῆ καὶ θείαν τρυφήν, καὶ ἀπόλαυσιν μὴ λυομέ
νην, παρασχεθήσεται.
G
col. 697–698page 218 of 364
PG 102:697Τῷ ὑψηλοτάτῳ καθολικῷ πάσης τῆς ᾿Αρμενιακῆς Ἐκκλησίας, τῆς κατὰ πᾶσαν τὴν οἰκουμένην, καὶ σοφίᾳ καὶ συνέσει κεκοσμημένῳ κυρῷ Κωνσταντίνῳ, Γερμανὸς ἐλέῳ Θεοῦ ἀρχιεπίσκοπος Κωνσταντινουπόλεως, νέας Ρώμης, καὶ οἰκουμενικός πατριάρχης.: ᾿Αγαλλιάσθω ὁ οὐρανὸς, καὶ εὐφραινέσθω ἡ λ.ANGELO MAI MONITUM
De duabus epistolis sequentibus Photii patriarchæ ad Zachariam Armeniorum patriarcham et ad Asutium
ejusdem gentis principem, et de variis inter Græcos et Armenios pro religiosa concordia tractatibus.
1. Ut Photii duas ad Zachariam Armeniorum patriarcham, atque ad Asutium ejusdem gentis supremum principem epistolas in hoc volumine divulgarem, causa mihi Nicolai mystici epistola 139 fuit, in
qua hi Photii cum Armeniis tractatus, ut vidimus, commemorantur. Epistolæ quidem ad Zachariam
testis est etiam Samuel Aniensis, a me olim et a cl. Zohrabo Mediolani editus, in suo Chronico ad
Christi annum878 his verbis: Constantinopoli patriarcha erat Photius, qui nuper ad Zachariam patriarcham nostrum consortii ineundi causa epistolam scripserat. Quo loco nos editores adnotavimus: hæc Photii
prolixa epistola exstat in codicibus Armeniacis collegii Veneti Sancti Lazuri De altera vero contemporanea
Photii epistola ad Assutium principem, verba facit Serposius Comp. hist. t. II, p. 44. Hoc ego triplici
testimonio admonitus Nicolai, Samuelis, atque Serposii, de Photiani utriusque scripti non exsistentia
solum, verum etiam, in aliena saltem lingua, conservatione (etenim Græce neque in Montacutii epistolarum Photii edictione hæ duæ leguntur, neque a me in Hellenicis unquam codicibus observatæ fuerunt)
rogavi RR. Patres Mechitaristas, utsi ipsorum commodo ac libito fierit posset, Photianas mecum epistolas communicarent: hique tantam præ se tulerunt benignitatem, ut illarum statim apographum, cum
Italica P. Eduardi Hormutii, perdocti viri mihique amicissimi, interpretatione utendum concesserint.
Quo accepto munere, nolui equidem occasionem omittere sociandi Photium cum Nicolao, qui familiaris
ejus et cathedræ successor fuit: quodque magis interest, gestivi protinus, novum hoc Ecclesiasticæ historiæ additamentum ad publicam notitiam perferre. Est enim hic unus ex tot tractatibus, quibus Græca
Ecclesia cum Armeniis instaurare concordiam fideique religiosæ unitatem conata est.
2. Profecto disputationum omnium, quæ inter duas Ecclesias habitæ sunt, seriem non contexam: id
enim ad generalem potius religionis historiam pertinet. Video tamen principem fere omnium in hanc
aleam descendisse sanctum Proclum, qui sæculo quinto, et quidem ante Chalcedonense concilium vixit,
scripta ad Armenios dogmatica epistola, qua illos contra falsas doctrinas communivit. Superest adhuc
ipsa epistola inter Procli opera, rei vero historia exponitur apud Galanum t. I, p. 69 et seq. Trullani
canones sæculo septimo editi, ob emendandam præsertim Armeniorum liturgiam ac disciplinam, notissimi sunt. En autem octavo sæculo sanctus Germanus I, patriarcha Byzantinus zelum suum pro Armeniorum orthodoxia exprompsit, datis ad eos litteris, ut duplicis in Christo naturæ confessionem, et Chalcedonensis synodi admissionem suaderet: quæ litteræ non exstant quidem,sed carum certa notitia legitur
in Armeniorum ipsorum menologio apud Galanum p. 78, nec non in Tarsensi concilio apud eumdem
p. 341 Germano tunc omnino consensisse dicuntur Armenii op. cit. p. 77, præsertim quia hunc inter
divos numerant. Nunc Photius sequente sæculo curiose narrat quoties Armenii episcopi Chalcedonensem
fidem susceperint, atque aliis œcumenicis synodis interfuerint ac subscripserint. Pauloque post Nicolaus
mysticus epistolam suam ad Armenios misit, cujus nos Latinum quoque summarium in præfatione n. 14
scripsimus. Utriusque tentaminis exitus nullus fuit, ut de Nicolao nos diximus, de ipso autem Photio
Nicolaus ep. cit., quæ valde contradicunt narratis a Serposio t. II, p. 46. Secutæ sunt duodecimo sæculo,
post annum 1170, regnante apud Græcos Manuele Comneno, celebres duæ ad Armenios ob religiosam
concordiam legationes ac disputationes Theoriani philosophi cum Nersete Claiensi patriarcha, quarum
priorem Leunclavius, posteriorem nos in codicibus saltem quinque inventam edidimus. Harum tamen
felix exitus patriarchæ morte corruptus videtur: donec quinquennio post res iterum in concilio Tarsensi
acriter ventilata ac prope confecta, Manuelis imperatoris similiter obitu, Deo sic permittente, rursus
corruit.
3. Sed enim præter hactenus dicta, nova mihi quædam in mss. comperta sunt, quæ integre quidem in
alia monumentorum veterum sylloge, utspero, daturus sum; nunc tamen summariam ipsorum notitiam
delibabo. Etenim circa Christi ann. 1240, regnante Constantinopoli postremo Latinorum imp. Balduino.
Nicææ imperatore Græco Joanne Duca Vatatze, renovatum a Græcis tentamen est dogmaticam copulandi
cum Armeniis pacem. Scripsit ergo Germanus II, tunc patriarcha Græcus, epistolam ad Constantinum
eodem tempori Armeniorum patriarcham, quam ego in codicibus vaticanis legi hoc titulo et initio:
Τῷ ὑψηλοτάτῳ καθολικῷ πάσης τῆς ᾿Αρμενιακῆς Ἐκκλησίας, τῆς κατὰ πᾶσαν τὴν οἰκουμένην, καὶ
σοφίᾳ καὶ συνέσει κεκοσμημένῳ κυρῷ Κωνσταντίνῳ, Γερμανὸς ἐλέῳ Θεοῦ ἀρχιεπίσκοπος Κωνσταντινουπόλεως, νέας Ρώμης, καὶ οἰκουμενικός πατριάρχης. Incipit: ᾿Αγαλλιάσθω ὁ οὐρανὸς, καὶ εὐφραινέσθω ἡ
yű ońµepov, x. t. λ. In ea Germanus commemorat primo Tiridatis et Constantini contemporales domiAb hac Photii dogmatica epistola prorsus distinguenda est Johannis Nicæni episcopi ad eumdem
Zachariam epistola, a Combefisio in Auctario B.
PP. t. II, p. 297 edita, quæ nonnisi de festorum
celebratione agit.
Ergo Germanus I permutari nequit cum
Germano II, qui pariter ad Armenios pro concordia
scripsit, ut mox videbimus. Etenim Tarsense concilium, in quo verba fiunt de Germano, ante Germanum secundum fuit.
col. 699–700page 219 of 364
PG 102:699Διέστησεν (ὁ διάβολος) ἀπὸ τῶν Ῥωμαίων τοὺς ᾿Αρμενίους ἀδελφὰ φρονοῦντας τὸ πρότερον, οὐ διάστασιν σωματικὴν (μικρὸν γὰρ τουτὶ τὸ ἀδίκημα), ἀλλὰ ψυχικήν συν διέστησε δὲ καὶ ἀπὸ Χριστοῦ, οὐχ ὅτι διιστῶσιν αὐτοὶ εἰς Χριστοὺς δύο τὸν ἕνα Χριστὸν (τοῦτο γὰρ τὸ δόγμα τοῦ ἀντικειμένως ἔχοντος πρὸς αὐτοὺς Νεστορίου, ὃν καὶ ἡμεῖς ὁλοψύχως αναθέματι αἰωνίῳ καθυποβάλλομεν, ὡς ἕνα τῆς τῶν Ἰουδαίων Συναγωγῆς), ἀλλ' ὅτι τὰς δύο φύσεις εἰς μίαν συγχέουσι τολμηρῶς· ὡς μήτε τῷ προαιωνίῳ Πατρὶ, μήτε τῇ ὑποχρονίῳ Μητρὶ ὁμοούσιον νοεῖσθαι καὶ συμφυῆ τὸν Υἱόν· οὔτε γὰρ ἐκ θεότητος καὶ ἀνθρωπότητος ὁ Πατήρ, οὔθ᾽ ἡ Μήτηρ τοιαύτη· δεῖ δὲ τοῖς ὀρθῶς φρονοῦσιν ὁμοφυῇ τοῦτο κηρύττειν τῷ Πατρὶ καὶ ἡμῖν· οὐ κηρυχθήσεται δὲ οὕτως, εἴπερ αἱ δύο φύσεις εἰς μίαν κραθείσαι συν ηνέχθησαν, ἀλλ᾽ εἰ σώζοιντο ἀσύγχυτοι ἐν τῷ αὐτῷ καὶ ἑνὶ Χριστῷ· αὕτη μὲν πρώτη αἰτία τῆς διαστάσεως καὶ τῆς κοινῆς ὁλομελίας τὸ καλὸν τοῦτο μέλος τῶν ᾿Αρμενίων ἀποκοπέν μακρὰν ἀπεῤῥίφη· μέλος δε πάν τῆς ὁλότητος ἐκτμηθέν, πολλοῖς περιστοιχίζεται μετὰ τὴν ἐκτομὴν τοῖς κακοῖς, μελαίνεται, σήπεται, δυσ ωδίας ἐκπέμπει, σκώληκας αναβράττει· οὐ γὰρ ἐπὶ μόνῃ τῇ πρώτη αἱρέσει ἡ τῶν ᾿Αρμενίων Εκκλησία παραμεμένηκεν, ἀλλὰ καὶ ἕτερα προσεξεύρηκεν ἔθνη ταῖς ἐκκλησιαστικοῖς ἐναντιούμενα παραδόσεσι. Γράμμα ἀποστολικὸν πρὸς τὸν λίβελλον τῆς τῶν ᾿Αρμενίων Εκκλησίας, τὸν ἐκ προσταγῆς τοῦ καθολικοῦ τῆς τοις αὐτῆς ᾿Εκκλησίας κυροῦ Κωνσταντίνου γραφέντα πρὸς τὸν ἁγιώτατον πατριάρχην κῦριν Γερμανὸν, ἐκτεθέν μετὰ τὴν ἐκείνου πρὸς Κύριον ἐκδημίαν παρὰ τῶν ὑποκειμένων τῷ θρόνῳ τῆς Κωνσταντινουπόλεως άρχισ ρέων. — Ὁ τὴν ῥηγικὴν ἀνεζωσμένος ἀρχὴν τῆς τῶν ᾿Αρμενίων γενεάς, κ. τ. λ.nationes: atque hunc miraculo visæ crucis conversum, et a beato Silvestro per baptismatis aquas lepra
mundatum, illum vero prædicatione S. Gregorii e vitiorum cœno vitaque belluina ereptum: atque hos
ambos reges religionis communione concordes, suis unumquemque populis orthodoxam Christi doctrinam
tradendam curasse Et Armenios quidem prioribus tribus œcumenicæ auctoritatis conciliis assensum suum
præbuisse: deinde tamen diaboli fraude deceptos in pestiferam hæresim incidisse, qua unicam in
Christo naturam ex deitate et humanitate concretam affirmantes, universam incarnationis œconomiam
pessumdederunt. Sic enim Christus neque æterno Patri suo qui nihil humanitatis habet, neque Virgini
Matri quæ vicissim deitatis est expers, foret consubstantialis. Frustra autem Armenios objecisse orthodoxis Christi in duos divisionem: hanc enim Nestorii esse blasphemiam, quem hominem Judæi instar
abominatur Ecclesia. Sic autem separatis a catholico corpore Armeniis, alias subinde pravas consuetudines, ecclesiasticæ traditioni contrarias, inter eos, ut fit, obrepsisse. Hæc nos breviter diximus, quæ in
Græco textu paulo copiosius scribuntur sic: Διέστησεν (ὁ διάβολος) ἀπὸ τῶν Ῥωμαίων τοὺς ᾿Αρμενίους
ἀδελφὰ φρονοῦντας τὸ πρότερον, οὐ διάστασιν σωματικὴν (μικρὸν γὰρ τουτὶ τὸ ἀδίκημα), ἀλλὰ ψυχικήν συν
διέστησε δὲ καὶ ἀπὸ Χριστοῦ, οὐχ ὅτι διιστῶσιν αὐτοὶ εἰς Χριστοὺς δύο τὸν ἕνα Χριστὸν (τοῦτο γὰρ τὸ
δόγμα τοῦ ἀντικειμένως ἔχοντος πρὸς αὐτοὺς Νεστορίου, ὃν καὶ ἡμεῖς ὁλοψύχως αναθέματι αἰωνίῳ καθυπο
βάλλομεν, ὡς ἕνα τῆς τῶν Ἰουδαίων Συναγωγῆς), ἀλλ' ὅτι τὰς δύο φύσεις εἰς μίαν συγχέουσι τολμηρῶς· ὡς
μήτε τῷ προαιωνίῳ Πατρὶ, μήτε τῇ ὑποχρονίῳ Μητρὶ ὁμοούσιον νοεῖσθαι καὶ συμφυῆ τὸν Υἱόν· οὔτε γὰρ
ἐκ θεότητος καὶ ἀνθρωπότητος ὁ Πατήρ, οὔθ᾽ ἡ Μήτηρ τοιαύτη· δεῖ δὲ τοῖς ὀρθῶς φρονοῦσιν ὁμοφυῇ τοῦτο
κηρύττειν τῷ Πατρὶ καὶ ἡμῖν· οὐ κηρυχθήσεται δὲ οὕτως, εἴπερ αἱ δύο φύσεις εἰς μίαν κραθείσαι συν
ηνέχθησαν, ἀλλ᾽ εἰ σώζοιντο ἀσύγχυτοι ἐν τῷ αὐτῷ καὶ ἑνὶ Χριστῷ· αὕτη μὲν πρώτη αἰτία τῆς διαστάσεως·
καὶ τῆς κοινῆς ὁλομελίας τὸ καλὸν τοῦτο μέλος τῶν ᾿Αρμενίων ἀποκοπέν μακρὰν ἀπεῤῥίφη· μέλος δε πάν
τῆς ὁλότητος ἐκτμηθέν, πολλοῖς περιστοιχίζεται μετὰ τὴν ἐκτομὴν τοῖς κακοῖς, μελαίνεται, σήπεται, δυσ
ωδίας ἐκπέμπει, σκώληκας αναβράττει· οὐ γὰρ ἐπὶ μόνῃ τῇ πρώτη αἱρέσει ἡ τῶν ᾿Αρμενίων Εκκλησία
παραμεμένηκεν, ἀλλὰ καὶ ἕτερα προσεξεύρηκεν ἔθνη ταῖς ἐκκλησιαστικοῖς ἐναντιούμενα παραδόσεσι.
4. Transit mox Germanus ad Haitonis Armeniorum regis, nec non patriarchæ eorumdem Constantini
laudes, qui de instauranda fidei concordia sincero, ut sperat, affectu laborabant, missis ad Græcos legatis Theodoreto hegumeno, et Bssilio monacho: qua ex re speque Germanus (sede sua tunc pulsus et
errans) plus gaudii se percepisse affirmat. quam si Constantinopolis Latinorum per id tempus tyrannide,ut
ait, oppressa, ad Græci Cæsaris jus reversa fuisset. Porro tantam se suscepisse de Armeniorum conversione fiduciam dicit, ut, etsi nullas a Catholico receperat litteras, ipse tamen fretus Antiocheni patriarchæ testimonio, qui ejus rei obses erat, nec non Theodoreti monachi affirmatione, negotium occepisset,
misso ad Armenios Melitenes metropolita; quem nunc ad se cum aliquot ejus gentis episcopis remitti
postulat, ut de Catholici regisque circa rem tantam voluptate certior fiat.
5. Acceptis Germani litteris respondit Constantinus Armenius, perscripta fidei suæ formula seu libello,
qui etsi in diverso Vat. longeque dissito exemplari legitur Armeniace atque Latine, eum nihilominus ad
hanc tractationem pertinere, manifestum ex titulo fit, qui ita se habet: Confessio brevis Armeniorum fidei,
tradita a sanctis Patribus et recepta; scripta vero ad sanctogenitum patriarcham Constantinopolitanum.
præcepto Constantini catholici Armenorum. Versatur hæc confessio in expositione mysteriorum sanctissimæ
Trinitatis, et Christi Jesu incarnationis, vitæ, mortis, resurrectionis, atque in cœlum reditus. Est autem
universa locutio hujusmodi, ut catholico passim sensu intelligi posse videatur: quanquam duarum diserte
naturarum, nedum definitionis Chalcedonensis, mentionem omnino vitat, et quibusdam præterea particulis æquivoca fortasse sententia subest. Cæteroqui Constantinus passam et mortuam Christi humanitatem dicit, immortalem divinitatem: Spiritum sanctum a Patre procedentem: corpus Christi datum nobis
in cibum, et ejus sanguinem hostiam pro peccatis: Athanasii magni auctoritatem bis laudat, ad symbolum ejus, ut plane apparet, respiciens. Certe hic Constantinus apud Romanum pontificem Gregorium IX
habitus est orthodoxus, qui pallium et alia ornamenta ad eum misit cum pacificis litteris, quæ sunt apud
Rainaldum ad Christi annum 1239, n. 82.
6. Antequam hic Constantini libellus fidei ad Græcos perveniret, mortem cum vita Germanus [1
patriarcha commutavit: itaque nonnisi a patriarchali clero et episcoporum cœlu suscipi potuit, qui eo
lecto, epistolam vacante sede rescripserunt, in codice Vaticano superstitem, hoc titulo et initio: Γράμμα
ἀποστολικὸν πρὸς τὸν λίβελλον τῆς τῶν ᾿Αρμενίων Εκκλησίας, τὸν ἐκ προσταγῆς τοῦ καθολικοῦ τῆς τοις
αὐτῆς ᾿Εκκλησίας κυροῦ Κωνσταντίνου γραφέντα πρὸς τὸν ἁγιώτατον πατριάρχην κῦριν Γερμανὸν, ἐκτεθέν
μετὰ τὴν ἐκείνου πρὸς Κύριον ἐκδημίαν παρὰ τῶν ὑποκειμένων τῷ θρόνῳ τῆς Κωνσταντινουπόλεως άρχισ
ρέων. — Ὁ τὴν ῥηγικὴν ἀνεζωσμένος ἀρχὴν τῆς τῶν ᾿Αρμενίων γενεάς, κ. τ. λ. Responsio ad libellum Armeniacc
Ecclesiæ jussu catholici ejusdem Ecclesiæ domini Constantini scriptum ad sanctissimum patriarcham dominum Germanum. Facta est autem hæc responsio post illius ad Dominum transitum, a subjectis Constantinopolitanæ sedi episcopis.Incipit: Quiregalem dignitatem apud Armeniorum gentem obtinet, etc.Et libellum quidem
Armenii patriarchæ allatum sibi aiunt Græci a Gregorio metropolita Isauriæ,eumdemque paulo fortasse obscurum et sensuum profundidate abstrusum, verumtamen charitati scrutanti pervium, appellare videntur.Quamobrem ipsi vicissim recitata mox sua luculenta fidei professione, ad eamdem Armenios invitant, atque ad
omnimodam concordiam dogmatum stabiliendam. Ergo septem synodorum (inter quas Chalcedonensis)sum-
col. 701–702page 220 of 364
PG 102:701Οἴδατε γὰρ καὶ ὁμολογεῖτε τρανῶς μεθ' ἡμῶν τὴν ἐκ δύο φύσεων, θεό τητός τε καὶ ἀνθρωπότητος, συντεθεῖσαν μίαν ὑπόστασιν Χριστοῦ τοῦ Υἱοῦ τοῦ Θεοῦ, καὶ δοξάζετε ἕνα Υἱὸν καὶ Θεόν, ἐνωθέντα σαρκὶ ἐμψύχῳ, νοερᾷ τε καὶ λογικῇ κατὰ τὴν καθ᾽ ὑπόστασιν ἔνωσιν, καὶ ἀσυγχύτους τὰς φύσεις, καὶ ἔτι μένειν τὰς συνελθούσας καὶ ἀποτελεσάσας τὴν μίαν ὑπόστασιν τοῦ Χριστοῦ· ἡμεῖς γὰρ τὸν φρενοβλαβή Νεστόριον δυάδα υἱῶν φληναφήσαντα, καὶ τὴν ᾿Αειπαρθένου Θεοτόκον, Χριστοτόκον καλέσαντα, καθυποβάλλομεν ἀναθέματι· ἀλλ' εὖ γε ὑμῖν, ἀδελφοί, ὅτι καὶ τοὺς τῆς τετάρτης συνόδου καρπούς, οὓς τὸ πρὶν ὡς ὄμφακας ἀπεπτύετε, νῦν ὡς ωρίμους καὶ ἡδυτάτους προσίεσθε· εἴθε δε καὶ ὑπὸ τὴν τοῦ δένδρου σκιὰν τοῦ ἐκβλαστήσαντος τοὺς τοιούτους καρποὺς ἴδοιμεν καθημένους ὑμᾶς σὺν ἡμῖν· τὸ γὰρ ἀσύγχυτόν τῶν ἐπὶ Χριστῷ δύο φύσεων συνελθουσῶν, καὶ το ἐνιαῖον τῆς ὑποστάσεως, καὶ ἐν τῷ λιβέλλῳ ὑμῶν γραφόμενον εύρομεν, καὶ θαῤῥοῦμεν ὅτι καὶ τὴν κράσιν, καὶ τὴν φύρσιν, καὶ τὴν σύγχυσιν τὴν τὰς δύο φύσεις εἰς μίαν συγκερ νῶσαν φύσιν, μεθ᾿ ἡμῶν καλῶς ἀποβάλλεσθε· καὶ αὐτοὺς τοὺς ταύτην παραδιδάξαντας, τόν τε ἄνουν Διόσο κορον καὶ τὸν Εὐτυχία τὸν δυστυχή, οὓς ἡ ἐν Χαλκηδόνι δ' σύνοδος τῶν ἐξακοσίων τριάκοντα Πατέρων, σὺν τῷ ἁγίῳ πάπα τῆς παλαιᾶς Ρώμης Λέοντι τῷ θεόφρονι, τῷ ἀναθέματι παραδέδωκε. (εἰ οὖν ἀδελφὰ καὶ ὑμεῖς φρονεῖτε ἡμῖν, τὴν κατὰ Χριστὸν ἡμετέραν ὁμοίωσίν τε καὶ μόρφωσιν, ἐν πᾶσι τοῖς ἡμετέροις θεοπαραδότοις θεσπίσμασι καὶ ἱεροῖς ἔθνεσιν ἑαυτοὺς ἀναμορφώσατε, καὶ πᾶν τὸ ἐλλεῖπον ἀναπληρώσατε, καὶ τὸ περιττεύον καλῶς περιέλετε), Επιστολή πεμφθεῖσα παρὰ τοῦ πατριάρχου Κωνσταντινουπόλεως κυροῦ Μανουὴλ πρὸς τὸν ῥῆγα Αρμε νίων κῦριν Χεττούμιον, καὶ πρὸς τὸν σφῶν καθολικὸν κύριν Κωνσταντῖνον, καὶ πρὸς ἅπασαν τὴν Ἐκκλησ σίαν αὐτῶν, πάλιν ἐκ τρίτου, περὶ τῆς μεθ᾿ ἡμῶν ἑνώσεως τῶν Ῥωμαίων, ἔτους, 'εμνς'. ν' ς', Πανευτυχέστατε, πανευγενέστατε, πανενδοξότατε, πατυψηλότατε, περιώνυμε ῥήξ τοῦ ἀνδρικωτάτου καὶ μεγαλοδυνάμου γένους τῶν ᾿Αρμενίων, τρίτον ήδη γράμμα τη μεγαλουργοτάτη ῥηγική σου ἐπιστελλομεν ἐξουσίᾳ, καὶ πᾶσι τοῖς εὐγενεστά τοις, κ. τ. λ., τῷ τε σοφία, κ. τ. λ., υπερυψηλῳ καθολικῷ τῆς τῶν ᾿Αρμενίων Ἐκκλησίας, κ. τ. λ. Μανουὴλ ἐλέῳ Θεοῦ ἀρχιεπίσκοπος Κωνσταντινουπόλεως, νέας Ρώμης, καὶ οἰκουμενικός πατριάρχης. ἀπεριέργως πάντη καὶ ἀδόλωςEPISTOLARUM LIBER I.
mam exponunta quibus tanquam totidem tubis sacerdotalibus profane Hierichuntis,id est hæreseum, mœnia prostrata fuisse aiunt. Deinde gratulantur quod jam in libello sic loquantur Armenii, ut appareateos a
Chalcedonensi synodo non dissidere: Οἴδατε γὰρ καὶ ὁμολογεῖτε τρανῶς μεθ' ἡμῶν τὴν ἐκ δύο φύσεων, θεότητός τε καὶ ἀνθρωπότητος, συντεθεῖσαν μίαν ὑπόστασιν Χριστοῦ τοῦ Υἱοῦ τοῦ Θεοῦ, καὶ δοξάζετε ἕνα Υἱὸν
καὶ Θεόν, ἐνωθέντα σαρκὶ ἐμψύχῳ, νοερᾷ τε καὶ λογικῇ κατὰ τὴν καθ᾽ ὑπόστασιν ἔνωσιν, καὶ ἀσυγχύτους τὰς
φύσεις, καὶ ἔτι μένειν τὰς συνελθούσας καὶ ἀποτελεσάσας τὴν μίαν ὑπόστασιν τοῦ Χριστοῦ· ἡμεῖς γὰρ τὸν
φρενοβλαβή Νεστόριον δυάδα υἱῶν φληναφήσαντα, καὶ τὴν ᾿Αειπαρθένου Θεοτόκον, Χριστοτόκον καλέσαντα,
καθυποβάλλομεν ἀναθέματι· ἀλλ' εὖ γε ὑμῖν, ἀδελφοί, ὅτι καὶ τοὺς τῆς τετάρτης συνόδου καρπούς, οὓς τὸ
πρὶν ὡς ὄμφακας ἀπεπτύετε, νῦν ὡς ωρίμους καὶ ἡδυτάτους προσίεσθε· εἴθε δε καὶ ὑπὸ τὴν τοῦ δένδρου
σκιὰν τοῦ ἐκβλαστήσαντος τοὺς τοιούτους καρποὺς ἴδοιμεν καθημένους ὑμᾶς σὺν ἡμῖν· τὸ γὰρ ἀσύγχυτόν
τῶν ἐπὶ Χριστῷ δύο φύσεων συνελθουσῶν, καὶ το ἐνιαῖον τῆς ὑποστάσεως, καὶ ἐν τῷ λιβέλλῳ ὑμῶν γραφόμενον
εύρομεν, καὶ θαῤῥοῦμεν ὅτι καὶ τὴν κράσιν, καὶ τὴν φύρσιν, καὶ τὴν σύγχυσιν τὴν τὰς δύο φύσεις εἰς μίαν συγκερνῶσαν φύσιν, μεθ᾿ ἡμῶν καλῶς ἀποβάλλεσθε· καὶ αὐτοὺς τοὺς ταύτην παραδιδάξαντας, τόν τε ἄνουν Διόσο
κορον καὶ τὸν Εὐτυχία τὸν δυστυχή, οὓς ἡ ἐν Χαλκηδόνι δ' σύνοδος τῶν ἐξακοσίων τριάκοντα Πατέρων,
σὺν τῷ ἁγίῳ πάπα τῆς παλαιᾶς Ρώμης Λέοντι τῷ θεόφρονι, τῷ ἀναθέματι παραδέδωκε. Constat autem,
Armeniorum errores in quarta præsertim, quinta, sextaque synodo fuisse damnatos, quæ contra Monophysitas, Synusiastas, Synchyticos et Monothelitas celebrate fuerunt. Et quidem Græci diserte adnotant
a sexta synodo quartam fuisse firmatam. Ergo quia jam Armenii quartæ synodi fructus se gustasse, quos
antea respuebant, confessione sua demonstrarunt, hortantur eos Græci ut sub ipsius arboris umbra, id
est sub ejus synodi auctoritate, requiescere demum velint: quo dicto innuunt, nondum Armenios publicum et manifestum Chalcedonensi synodo assensum præbuisse; quæ est prope æterna ejus gentis
calamitas et miseria; gentis dico quatenus est schismatica, et monophysismo laborans; partem enim
ipsius catholicam, et cum Romano pontifice consentientem, semper excipio. Deinde epistola non sine
causa attingit septimam quoque contra Iconomachos synodum; namque Armenios hac etiam hæresi
fuisse aliquando afflatos, narrat Nicetas Choniata in Historia lib. 11, 3. Renovata postremo ad plenam
nullo articulo excepto orthodoxiam adhortatione (εἰ οὖν ἀδελφὰ καὶ ὑμεῖς φρονεῖτε ἡμῖν, τὴν κατὰ
Χριστὸν ἡμετέραν ὁμοίωσίν τε καὶ μόρφωσιν, ἐν πᾶσι τοῖς ἡμετέροις θεοπαραδότοις θεσπίσμασι καὶ ἱεροῖς
ἔθνεσιν ἑαυτοὺς ἀναμορφώσατε, καὶ πᾶν τὸ ἐλλεῖπον ἀναπληρώσατε, καὶ τὸ περιττεύον καλῶς περιέλετε),
aiunt Græci mitti ab se ad Armenios Joannem Melitenes episcopum, cum Joanne altero Constantinopolitanæ Ecclesiæ logotheta, qui verbis Græcæ synodi coram agant pro demortuo nuper Germano, cujus in
sedem nemo adhuc successerat.
7. Tertia demum epistola missa est anno 1248 ad Haitonem Armeniæ regem a Manuele II patriarcha,
qui post trimestre Methodii II regimen, Byzantinam cathedram insederat. En epistolæ titulum et initium:
Επιστολή πεμφθεῖσα παρὰ τοῦ πατριάρχου Κωνσταντινουπόλεως κυροῦ Μανουὴλ πρὸς τὸν ῥῆγα Αρμε
νίων κῦριν Χεττούμιον, καὶ πρὸς τὸν σφῶν καθολικὸν κύριν Κωνσταντῖνον, καὶ πρὸς ἅπασαν τὴν Ἐκκλησ
σίαν αὐτῶν, πάλιν ἐκ τρίτου, περὶ τῆς μεθ᾿ ἡμῶν ἑνώσεως τῶν Ῥωμαίων, ἔτους, 'εμνς'. ν' ς', id est Græcorum anno 6756, Latinorum 1248, indictione sexta. Incipit autem: Πανευτυχέστατε, πανευγενέστατε,
πανενδοξότατε, πατυψηλότατε, περιώνυμε ῥήξ τοῦ ἀνδρικωτάτου καὶ μεγαλοδυνάμου γένους τῶν ᾿Αρμε
νίων, τρίτον ήδη γράμμα τη μεγαλουργοτάτη ῥηγική σου ἐπιστελλομεν ἐξουσίᾳ, καὶ πᾶσι τοῖς εὐγενεστά
τοις, κ. τ. λ., τῷ τε σοφία, κ. τ. λ., υπερυψηλῳ καθολικῷ τῆς τῶν ᾿Αρμενίων Ἐκκλησίας, κ. τ. λ. Ipse autem patriarcha Manuel (ut supra Germanus) ita epistola subscribit: Μανουὴλ ἐλέῳ Θεοῦ ἀρχιεπίσκοπος
Κωνσταντινουπόλεως, νέας Ρώμης, καὶ οἰκουμενικός πατριάρχης. Manuel miseratione divina archiepiscopus
Constantinopoleos, novæ Romæ, et œcumenicus patriarcha. Prolixa est hæc quoque epistola in qua primo
preces ad Deum fiunt ut Armeniorum regem sua gratia illuminet, quo is pariter genti suæ facem præferat
ad dignoscendam fidei orthodoxiam; quæ verba, ut reor, denotant nondum regem ejusque gentem ad
plenam veritatis lucem venisse. Monophysismi quoque et monothelismi denuo fit confutatio, cum lucida
ac theologica incarnationis Dominicæ et vitæ expositione. Memorantur patriarchæ Antiocheni Græci (erat
enim Armeniorum Ecclesia in patriarchatus Antiocheni jure) litteræ ad Græcumimperatorem et ad Germanum II olim patriarcham, quæ negotium concordiæ urgebant ἀπεριέργως πάντη καὶ ἀδόλως sine ulla
tergiversatione aut dolo faciendæ: quas Antiocheni litteras attulerant monachi Theodoretus et Blasius.
Exin praeteritorum tractatuum historia contexitur; nempe quod Germanus, acceptis iis litteris, Melitenensem metropolitam in Armeniam legatum ire jussisset; quodque Armenii vicissim suæ fidei libellum
misissent, mortuo interim patriarcha Germano. Tum vacantis ecclesiæ clerum et imperatorem, libello
lecto, misisse in Armeniam iterum Melitenensem episcopum, cum prælato alio, et cum illis litteris quas
nos secundasdiximus, et paulo ante summatim retulimus. Quid inde porro secutum sit, dicit nunc Manuel
patriarcha, nempe Armenios vana verba legatis dedisse, scilicet nihil confleri posse, quia patriarcha
eorum procul aberat in arce Romela ad Euphratem, sine cujus simulque gentilis synodi auctoritate perfici
unio non poterat. Igitur post hanc alteram legationem, ac futile Armeniorum responsum, aliquot annos
decurrisse (nimirum ab anno circiter 1241 usque ad 1248); donec iterum Armenii ad Græcum imperatorem scripsisse videntur de negotio concordiæ: quam Græci ut absque diuturniore mora conficerent,
tertiam nunc legationem mittunt, nempe Melitenensem prædictum,et Philadelphia metropolitam Phocam,
Letter IXEpistola IX
col. 703–704page 221 of 364
ad firmandum denique, si fieri posset, religiosum fœdus, ita tamen ut de quibusdam capitulis Armenios
antea interrogarent, quæ valde intereratutrum ipsi admitterent necne. Hortatur denique Manuel patriarcha
Haitonem regem ejusque gentem, ut memores orthodoxi Tiridatis et veterum Armeniæ episcoporum qui
tribus prioribus conciliis interfuerant, in fidei unitatem cum catholica antiquitate conspirent.
8. Ex his, quæ hactenus disputavimus, perspicue constat præcipuam Armeniorum hæresim in hoc
verti, quod neque duas in Christo naturas profiteri volunt, neque synodum Chalcedonensem, epistolamque
sancti Leonis PP., quæ id dogma definiit, admittere.Quatuordecim igiturjam prope sæcula effluxerunt, ex
quo pars Armeniorum maxima in prædicta secta doctrinæque perversitate versatur; Græcorum autem ad
insinuandam orthodoxiam, revocandamque concordiam conatus plerumque irritos vidimus. Latinorum
tamen paulo feliciores tractatus cum Armeniis fuisse scimus: ecce enim gentis ejus mediocris numerus,
Dei gratia electus, abjecta illa quam designavimus hæreseos tessera, cum Romano pontifice, id est cum
catholica Ecclesia, unitatem fovet. Qui utinam fortunatarum Deoque dilectarum animarum numerus magis
magisque in dies augeatur! quam rem haud inani fortasse neque infirma spe nos auguramur.
Ad Zachariam patriarcham Armeniorum.
Edita ab Ang. Maio (Specileg. Rom. t. X, p 449– 459).
Illustri atque omnigenere virtutum fulgenti,dilectissimo domino nostro Zachariæ, viro apostolico, et magni
Thaddæi apostoli ac beatissimi sancti Gregorii sedem tenenti, magistro atque inspectori regionis Ararat,
populi borealis primati, magno pastori exercituum Ascenez in pontificali eminentia constituto, et pignus
futuræ inter angelos remunerationis habenti, Photius archiepiscopus Constantinopoleos, novæ Romæ, salu.
tem sanctitati vestræ dicit.
1. Plurimas Deo gratias egimus, cujus beneficio nobis contigit, ut sanctitatis vestræ epistolam, que
catholicæ vestræ fidei nuntia est, reciperemus; atque ut in ea, tanquam in theologiæ sole, verbis quidem
parca, sed doctrinis ubere, spiritalis concordiæ studium cerneremus. Quod autem de concilio Chalcedo
nensi scribitis vos dubitare, ipsumque suspectum habere, propterea quod fama didita sit, id cæteris
orthodoxis conciliis adversari; ita tamen ut subjungatis, vos omnino neque Jacobi Zanzali, a quo Jacobite,
neque Juliani Halicarnassensis, neque Petri Antiocheni, neque Eutychis discipulos esse, sed sancti Gre
gorii martyris et confessoris ac borealium omnium populorum illuminatoris, id, inquam, magna nos
lætitia cumulavit. Cum enim tanti doctoris alumni sitis, prorsus non decet, vos mentis vestræ· consilia
sequi, sed illam potius amplecti sententiam, quam sacræ Litteræ suadent; neque illorum falsam cavillationem
pensi habere, qui Scripturam sacram pro sua opinione depravant, inconstantibus hominum animis fucum
facientes; veluti olim pseudoprophetæ, qui ex suæ mentis arbitrio, non ex Dei voluntate loqui solebant.
2. Age vero nos diligenti vestigatione comperimus, anno adamussim quinto decimo post sancti Isaaci
ex hac vita ad Christum Jesum discessu, coactum fuisse Chalcedonense concilium; quo anno sanctus
Vardanus cum exercitu suo in Ardacensi provincia martyrium fecit, sedem episcopalem tenente Josepho
ex Leontii sodalibus uno. Quam ob rem Armenii Persarum incursione vexati, ei concilio interesse non
potuerunt; atque hinc accidit, ut verax concilii ejus relatio ad eos non devenerit. Nihilo tamen minus
Armenii concilio illi non sunt adversati, imo auctoritatem ejus agnoverunt usque ad Devinense con
ciliabulum, per annos 106 nempe a secundo Marciani anno usque ad Justiniani decimum, et Nersetis
catholici Ascitaracensis sextum, qui Devinense prædictum concilium congregavit Persis in Armenia
Si Ascenez sunt Armenii, ut apparet etiam
ex Hieremia 11. 27, vana est conclusio disputa
tionis Calmeti ad Genes. x, 3, qui Ascenez definit
esse populos Ascanticos circa Tanaim.Gravius adhuc
allucinatur Combefisius in adnotationibus ad Joannis
Nicæni epistolam (de qua nos retro p. 441) qui vo
cabulum Azat de Armeniis dictum, existimat inter
pretandum esse àσxntás, religiosæ vitæ homines;
cum contra Azat Armeniace significet liberæ con
ditionis homines seu optimates.
Leontius insignis apud Armenios illius tem
poris sacerdos, qui cum cæteris necem illam glorio
sam a Persis passus est, quam luculenta historia
narravit Armenius Elisæus.
Cod. mendose 74.
Galanus quidem, Villottus, et Lequinius, freti
historicis Armeniis aliquot, quorum notitia ad eos
pervenit, Devinense conciliabulum in Nersetis Asci
taracensis patriarchatu collocant. Sed tamen vera
ciores et graviores historiæ nostræ scriptores, rem
illam in Abraham I patriarchatu peractam dicunt;
qui anno 554 electus fuit, et Cyrioni Iberorum pa
triarchæ adversari cœpit Chalcedonensis concilii
defensori; ideoque prædictum conciliabulum cele
bravit, ut Cyrionem excommunicaret, atque unam
esse decerneret Christi Jesu naturam, et denique
trisagii notissimum illud additamentum canijuberet.
Constatinsuper librorum hæreticorum apud Arme
nios interpretationem, quam Photius in epistola
memorat, sub Abrahamo patriarcha fuisse curatam,
Syrum vero Abdiscium a Nersete haud quidem As
citaracensi sed Scinogho fuisse consecratum, qui
nonnisi anno 640 ordinatus fuit, et pseudosynodum
Devini convocavit. Quia ergo, prout sana chrono
logia tradit, Chalcedonense concilium anno 451 ha
bitum est, quo adamussim anno Vardani sociorum
que ejus martyrium contigit, sequitur ut Devinense
conciliabulum ad annum post Chalcedonense 144
referendum sit. E. HORMUTIUS.
col. 705–706page 222 of 364
regnantibus, decimo quarto Chosrois imperantis anno; usus ad eam rem ministro Abdiscio Syro, qui de
Sassane monasterioque Sareptæ cum sociis advenerat: hique ordinati sunt a Nersete episcopi, admise
runtque Dioscorum, et Flavianum civitatis Nabuchi episcopum, ac Timotheum Alexandrinum cogno
mento Ælurum: iidemque libros varios in Armeniacam linguam transtulerunt, insertis multis contra Chal
cedonense concilium calumniis Hi idcirco postremorum interpretum titulo indigitantur.
3. Ergo Armenii istorum doctrina imbuti unam Jesu Christi hominis ac Dei naturam agnoverunt, et
trisagio verba qui crucifixus es addiderunt; quod studiose fecerunt, ut Chalcedonensi concilio et quinque
patriarchis contradicerent: atque ita a Græcorum communione, indicto his anathemate, recesserunt.
Eares Persarum regem magno gaudio affecit, quia nempe Armenios a Græcorum auctoritate recessisse
videbat quare collaudato Nersete, filium suum, prout promiserat, in adoptionem ei tradidit, et Arme
niacæ provinciæ vectigalia administrationi ipsius et faventium eiepiscoporum permisit. Attamen anno 16
æræ Armeniacæ Vardanus Mamiconensis Surenam interfecit, provinciæ Armeniacæ pro Persarum rege
præfectum, injuriæ impatiens, quam Surenas optimatibus intulerat, ablatas his dignitates ad episcopos
transferendo quo patrato facinore, ipse cum suis cognatis multisque opibus ad Græcos profugit.
4. Justiniani imperantis anno 17 dum is sanctæ Sophiæ templum exstrueret, ipso sanctissimæ
Crucis festo die, Vardanus communicare Græcorum sacris recusavit, dicens eam sibi rem per institutores
suos non licere Tunc imperator multorum episcoporum magistrorumque convocari concilium jus
sit, centumque et triginta homines Constantinopoli convenerunt. Hoc quintum concilium dicitur; cui
Armenii quoque interfuerunt, et Chalcedonense concilium se admittere scripto testati sunt. Præterea
cum Musceghus Mamicouensis Græcorum Armeniorumque copiis sociatis, Chosrois Persarum regis po
tentiam fregit, atque ab ipso rege non sine honore dimissus ad Mauricium imperatorem rediit, oborto
forte de rebus sacris sermone coram imperatore, hic novum concilium indixit, ad quod episcopi Armenii
21, Græci autem 160 concurrerunt; idque sextum concilium appellatur: in quo rursus Armenii,
quæstione instituta, Chalcedonense concilium scripto suffragio comprobaverunt sub Mose gentis catholico.
5. Postremo cum Heraclius imperator relata de Persis victoria Carinam (quæ est Erzerum) venit, Ar
meniorum catholicus Esdras multos gentis suæ episcopos, nec nou Syros complures convocavit; a quibus
ventilata accurate controversia triginta diebus, denuo consenserunt Armenii sponte sua, cogente nemine,
ut concilium Chalcedonense scripto firmarent Quod vero ad Johannem Mairacomensem attinet, is
quidem Sabellii Petrique Antiocheni morbo correptus, mentes omnium furore conturbabat. Quam ob
rem regnante Constantio Heraclii filio, patriarcha Nersete qui dicitur Scinoghus, Diodoro autem Res
tunio principatum Armeniorum tenente, hujus improbi hominis candente ferro frons signaculo vulpis
notata fuit, alque ita infamatus ad Caucasi cautes relegatus est. Verum is post Nersetis obitum reversus
in Armeniam, voti sui composest factus, præcipue post conversum in Armeniacam linguam Juliani Ha
licarnassensis librum Sergii opera in synodo Manazacertæ. Atque hinc doctrina sua confirmata, ali
gero prope cursu universam regionem vestram pervasit.
6. Jam vero vestra prudentia plane intelligit, quod si tantus episcoporum numerus Chalcedone conve
nit ut errores confirmarent, haud ipsi tantummodo forent vituperandi, verum et orbis totus qui ipsorum
sententiæ assensus est. Altamen vos pro virtute vestra cavete ne decipiamini. Namque infirmi quidem ho
mines instabiles atque rudes, credulitate laborare solent et fraudibus decipi; sapientes vero fallacias
hujusmodi auribus aversantur.
Postea Photius Christianæ religionis origines et incrementa paulo fusius narrat,Græcam gentem præcipue
dilaudans ob variam humanarum litterarum scientiam, quæ veræ recipiendæ religioni viam stravit; atque
ob tot ejus doctores catholicos, quos appellat: nominatimque Constantinopolim celebrat tuanquam novam
Jerusalem. Cæteroqui de patriarchatuum aliquot origine malitiose el procul omni veritate loquitur.Hanc
nos epistolæ Photianæ partem, nulla rerum novitate utilem, ob arctatum libri nostri spatium non invit,
omittimus: atque ad controversiam cum Armeniis properamus, quæ et tunc et omni tempore duplex fuiti
de admittenda videlicet Chalcedonensis concilii auctoritate, et de credenda verbisque profitenda duplici in
An Nabachi? Certe apud Assemanum Bibl.
orient. t. II, p. 244, legimus, Dioscori Nabachæi
opera catholicum Libani ducem, gente Maronitam,
Jacobiticis erroribus infectum fuisse.
De plurimis inter Armenios propagatis erro
ribus diu multumque loquitur Isaacus ipsorum ca
tholicus apud Combefisium Auct. B. PP. p. 318–
Initium æræ Armeniacæ, apud Samuelem
Aniensem in Chronico, sumitur a Christi anno 554.
Corruptas sæpe in hac epistola numerales
notas comperimus. Vir cl. Invernitius in magni
Justiniani vita p. 122 seq. narrat ab hoc impera
tore impensam fuisse operam templo sanctæ So
phiæ ædificando vel potius instaurando, annis
sui imperii secundo et quinto, et undecimo demum
solemni ritu dedicatum.
Contraria his referuntur in Armeniorum
historiis, nempe Vardanum sub Justiniano II, seu
Rhinotmeto, venisse Constantinopolim, ibique in
sanctæ Sophiæ templo cum sociis suis Græcorum
sacra frequentasse. E. HORMUTIUS.
Minor veritate numerus hic videtur, culpa,
ut reor, amanuensis.
Confirmatur hoc a Chronico Armeniaco apud
Galanum t. I, p. 186.
Intellige præcipue opus pro hæresi Incor
rupticolarum, quod Juliani scriptum refutat Seve
rus Antiochenus apud nos in hoc ipso volumine.
Sergii autem interpretis meminit ill. et rev. Suniæ
archiepiscopus in suo egregio Conspectu histoiær
litter. Arm. p. 40.
col. 707–708page 223 of 364
Christo natura. Quod enim Armenii heterodoxi Chalcedonense concilium ad hanc usque diem re
spuunt, in causa jam non est facti historici ignorantia aut error, sed ipsa potius hæresis monophysitica,
quam a concilio damnatam ipsi retinent a majoribus suis traditam ac propugnant, dum unam per
tinaciter in scriptis et confessionibus suis Christi dicunt; reclamantibus omnibus, qui adversus eos quovis
tempore disputarunt, Chalcedonensis synodi defensoribus,ut et in his Photii aliorumque Græcorum epistolis
et in evulgatis aliis a me veterum libris sæpe videre est. Sic ergo pergit Photius.
7. Nunc cuma Domini nostri Jesu Christi nativitate usque ad annum Marciani imperantis secundum
anni effluxerint 451(16); et deinde post concilium Chalcedonense usque ad nos, anni 424 mirum
est ac prope portentosum, credi a vobis posse, quod populus sanctus, electus atque acceptabilis,qui annis
451 recto cum dogmate Evangelium conservavit, quo veluti copioso fonte perpetuoque flumine orbis
terrarum irrigatus est, subito errore abripi se permiserit; cum is potius hæreticos omnes semper refu
taverit, fidemque orthodoxam servaverit. Præterea exploratissimum est omnes homines a prædictis do
ctoribus evangelicam veritatem hausisse: etenim sanctorum doctorum quos supra laudavimus libri
per orbem diffusi fuere, qui Christi divinitatem aperte asserunt. Ergo a sancto Nicæno concilio initium
capiamus, cujus breviter argumentum exponemus, et cum Chalcedonensi conferemus, ut appareat num
cum illo hoc consentiat, ejusque vestigiis insistat, an adversetur potius vel repugnet.
8. Beatus Epiphanius octoginta recenset hæreses, viginti quidem ante Domini nostri incarnationem,
post hanc autem sexaginta. Attamen haud opus fuit universali concilio ob illas exstinguendas, quia vide
licet sancti Ecclesiæ doctores omni tempore, una cum nonnullis episcopis, eas profligaverant, ac veritatis
oraculis tanquam lapidibus obruerant. Igitur impius ille princeps, qui deitatem ambiens, thronum suum
supra nubes statuere dixit, seque Altissimo parem esse, cum Evangelium citato cursu per quatuor mundi
plagas, nemine obstante, pervagari cerneret, livore tactus, currum ipse quoque sibi machinatus est qua
driformem,contra evangelicam quadrigam, quatuor scilicet rotas ex hæresibus quatuor componens,quarum
duæ adversus sanctissimam Trinitatem blasphemias evomunt, reliquæ duæ contra Servatoris incarna
tionem, sicuti scriptum est: Posuerunt in cœlum os suum, et lingua eorum transivit in terraº. Scilicet con
vicium sacrosanctæ Trinitati fecerunt, Verbumque ob mundi salutem in terras delapsum, atque ejusdem
incarnati œconomiam calumniati sunt. Causa autem illis erroris perniciosi fuit, ipsorum stultitia affir
mantium unam naturam, unamque hypostasim,id est personam.Reapse Sabellius Libycus etsi unam sacra
tissimæ Trinitatis naturam profitebatur, personas tamen in unum confudit, seque in barathrum perdi
tionis conjecit, quia confusionem mistionemque invexit atque alterum Judaismum. Arius contra Alexan
drinus, æque ac tres in sanctissima Trinitate personas, naturam quoque subdividere nisus est in tres
diversas differentesque substantias; consequenterque a veritate devius, creatum a Patre Filium dixit
non genitum.
9. Cum sic igitur a Sabellio et Ario Ecclesia Dei turbaretur, anno post Domini nostri Jesu Christi magni
Dei nativitatem 325 Constantini imperantis 19 sancti Patres convenerunt Nices, adfueruntque ibi
patriarchæ, Romæ quidem Silvester Alexander Alexandriæ, Eustathius Antiochiæ, Alexander Constan
tinopoleos, Macarius Hierolosymorum, Aristaces quoque Armeniorum sancti Gregorii locum te
nens: hique simul cum 318 episcopis, Ecclesia cum anathematibus expulerunt Sabellium atque Arium, con
fessique sunt Filium de Patre genitum etradium substantiæ ejus.Mox deArianorum secta Macedonius exstitit,
Spiritus sancti hostis, quem creatum, non autem emissum neque procedentem a Patre aiebat. Montanus
vero aliique Sabellii alumni, majore adhuc impietate sanctissimam Trinitatem ad unicam personam rede
gerunt. Igitur annis 56 post Nicænum conciliuin decursis, anno magni Theodosii imperantis 111
sancti Patres Constantinopoli sunt congregati. Aderant patriarchæ Damasus Romæ Nectarius Con
stantinopoleos, Timotheus Alexandriæ, Cyrillus Hierosolymorum, Meletius Antiochiæ, sanctusque Nerses
Psal, lxxii, 9.
Photius ait a gloriosisissima resurrectione.
Usus sum hac libertate æram variandi; secus enim,
totus temporum calculus corrueret, vel certe a
communi supputatione descisceret.
Cod. 462, quæ fortasse amanuensis Armenii
menda sunt hic et alibi. Et quidem anni etiam
apud Chronicon Samuelis immaniter variant.
Cod. 484. Atqui Zacharias patriarcha multo
ante ann. 896 obierat (quot conficiuntur ex 462
et 434), teste Samuele Aniensi in editione nostra
Mediolanensi p. 65, quo in loco idem Samuel
memorat hanc Photii epistolam ad Zachariam
extremo ejus viventis tempore missam.
Cod. rursus 462.
Apostolis, evangelistis, Justino, Irenæo,
Athanasio, Gregoriis tribus Græcis, Gregorio item
Armenio, Cyrillis duobus, Ambrosio, Dionysio,
Joan. Chrysostomo, Epiphanio, Proclo; namque
hæc nomina recitat Photius in parte epistolæ omissa.
Cod. 315, a resurrectione.
Ita recte codex.
In epistola ad Michaelem Bulgarum Photius
rectius dicit Silvestrum adfuisse Nicææ, non ipsum
per se, sed per legatos suos.
Omittit hunc recte S. Germanus apud nos
in Spicil. t. VII, p. 19. Photius autem vana ambi
tione et contra omnem historiæ veritatem, facit
hunc patriarcham Constantinopoleos ante Nicænum
concilium.
Aristaces hic dicitur Arethas in Nicænorum
Patrum catalogo Theodori lectoris apud nos Script.
vet. t. X, p. 38, col. 2.
Cod. 74.
Cod. 25.
Nimirum per suos legatos. Pro Damaso men
dose prorsus scribitur Cœlestinus apud S. Germa
num in Spicil. t. VII, p. 33. Neque enim Cœlestini
ætas id patitur.
col. 709–710page 224 of 364
receptum fuit Nicænum, ita Chalcedonense tria priora reveritum est; perspicue apparet hoc cum illis
consentire, ac nullatenus esse contrarium. Præterea leges, regulæ, canones, et instituta vel conciliis con.
firmata fuerunt vel miraculis. Miraculis quidem v. gr. Moysis in Ægypto atque in Erythræo, vel Domini
nostri Jesu Christi ægros sanantis, mortuos suscitantis, etc.; conciliis autem, veluti illo 318 Patrum, et
illo 150, quæ unam esse in Trinitate naturam, personas tres, definiverunt, Sabellioque et Ario anathema
dixerunt. Ephesi autem Patres docuerunt Mariam Virginem esse Deiparam, Nestoriumque excommuni
carunt. Denique in quarto concilio divinum Verbum de Virgine Maria incarnatum affirmarunt, ac Dio
scorum cum Eutyche communione Christiana removerunt. Age vero Dioscorus atque Eutyches, cum duo
sunt, concilium certe non conflant, neque miracula ediderunt, neque eos quisquam prodigiorum auctori
ate fultos vidit ut Eliam atque Elisæum. Cur ergo liceat, omissis 680 episcopis Chalcedonensis concilii
auctoribus, quorum multiconcilio quoque Ephesino interfuerant, duobus tantum hominibus fidem adjun
gere? Summa hæc certe stultitia foret.
19. Calumniantur præterea prædictum concilium, quasi id opera Pulcheriæ Theodosii, imperatoris
sorore, adunatum fuerit, ob ulciscendam Flaviani necem. Atqui hæc mera fallacia est: etenim id conci
lium Dei voluntate, mandatoque Leonis Romani pontificis, Anatolii patriarchæ Constantinopolitani, Maxi
miani patriarchæ Antiocheni, ac Juvenalis patriarchæ Hierosolymitani, indictum fuit. Hi enim quatuor
patriarchæ una cum 630 episcopis fidei professionem in superioribus tribus conciliis editam confirma
runt, professique sunt unui Dominum Jesum Christum in unica persona et hypostasi, ex duabus unitis
naturis, ut os obstruerent Nestorio ac Theodoro et Dioscoro: eumdemque ex duabus naturis dixerunt,
ut iis silentium indicerent, qui deitatem simul et humanitatem Jesu Christi non admittunt, et ipsum
unica natura constare dicunt.
20. Reapse Arius docuit creatum esse Filium, atque ex Virgine nihil præter corpus sumpsisse; ideo
que unam Verbi creati factique naturam dixit. Sabellius aiebat divinum Verbum apparenter tantummodo,
non re vera corpus in mundo sibi circumposuisse; ideoque et ipse unam naturam pronuntiavit. Petrus
Verbum redactum esse in corpus existimavit, atque idcirco unam naturam fassus est. Photinus ac Paulus
Samosatensis docuerunt Christum Jesum initium a Maria sumpsisse; proptereaque et ipsi unam esse
illis naturam dixerunt. Eutyches ac Dioscorus opinati sunt Christum Jesum hominis similitudinem tan
tum gessisse, et per Virginem, instar aquæ per fistulam, transisse; ideoque unam Jesu Christi naturam
affirmaverunt. Julianus Halicarnassensis Christi Jesu corpus impassibile dixit menteque carens, atque ob
¡d unicam naturam credebat. Joannes Mairacomensis et Petrus Fullo Christi Jesu conjunctionem cum
corpore ante sæcula factam docuerunt, atque hinc unam esse naturam. Apollinaris vero docuit Christum
Jesum humanam animam non assumpsisse, sed ejus locum a deitate teneri: quare etipse unius naturæ fal
sum dogma fovit. Sophronius pariter atque Eunomius Jesum Christum humana mente caruisse
dixerunt, consequenterque unicam naturam habere. Manes phantasticum Servatoris corbus fuisse, ideo
que unicam in eo naturam prædicavit: imo in epistola ad Scythianum narravit, Dei Filium apostolis in
monte lucis suæ perpetuæ naturam ostendisse, quia non duas naturas sed unam ex visibili atque invisibili
concretam habebat
Hic cessat in Armeniaco exemplari epistola Photii, cujus certe clausulam desiderari exploratum est.
Ad Asutium principem Armeniorum.
Edita ab Ang. Maio (1. c. p. 460-462).
Illustri, pio, potenti, celsa intersuos dignitate prædito, Asutio magnæ Armeniæ principi Photius patriarcha
ecumenicus, per Der gratiam episcoporum novæ Romæ primus.
1. Magna nobis cura est, ut veritatis notitiam vobis impertiamur, præsertim quia regionem vestram su
pernæ gratiæ tutela fretam scimus, et cum sancta canonica Ecclesia copulatam, uno excepto articulo
quod Deo veritatique contrarium fuisse creditis Chalcedonense concilium, cum id potius depositionem
exsiliumque Nestorii confirmaverit, ejusque exsecrabile dogma funditus aboleverit. Etenim quis ignorat
laborare stultitia eos, qui Chalcedonense concilium respuunt, prorsusque similes illis fieri qui Domino ac
Redemptori nostro conviciabantur cum dæmones expellebat? Reapse dæmonum principes nihil ab iis
differunt, qui dæmones ab hominibus ejicientem vituperabant. Jam vero cum sanctum illud concilium
Nestorio ejusque asseclis anathema dixerit, quis jam dubitat ministrum Satanæ esse Nestorium, qui san
ctum Ephesi concilium sprevit, seque novæ sectæ fecit auctorem? Si quartum igitur concilium tertio
consentit, cur ei vos maledicitis, atque ut impium traducitis? Cum alioqui compertum nobis sit ampli
tudinem tuam Domini frui patrocinio, vosque populum Dei esse, et peregrino quovis dogmate alienum.
Similis huic locus (quod valde miror) exstat
in oratione Joannis Ozniensis contra phantasticos
Num est Sophronius ille, de quo Photius
cod. V? Hic tamen contra Eunomium potius pro S.
Basilio scripsit.
col. 711–712page 225 of 364
Romanus Cyrillus Alexandrinus, Ioannes Antiochenus, Juvenalis Hierosolymitanus, qui simul cum
ducentis episcopis impium Nestorium anathemate perculsum ab Ecclesia exterminarunt. Cyrillus
autem Alexandrinus, et Proclus Cyzicenus litteris ad sanctum Isaacum in Armeniam missis causam
celebrati concilii eum docuerunt: sanctus vero Isaacus concilii auctoritatem admisit, et Nestorio dixit
anathema. Hæc fuerat rota tartarei currus tertia.
14. Posthine apparuit scelestus Eutyches, Sabellianæ sectæ surculus, qui unam esse dixit deitatis et
corporis Jesu Christi naturam: opinabatur enim factam unionem ante sæcula, et corpus de cœlo delatum,
non autem ex Virgine captum. Nestorius divinum Verbum negavit natum esse dẹ Virgine, negavit Euty
ches Verbum naturam nostram sumpsisse de matre, ac ratione ineffabili et mira cum sua deitate copa
lavisse. Porro Flavianus nostræ metropoleos patriarcha, re cognita Eutychem jussu Leonis Romani
patriarchæ sacerdotio statim atque Ecclesiæ communione privavit. Hic tamen primarium eunuchum,
quem sua pestilentia afflaverat, Chrysaphium rogavit, ut pro se ad Alexandrinum Dioscorum scriberet
quod reapse eunuchus præstitit, datis ad Dioscorum litteris, a quo Eutyches in Ecclesiæ gremium fuit
receptus. Mox tamen ipse Dioscorus conscientiæ morsibus ictus, timens Ecclesiæ canones et legem
excommunicationis, propterea quod depositum ordine hominem et anathemati subjectum recepisset,
absque mora postulavit a præcipuo illo in aula eunucho, ut concilium Ephesi indiceretur, haud sane
divinæ voluntati conforme, nec Ecclesiæ utile, sed ut patratum a se crimen velaret. Neque vero illic
synodico jure se gessit Dioscorus, sed eunucho et militaribus copiis fultus, exsilio et nece Flavianum
multavit, Leonis patriarchæ Romani epistolam sprevit, Domnum patriarcham Antiochenum excommuni
cavit, qui scelus ejus improbaverat: Juvenalem æque patriarcham Hierosolymitanum aspernatus est,
prælato his Eutyche, quem uti orthodoxum in honore habuit. Cognita Dioscori fraude, mosti episcopi
dicesserunt in suam quisque regionem atque stationem, mansitque tantum Dioscorus cum Eutyche et
paucis aliis, ceu corvus in nido suo, ceu stryx in maceriis, ceu denique titio ardens in nemore. Ergo a
magni Cyrilli ætate, et a priore Ephesi sancto concilio usque ad Dioscori conciliabulum anni effluxerunt
18 ab hoc autem ad Chalcedonense anni duo
15. Quippe junior Theodosius, tumultu audito quem in Ecclesia Dioscorus concitaverat, cujus late
perturbatio propagabatur; dum magnopere ob eam rem æstuaret, litteras a Leone patriarcha Romano
tempestive accepit, qui rogabat imperatorem, ut œcumenicum concilium contraheret, ob firmandam
sanctorum veterum Patrum traditionem. Mandavit ergo imperator, ut episcoporum conventus fieret. Sed
cum ipse eodem anno obiisset, caruit effectu decretum. Mox tamen successor ejus Marcianus primo
quidem anno imperium ad obedientiam composuit, altero autem prædictum propositum exsequendum
curavit.
16. Concludendum est igitur, prout jam supra arguimus, nempe quod si cunctæ ecclesiæ annis 451
post salutiferam incarnationem usque ad Chalcedonense concilium in vera religione fideque ortho
doxa perstiterunt, et nutricis instar lac in Christo ceu parvulis præbuerunt orbi terrarum, per doctores.
inclytos de evangelico fonte manans, quæ res toti mundo manifesta est, qui fieri potuit ut a recto tramite,
quem semper tenuerant, aberraverint? Quis credat, quinque patriarchas ad eamdem falsam sententiam
atque concilium potuisse divertere? Quod si hi reapse a vera fide descivissent, sine dubio a Deo derelicti
sanctisque locis fuissent depulsi, haud secus quam populus Israeliticus Deo rebellis gloria sua spo
liatus est.
17. Nunc jam orthodoxam doctrinam cum illa conferamus Jacobitarum acephalorum, Dioscori Euty
chisque alumnorum, qui Christi Dei et hominis unam contenderunt esse naturam, unamque rem puta
runt personam esse atque naturam. Certe ex illorum sententia consequitur, ut sanctissima Trinitas non
exsistat: nam si Trinitatis natura una est, uti revera est, unam quoque personam esse opus est: atque
ita cum Sabellio conspirant, et cum Petro Fullone, ac Joanne Mairacomensi Secus vero, si unum
quid sunt persona atque natura, sequitur ut, quia tres sunt sanctissimæ Trinitatis personæ, necessario
tres quoque naturæ sint, prout vestratium insana sententia postulat, qui hoc pacto cum Ario, Eunomio,
et Macedonio consentiunt.
18. Adde quod contraria contrariis excluduntur, veluti bonum malo pellitur, visum cæcitas perimit;
tenebræ lucem non patiuntur. Ita prorsus in re nostra arguendum est. Si Chalcedonense concilium priora
tria non admittit, ergo illis repugnat, eademque abolet. Secus vero si ut a Constantinopolitano concilio
Imo Coelestinus per Cyrillum præfuit, uti
exploratum est, atque ut nos ipsi emendavimus in
S. Germano lib. cit. p. 37.
In fragmentis Tusculanis dicuntur CCXL.
Procli antea electi Cyziceni postea Constan.
tinopolitani episcopi exstat dogmatica epistola ad
Armenios; Cyrlili non item, nisi forte est una ex
encyclicis.
De Chrysaphii eunuchi cubicularii gratia
apud Theodosium juniorem legantur etiam fra
gmenta Tusculana Spicil. t. II.
Confer canonem apostolicum 13, et Nicænum
3, apud nos Spicil. t. VII, p. 205, 20;.
Cod. 28.
Cod. quinque.
Cod. annis 472 post salutiferam resurre
ctionem.
Joannis Mairacomensis crassos errores ab
ipsis Armeniis scriptoribus fuisse refutatos, narrat
ill. ac rev. archiepiscopus Suniæ op. cit. p. 29, et
42, nec non vir summus I. B. Aucherus in præf, et
adn. ad orat. Joan. Ozn.
col. 713–714page 226 of 364
receptum fuit Nicænum, ita Chalcedonense tria priora reveritum est; perspicue apparet hoc cum illis
consentire, ac nullatenus esse contrarium. Præterea leges, regulæ, canones, et instituta vel conciliis con_
firmata fuerunt vel miraculis. Miraculis quidem v. gr. Moysis in Ægypto atque in Erythræo, vel Domini
nostri Jesu Christi ægros sanantis, mortuos suscitantis, etc.; conciliis autem, veluti illo 318 Patrum, et
illo 150, quæ unam esse in Trinitate naturam, personas tres, definiverunt, Sabellioque et Ario anathema
dixerunt. Ephesi autem Patres docuerunt Mariam Virginem esse Deiparam, Nestoriumque excommuni
carunt. Denique in quarto concilio divinum Verbum de Virgine Maria incarnatum affirmarunt, ac Dio
scorum cum Eutyche communione Christiana removerunt. Age vero Dioscorus atque Eutyches, cum duo
sunt, concilium certe non conflant, neque miracula ediderunt, neque eos quisquam prodigiorum auctori
ate fullos vidit ut Eliam atque Elisæum. Cur ergo liceat, omissis 680 episcopis Chalcedonensis concilii
auctoribus, quorum multiconcilio quoque Ephesino interfuerant, duobus tantum hominibus fidem adjun
gere? Summa hæc certe stultitia foret.
19. Calumniantur præterea prædictum concilium, quasi id opera Pulcheriæ Theodosii, imperatoris
sorore, adunatum fuerit, ob ulciscendam Flaviani necem. Atqui hæc mera fallacia est: etenim id conci
lium Dei voluntate, mandatoque Leonis Romani pontificis, Anatolii patriarchæ Constantinopolitani, Maxi
miani patriarchæ Antiocheni, ac Juvenalis patriarchæ Hierosolymitani, indictum fuit. Hi enim quatuor
patriarchæ una cum 630 episcopis fidei professionem in superioribus tribus conciliis editam confirma
runt, professique sunt unuin Dominum Jesum Christum in unica persona et hypostasi, ex duabus unitis
naturis, ut os obstruerent Nestorio ac Theodoro et Dioscoro: eumdemque ex duabus naturis dixerunt,
ut iis silentium indicerent, qui deitatem simul et humanitatem Jesu Christi non admittunt, et ipsum
unica natura constare dicunt.
20. Reapse Arius docuit creatum esse Filium, atque ex Virgine nihil præter corpus sumpsisse; ideo
que unam Verbi creati factique naturam dixit. Sabellius aiebat divinum Verbum apparenter tantummodo,
non re vera corpus in mundo sibi circumposuisse; ideoque et ipse unam naturam pronuntiavit. Petrus
Verbum redactum esse in corpus existimavit, atque idcirco unam naturam fassus est. Photinus ac Paulus
Samosatensis docuerunt Christum Jesum initium a Maria sumpsisse; proptereaque et ipsi unam esse
illis naturam dixerunt. Eutyches ac Dioscorus opinati sunt Christum Jesum hominis similitudinem tan
tum gessisse, et per Virginen, instar aquæ per fistulam, transisse; ideoque unam Jesu Christi naturam
affirmaverunt. Julianus Halicarnassensis Christi Jesu corpus impassibile dixit menteque carens, atque ob
¡d unicam naturam credebat. Joannes Mairacomensis et Petrus Fullo Christi Jesu conjunctionem cum
corpore ante sæcula factam docuerunt, atque hinc unam esse naturam. Apollinaris vero docuit Christum
Jesum humanam animain non assumpsisse, sed ejus locum a deitate teneri: quare et ipse unius naturæ fal
sum dogma fovit. Sophronius pariter atque Eunomius Jesum Christum humana mente caruisse
dixerunt, consequenterque unicam naturam habere. Manes phantasticum Servatoris corbus fuisse, ideo
que unicam in eo naturam prædicavit: imo in epistola ad Scythianum narravit, Dei Filium apostolis in
monte lucis suæ perpetuæ naturam ostendisse, quia non duas naturas sed unam ex visibili atque invisibili
concretam habebat
Hic cessat in Armeniaco exemplari epistola Photii, cujus certe clausulam desiderari exploratum est.
Ad Asutium principem Armeniorum.
Edita ab Ang. Maio (1. c. p. 460-462).
Illustri, pio, potenti, celsa inter suos dignitate prædito, Asutio magnæ Armeniæ principi Photius patriarcha
æcumenicus, per Der gratiam episcoporum novæ Romæ primus.
1. Magna nobis cura est, ut veritatis notitiam vobis impertiamur, præsertim quia regionem vestram su
pernæ gratiæ tutela fretam scimus, et cum sancta canonica Ecclesia copulatam, uno excepto articulo
quod Deo veritatique contrarium fuisse creditis Chalcedonense concilium, cum id potius depositionem
exsiliumque Nestorii confirmaverit, ejusque exsecrabile dogma funditus aboleverit. Etenim quis ignorat
laborare stultitia eos, qui Chalcedonense concilium respuunt, prorsusque similes illis fieri qui Domino ac
Redemptori nostro conviciabantur cum dæmones expellebat? Reapse dæmonum principes nihil ab iis
differunt, qui dæmones ab hominibus ejicientem vituperabant. Jam vero cum sanctum illud concilium
Nestorio ejusque asseclis anathema dixerit, quis jam dubitat ministrum Satanæ esse Nestorium, qui san
ctum Ephesi concilium sprevit, seque novæ sectæ fecit auctorem? Si quartum igitur concilium tertio
consentit, cur ei vos maledicitis, atque ut impium traducitis? Cum alioqui compertum nobis sit ampli
tudinem tuam Domini frui patrocinio, vosque populum Dei esse, et peregrino quovis dogmate alienum.
Num est Sophronius ille, de quo Photius
cod. V? Hic tamen contra Eunomium potius pro S.
Basilio scripsit.
Similis huic locus (quod valde miror) exstat
in oratione Joannis Ozniensis contra phantasticos
p. 47.
Letter XIIIEpistola XIII
col. 723–724page 231 of 364
PG 102:723τῶν Πατέρων ἡμῶν κατὰ Χαλκηδόνα συνεκροτήθη σύνοδος, τῶν ὑμετέρων εὐχῶν ἡμῖν ἐπαμυνόντων, τὴν μακρὰν ἐκείνην πλάνην ἀποθέσθαι ἐνεδυναμών θησαν· καὶ λατρεύει σήμερον, καθαρῶς καὶ ὀρθοδόξως, ἡ τῶν ᾿Αρμενίων λῆξις τὴν Χριστιανῶν λα τρείαν, Εὐτυχή τε καὶ Σεβήρον, καὶ Διόσκορον, καὶ τοὺς κατὰ τῆς εὐσεβείας πετροβόλους Πέτρους, καὶ τὸν ᾿Αλικαρνασσέα Ἰουλιανὸν, καὶ πᾶσαν αὐτῶν τὴν πολύσπορον διασποράν, ὡς ἡ καθολικὴ Ἐκκλησία, μυσαττομένη, καὶ δεσμοῖς ἀλύτοις τοῦ ἀναθέματος ὑποβάλλουσα. γ. ᾿Αλλά γε δε, καὶ Βουλγάρων ἔθνος βαρβαρι β κόν, καὶ μισόχριστον, εἰς τοσαύτην μετέκλινεν ήμι τ ῖα ἐπιτρέψαι. ρότητα καὶ θεογνωσίαν, ὥστε τῶν δαιμονίων καὶ πατρῴων ἐκστάντες ὀργίων, καὶ τῆς Ἑλληνικῆς δεισιδαιμονίας αποσκευασάμενοι τὴν πλάνην, εἰς τὴν τῶν Χριστιανῶν παραδόξως μετενεκεντρίσθησαν πί στιν. δ'. ᾿Αλλ' ὦ πονηρᾶς καὶ βασκάνου καὶ ἀθέου βου λῆς τε καὶ πράξεως! Η γὰρ τοιαύτη διήγησις, Εὐαγ γελίων οὖσα ὑπόθεσις, εἰς κατήφεια, μετατίθεται, τῆς εὐφροσύνης καὶ χαρᾶς εἰς πένθους τραπείσης καὶ δάκρυα. Οὔπω γὰρ ἐκείνου τοῦ ἔθνους, οὐδ᾽ εἰς δύο ἐνιαυτούς, τὴν ὀρθὴν τῶν Χριστιανών τιμώντας θρησκείαν· ἄνδρες δυσσεβεῖς καὶ ἀποτρόπαιοι (καὶ τί γὰρ οὐκ ἄν τις εὐσεβῶν τούτους ἐξονομάσειεν;) εν δρες ἐκ σκότους ἀναδύντες (τῆς γὰρ ἐσπερίου μοίρας ὑπῆρχον γεννήματα) οἴμοι πῶς τὸ ὑπόλοιπον ἐκδι ηγήσομαι; οὗτοι, πρὸς τὸ νεοπαγές εἰς εὐσέβειαν καὶ νεοσύστατον ἔθνος, ὥσπερ κεραυνός ἢ σεισμός ή χαλάζης πλῆθος, μᾶλλον δὲ οἰκειότερον εἰπεῖν, ὥσπερ ἄγριος μονιὸς ἐμπηδήσαντες τὸν ἀμπελῶνα Κυρίου, τὸν ἠγαπημένον καὶ νεόφυτον καὶ ποσὶν καὶ ὁδοῦσιν, ἤτοι τρίβοις αἰσχρᾶς πολιτείας, καὶ διαφθορᾶ δογμάτ των, τόγε εἰς τόλμαν ἦχον τὴν αὐτῶν, κατανεμησά μενοι ἐλυμήναντο· ἀπὸ γὰρ τῶν ὀρθῶν καὶ καθαρών δογμάτων, καὶ τῆς τῶν Χριστιανῶν ἀμωμήτου πίσ στεως, παραφθείρειν τούτους, καὶ ὑποσπᾷν, κατεπανουργήσαντο. ε. Καὶ πρῶτον μὲν αὐτοὺς ἐκθέσμους, εἰς τὴν τῶν Σαββάτων νηστείαν μετέστησαν. Οἶδε δὲ καὶ ἡ μικρά τῶν παραδοθέντων ἀθέτησις, καὶ πρὸς ὅλην του δόγ ματος ἐπιτρίψαι καταφρόνησιν. " Επειτα δὲ τὴν τῶν νηστειών πρώτην εβδομάδα, τῆς ἄλλης νηστείας που ρικόψαντες, εἰς γαλακτοποσίας, καὶ τυροῦ τροφήν, καὶ τὴν τῶν ὁμοίων αδδηφαγίαν καθείλκυσαν. Εχω τεῦθεν αὐτοῖς τὴν ὁδὸν τῶν παραβάσεων ἐμπλατύνον τες, καὶ τῆς εὐθείας τρίβου καὶ βασιλικῆς διαστρέφοντες, καὶ δὲ καὶ τοὺς ἐνθέσμῳ γάμῳ πρεσβυτέρους διαπρέποντας, οἱ πολλὰς κήρας χωρὶς ἀνδρὸς γυναῖκας δεικνύντες, καὶ γυναῖκας παῖδας ἐκτρεφούσας, ὧν οὐκ ἔστι πατέρα θεάσασθαι, οὗτοι, τοὺς ὡς ἀληθῶςJacobitarum impietate impediti, contra recte pietatis τῶν Πατέρων ἡμῶν κατὰ Χαλκηδόνα συνεκροτήθη
prædicationem audacius se gerentes, ex eo tempore, quo sancta et numerosa Patrum nostrorum
synodus apud Chalcedonem convenerat, vestris
nobiscum precibus in auxilium conspirantibus,
longum illum errorem a se repellere valuere; ita
ut hodie Armeniorum natio sincero et orthodoxo
more Christianum cultum profiteatur, Eutychetem,
Severum, Dioscorum, et Petros revera illos petrobolos jaciendis in Ecclesiam lapidibus, Julianum
Halicarnassensem, necnon universam ipsorum varie
diffusam dispersionem, ut et catholica Ecclesia,
exsecretur, et indissolubilibus anathematum nexibus supposuerit conscrictos.
σύνοδος, τῶν ὑμετέρων εὐχῶν ἡμῖν ἐπαμυνόντων,
τὴν μακρὰν ἐκείνην πλάνην ἀποθέσθαι ἐνεδυναμών
θησαν· καὶ λατρεύει σήμερον, καθαρῶς καὶ ὀρθοδόξως, ἡ τῶν ᾿Αρμενίων λῆξις τὴν Χριστιανῶν λα
τρείαν, Εὐτυχή τε καὶ Σεβήρον, καὶ Διόσκορον, καὶ
τοὺς κατὰ τῆς εὐσεβείας πετροβόλους Πέτρους, καὶ
τὸν ᾿Αλικαρνασσέα Ἰουλιανὸν, καὶ πᾶσαν αὐτῶν τὴν
πολύσπορον διασποράν, ὡς ἡ καθολικὴ Ἐκκλησία,
μυσαττομένη, καὶ δεσμοῖς ἀλύτοις τοῦ ἀναθέματος
ὑποβάλλουσα.
γ. ᾿Αλλά γε δε, καὶ Βουλγάρων ἔθνος βαρβαρι
3. Sed et insuper barbara Bulgarorum gens, et
Christo invisa et infesta, in tantam mansuetudinem β κόν, καὶ μισόχριστον, εἰς τοσαύτην μετέκλινεν ήμι·
et Dei cognitionem convertitur, ut a patriis diabolicisque orgiis recedentes, et paganicæ superstitionis
errorem excutientes,præter omnem exspectationem
in fidem Christianam insiti transierunt.
4. Sed o improbum, invidum Deo, invisum
consilium et incceptum! Talis enim narratio, Evangelii vel boni nuntii argumentum quæ futura
esset, in dejectionem vultus commutatur, delectatio
et gaudium in luctum etlamentum abiere. Nondum
enim gens illa per biennium rectam Christianorum
religionem amplexabatur, cum impii quidam homines et exsecrandi, portenta (vel quo illos titulo
Christianus insigniat) homines e tenebris prorepentes (erant enim exorti ab occiduis partibus) heu
quomodo reliqua persequi potero? isti, inquam, in
gentem, novella quorum pietas et nuper constituta,
tanquam fulgur, terrae motus, seu copiosa grando;
aut ut proprius, quod accedit ad et veritatem,
dicam, tanquam aper agrestis vineam Domini dilectam, nuper consitam insilientes, pedibus et
dentibus, hoc est semitis quibusdam politiæ turpis,
et dogmatum depravatorum, quæ illorum erat audacia, deprædantes devastabant; omni cum fraudulentia a sanis et puris dogmatibus, et fide inculpata Christianorum, eos subdole deducere et corrumpere conabantur.
5. Imprimis contra Ecclesiæ canones illicite ad
Sabbatorum jejunia traducebant. Solet autem vel
levissima traditionum neglectio homines ad totius
doctrinæ contemptum traducere. In secundis, primam jejuniorum quadragesimalium scilicet septimanam a cætero jejunio discerpentes, in lactis
potionem, casei esum, et similium ingurgitationem
traxerunt. Ab his exordiis transgressionum vias dilatantes, de recto tramite et regia via deturbarunt;
sacerdotes deinceps legitimo conjunctos matrimonio
qui puellas multas sine viro mulieres effecerunt, et
mulieres pueros educantes, quorum nemo patrem
novit, vere, uti dixeram, sacerdotes Dei abominari
τ ῖα ἐπιτρέψαι.
ρότητα καὶ θεογνωσίαν, ὥστε τῶν δαιμονίων καὶ
πατρῴων ἐκστάντες ὀργίων, καὶ τῆς Ἑλληνικῆς
δεισιδαιμονίας αποσκευασάμενοι τὴν πλάνην, εἰς τὴν
τῶν Χριστιανῶν παραδόξως μετενεκεντρίσθησαν πί
στιν.
δ'. ᾿Αλλ' ὦ πονηρᾶς καὶ βασκάνου καὶ ἀθέου βου·
λῆς τε καὶ πράξεως! Η γὰρ τοιαύτη διήγησις, Εὐαγ
γελίων οὖσα ὑπόθεσις, εἰς κατήφεια, μετατίθεται,
τῆς εὐφροσύνης καὶ χαρᾶς εἰς πένθους τραπείσης
καὶ δάκρυα. Οὔπω γὰρ ἐκείνου τοῦ ἔθνους, οὐδ᾽ εἰς
δύο ἐνιαυτούς, τὴν ὀρθὴν τῶν Χριστιανών τιμώντας
θρησκείαν· ἄνδρες δυσσεβεῖς καὶ ἀποτρόπαιοι (καὶ τί
γὰρ οὐκ ἄν τις εὐσεβῶν τούτους ἐξονομάσειεν;) εν
δρες ἐκ σκότους ἀναδύντες (τῆς γὰρ ἐσπερίου μοίρας
ὑπῆρχον γεννήματα) οἴμοι πῶς τὸ ὑπόλοιπον ἐκδιηγήσομαι; οὗτοι, πρὸς τὸ νεοπαγές εἰς εὐσέβειαν
καὶ νεοσύστατον ἔθνος, ὥσπερ κεραυνός ἢ σεισμός ή
χαλάζης πλῆθος, μᾶλλον δὲ οἰκειότερον εἰπεῖν, ὥσπερ
ἄγριος μονιὸς ἐμπηδήσαντες τὸν ἀμπελῶνα Κυρίου,
τὸν ἠγαπημένον καὶ νεόφυτον καὶ ποσὶν καὶ ὁδοῦσιν,
ἤτοι τρίβοις αἰσχρᾶς πολιτείας, καὶ διαφθορᾶ δογμάτ
των, τόγε εἰς τόλμαν ἦχον τὴν αὐτῶν, κατανεμησάμενοι ἐλυμήναντο· ἀπὸ γὰρ τῶν ὀρθῶν καὶ καθαρών
δογμάτων, καὶ τῆς τῶν Χριστιανῶν ἀμωμήτου πίσ
στεως, παραφθείρειν τούτους, καὶ ὑποσπᾷν, κατ
επανουργήσαντο.
ε. Καὶ πρῶτον μὲν αὐτοὺς ἐκθέσμους, εἰς τὴν τῶν
Σαββάτων νηστείαν μετέστησαν. Οἶδε δὲ καὶ ἡ μικρά
τῶν παραδοθέντων ἀθέτησις, καὶ πρὸς ὅλην του δόγ
ματος ἐπιτρίψαι r καταφρόνησιν. " Επειτα δὲ τὴν τῶν
νηστειών πρώτην εβδομάδα, τῆς ἄλλης νηστείας που
ρικόψαντες, εἰς γαλακτοποσίας, καὶ τυροῦ τροφήν,
καὶ τὴν τῶν ὁμοίων αδδηφαγίαν καθείλκυσαν. Εχω
τεῦθεν αὐτοῖς τὴν ὁδὸν τῶν παραβάσεων ἐμπλατύνον
τες, καὶ τῆς εὐθείας τρίβου καὶ βασιλικῆς διαστρέ
φοντες, καὶ δὲ καὶ τοὺς ἐνθέσμῳ γάμῳ πρεσβυτέρους
διαπρέποντας, οἱ πολλὰς κήρας χωρὶς ἀνδρὸς γυναί
κας δεικνύντες, καὶ γυναῖκας παῖδας ἐκτρεφούσας,
ὧν οὐκ ἔστι πατέρα θεάσασθαι, οὗτοι, τοὺς ὡς ἀληθῶς
col. 725–726page 232 of 364
PG 102:725βλασφημίας ταύτης; Αὕτη κατὰ τῶν Εὐαγγελίων? ἵσταται, πρὸς τὰς ἁγίας παρατάσσεται συνόδους, τοὺς μακαρίους καὶ ἁγίους παραγράφεται. Πατέρας, τὸν μέγαν ᾿Αθανάσιον, τὸν ἐν θεολογία περιβόητον Γρηγόριον, τὴν Βασίλειον τῆς Ἐκκλησίας στολὴν ", τὸν μέγαν Βασίλειον, τὸ χρυσοῦν τῆς οἰκουμένης στόμα, τὸ τῆς σοφίας πέλαγος, τὸν ὡς ἀληθῶς Χρυσόστομον. Καὶ τί λέγω τὸν δεῖνα, ἢ τὸν δεῖνα; κατά πάντων ὁμοῦ τῶν ἁγίων προφητῶν, ἀποστόλων, ἱεραρχῶν, μαρτύρων, καὶ αὐτῶν τῶν δεσποτικών φωνῶν, ἡ βλάσφημος αὕτη καὶ θεόμαχος φωνὴ ἐξου πλίζεται. ιζ. Τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεται; πότερον τὴν αὐτὴν ἐκπόρευσιν, ἡ τῆς πατρῴας ἀντίθετον; Εἰ μὲν γὰρ τὴν αὐτὴν, πῶς οὐ κοινοῦνται αἱ ἰδιό τητες αἷς καὶ μόναις ἡ Τριάς, Τριὰς εἶναι, καὶ προσκυνεῖσθαι, χαρακτηρίζεται. Εἰ δὲ ἐκείνης ἀντί θετον, πῶς ἡμῖν οὐ Μάνεντες, καὶ Μαρκίωνες, τῷ ῥήματι τούτῳ, προκύπτουσι, τὴν θεόμαχον πάλιν, κατὰ τοῦ Πατρὸς, καὶ τοῦ Υἱοῦ, γλῶσσαν προτείνοντες; ιη'. Πρὸς δέ γε τοῖς εἰρημένοις, εἰ ἐκ τοῦ Πατρὸς μὲν ὁ Υἱός γεγέννηται, τὸ δὲ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρὸς, καὶ τοῦ Υἱοῦ, ἐκπορεύεται· ὡς εἰς δύο αἰτίας ἀνα φερόμενον, οὐδὲ τὸ σύνθετον εἶναι διαδράσειεν. ιθ'. Ετι δέ, εἰ ἐκ τοῦ Πατρὸς ὁ Υἱός γεγέννηται, τὸ δὲ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρὸς καὶ τοῦ Υἱοῦ ἐκπο ρεύεται, τίς ή καινοτομία τοῦ Πνεύματος, μὴ καὶ ἕτερόν τι αὐτοῦ ἐκπεπορεῦσθαι; ὡς συνάγεσθαι, κατὰ τὴν ἐκείνων θεόμαχον γνώμην, μὴ τρεῖς, ἀλλὰ τέσσαρας τὰς ὑποστάσεις, μᾶλλον δ' ἀπείρους· τῆς τετάρτης αὐτοῖς ἄλλην προβαλλούσης, κἀκείνης πάλιν ἑτέραν, μέχρις ἂν εἰς τὴν ἑλληνικὴν πολυ πληθίαν ἐκπέσωσι. κ. Προς δε γε τοῖς εἰρημένοις, κἀκεῖνο ἄν τις ἐπισκοπήσειεν, ὡς εἴπερ ἡ τοῦ Πνεύματος, ἐκ τοῦ Πατρός, πρόοδος, εἰς ὕπαρξιν συντελεῖ· τί συνοίσει τῷ Πνεύματι ἡ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπόρευσις, τῆς πατρικῆς ἀρκούσης εἰς ὕπαρξιν; Οὐ γὰρ τις, εἰς ἕτερον τι, τῶν περὶ τὴν οὐσίαν, συντελεῖν, κατατολμήσεις λέγειν· πάσης διπλόης, καὶ συνθέσεως, τῆς μακα ρίας καὶ θείας ἐκείνης φύσεως, ὡς ἀπωτάτω και μένης. κα'· Χωρὶς δὲ τῶν εἰρημένων, εἰ πᾶν ὅπερ μή ἐστι κοινὸν τῆς παντοκρατορικῆς καὶ ὁμοουσίου καὶ ὑπερφυοῦς Τριάδος, ἑνός ἐστι μόνου τῶν τριῶν· οὐκ ἔστι δὲ ἡ τοῦ Πνεύματος προβολή, κοινὸν τῶν τριῶν· “ ἑνὸς ἄρα ἐστὶν μόνου τῶν τριῶν. Πότερον οὖν ἐκ τοῦ Πατρὸς φήσουσιν ἐκπορεύεσθαι τὸ Πνεῦμα; καὶ πῶς οὐκ ἐξομόσονται τὴν φίλην αὐτοῖς καὶ κοινὴν μυσταγωγίαν; Εἰ δὲ ἐκ τοῦ Υἱοῦ, τί μὴ καταρχάς ἐθάρρησαν αὐτῶν ὅλην ἐκκαλύψαι τὴν θεομαχίαν; ὡς οὐ μόνον τὸν Υἱὸν εἰς τὴν τοῦ Πνεύματος προ βολὴν ἐγκαθιστῶσιν, ἀλλὰ καὶ τοῦ Πατρὸς ταύτην ἀφαιροῦνται· οἷς ἀκόλουθον δὴ που, καὶ τὴν γέννησιν τῇ προβολῇ συμμετατιθέντας, μηδὲ τὸν Υἱὸν ἐκ ίσ. στύλην.EPISTOLARUM LIBER I.
gelio, exarmatur contra sacras synodos, beatos et
sanctos Patres falsificat, nempe magnum illum
Athanasium, theologiæ titulo decantatum Gregorium, Basilium illum Ecclesiæ vere regiam stolam,
aureum orlis os, vere Chrysostomum, sapientiæillud pelagus.Quid autem hunc vel illum compellem?
Contra omnes omnino sanctos prophetas, apostolos,
sacerdotes, martyres, et ipsius etiam Domini voces,
blasphema hæc, et Deo bellum indicens, vox exarmatur.
βλασφημίας ταύτης; Αὕτη κατὰ τῶν Εὐαγγελίων det aures? quæ quasi stat ex adversa acie Evanἵσταται, πρὸς τὰς ἁγίας παρατάσσεται συνόδους,
τοὺς μακαρίους καὶ ἁγίους παραγράφεται. Πατέρας,
τὸν μέγαν ᾿Αθανάσιον, τὸν ἐν θεολογία περιβόητον
Γρηγόριον, τὴν Βασίλειον τῆς Ἐκκλησίας στολὴν ",
τὸν μέγαν Βασίλειον, τὸ χρυσοῦν τῆς οἰκουμένης
στόμα, τὸ τῆς σοφίας πέλαγος, τὸν ὡς ἀληθῶς
Χρυσόστομον. Καὶ τί λέγω τὸν δεῖνα, ἢ τὸν δεῖνα;
κατά πάντων ὁμοῦ τῶν ἁγίων προφητῶν, ἀποστόλων,
ἱεραρχῶν, μαρτύρων, καὶ αὐτῶν τῶν δεσποτικών
φωνῶν, ἡ βλάσφημος αὕτη καὶ θεόμαχος φωνὴ ἐξου
πλίζεται.
17. Spiritus nimirum procedit e Filio? Utrumne
eadem processione, an ex adversa processioni a
Patre? si eadem, quomodo non communicantur
ιζ. Τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεται; πότερον
τὴν αὐτὴν ἐκπόρευσιν, ἡ τῆς πατρῴας ἀντίθετον;
Εἰ μὲν γὰρ τὴν αὐτὴν, πῶς οὐ κοινοῦνται αἱ ἰδιό
τητες; αἷς καὶ μόναις ἡ Τριάς, Τριὰς εἶναι, καὶ proprietates, a quibus tamen solis Trinitas et esse,
προσκυνεῖσθαι, χαρακτηρίζεται. Εἰ δὲ ἐκείνης ἀντίθετον, πῶς ἡμῖν οὐ Μάνεντες, καὶ Μαρκίωνες, τῷ
ῥήματι τούτῳ, προκύπτουσι, τὴν θεόμαχον πάλιν,
κατὰ τοῦ Πατρὸς, καὶ τοῦ Υἱοῦ, γλῶσσαν προτεί·
νοντες;
ιη'. Πρὸς δέ γε τοῖς εἰρημένοις, εἰ ἐκ τοῦ Πατρὸς
μὲν ὁ Υἱός γεγέννηται, τὸ δὲ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρὸς,
καὶ τοῦ Υἱοῦ, ἐκπορεύεται· ὡς εἰς δύο αἰτίας ἀναφερόμενον, οὐδὲ τὸ σύνθετον εἶναι διαδράσειεν.
"
ιθ'. Ετι δέ, εἰ ἐκ τοῦ Πατρὸς ὁ Υἱός γεγέννηται,
τὸ δὲ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρὸς καὶ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεται, τίς ή καινοτομία τοῦ Πνεύματος, μὴ καὶ
ἕτερόν τι αὐτοῦ ἐκπεπορεῦσθαι; ὡς συνάγεσθαι,
κατὰ τὴν ἐκείνων θεόμαχον γνώμην, μὴ τρεῖς, ἀλλὰ
τέσσαρας τὰς ὑποστάσεις, μᾶλλον δ' ἀπείρους· τῆς
τετάρτης αὐτοῖς ἄλλην προβαλλούσης, κἀκείνης
πάλιν ἑτέραν, μέχρις ἂν εἰς τὴν ἑλληνικὴν πολυπληθίαν ἐκπέσωσι.
κ. Προς δε γε τοῖς εἰρημένοις, κἀκεῖνο ἄν τις
ἐπισκοπήσειεν, ὡς εἴπερ ἡ τοῦ Πνεύματος, ἐκ τοῦ
Πατρός, πρόοδος, εἰς ὕπαρξιν συντελεῖ· τί συνοίσει
τῷ Πνεύματι ἡ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπόρευσις, τῆς πατρι
κῆς ἀρκούσης εἰς ὕπαρξιν; Οὐ γὰρ τις, εἰς ἕτερον
τι, τῶν περὶ τὴν οὐσίαν, συντελεῖν, κατατολμήσεις
λέγειν· πάσης διπλόης, καὶ συνθέσεως, τῆς μακαρίας καὶ
θείας ἐκείνης φύσεως, ὡς ἀπωτάτω και
μένης.
κα'· Χωρὶς δὲ τῶν εἰρημένων, εἰ πᾶν ὅπερ μή
ἐστι κοινὸν τῆς παντοκρατορικῆς καὶ ὁμοουσίου καὶ
ὑπερφυοῦς Τριάδος, ἑνός ἐστι μόνου τῶν τριῶν· οὐκ
ἔστι δὲ ἡ τοῦ Πνεύματος προβολή, κοινὸν τῶν τριῶν· “
ἑνὸς ἄρα ἐστὶν μόνου τῶν τριῶν. Πότερον οὖν ἐκ τοῦ
Πατρὸς φήσουσιν ἐκπορεύεσθαι τὸ Πνεῦμα; καὶ
πῶς οὐκ ἐξομόσονται τὴν φίλην αὐτοῖς καὶ κοινὴν
μυσταγωγίαν; Εἰ δὲ ἐκ τοῦ Υἱοῦ, τί μὴ καταρχάς
ἐθάρρησαν αὐτῶν ὅλην ἐκκαλύψαι τὴν θεομαχίαν;
ὡς οὐ μόνον τὸν Υἱὸν εἰς τὴν τοῦ Πνεύματος προβολὴν ἐγκαθιστῶσιν, ἀλλὰ καὶ τοῦ Πατρὸς ταύτην
ἀφαιροῦνται· οἷς ἀκόλουθον δὴ που, καὶ τὴν γέννη
σιν τῇ προβολῇ συμμετατιθέντας, μηδὲ τὸν Υἱὸν ἐκ
et adorari characterem sortitur? sin contraria quadam illi, quomodo non hac sua assertione Manetes
et Marciones procuduntur, qui Deo bellum indicentem linguam, contra Patrem et Filium rursus exseruere?
18. Aceedit ad præmissa, sie Patre quidem Filius
generatur, Spiritusque procedit e Patre et Fiio, in
duplicem exsistentiæ suæ causam relatus, non evadet, quin et compositus exsistat.
19. Adhuc si e Patre generatur Filius, si Spiritus e Patre procedit et Filio, quænam evenit
nova innovatio, quominus ab ipso aliud procedat?
Ita constituentur, juxta blasphemam hanc ipsorum
sententiam, non tres hypostases solm, sed quatuor,
si non potius inânitæ, ut quarta aliam emittal,
illa itidem aliam, usquedum in multiplicatam Paganorum divinitatem deveniatur.
20. Præter superiora, et hoc considerandum
quod, si processio Spiritus e Patre in substantia
determinetur, quidnam Spiritui, quæso, accedet ab
illa de Filio processione, cum processio paterna ad
essentiam sufficiat? Nemo enim eo audacia deveniet, opinor, ut affirmet conducere ad aliquid aliud,
eorum quæ sunt circa substantiam, cum duplicatio
quævis compositio ab illa natura divina quam longissime removentur.
21. Præter supradicta, si omne quod non est
commune Trinitati illi omnipotestativæ, homousiæ
et supernaturali, unius solius est proprium e tribus;
processio autem Spiritus non est tribus aliquid
commune; omnino erit unius solius e tribus proprium. Utram igitur affirmabunt Spiritum procedere
e Patre, an non? Quod si autem, quomodo non
necessario ejerabunt illam suam dilectam adeo,et
communem mystagogiam? Quod si dicant e Filio,
cur non ab initio eo provecti sunt audaciæ, ut
totam suam blasphemiam simul revelarent? ut qui
non tantum Filium ad productionem Spiritus admittant, sed Patrem privent penitus quidem proVARIE LECTIONES.
- ίσ. στύλην.
col. 727–728page 233 of 364
PG 102:727Χριστιανῶν σπαράττειν θεολογίαν, καὶ τῆς ὑπερον στου καὶ μοναρχικῆς Τριάδος ἐξυβρίζειν τὸ ἀξίωμα Διά τί δὲ καὶ ἐκπορευθείη τοῦ Υἱοῦ τὸ Πνεῦμα; Εἰ γὰρ ἡ ἐκ τοῦ Πατρὸς ἐκπόρευσις τελεία (τελεία δι ὅτι Θεὸς τέλειος, ἐκ Θεοῦ τελείου) τίς ἡ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπόρευσις, καὶ διὰ τί; Περιττὸν γὰρ ἂν εἴη τοῦτο, καὶ μάταιον. ι. Ἔτι δέ, εἰ ἐκπορεύεται τοῦ Υἱοῦ τὸ Πνεῦμα, ὥσπερ ἐκ Πατρός· τί μὴ καὶ ὁ Υἱὸς ἐκ τοῦ Πνεύματ τος γεννᾶται, ώσπερ ἐκ Πατρός; ἵνα εἴη πάντα τοῖς ἀσεβοῦσιν ἀσεβῆ, καὶ αἱ γνῶμαι, καὶ τὰ ῥήματα καὶ μηδὲν αὐτοῖς ἀτόλμητον ὑπολίποιτο. ια΄. Σκόπει δε κἀκεῖνο· εἰ γὰρ ἐν ᾧ τοῦ Πατρός εκπορεύεται τὸ Πνεῦμα, ἡ ἰδιότης ἐπιγινώσκεται αὐτοῦ· ὡσαύτως δέ, καὶ ἐν ᾧ γεννᾶται ὁ Υἱός, ἡ τοῦ Υἱοῦ. Ἐκπορεύεται δέ, ὡς ὁ ἐκείνων λῆρος, καὶ τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ. Πλείοσιν ἄρα ἰδιότησιν δια στέλλεται τὸ Πνεῦμα τοῦ Πατρὸς, ἅπερ ὁ Υἱός. Και νὸν μὲν γὰρ Πατρὶ καὶ Υἱῷ, ἡ ἐξ αὐτῶν τοῦ Πνεύματ της πρόοδος· ἰδία δὲ τοῦ Πνεύματος, ἥ τε ἐκ τοῦ Πα τρὸς ἐκπόρευσις, καὶ μὴν καὶ ἡ ἐκ τοῦ Υἱοῦ. Εἰ δι πλείοσιν διαφοραῖς διαστέλλεται τὸ Πνεῦμα, ὅπερ ὁ Υἱός, ἐγγυτέρω ἂν εἴη τῆς πατρικῆς οὐσίας ὁ Υἱός, ἤπερ τὸ Πνεῦμα· καὶ οὕτως ἡ Μακεδονίου παλιν, κατά τοῦ Πνεύματος, παρακύψει τόλμα, τὸ ἐκείνων ὑποδυομένη δράμα, καὶ τὴν σκηνήν. ιβ' "Αλλως τε δέ, εἰ πάντα τὰ κοινὰ Πατρὸς καὶ Υἱοῦ, καὶ τοῦ Πνεύματος πάντως ὑπάρχει κοινά· ὡς ; τὸ Θεός, τὸ Βασιλεύς, τὸ Δημιουργός, τὸ παντοκράτωρ, τὸ Ὑπερούσιον, τὸ ἁπλοῦν, τὸ ᾿Ασχημάτιστον, τὸ ᾿Ασώματον, τὸ ᾿Αόρατον, ἁπλῶς τὰ ἄλλα πάντα κοινὸν δὲ Πατρὸς καὶ Υἱοῦ, ἡ τοῦ Πνεύματος, ἐξ αὐτ τῶν, πρόοδος· καὶ ἐξ ἑαυτοῦ ἄρα ἐκπορευθήσεται τό Πνεῦμα· καὶ ἀρχὴ ἔσται αὐτὸ ἑαυτοῦ, καὶ αἴτιον ἅμα καὶ αἰτιατόν. Οπερ οὐδ' οἱ τῶν Ἑλλήνων μύθοι ἀνεπλάσαντο. ιν ᾿Αλλὰ καὶ εἰ μόνου Πνεύματός ἐστι, τὸ εἰς ἀρχὰς ἀναφέρεσθαι διαφόρους, πῶς οὐκ ἔστι μόνου Πνεύματος, τὸ πολύαρχον ἔχειν ἀρχήν; ιδ΄. Ἔτι δὲ, εἰ ἐν οἷς Πατρὶ καὶ Υἱῷ κοινωνίαν ἐκαινούργησαν, τὸ Πνεῦμα τούτοις ἀποτειχίζουσιν Πατὴρ δὲ κατ' οὐσίαν Υἱῷ, ἀλλ' οὐ κατά τι τῶν η ιδιωμάτων, εἰς κοινωνίαν συνάπτεται· τῆς κατ' οὐσίαν ἄρα συγγενείας, τὸ Πνεῦμα περιορίζουσιν. ια΄. Ορᾶς, ὡς μάτην οὗτοι, μᾶλλον δ᾽ εἰς πρόχειρον θήραν τῶν πολλῶν, τὸ τῶν Χριστιανῶν ἑαυτοῖς ἐπέθεσαν όνομα. Εκπορεύεται τὸ Πνεῦμα τοῦ Υἱοῦ πόθεν ἤκουσας τοῦτο; ἐκ ποίων Εὐαγγελιστῶν τὴν φωνὴν ἔχεις ταύτην; ποίας συνόδου το βλάσφημον τοῦτο ρημα; ις΄. Ὁ Κύριος καὶ Θεὸς ἡμῶν φησιν, Τὸ Πνεῦμα, ὁ παρὰ τοῦ Πατρὸς ἐκπορεύεται· οἱ δὲ τῆς καινῆς ταύτης δυσσεβείας πατέρες, Τὸ Πνεῦμα, φησίν, ὁ παρὰ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεται. Τίς οὐ κλείσει τὰ ὦτα πρὸς τὴν ὑπερβολὴν τῆςdiscerpere theologiam, atque ita Trinitatis digni- Χριστιανῶν σπαράττειν θεολογίαν, καὶ τῆς ὑπερονtatem supersubstantialis et monarchicæ per contu.
meliam imminuere. Sed quorsum e Filio procederel Spiritus? Si quidem profectio a Patre sit
perfecta (est autem certe perfecta, quia perfectus
Deus, a Deo perfecto), quæ autem illa a Filio profectio, et quam ob rem? Certe res supervacanea,
atque ita futilis.
10. Adhuc autem, si e Filio procedit Spiritus,
uti et e Patre; cur non et Filius gignitur e Spiritu,
ut e Patre? ut sic impiis omnia sint plane impia,
hoc est, et sensus, atque sermo, nec quidquam
illis relinquatur inausum.
στου καὶ μοναρχικῆς Τριάδος ἐξυβρίζειν τὸ ἀξίωμα·
Διά τί δὲ καὶ ἐκπορευθείη τοῦ Υἱοῦ τὸ Πνεῦμα; Εἰ
γὰρ ἡ ἐκ τοῦ Πατρὸς ἐκπόρευσις τελεία (τελεία δι
ὅτι Θεὸς τέλειος, ἐκ Θεοῦ τελείου) τίς ἡ ἐκ τοῦ Υἱοῦ
ἐκπόρευσις, καὶ διὰ τί; Περιττὸν γὰρ ἂν εἴη τοῦτο,
καὶ μάταιον.
ι. Ἔτι δέ, εἰ ἐκπορεύεται τοῦ Υἱοῦ τὸ Πνεῦμα,
ὥσπερ ἐκ Πατρός· τί μὴ καὶ ὁ Υἱὸς ἐκ τοῦ Πνεύματ
τος γεννᾶται, ώσπερ ἐκ Πατρός; ἵνα εἴη πάντα τοῖς
ἀσεβοῦσιν ἀσεβῆ, καὶ αἱ γνῶμαι, καὶ τὰ ῥήματα·
καὶ μηδὲν αὐτοῖς ἀτόλμητον ὑπολίποιτο.
ια΄. Σκόπει δε κἀκεῖνο· εἰ γὰρ ἐν ᾧ τοῦ Πατρός
εκπορεύεται τὸ Πνεῦμα, ἡ ἰδιότης ἐπιγινώσκεται
11. Sed et hoc praeterea consideretur: siquidem
in eo quod a Patre Spiritus procedat, proprietas
ipsius agnoscatur; ita et Filii proprietas agnosca- αὐτοῦ· ὡσαύτως δέ, καὶ ἐν ᾧ γεννᾶται ὁ Υἱός, ἡ
tur, in eo quod Filius generatur. Procedit autem,
ut illi delirant, et a Filio Spiritus; quocirca pluribus proprietatibus dividitur Spiritus a Patre,
quam Filius: siquidem processus Spiritus ex ipsis,
commune quiddam Patri est, et Filio. Spiritus processio e Patre et e Filio est Spiritus proprietas.
Quod si pluribus distantiis differt Spiritus quam
Filius, proximior erit paternæ substantiæ Filius
quam est Spiritus; atque ita demum audax illud
facinus in Spiritum sanctum Macedonii prorepturum est, hominum istorum fabulam et scenam
clam subiens.
12. Insuper vero, si omnia Patris et Filii communia sunt, certe et quæ Spiritum spectant sunt
τοῦ Υἱοῦ. Ἐκπορεύεται δέ, ὡς ὁ ἐκείνων λῆρος, καὶ
τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ. Πλείοσιν ἄρα ἰδιότησιν δια
στέλλεται τὸ Πνεῦμα τοῦ Πατρὸς, ἅπερ ὁ Υἱός. Και
νὸν μὲν γὰρ Πατρὶ καὶ Υἱῷ, ἡ ἐξ αὐτῶν τοῦ Πνεύματ
της πρόοδος· ἰδία δὲ τοῦ Πνεύματος, ἥ τε ἐκ τοῦ Πατρὸς ἐκπόρευσις, καὶ μὴν καὶ ἡ ἐκ τοῦ Υἱοῦ. Εἰ δι
πλείοσιν διαφοραῖς διαστέλλεται τὸ Πνεῦμα, ὅπερ ὁ
Υἱός, ἐγγυτέρω ἂν εἴη τῆς πατρικῆς οὐσίας ὁ Υἱός,
ἤπερ τὸ Πνεῦμα· καὶ οὕτως ἡ Μακεδονίου παλιν,
κατά τοῦ Πνεύματος, παρακύψει τόλμα, τὸ ἐκείνων
ὑποδυομένη δράμα, καὶ τὴν σκηνήν.
ιβ' "Αλλως τε δέ, εἰ πάντα τὰ κοινὰ Πατρὸς καὶ
Υἱοῦ, καὶ τοῦ Πνεύματος πάντως ὑπάρχει κοινά· ὡς
etiam communia; nempe Deus, rex, creator, om- τὸ Θεός, τὸ Βασιλεύς, τὸ Δημιουργός, τὸ Παντοκράnipotens, supersubstantiale, simplex, infiguratum,
incorporale, invisibile, et simpliciter alia omnia.
Quod si processio Spiritus sit Patri communis atque Filio, tum e seipso procedet Spiritus, ipse sibi
ipsi principium erit, causa simul et causatum;
quam fictionem ne Græcorum fabulæ comminiscerentur.
13. Accedit autem quod, si proprium sit Spiritus
solius in diversa principia relationem habere,
certe solius erit Spiritus principium habere multiplex, et non unum.
τωρ, τὸ Ὑπερούσιον, τὸ ἁπλοῦν, τὸ ᾿Ασχημάτιστον,
τὸ ᾿Ασώματον, τὸ ᾿Αόρατον, ἁπλῶς τὰ ἄλλα πάντα·
κοινὸν δὲ Πατρὸς καὶ Υἱοῦ, ἡ τοῦ Πνεύματος, ἐξ αὐτ
τῶν, πρόοδος· καὶ ἐξ ἑαυτοῦ ἄρα ἐκπορευθήσεται τό
Πνεῦμα· καὶ ἀρχὴ ἔσται αὐτὸ ἑαυτοῦ, καὶ αἴτιον
ἅμα καὶ αἰτιατόν. Οπερ οὐδ' οἱ τῶν Ἑλλήνων μύθοι
ἀνεπλάσαντο.
ιν ᾿Αλλὰ καὶ εἰ μόνου Πνεύματός ἐστι, τὸ εἰς
ἀρχὰς ἀναφέρεσθαι διαφόρους, πῶς οὐκ ἔστι μόνου
Πνεύματος, τὸ πολύαρχον ἔχειν ἀρχήν;
ιδ΄. Ἔτι δὲ, εἰ ἐν οἷς Πατρὶ καὶ Υἱῷ κοινωνίαν
ἐκαινούργησαν, τὸ Πνεῦμα τούτοις ἀποτειχίζουσιν·
Πατὴρ δὲ κατ' οὐσίαν Υἱῷ, ἀλλ' οὐ κατά τι τῶν
14. Addam, si in quibus novam Patris et Filii
communionem introduxerunt, ab iis ipsis Spiritum
excludunt; et si Pater Filio per substantiam conjungitur, non autem secundum aliquam e proprie- η ιδιωμάτων, εἰς κοινωνίαν συνάπτεται· τῆς κατ'
tatibus; Spiritum quoque circumscribant necesse οὐσίαν ἄρα συγγενείας, τὸ Πνεῦμα περιορίζουσιν.
est, illa quæ per substantiam est cognatione.
15. Vides enim quam inaniter isti, sed tamen ut
facilius plures inde aucupentur; nomen sibi Christianum imposuerunt. Egreditur a Filio Spiritus;
Hoc unde fando factum accepisti? quibusnam
Evangeliis hanc vocem habes? Cujusnam synodi
blasphemum istud verbum?
16. Dominus ac Deus noster inquit, Spiritus qui
procedil a Patre. Istius autem novitianæ impietatis
parentes aiunt Spiritus qui a Filio procedit.
Quis non ad enormem hanc blasphemiam occluια΄. Ορᾶς, ὡς μάτην οὗτοι, μᾶλλον δ᾽ εἰς πρόχει
ρον θήραν τῶν πολλῶν, τὸ τῶν Χριστιανῶν ἑαυτοῖς
ἐπέθεσαν όνομα. Εκπορεύεται τὸ Πνεῦμα τοῦ Υἱοῦ·
πόθεν ἤκουσας τοῦτο; ἐκ ποίων Εὐαγγελιστῶν τὴν
φωνὴν ἔχεις ταύτην; ποίας συνόδου το βλάσφημον
τοῦτο ρημα;
ις΄. Ὁ Κύριος καὶ Θεὸς ἡμῶν φησιν, Τὸ Πνεῦμα,
ὁ παρὰ τοῦ Πατρὸς ἐκπορεύεται· οἱ δὲ τῆς καινῆς
ταύτης δυσσεβείας πατέρες, Τὸ Πνεῦμα, φησίν, ὁ
παρὰ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεται.
Τίς οὐ κλείσει τὰ ὦτα πρὸς τὴν ὑπερβολὴν τῆς
col. 729–730page 234 of 364
PG 102:729βλασφημίας ταύτης; Αὕτη κατὰ τῶν Εὐαγγελίων? ἵσταται, πρὸς τὰς ἁγίας παρατάσσεται συνόδους, τοὺς μακαρίους καὶ ἁγίους παραγράφεται. Πατέρας, τὸν μέγαν ᾿Αθανάσιον, τὸν ἐν θεολογία περιβόητον Γρηγόριον, τὴν Βασίλειον τῆς Ἐκκλησίας στολὴν ", τὸν μέγαν Βασίλειον, τὸ χρυσοῦν τῆς οἰκουμένης στόμα, τὸ τῆς σοφίας πέλαγος, τὸν ὡς ἀληθῶς Χρυσόστομον. Καὶ τί λέγω τὸν δεῖνα, ἢ τὸν δεῖνα; κατὰ πάντων ὁμοῦ τῶν ἁγίων προφητῶν, ἀποστόλων, ἱεραρχῶν, μαρτύρων, καὶ αὐτῶν τῶν δεσποτικῶν φωνῶν, ἡ βλάσφημος αὕτη καὶ θεόμαχος φωνὴ ἐξο πλίζεται. ιζ. Τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεται; πότερον τὴν αὐτὴν ἐκπόρευσιν, ἡ τῆς πατρώας ἀντίθετον; Εἰ μὲν γὰρ τὴν αὐτὴν, πῶς οὐ κοινοῦνται αἱ ἰδιό τητες αἷς καὶ μόναις ἡ Τριάς, Τριὰς εἶναι, καὶ προσκυνεῖσθαι, χαρακτηρίζεται. Εἰ δὲ ἐκείνης ἀντί θετον, πῶς ἡμῖν οὐ Μάναντες, καὶ Μαρκίωνες, τῷ ῥήματι τούτῳ, προκύπτουσι, τὴν θεόμαχον πάλιν, κατὰ τοῦ Πατρὸς, καὶ τοῦ Υἱοῦ, γλῶσσαν προτείνοντες; ιη'. Πρὸς δε γε τοῖς εἰρημένοις, εἰ ἐκ τοῦ Πατρὸς μὲν ὁ Υἱός γεγέννηται, τὸ δὲ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρός, καὶ τοῦ Υἱοῦ, ἐκπορεύεται· ὡς εἰς δύο αἰτίας ἀνα φερόμενον, οὐδὲ τὸ σύνθετον εἶναι διαδράσειεν. ιθ'. " Ετι δέ, εἰ ἐκ τοῦ Πατρὸς ὁ Υἱός γεγέννηται, τὸ δὲ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρὸς καὶ τοῦ Υἱοῦ ἐκπο ρεύεται, τίς ἡ καινοτομία τοῦ Πνεύματος, μὴ καὶ ἕτερόν τι αὐτοῦ ἐκπεπορεῦσθαι; ὡς συνάγεσθαι, κατὰ τὴν ἐκείνων θεόμαχον γνώμην, μὴ τρεῖς, ἀλλὰ τέσσαρας τὰς ὑποστάσεις, μᾶλλον δ' ἀπείρους· τῆς τετάρτης αὐτοῖς ἄλλην προβαλλούσης, κἀκείνης πάλιν ἑτέραν, μέχρις ἂν εἰς τὴν ἑλληνικὴν πολυ πληθίαν ἐκπέσωσι. κ. Πρὸς δὲ γε τοῖς εἰρημένοις, κἀκεῖνο ἄν τις ἐπισκοπήσειεν, ὡς εἴπερ ἡ τοῦ Πνεύματος, ἐκ τοῦ Πατρός, πρόοδος, εἰς ὕπαρξιν συντελεῖ· τί συνοίσει τῷ Πνεύματι ἡ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπόρευσις, τῆς πατρικῆς ἀρκούσης εἰς ὕπαρξιν; Οὐ γὰρ τις, εἰς ἕτερον τι, τῶν περὶ τὴν οὐσίαν, συντελεῖν, κατατολμήσεις λέγειν· πάσης διπλόης, καὶ συνθέσεως, τῆς μακα ρίας καὶ θείας ἐκείνης φύσεως, ὡς ἀπωτάτω και μένης. κα'· Χωρὶς δὲ τῶν εἰρημένων, εἰ πᾶν ὅπερ μή ἐστι κοινὸν τῆς παντοκρατορικῆς καὶ ὁμοουσίου καὶ ὑπερφυοῦς Τριάδος, ἑνός ἐστι μόνου τῶν τριῶν· οὐκ ἔστι δὲ ἡ τοῦ Πνεύματος προβολὴ, κοινὸν τῶν τριῶν ἑνὸς ἄρα ἐστὶν μόνου τῶν τριῶν. Πότερον οὖν ἐκ τοῦ Πατρός φήσουσιν ἐκπορεύεσθαι τὸ Πνεῦμα; καὶ πῶς οὐκ ἐξομόσονται τὴν φίλην αὐτοῖς καὶ κοινὴν μυσταγωγίαν; Εἰ δὲ ἐκ τοῦ Υἱοῦ, τί μὴ καταρχάς ἐθαῤῥησαν αὐτῶν ὅλην ἐκκαλύψαι τὴν θεομαχίαν; ὡς οὐ μόνον τὸν Υἱὸν εἰς τὴν τοῦ Πνεύματος προ βολὴν ἐγκαθιστώσιν, ἀλλὰ καὶ τοῦ Πατρὸς ταύτην ἀφαιροῦνται· οἷς ἀκόλουθον δὴ που, καὶ τὴν γέννησιν τῇ προβολή συμμετατιθέντας, μηδὲ τὸν Υἱὸν ἐκ ίσ. στύλην.EPISTOLARUM LIBER I.
βλασφημίας ταύτης; Αὕτη κατὰ τῶν Εὐαγγελίων det aures? quæ quasi stat ex adversa acie Evanἵσταται, πρὸς τὰς ἁγίας παρατάσσεται συνόδους, gelio, exarmatur contra sacras synodos, beatos et
τοὺς μακαρίους καὶ ἁγίους παραγράφεται. Πατέρας,
τὸν μέγαν ᾿Αθανάσιον, τὸν ἐν θεολογία περιβόητον
Γρηγόριον, τὴν Βασίλειον τῆς Ἐκκλησίας στολὴν ",
τὸν μέγαν Βασίλειον, τὸ χρυσοῦν τῆς οἰκουμένης
στόμα, τὸ τῆς σοφίας πέλαγος, τὸν ὡς ἀληθῶς
Χρυσόστομον. Καὶ τί λέγω τὸν δεῖνα, ἢ τὸν δεῖνα;
κατὰ πάντων ὁμοῦ τῶν ἁγίων προφητῶν, ἀποστόλων,
ἱεραρχῶν, μαρτύρων, καὶ αὐτῶν τῶν δεσποτικῶν
φωνῶν, ἡ βλάσφημος αὕτη καὶ θεόμαχος φωνὴ ἐξοπλίζεται.
sanctos Patres falsificat, nempe magnum illum
Athanasium, theologia titulo decantatum Gregorium, Basilium illum Ecclesiæ vere regiam stolam,
aureum orbis os, vere Chrysostomum, sapientiæillud pelagus.Quid autem hunc vel illum compellem?
Contra omnes omnino sanctos prophetas, apostolos,
sacerdotes, martyres, et ipsius etiam Domini voces,
blasphema hæc, et Deo bellum indicens, vox exarmatur.
17. Spiritus nimirum procedit e Filio? Utrumne
eadem processione, an ex adversa processioni a
Patre? si eadem, quomodo non communicantur
ιζ. Τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεται; πότερον
τὴν αὐτὴν ἐκπόρευσιν, ἡ τῆς πατρώας ἀντίθετον;
Εἰ μὲν γὰρ τὴν αὐτὴν, πῶς οὐ κοινοῦνται αἱ ἰδιό
τητες; αἷς καὶ μόναις ἡ Τριάς, Τριὰς εἶναι, καὶ proprietates, a quibus tamen solis Trinitas et esse,
προσκυνεῖσθαι, χαρακτηρίζεται. Εἰ δὲ ἐκείνης ἀντίθετον, πῶς ἡμῖν οὐ Μάναντες, καὶ Μαρκίωνες, τῷ
ῥήματι τούτῳ, προκύπτουσι, τὴν θεόμαχον πάλιν,
κατὰ τοῦ Πατρὸς, καὶ τοῦ Υἱοῦ, γλῶσσαν προτεί
νοντες;
ιη'. Πρὸς δε γε τοῖς εἰρημένοις, εἰ ἐκ τοῦ Πατρὸς
μὲν ὁ Υἱός γεγέννηται, τὸ δὲ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρός,
καὶ τοῦ Υἱοῦ, ἐκπορεύεται· ὡς εἰς δύο αἰτίας ἀναφερόμενον, οὐδὲ τὸ σύνθετον εἶναι διαδράσειεν.
ιθ'. " Ετι δέ, εἰ ἐκ τοῦ Πατρὸς ὁ Υἱός γεγέννηται,
τὸ δὲ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρὸς καὶ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεται, τίς ἡ καινοτομία τοῦ Πνεύματος, μὴ καὶ
ἕτερόν τι αὐτοῦ ἐκπεπορεῦσθαι; ὡς συνάγεσθαι,
κατὰ τὴν ἐκείνων θεόμαχον γνώμην, μὴ τρεῖς, ἀλλὰ
τέσσαρας τὰς ὑποστάσεις, μᾶλλον δ' ἀπείρους· τῆς
τετάρτης αὐτοῖς ἄλλην προβαλλούσης, κἀκείνης
πάλιν ἑτέραν, μέχρις ἂν εἰς τὴν ἑλληνικὴν πολυπληθίαν ἐκπέσωσι.
κ. Πρὸς δὲ γε τοῖς εἰρημένοις, κἀκεῖνο ἄν τις
ἐπισκοπήσειεν, ὡς εἴπερ ἡ τοῦ Πνεύματος, ἐκ τοῦ
Πατρός, πρόοδος, εἰς ὕπαρξιν συντελεῖ· τί συνοίσει
τῷ Πνεύματι ἡ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπόρευσις, τῆς πατρι
κῆς ἀρκούσης εἰς ὕπαρξιν; Οὐ γὰρ τις, εἰς ἕτερον
τι, τῶν περὶ τὴν οὐσίαν, συντελεῖν, κατατολμήσεις
λέγειν· πάσης διπλόης, καὶ συνθέσεως, τῆς μακαρίας καὶ
θείας ἐκείνης φύσεως, ὡς ἀπωτάτω και
μένης.
κα'· Χωρὶς δὲ τῶν εἰρημένων, εἰ πᾶν ὅπερ μή
ἐστι κοινὸν τῆς παντοκρατορικῆς καὶ ὁμοουσίου καὶ
ὑπερφυοῦς Τριάδος, ἑνός ἐστι μόνου τῶν τριῶν· οὐκ
ἔστι δὲ ἡ τοῦ Πνεύματος προβολὴ, κοινὸν τῶν τριῶν·
ἑνὸς ἄρα ἐστὶν μόνου τῶν τριῶν. Πότερον οὖν ἐκ τοῦ
Πατρός φήσουσιν ἐκπορεύεσθαι τὸ Πνεῦμα; καὶ
πῶς οὐκ ἐξομόσονται τὴν φίλην αὐτοῖς καὶ κοινὴν
μυσταγωγίαν; Εἰ δὲ ἐκ τοῦ Υἱοῦ, τί μὴ καταρχάς
ἐθαῤῥησαν αὐτῶν ὅλην ἐκκαλύψαι τὴν θεομαχίαν;
ὡς οὐ μόνον τὸν Υἱὸν εἰς τὴν τοῦ Πνεύματος προβολὴν ἐγκαθιστώσιν, ἀλλὰ καὶ τοῦ Πατρὸς ταύτην
ἀφαιροῦνται· οἷς ἀκόλουθον δὴ που, καὶ τὴν γέννη
σιν τῇ προβολή συμμετατιθέντας, μηδὲ τὸν Υἱὸν ἐκ
et adorari characterem sortitur? sin contraria quadam illi, quomodo non hac sua assertione Manetes
et Marciones procuduntur, qui Deo bellum indicentem linguam, contra Patrem et Filium rursus exseruere?
18. Accedit ad præmissa, si e Patre quidem Filius
generatur, Spiritusque procedit e Patre et Fiio, in
duplicem exsistentiæ suæ causam relatus, non evadet, quin et compositus exsistat.
19. Adhuc si e Patre generatur Filius, si Spiritus e Patre procedit et Filio, quænam evenit
nova innovatio, quominus ab ipso aliud procedat?
Ita constituentur, juxta blasphemam hanc ipsorum
sententiam, non tres hypostases solæ, sed quatuor,
si non potius infinitæ, ut quarta aliam emittat,
illa itidem aliam, usquedum in multiplicatam Paganorum divinitatem deveniatur.
20. Præter superiora, et hoc considerandum
quod, si processio Spiritus e Patre in substantia
determinetur, quidnam Spiritui, quæso, accedet ab
illa de Filio processione, cum processio paterna ad
essentiam sufficiat? Nemo enim eo audaciæ deveniet, opinor, ut affirmet conducere ad aliquid aliud,
eorum quæ sunt circa substantiam, cum duplicatio
quævis compositio ab illa natura divina quam longissime removentur.
21. Præter supradicta, si omne quod non est
commune Trinitati illi omnipotestative, homousiæ
et supernaturali, unius solius est proprium e tribus;
processio autem Spiritus non est tribus aliquid
commune; omnino erit unius solius e tribus proprium. Utrum igitur affirmabunt Spiritum procedere
e Patre, an non? Quod si autem, quomodo non
necessario ejerabunt illam suam dilectam adeo,et
communem mystagogiam? Quod si dicant e Filio,
cur non ab initio eo provecti sunt audaciæ, ut
totam suamblasphemiam simul revelarent? ut qui
non tantum Filium ad productionem Spiritus admittant, sed Patrem privent penitus quidem proVARIE LECTIONES.
- ίσ. στύλην.
col. 731–732page 235 of 364
PG 102:731Υἱοῦ γεγεννήσθαι· ἵνα μὴ τῶν δυσσεβούντων μενα, ἀλλὰ καὶ τῶν μαινομένων ὦσιν πρωτοστάται. τοῦ Πατρός, ἀλλὰ τὸν Πατέρα τερατολογεῖν ἐκ τοῦ Τριάδι, ή του Πνεύματος προβολή. κβ'. Ορα δε κάντεῦθεν κατάφωρον αὐτῶν τὸ δυσ σεβές, καὶ ἀνόητον, δεικνύμενον βούλημα. Ἐπεὶ γὰρ ἅπαν ὁ θεωρεῖται καὶ λέγεται ἐν τῇ παναγία και ὁμοφυεῖ καὶ ὑπερουσίῳ Τριάδι, ἡ κοινόν ἐστι πάνω των, ἡ ἑνὸς καὶ μόνου τῶν τριῶν· ἡ δὲ τοῦ Πνεύματος προβολή, ούτε κοινόν ἐστιν, ἀλλ᾽ οὐδ᾽, ὡς αὐτοί φασιν, ἑνὸς καὶ μόνου τινὸς (ἵλεως δὲ ἡμῖν εἴη, καὶ εἰς τὰς ἐκείνων τρέποιτο τὸ βλάσφημον κεφαλές) οὐκ ἄρα ὅλως ἐστὶν ἐν τῇ ζωαρχικῇ καὶ παντελείῳ κγ'. Καὶ μυρία ἂν τις, τὴν ἄθεον αὐτῶν γνώμην διελέγχων, τοῖς εἰρημένοις ἐπιμετρήσειεν, ὦ τῆς ἐπιστολῆς ὁ νόμος οὐκ ἐᾷ νῦν ἐντάττειν, οὐδὲ παρα τίθεσθαι· δι' ὅ καὶ ἅπερ εἴρηται, στοιχειωδώς τι καὶ ἐν τύπῳ ἀπηγγέλθησαν τῶν κατὰ μέρος λέγο χων, καὶ τῆς ἐν πλάτει διδασκαλίας, Θεοῦ διδόντος, εἰς τὴν κοινὴν ταμιευομένων συνέλευσιν. κδ'. Ταύτην τὴν ἀσέβειαν οἱ τοῦ σκότους ἐκεῖνα ἐπίσκοποι (ἐπισκόπους γὰρ ἑαυτοὺς ἐπεφήμιζα) μετὰ τῶν ἄλλων ἀθεμίτων, Βουλγάρων ἔθνος ἐν έσπειραν· ἦλθεν ἡ τούτων φήμη εἰς τὰς ἡμετέρας ακοάς· ἐπλήγημεν διὰ μέσων τῶν σπλάγχνων και ρίαν πληγὴν ὡς εἴ τις τὰ ἔκγονα κοιλίας αὐτοῦ, καθ' ὀφθαλμοὺς ἴδοι ὑπὸ ἑρπετῶν καὶ θηρίων παρα ρασσόμενά τε καὶ διασπώμενα. Καὶ γὰρ οἷς κόποι, καὶ πόνοι, καὶ ἱδρῶτες, εἰς τὴν ἐκείνων ἀναγέννησί τι καὶ τελείωσιν κατεβλήθησαν· ἀναλόγως αὐτοῖς, συμπεσεῖν ἀφόρητον τὴν λύπην καὶ τὴν συμφορών, τῶν γεννημάτων παραπολλυμένων, εξεγένετο. κε'. Οὕτω γὰρ ἐθρηνήσαμεν ἐπὶ τῷ συνενεχθένει παθήματι, ὅσον χαρᾶς ἐπληρώθημεν, τῆς παλαιᾶς πλάνης ἀπαλλαγέντας αὐτοῖς θεασάμενοι. κς'. Αλλ' ἐκείνους μὲν ἐθρηνήσαμέν τε καὶ θρηνούμεν, καὶ ἀνορθωθῆναι τοῦ πτώματος οὐ δώσομεν τοῖς ὀφθαλμοῖς ἡμῶν ὕπνον, οὐδὲ τοῖς βλεφάροις νυσταγμόν, ἕως ἂν αὐτοὺς εἰς τὸ τοῦ Κυρίου, κατὰ τὸ δυνατὸν ἡμῖν, εἰσελάσωμεν σκήνωμα. κι΄. Τοὺς δὲ νέους τῆς ἀποστασίας προδρόμους, τοὺς θεραπευτὰς τοῦ ἀντικειμένου, τοὺς μυρίων ενόχους θανάτων, τοὺς κοινούς λυμεώνας, τοὺς τὸ ἀπαλὸν ἐκεῖνο και νεοσύστατον εἰς τὴν εὐσέβεια ἔθνος, τοσούτοις καὶ τηλικούτοις σπαραγμοῖς δια σπαράξαντας· τούτους τοὺς ἀπατεῶνας καὶ θεαμά χους συνοδικῇ καὶ θείᾳ κατεκρίναμεν ψήφῳ· οὐ νῦν αὐτῶν τὴν ἀπόφασιν καθορίζοντες, ἀλλ᾽ ἐκ τῶν ἤδη συνόδων, καὶ ἀποστολικῶν θεσμῶν, τὴν προωρισμέΥἱοῦ γεγεννήσθαι· ἵνα μὴ τῶν δυσσεβούντων μενα,
ἀλλὰ καὶ τῶν μαινομένων ὦσιν πρωτοστάται.
ductione. Quem demum ordinem consectantes, τοῦ Πατρός, ἀλλὰ τὸν Πατέρα τερατολογεῖν ἐκ τοῦ
generationem non minus quam processionem alterabunt, nec Filium e Patre, sed Patrem e Filio
genitum, quod est monstrosum, commentabuntur;
unde se principes et antipilanos non tantum impiorum sed et furiosorum exhibebunt.
22. Quam furiosam et impiam ipsorum sententiam esse et ab isto quod dicemus manifestum faciemus. Quando quidquid consideratur vel dicetur
in ea sacrosancta connaturali et supersubstantiali
Trinitate, vel commune quiddam est universæ, vel
unius alicujus illiusque solius e tribus personis;
cumque Spiritus processio non sit quiddam commune, ne quidem ex ipsorum sententia, unius et
solius (propitius autem nobis Deus esto ita lo.
quentibus, et blasphemia resulted in eorum capita) Τριάδι, ή του Πνεύματος προβολή.
non est ulla omnino Spiritus processio in perfectissima et vitam largienti Trinitate.
κβ'. Ορα δε κάντεῦθεν κατάφωρον αὐτῶν τὸ δυσ
σεβές, καὶ ἀνόητον, δεικνύμενον βούλημα. Ἐπεὶ γὰρ
ἅπαν ὁ θεωρεῖται καὶ λέγεται ἐν τῇ παναγία και
ὁμοφυεῖ καὶ ὑπερουσίῳ Τριάδι, ἡ κοινόν ἐστι πάνω
των, ἡ ἑνὸς καὶ μόνου τῶν τριῶν· ἡ δὲ τοῦ Πνεύμα
τος προβολή, ούτε κοινόν ἐστιν, ἀλλ᾽ οὐδ᾽, ὡς αὐτοί
φασιν, ἑνὸς καὶ μόνου τινὸς (ἵλεως δὲ ἡμῖν εἴη, καὶ
εἰς τὰς ἐκείνων τρέποιτο τὸ βλάσφημον κεφαλές)
οὐκ ἄρα ὅλως ἐστὶν ἐν τῇ ζωαρχικῇ καὶ παντελείῳ
23. Certe, sexcenta quædam alia cum plena mensura quis addiderit ad ista, dum refellere atheam
illorum sententiam aggreditur; quæ me epistolica
lex non patitur in præsentia afferre, et his litteris
inserere: atque ideo etiam ea quæ dixi breviter et
imperfecte sunt illata, particulares refutationes et
ampliorem docendi modum, Deo concedente, in
conventum communem sepositas reservamus.
24. Hanc impietatem tenebrarum illi episcopi
(nam se episcopos præferebant) una cum illicitis
et illegitimis aliis apud gentem Bulgaricam disse.
minabant. Harum rerum fama pervenit ad aures
nostras; vulnerati sumus lethali vulnere per media
viscera nostra, non secus quam si coram et sub
aspectu suo viderit quispiam ventris sui foetus a serpentibus et belluis huc illuc discerptos et direptos
circumraptari. Qui enim studium, labores, sudores
in illorum regenerationem et baptismum contuleramus, non sine ratione dolorem insufferendum et
calamitatem tulerimus, partus nostros deperditos
cernentes.
23. Atque eodem modo de hoc tristi casu condoluimus, quo gaudio majori perfundebamur, cum
liberatos eosdem primum a vetusto paganismi errore videremus.
26. Verum illos quidem luximus, et lugemus
adhuc, neque concessuri sumus oculis nostris
requiem ut a lapsu hoc illos resuscitemus, neque
palpebris connictionem dabimus, donec, quoad fieri
per nos poterit, illos in Domini tabernaculum iterum
compulerimus.
27. Novitios autem illos apostasiæ præcursores,
Antichristi administros, mortibus multis dignissimos, communem pestem, qui tenellam illam nuper compaginatam gentem ad pietatem, tot tantis
dilacerationibus discerpserunt; istos, inquam, perfidos deceptores, et Deo belligerantes divino synodico calculo notatos condemnavimus: non de
præsenti illorum abstentionem decernentes, sed
per antehabitas synodos, per scita et leges apostoκγ'. Καὶ μυρία ἂν τις, τὴν ἄθεον αὐτῶν γνώμην
διελέγχων, τοῖς εἰρημένοις ἐπιμετρήσειεν, ὦ τῆς
ἐπιστολῆς ὁ νόμος οὐκ ἐᾷ νῦν ἐντάττειν, οὐδὲ παρα
τίθεσθαι· δι' ὅ καὶ ἅπερ εἴρηται, στοιχειωδώς τι
καὶ ἐν τύπῳ ἀπηγγέλθησαν τῶν κατὰ μέρος λέγο
χων, καὶ τῆς ἐν πλάτει διδασκαλίας, Θεοῦ διδόντος,
εἰς τὴν κοινὴν ταμιευομένων συνέλευσιν.
κδ'. Ταύτην τὴν ἀσέβειαν οἱ τοῦ σκότους ἐκεῖνα
ἐπίσκοποι (ἐπισκόπους γὰρ ἑαυτοὺς ἐπεφήμιζα)
μετὰ τῶν ἄλλων ἀθεμίτων, Βουλγάρων ἔθνος ἐν
έσπειραν· ἦλθεν ἡ τούτων φήμη εἰς τὰς ἡμετέρας
ακοάς· ἐπλήγημεν διὰ μέσων τῶν σπλάγχνων και
ρίαν πληγὴν ὡς εἴ τις τὰ ἔκγονα κοιλίας αὐτοῦ,
καθ' ὀφθαλμοὺς ἴδοι ὑπὸ ἑρπετῶν καὶ θηρίων παρα
ρασσόμενά τε καὶ διασπώμενα. Καὶ γὰρ οἷς κόποι,
καὶ πόνοι, καὶ ἱδρῶτες, εἰς τὴν ἐκείνων ἀναγέννησί
τι καὶ τελείωσιν κατεβλήθησαν· ἀναλόγως αὐτοῖς,
συμπεσεῖν ἀφόρητον τὴν λύπην καὶ τὴν συμφορών,
τῶν γεννημάτων παραπολλυμένων, εξεγένετο.
κε'. Οὕτω γὰρ ἐθρηνήσαμεν ἐπὶ τῷ συνενεχθένει
παθήματι, ὅσον χαρᾶς ἐπληρώθημεν, τῆς παλαιᾶς
πλάνης ἀπαλλαγέντας αὐτοῖς θεασάμενοι.
κς'. Αλλ' ἐκείνους μὲν ἐθρηνήσαμέν τε καὶ
θρηνούμεν, καὶ ἀνορθωθῆναι τοῦ πτώματος οὐ
δώσομεν τοῖς ὀφθαλμοῖς ἡμῶν ὕπνον, οὐδὲ τοῖς
βλεφάροις νυσταγμόν, ἕως ἂν αὐτοὺς εἰς τὸ τοῦ
Κυρίου, κατὰ τὸ δυνατὸν ἡμῖν, εἰσελάσωμεν σκήνωμα.
κι΄. Τοὺς δὲ νέους τῆς ἀποστασίας προδρόμους,
τοὺς θεραπευτὰς τοῦ ἀντικειμένου, τοὺς μυρίων
ενόχους θανάτων, τοὺς κοινούς λυμεώνας, τοὺς τὸ
ἀπαλὸν ἐκεῖνο και νεοσύστατον εἰς τὴν εὐσέβεια
ἔθνος, τοσούτοις καὶ τηλικούτοις σπαραγμοῖς δια
σπαράξαντας· τούτους τοὺς ἀπατεῶνας καὶ θεαμά
χους συνοδικῇ καὶ θείᾳ κατεκρίναμεν ψήφῳ· οὐ νῦν
αὐτῶν τὴν ἀπόφασιν καθορίζοντες, ἀλλ᾽ ἐκ τῶν ἤδη
συνόδων, καὶ ἀποστολικῶν θεσμῶν, τὴν προωρισμέ
col. 733–734page 236 of 364
PG 102:733νην αὐτοῖς καταδίκην ποιοῦντες ἐπίδηλον. υπεκφαίνοντες, καὶ πᾶσι κη. Πέφυκε γὰρ τὸ ἀνθρώπινον, οὐχ οὕτω ταῖς παρελθούσαις τιμωρίαις ἀσφαλίζεσθαι, ὡς ταῖς ὁρωμέναις σωφρονίζεσθαι· καὶ τῶν φθασάντων υπάρχει βεβαίωσις, ἡ τῶν ἐνεστηκότων συμφώνησις Ούτω δι' ὁ τούτους ἐπιμένοντας αὐτῶν τῇ πολυτρόπῳ πλάνη, πάσης ἀγέλης Χριστιανῶν ἐκκηρύττους ἐποιησάμεθα· καὶ γὰρ καὶ ὁ τῶν ἁγίων ἀποστόλων τέτ ταρτος καὶ ἑξηκοστός κανών, τοὺς ἐν τοῖς Σάββασιν νηστείαν ἐπιτηδεύοντας, ὧδε πως ἀποῤῥαπίζων φησίν. αθ'. Εἴ τις κληρικός ευρεθείη τὴν Κυριακὴν ἡμέραν νηστεύων, ἢ τὸ Σάββατον, πλὴν τοῦ ἑνὸς μόνου, καθαιρείσθω· εἰ δὲ λαϊκός εἴη, ἀφο ριζέσθω. Ναὶ δὴ καὶ ὁ τῆς ἁγίας καὶ οἰκουμενικής ἔκτης συνόδου πέμπτος καὶ πεντηκοστός κανών οὕτω πως ἀποφαινόμενος 2. Επειδή μεμαθήκαμεν τοὺς ἐν τῇ Ῥωμαίων πόλει, ἐν ταῖς ἁγίαις τῆς τεσσαρακοστῆς νη στείαις, τοῖς ταύτης Σάββασι νηστεύειν, παρά τὴν παραδοθεῖσαν ἐκκλησιαστικὴν ἀκολουθίαν, ἔδοξε τη ἁγίᾳ συνόδῳ, ώστε κρατεῖν καὶ ἐπὶ τὴν Ρωμαίων Ἐκκλησίαν, ἀπαρασαλεύτως, τὸν κανόνα τὸν λέγοντα, «Εἰ τις κληρικός εὑρεθῆ τῇ ἁγίᾳ Κυριακή νηστεύων, ἢ τὸ Σάββατον, πλὴν τοῦ ἑνὸς καὶ μόνου, καθαιρέσθω· εἰ δε λαϊκός εἴη, ἀφοριζέσθω.» λα΄. ᾿Αλλά γε δὴ καὶ ὁ τῆς ἐν Γάγγρᾳ συνόδου, περὶ τῶν τὸν γάμον βδελυσσομένων, κανὼν τέταρτος ταῦτά φησιν· Εἴ τις διακρίνοιτο παρὰ πρεσβυτέ- " ρου γεγαμηκότος, ὡς μή χρῆναι, λειτουργής σαντος αὐτοῦ, αὐτοῦ, προσφοράς μεταλαμβάνειν, ἀνά θεμα ἔστω. Ωσαύτως δε ψῆφον ὁμόφωνον φέρει κατ᾿ αὐτῶν, καὶ ἡ ἔκτη σύνοδος, τοῦτον ἀναγρά φουσα τὸν τρόπον· Ἐπειδὴ ἐν τῇ Ῥωμαίων Εχε κλησία, ἐν τάξει κανόνος παραδεδόσθαι διάγνω μεν, τοὺς μέλλοντας διακόνου, ἡ πρεσβυτέρου ἀξιοῦσθαι χειροτονίας, καθομολογεῖν, ὡς οὐκέτι ταῖς αὐτῶν συνάπτονται γαμεταῖς· ἡμεῖς τῷ ἀρχαίῳ ἐξακολουθοῦντες κανόνι, τῆς ἀποστολικῆς ἀκριβείας καὶ τάξεως, τὰ τῶν ἱερῶν ἀνδρῶν κατά νόμους συνοικέσια, καὶ ἀπὸ τοῦ νῦν ἐῤῥῶ σθαι βουλόμεθα· μηδαμῶς αὐτῶν τὴν πρὸς γαμετάς συνάφειαν διαλύοντες, ἡ ἀποστερούντες κατὰ καιρὸν αὐτοὺς τῆς πρὸς ἀλλήλους, προσήκοντα, ομιλίας. Ωστε εἴ τις ἄξιος εὑρεθή ἄξιος εὑρεθῇ πρός χειροτονίαν διακόνου ή ὑποδιακόνου, οὗτος μηδαμῶς κωλυέσθω ἐπὶ τὸν τοιοῦτον βαθε μὲν ἐμβιβάζεσθαι, γαμετῇ συνοικῶν νομίμῳ μήτε μὴν ἐν τῷ τῆς χειροτονίας καιρῷ ἀπαιτεί σπω ὁμολογεῖν, ὡς ἀποστήσεται τῆς νομίμου, πρὸς τὴν οἰκείαν γαμετήν, ὁμιλίας. Ίνα ἐντεῦθεν, τὸν ἐκ Θεοῦ νομοθετεθέντα καὶ εὐλογηθέντα τῇ αὐτοῦ παρουσίᾳ γάμον, καθυβρίζειν ἐκβιασθῶμεν, τῆς τοῦ Εὐαγγελίου φωνῆς ἐκβοώσης, «Ούς ὁ Θεὸς ἔζευξεν, ἄνθρωπος μή χω ριζέτω·» καὶ τοῦ ᾿Αποστόλου διδάσκοντος, τὸννην αὐτοῖς καταδίκην
ποιοῦντες ἐπίδηλον.
EPISTOLARUM LIBER I.
υπεκφαίνοντες, καὶ πᾶσι licas, prædeterminatam in illos condemnationem in
vulgus, ut omnibus ita innotescat, proferentes.
κη. Πέφυκε γὰρ τὸ ἀνθρώπινον, οὐχ οὕτω ταῖς
παρελθούσαις τιμωρίαις ἀσφαλίζεσθαι, ὡς ταῖς
ὁρωμέναις σωφρονίζεσθαι· καὶ τῶν φθασάντων
υπάρχει βεβαίωσις, ἡ τῶν ἐνεστηκότων συμφώνησις·
Ούτω δι' ὁ τούτους ἐπιμένοντας αὐτῶν τῇ πολυτρόπῳ
πλάνη, πάσης ἀγέλης Χριστιανῶν ἐκκηρύττους ἐποιησάμεθα· καὶ γὰρ καὶ ὁ τῶν ἁγίων ἀποστόλων τέτ
ταρτος καὶ ἑξηκοστός κανών, τοὺς ἐν τοῖς Σάββασιν
νηστείαν ἐπιτηδεύοντας, ὧδε πως ἀποῤῥαπίζων
φησίν.
αθ'.
Εἴ τις κληρικός ευρεθείη τὴν Κυριακὴν
ἡμέραν νηστεύων, ἢ τὸ Σάββατον, πλὴν τοῦ
28. Ita enim natura comparantur homines, ut non
tantum præteritis suppliciis sarti tecti remaneant,
quantum præsentibus et in oculos incurrentibus in
ordine contineantur; dum cum præteritis præsentia
conspirant, illa per isthæc roboris accipiunt firmitatem. Ad hunc modum per id quod hosce homines
multiplici suo errori immanentes, ab universo
grege Christianorum publico præconio exclusos denuntiavimus: sexagesimus enim quartus canon
apostolicus, eos qui intendunt jejunio Sabbati, ad
hunc modum percutiens, inquit:
29. Si quis clericus inveniatur diem Dominicam
jejunare, vel etiam Sabbatum, excepto uno Sabbato
ἑνὸς μόνου, καθαιρείσθω· εἰ δὲ λαϊκός εἴη, ἀφο· solo, deponatur; sin laicus fuerit, separetur a comριζέσθω. Ναὶ δὴ καὶ ὁ τῆς ἁγίας καὶ οἰκουμενικής
ἔκτης συνόδου πέμπτος καὶ πεντηκοστός κανών οὕτω
πως ἀποφαινόμενος -
2. Επειδή μεμαθήκαμεν τοὺς ἐν τῇ Ῥωμαίων
πόλει, ἐν ταῖς ἁγίαις τῆς τεσσαρακοστῆς νη
στείαις, τοῖς ταύτης Σάββασι νηστεύειν, παρά
τὴν παραδοθεῖσαν ἐκκλησιαστικὴν ἀκολουθίαν,
ἔδοξε τη ἁγίᾳ συνόδῳ, ώστε κρατεῖν καὶ ἐπὶ
τὴν
Ρωμαίων Ἐκκλησίαν, ἀπαρασαλεύτως, τὸν
κανόνα τὸν λέγοντα, «Εἰ τις κληρικός εὑρεθῆ
τῇ ἁγίᾳ Κυριακή νηστεύων, ἢ τὸ Σάββατον,
πλὴν τοῦ ἑνὸς καὶ μόνου, καθαιρέσθω· εἰ δε
λαϊκός εἴη, ἀφοριζέσθω.»
λα΄. ᾿Αλλά γε δὴ καὶ ὁ τῆς ἐν Γάγγρᾳ συνόδου,
περὶ τῶν τὸν γάμον βδελυσσομένων, κανὼν τέταρτος
ταῦτά φησιν· Εἴ τις διακρίνοιτο παρὰ πρεσβυτέ- "
ρου γεγαμηκότος, ὡς μή χρῆναι, λειτουργής
σαντος αὐτοῦ,
αὐτοῦ, προσφοράς μεταλαμβάνειν, ἀνά
θεμα ἔστω. Ωσαύτως δε ψῆφον ὁμόφωνον φέρει
κατ᾿ αὐτῶν, καὶ ἡ ἔκτη σύνοδος, τοῦτον ἀναγρά
φουσα τὸν τρόπον· Ἐπειδὴ ἐν τῇ Ῥωμαίων Εχε
κλησία, ἐν τάξει κανόνος παραδεδόσθαι διάγνω
μεν, τοὺς μέλλοντας διακόνου, ἡ πρεσβυτέρου
ἀξιοῦσθαι χειροτονίας, καθομολογεῖν, ὡς οὐκέτι
ταῖς αὐτῶν συνάπτονται γαμεταῖς· ἡμεῖς τῷ
ἀρχαίῳ ἐξακολουθοῦντες κανόνι, τῆς ἀποστο
λικῆς ἀκριβείας καὶ τάξεως, τὰ τῶν ἱερῶν ἀνδρῶν
κατά νόμους συνοικέσια, καὶ ἀπὸ τοῦ νῦν ἐῤῥῶσθαι βουλόμεθα· μηδαμῶς αὐτῶν τὴν πρὸς
γαμετάς συνάφειαν διαλύοντες, ἡ ἀποστερούντες
κατὰ καιρὸν
αὐτοὺς τῆς πρὸς ἀλλήλους,
προσήκοντα, ομιλίας. Ωστε εἴ τις ἄξιος εὑρεθή
ἄξιος εὑρεθῇ
πρός χειροτονίαν διακόνου ή ὑποδιακόνου,
οὗτος μηδαμῶς κωλυέσθω ἐπὶ τὸν τοιοῦτον βαθε
μὲν ἐμβιβάζεσθαι, γαμετῇ συνοικῶν νομίμῳ·
μήτε μὴν ἐν τῷ τῆς χειροτονίας καιρῷ ἀπαιτεί
σπω ὁμολογεῖν, ὡς ἀποστήσεται τῆς νομίμου,
πρὸς τὴν οἰκείαν γαμετήν, ὁμιλίας. Ίνα
un
ἐντεῦθεν, τὸν ἐκ Θεοῦ νομοθετεθέντα καὶ εὐλο
γηθέντα τῇ αὐτοῦ παρουσίᾳ γάμον, καθυβρίζειν
ἐκβιασθῶμεν, τῆς τοῦ Εὐαγγελίου φωνῆς ἐκβο·
ώσης, «Ούς ὁ Θεὸς ἔζευξεν, ἄνθρωπος μή χωριζέτω·» καὶ τοῦ ᾿Αποστόλου διδάσκοντος,
τὸν
munione. Sed et sanctæ universalis sextæ synodi
canon quintus et quinquagesimus ad hunc modum
sciscit:
30. Eo quod pervenit ad notitiam nostram, eos qui
Romam incolunt in sanctis Quadragesimæ jejuniis
earumdem Sabbatis jejunare, contra consuetudinem
et traditionem ecclesiasticam, visum est sacræ synodo, ut etiam et per Romanam Ecclesiam inconcussus obtineat ille canon qui ait: «Si quis clericus inveniatur in sancto Dominico die jejunare,vel
in Sabbato, excepto uno, et solo, deponatur, sin
autem laicus, separetur a communione.»
31. Sed et quartus concilii Gangrensis canon,
contra nuptias abominantes ait: Si quis presbyter,
qui uxorem durit, discernat quasi non oporteat, eo
sacra celebrante oblationi communicare, sit anathema. Adversus quos sententiam similem præfert
et sexta synodus, ad hunc modum scribens:
Quandoquidem in Romana Ecclesia canonis vicem
obtinere novimus, ut qui ad diaconatum vel presbyteratum promovendi sunt, professionem faciant, se
non amplius consuetudinem uxorum suarum habituros,nos antiquum canonem apostolicæ perfectionis
ordinisque observantes, eorum qui sunt in sacris ordinibus constituti,conjugia deinceps, ab hoc temporis
momento, firma et stabilia esse volumus, nequa
quam eorum cum uxoribus suis copulam dissuentes,
vel eos mutua consuetudine opportunis temporibus
privantes. Quamobrem si quis dignus inventus fuerit,
qui hypodiaconus, diaconus, presbyter ordinetur, hic
adtulem gradum assumi nequaquam prohibeatur, si
cum sua legitima uxore cohabitet. Sed nec ordinationis tempore, ab illo exigatur professio, se a legi -
tima cum uxore sua consuetudine penitus abstenturum: Ne per illud nuptias, a Deo institutas, et sua
præsentia honestatas contumelia afficere videamur
Evangelica voce dicente: «Quæ Deus conjunxit, homo
ne separet;» et Apostolo docente: «Honorabiles esse
nuptias, et torum immaculatum; et, «Alligatus es
uxori? noli quærere dissolutionem.» Si quis igitur
contra canones apostolicos incitaverit aliquem eorum
qui sunt in sacris presbyterorum nimirum, vel dia-
col. 735–736page 237 of 364
PG 102:735Τίμιον τὸν γάμον ἐν πᾶσι, καὶ τὴν κοίτην ἀμίαντον, καὶ, Δέδεσαι γυναικί; μὴ ζήτει λύσιν. ο Εἴ τις οὖν τολμήσει, παρὰ τοὺς ἀποστολικούς κανόνας κινούμενος, τινὰ τῶν ἱερωμένων, πρεσ βύτερον, φαμέν, διάκονον, ἡ ὑποδιάκονον, ἀποστερεῖν τῆς πρὸς τὴν νόμιμον γυναῖκα συναφείας τε καὶ κοινωνίας, καθαιρείσθω· ὡσαύτως, καὶ εἴ τις πρεσβύτερος ή διάκονος τὴν αὐτοῦ γυναῖκα, προφάσει εὐλαβείας, ἐκβάλλει, ἀφαρι ζέσθω· ἐπιμένων δε, καθαιρείσθω. λβ'. Ἡ δὲ κατάλυσις τῆς πρώτης ἑβδομάδος, καὶ ὁ ἀναμυρισμὸς τῶν ἤδη βεβαπτισμένων, και μεμυρισμένων, οὐδὲ κανόνων, οἶμαι, δεήσεται εἰς κατά γνωσιν, αὐτόθεν καὶ μόνης τῆς διηγήσεως πᾶσιν ὑπερβολὴν ἐκνικώσης δυσσεβήματος. λγ'. Οὐ μὴν ἀλλὰ καὶ ἡ κατὰ τοῦ Πνεύματος, μᾶλλον δὲ καθ᾽ ὅλης τῆς ἁγίας Τριάδος, ὑπερβολὴν ὑμετέρᾳ. κ ἴσ. τὸ Ῥῶς. οὐ λείπουσα βλασφημία, καν μηδὲν ἕτερον εἴη τῶν προειρημένων τετολμημένον, ἐξαρχεῖ, καὶ μόνον, μυρίοις αὐτοὺς ὑπαγαγεῖν ἀναθέμασιν. λδ. Τούτων τὴν γνῶσιν καὶ εἴδησιν, κατὰ τὸ παρ λαιὸν τῆς Ἐκκλησίας ἔθος, ἀνενεγκεῖν τῇ ἡμετέραν ἐν Κυμίῳ ἀδελφότητι, ἐδικαιώσαμεν· καὶ προθύμους καὶ συναγωνιστὰς γενέσθαι, ἐπὶ τῇ καθαιρέσει τῶν δυσσεβῶν τούτων καὶ ἀθέων κεφαλαίων, παραινού μέν τε καὶ δεόμεθα· καὶ μὴ λιπεῖν τὴν πατρώαν τάξιν, ἣν ὑμᾶς οἱ πρόγονοι, δι᾿ ὧν ἔπραξαν, κατ έχειν παραδεδώκασιν· ἀλλὰ σπουδῇ πολλῷ καὶ προθυμίᾳ, ἀνθ᾽ ὑμῶν, τοποτηρητάς τινας ἐλέσθαι ἀποστεῖλαι, ἄνδρας τὸ ὑμέτερον ἐπέχοντας πρόσωπον, εὐσε βείᾳ δὲ καὶ ἱερωσύνῃ, καὶ λόγῳ καὶ βίῳ, κεκοσμημένους· ὡς ἂν τὴν ἀρτιφανῆ τῆς ἀσεβείας ταύτης ἐφερπύσασαν γαγγραίναν, ἐκ μέσου τῆς ἐκκλησίας ποιησώμεθα· καὶ τοὺς ἐκμανέντας τοσαύτην ἐπι σποράν πονηρίας εἰς τὸ νεοπαγές και νεοσύστατον ἔθνος εἰσενεγκεῖν, αὐταῖς ἀνασπᾶσαι ῥίζαις, καὶ τῷ πυρὶ παραδοῦναι, διὰ τῆς κοινῆς ἀποφάσεως· ὁ τοὺς κατηραμένους ὑποδέχεσθαι, τὰ κυριακὰ θεσπίζουσιν λόγια. λέ. Οὕτω γὰρ, τῆς μὲν ἀσεβείας ἐλαυνομένης, καὶ τῆς εὐσεβείας κραταιουμένης, ἐλπίδας ἔχομε ἀγαθὰς, εἰς τὴν παραδοθεῖσαν αὐτοῖς ἐπαναστρέψαι πίστιν, καὶ τὸ νεοκατήχητον εἰς Χριστὸν καὶ νεοφώτιστον τῶν Βουλγάρων πλήρωμα· καὶ γὰρ οὐ μόνον τὸ ἔθνος τοῦτο, τὴν εἰς Χριστὸν πίστιν, τῆς προτέρας ἀσεβείας ἠλλαξατο· ἀλλά γε δὴ, καὶ τὸ παρὰ πολλοῖς πολλάκις θρυλλούμενον, καὶ εἰς ωμότητα καὶ μιαιφονίαν πάντας δευτέρους ταττόμενον, τοῦτο δὴ τὸ καλούμενον τορῶς Σ, οἱ δὴ καὶ κατὰ τῆς Ῥω μαϊκῆς ἀρχῆς, τοὺς πέριξ αὐτῶν δουλωσάμενοι, κά κεῖθεν ὑπέρογκα φρονηματισθέντες, χεῖρας ἀντι ραν· ἀλλ' ὅμως νῦν καὶ οὗτοι, τὴν τῶν Χριστιανών καθαρὰν καὶ ἀκίβδηλον θρησκείαν, τῆς Ἑλληνικῆς καὶ ἀθέου δόξης, ἐν ᾗ κατείχοντο πρότερον, ἀντηλconorum, vel hypodiaconorum, conjunctione cum «Τίμιον τὸν γάμον ἐν πᾶσι, καὶ τὴν κοίτην
legitima sua urore privari, deponatur: similiter, et si quis presbyter, vel diaconus suam uxorem
sub pietatis aut religionis prætextu ejecerit, segregetur; et si perseverat, deponatur.
ἀμίαντον, καὶ, Δέδεσαι γυναικί; μὴ ζήτει λύσιν. ο
Εἴ τις οὖν τολμήσει, παρὰ τοὺς ἀποστολικούς
κανόνας κινούμενος, τινὰ τῶν ἱερωμένων, πρεσβύτερον, φαμέν, διάκονον, ἡ ὑποδιάκονον,
ἀποστερεῖν τῆς πρὸς τὴν νόμιμον γυναῖκα συναφείας τε καὶ κοινωνίας, καθαιρείσθω· ὡσαύτως,
καὶ εἴ τις πρεσβύτερος ή διάκονος τὴν αὐτοῦ γυναῖκα, προφάσει εὐλαβείας, ἐκβάλλει, ἀφαριζέσθω· ἐπιμένων δε, καθαιρείσθω.
32. Verum enimvero primæ hebdomadis per
eos inducta dissolutio, uti et baptizatorum atque
oleo inunctorum reunctio, non opus habent ut per
canones recitatos damnationi subjiciantur:nam vel
solummodo mentionem eorum fecisse, impietatis
cujuscunque eminentiam supergreditur.
λβ'. Ἡ δὲ κατάλυσις τῆς πρώτης ἑβδομάδος, καὶ
ὁ ἀναμυρισμὸς τῶν ἤδη βεβαπτισμένων, και μεμυ·
ρισμένων, οὐδὲ κανόνων, οἶμαι, δεήσεται εἰς κατά
γνωσιν, αὐτόθεν καὶ μόνης τῆς διηγήσεως πᾶσιν
ὑπερβολὴν ἐκνικώσης δυσσεβήματος.
λγ'. Οὐ μὴν ἀλλὰ καὶ ἡ κατὰ τοῦ Πνεύματος,
33. Sed et illa in Spiritum sanctum, vel totam
potius sacrosanctam Trinitatem, blasphemia, nul- μᾶλλον δὲ καθ᾽ ὅλης τῆς ἁγίας Τριάδος, ὑπερβολὴν
lama se secundam habens, si cætera omnia abessent,
sufficeret ad mille anathematismis eos feriendos.
34. Istarum ita gestarum rerum notitiam, pro
vetusta Ecclesiastica consuetudine, ad vestras in
Domino fraternitates deferre, statuebamus æquum;
quos paratos fore rogamus, et cupimus, ad opem
communem vestram conferendam in istarum impiarum et a Deo abhorrentium propositionum condemnatione; ut nequaquam stationem paternam deferatis, quam vobis vestri antecessores, per suas res
gestas, tuendam et ornandam tradidere. Quocirca
studiose curetis, et cum diligentia, ut vestras vices
obituros locum tenentes huc destinetis, qui vestras
personas representent, pietate consummatos, in
sacris ordinibus constitutos, dicendi facultate et vitæ honestate ornatos, ut hanc late serpentem gangraenam de media ecclesia amoveamus, eosque qui
in tantum insanierunt, ut impietatis suæ superseminationem subintroducerent in gentem hanc novellam, nuper coalitam et constitutam, radicitus
exstirpatos igni mandemus adurendos, idque communi consensu omnium; quod divinitus oracula
nobis data, quod exsecrandos attinet, ut suscipiant,
sancivernnt.
32. Ita enim futurum optime speramus, et depulsa impietate, et cultu pietatis constituto, Bulgarorum multitudo noviter in Christo catechizata, et
lumine baptismatis illustrata, ad fidem ipsis annuntiatam sit reversura. Certe non modo gens universa
antiquam suam impietatem pro fide in Christo commutavit; sed insuper, quod multorum vocibus decantatur, cum post se omnes, quod crudelitatem
attinet et sanguinis fundendi cupiditatem, in secundis reliquerint, et illud quod vocatur Rhos, apud
eos ita obtinuerit, ut Romani imperii subditos sibi
quaquaversum proximos, in servitutem redigerent,
atque animis ultra modum elatis manus injicerent
violentas: illi ipsi in presenti sinceram, et impermistam religionem Christi pure profitentes, pro pav leg. ὑμετέρᾳ. κ ἴσ. τὸ Ῥῶς.
οὐ λείπουσα βλασφημία, καν μηδὲν ἕτερον εἴη τῶν
προειρημένων τετολμημένον, ἐξαρχεῖ, καὶ μόνον,
μυρίοις αὐτοὺς ὑπαγαγεῖν ἀναθέμασιν.
λδ. Τούτων τὴν γνῶσιν καὶ εἴδησιν, κατὰ τὸ παρ
λαιὸν τῆς Ἐκκλησίας ἔθος, ἀνενεγκεῖν τῇ ἡμετέραν
ἐν Κυμίῳ ἀδελφότητι, ἐδικαιώσαμεν· καὶ προθύμους
καὶ συναγωνιστὰς γενέσθαι, ἐπὶ τῇ καθαιρέσει τῶν
δυσσεβῶν τούτων καὶ ἀθέων κεφαλαίων, παραινού
μέν τε καὶ δεόμεθα· καὶ μὴ λιπεῖν τὴν πατρώαν
τάξιν, ἣν ὑμᾶς οἱ πρόγονοι, δι᾿ ὧν ἔπραξαν, κατ
έχειν παραδεδώκασιν· ἀλλὰ σπουδῇ πολλῷ καὶ προθυ
μίᾳ, ἀνθ᾽ ὑμῶν, τοποτηρητάς τινας ἐλέσθαι ἀποστεῖλαι, ἄνδρας τὸ ὑμέτερον ἐπέχοντας πρόσωπον, εὐσε
βείᾳ δὲ καὶ ἱερωσύνῃ, καὶ λόγῳ καὶ βίῳ, κεκοσμη
μένους· ὡς ἂν τὴν ἀρτιφανῆ τῆς ἀσεβείας ταύτης
ἐφερπύσασαν γαγγραίναν, ἐκ μέσου τῆς ἐκκλησίας
ποιησώμεθα· καὶ τοὺς ἐκμανέντας τοσαύτην ἐπισποράν πονηρίας εἰς τὸ νεοπαγές και νεοσύστατον
ἔθνος εἰσενεγκεῖν, αὐταῖς ἀνασπᾶσαι ῥίζαις, καὶ τῷ
πυρὶ παραδοῦναι, διὰ τῆς κοινῆς ἀποφάσεως· ὁ τοὺς
κατηραμένους ὑποδέχεσθαι, τὰ κυριακὰ θεσπίζουσιν
λόγια.
λέ. Οὕτω γὰρ, τῆς μὲν ἀσεβείας ἐλαυνομένης,
καὶ τῆς εὐσεβείας κραταιουμένης, ἐλπίδας ἔχομε
ἀγαθὰς, εἰς τὴν παραδοθεῖσαν αὐτοῖς ἐπαναστρέψαι
πίστιν, καὶ τὸ νεοκατήχητον εἰς Χριστὸν καὶ νεοφώ
τιστον τῶν Βουλγάρων πλήρωμα· καὶ γὰρ οὐ μόνον
τὸ ἔθνος τοῦτο, τὴν εἰς Χριστὸν πίστιν, τῆς προτέ
ρας ἀσεβείας ἠλλαξατο· ἀλλά γε δὴ, καὶ τὸ παρὰ
πολλοῖς πολλάκις θρυλλούμενον, καὶ εἰς ωμότητα
καὶ μιαιφονίαν πάντας δευτέρους ταττόμενον, τοῦτο
δὴ τὸ καλούμενον τορῶς Σ, οἱ δὴ καὶ κατὰ τῆς Ῥω
μαϊκῆς ἀρχῆς, τοὺς πέριξ αὐτῶν δουλωσάμενοι, κά
κεῖθεν ὑπέρογκα φρονηματισθέντες, χεῖρας ἀντι
ραν· ἀλλ' ὅμως νῦν καὶ οὗτοι, τὴν τῶν Χριστιανών
καθαρὰν καὶ ἀκίβδηλον θρησκείαν, τῆς Ἑλληνικῆς
καὶ ἀθέου δόξης, ἐν ᾗ κατείχοντο πρότερον, ἀντηλ
col. 737–738page 238 of 364
PG 102:737λάξαντο, ἐν ὑπηκόων ἑαυτοὺς καὶ προξένων τάξει, ἀντὶ τῆς προμικροῦ καθ᾿ ἡμῶν λεηλασίας, καὶ τοῦ μεγάλου τολμήματος, αγαπητῶς ἐγκαταστήσαντες. Καὶ ἐπὶ τοσοῦτον αὐτοὺς ὁ τῆς πίστεως πόθος καὶ ζῆλος ἀνέφλεξεν, (Παύλος πάλιν βοᾷ, Εὐλογητός ὁ Θεὸς εἰς τοὺς αἰῶνας) ὥστε καὶ ἐπίσκοπον καὶ ποιμένα δέξασθαι, καὶ τὰ τῶν Χριστιανῶν θρησκεύματα, διὰ πολλῆς σπουδῆς καὶ ἐπιμελείας ἀσπά ζεσθαι. λϛ΄. Τούτων οὖν οὕτω, τῇ τοῦ φιλανθρώπου Θεού χάριτι, τοῦ πάντας ἀνθρώπους θέλοντος σωθῆναι, καὶ εἰς ἐπίγνωσιν ἀληθείας ἐλθεῖν, τῶν παλαιῶν αὐτοῖς δοξασμάτων μετατιθεμένων, καὶ τὴν είλε κρινὴ τῶν χριστιανῶν πίστιν ἐκείνων, ἀλλασσομένων εἰ διανασταίη καὶ ἡ ὑμετέρα ἀδελφότης συμπροθυ μηθῆναι, καὶ συγκατεργάσασθαι, εἰς τὴν ἐκκοπὴν καὶ καύσιν τῶν παραφυάδων, ἐν Κυρίῳ Ἰησοῦ Χρι στῷ, τῷ ἀληθινῷ Θεῷ ἡμῶν πεποιθότες εσμέν, ὅτι τὸ ποίμνιον αὐτοῦ, ἐπὶ πλέον ἔτι μᾶλλον αὐξηθήσεται, καὶ πληρωθήσεται τὸ εἰρημένον, ὅτι εἰδήσουσίν με πάντες ἀπὸ μικροῦ ἕως μεγάλου, αὐτῶν καὶ, Εἰς πᾶσαν τὴν γῆν ἐξῆλθεν ὁ φθόγγος των ἀποστολικῶν διδαγμάτων, καὶ εἰς τὰ πέρατα τῆς οἰκουμένης τὰ ῥήματα αὐτων. λϛ΄. Δεῖ οὖν τοὺς παρ' ὑμῶν ἀνθ᾽ ὑμῶν στελλομένους, καὶ τὸ ὑμέτερον ὑποδυομένους ἱερὸν καὶ ὅσιον πρόσωπον, τὴν ὑμετέραν αὐθεντίαν, ἣν ὑμεῖς ἐν Ηνεύματι ἁγίῳ ἐκληρώσασθε, ἐγχειρισθῆναι· ὡς ἄν περί τε τούτων τῶν κεφαλαίων, καὶ περὶ ἑτέρων τούτοις παραπλησίων, ἐξ αὐθεντίας ὦσιν ἀποστολι ποῦ θρόνου, καὶ λέγειν ἱκανοὶ, καὶ πράττειν ἀκώλυ ται. Καὶ γὰρ δὴ, καὶ ἀπὸ τῶν τῆς Ἰταλίας μερῶν, συνοδική τις ἐπιστολὴ πρὸς ἡμᾶς ἀναπεφοίτηκεν 19 ἀῤῥήτων ἐγκλημάτων γέμουσα· ἄτινα κατὰ τοῦ οἰκείου αὐτῶν ἐπισκόπου, οἱ τὴν Ἰταλίαν οἰκοῦντας, μετὰ πολλῆς κατακρίσεως, καὶ ἄρχων μυ ρίων, διεπέμψαντο· μὴ παριδεῖν αὐτοὺς οὕτως οἶκο τρῶς ὀλλυμένους, καὶ ὑπὸ τηλικαύτης Βαρείας πιε ζομένους τυραννίδος, καὶ τοὺς ἱερατικούς νόμους ὑβριζομένους, καὶ πάντας θεσμούς Ἐκκλησίας ἀνα τρεπομένους. "Α καὶ πάλαι μὲν διὰ μοναχῶν καὶ πρεσβυτέρων ἐκεῖθεν ἀναδραμόντων, εἰς πάντων ἀκοὰς διεφέροντο. Βασίλειος δ᾽ ἄρα ἦν, καὶ Ζωσιμᾶς, Μητροφάνης τε, καὶ σὺν αὐτοῖς ἕτεροι, οἱ τὴν τοιαύ την τυραννίδα άπωδύροντο, καὶ πρὸς ἐκδίκησιν τῶν Εκκλησιῶν ἐξεκαλούντο δακρύοντες. Νῦν δὲ ὡς ἔφθην εἰπὼν καὶ γράμματα διάφορα, καὶ ἐκ δια φόρων ἐκεῖθεν αναπεφοίτηκεν, τραγῳδίας απάτης καὶ μυρίων θρήνων γέμοντα· ὧν τὰ ἴσα, κατὰ τὴν εκείνων ἀξίωσίν τε καὶ ἐξαίτησιν (καὶ γὰρ εἰς πάν τας τοὺς ἀρχιερατικοὺς καὶ ἀποστολικούς θρόνους διαδοθῆναι ταύτα μετά φρικτῶν ὅρκων καὶ παρακλήσεων ἐδυσώπησαν), ὡς αὐτὰ ἐκεῖνα παραστήσει ανα γινωσκόμενα. Τῷ δὲ ἡμῶν τῷ γραμματίῳ ἐνετάξα μεν, ἵνα καὶ περὶ τούτων, τῆς ἁγίας καὶ οἰκουμενι 7 γρ. ἀναπεφύτεκεν,EPISTOLARUM LIBER I.
λάξαντο, ἐν ὑπηκόων ἑαυτοὺς καὶ προξένων τάξει, ganica impietate illa, qua prius possessi detinebanἀντὶ τῆς προμικροῦ καθ᾿ ἡμῶν λεηλασίας, καὶ τοῦ
μεγάλου τολμήματος, αγαπητῶς ἐγκαταστήσαντες.
Καὶ ἐπὶ τοσοῦτον αὐτοὺς ὁ τῆς πίστεως πόθος καὶ
ζῆλος ἀνέφλεξεν, (Παύλος πάλιν βοᾷ, Εὐλογητός
ὁ Θεὸς εἰς τοὺς αἰῶνας) ὥστε καὶ ἐπίσκοπον καὶ
ποιμένα δέξασθαι, καὶ τὰ τῶν Χριστιανῶν θρη
σκεύματα, διὰ πολλῆς σπουδῆς καὶ ἐπιμελείας ἀσπάζεσθαι.
tur, in numero semet et ordine reposuerant subditorum, adeo ut, cum non ita pridem prædarentur
nostra cum audacia summa, nunc satis habeant si
acquiescant. Et eo quidem usque fidei amor et zelus
intendit (de qua re cum Paulo dixerim, Benedictus
sit in sæcula Deus) ut pastorem et episcopum sibi
propositum admittant, et Christianos ritus religionis sedulo suscipiant, et amplexentur libentissime.
36. Ad hunc ergo modum, cum per gratiam mi
sericordis Dei qui vellet omnes homines salvari, et
ad veritatis venire cognitionem, a vetustis opinionibus suis hi recesserint, et easdem pro sincera
Christianorum fide mutaverint, profecto si consurgere dignetur vestra fraternitas, et una cum affectu
λϛ΄. Τούτων οὖν οὕτω, τῇ τοῦ φιλανθρώπου Θεού
χάριτι, τοῦ πάντας ἀνθρώπους θέλοντος σωθῆναι,
καὶ εἰς ἐπίγνωσιν ἀληθείας ἐλθεῖν, τῶν παλαιῶν
αὐτοῖς δοξασμάτων μετατιθεμένων, καὶ τὴν είλε
κρινὴ τῶν χριστιανῶν πίστιν ἐκείνων, ἀλλασσομένων·
εἰ διανασταίη καὶ ἡ ὑμετέρα ἀδελφότης συμπροθυμηθῆναι, καὶ συγκατεργάσασθαι, εἰς τὴν ἐκκοπὴν cooperari nobiscum ut exscindantur, et in incenκαὶ καύσιν τῶν παραφυάδων, ἐν Κυρίῳ Ἰησοῦ Χριστῷ, τῷ ἀληθινῷ Θεῷ ἡμῶν πεποιθότες εσμέν, ὅτι
τὸ ποίμνιον αὐτοῦ, ἐπὶ πλέον ἔτι μᾶλλον αυξηθήσε
ται, καὶ πληρωθήσεται τὸ εἰρημένον, ὅτι εἰδήσουσίν με πάντες ἀπὸ μικροῦ ἕως μεγάλου, αὐτῶν
καὶ, Εἰς πᾶσαν τὴν γῆν ἐξῆλθεν ὁ φθόγγος των
ἀποστολικῶν διδαγμάτων, καὶ εἰς τὰ πέρατα τῆς
οἰκουμένης τὰ ῥήματα αὐτων.
λϛ΄. Δεῖ οὖν τοὺς παρ' ὑμῶν ἀνθ᾽ ὑμῶν στελλομέ
νους, καὶ τὸ ὑμέτερον ὑποδυομένους ἱερὸν καὶ ὅσιον
πρόσωπον, τὴν ὑμετέραν αὐθεντίαν, ἣν ὑμεῖς ἐν
Ηνεύματι ἁγίῳ ἐκληρώσασθε, ἐγχειρισθῆναι· ὡς ἄν
περί τε τούτων τῶν κεφαλαίων, καὶ περὶ ἑτέρων
τούτοις παραπλησίων, ἐξ αὐθεντίας ὦσιν ἀποστολιποῦ θρόνου, καὶ λέγειν ἱκανοὶ, καὶ πράττειν ἀκώλυ- c
ται. Καὶ γὰρ δὴ, καὶ ἀπὸ τῶν τῆς Ἰταλίας μερῶν,
συνοδική τις ἐπιστολὴ πρὸς ἡμᾶς ἀναπεφοίτηκεν 19
ἀῤῥήτων ἐγκλημάτων γέμουσα· ἄτινα κατὰ τοῦ
οἰκείου αὐτῶν ἐπισκόπου, οἱ τὴν Ἰταλίαν οἰκοῦντας, μετὰ πολλῆς κατακρίσεως, καὶ ἄρχων μυ
ρίων, διεπέμψαντο· μὴ παριδεῖν αὐτοὺς οὕτως οἶκο
τρῶς ὀλλυμένους, καὶ ὑπὸ τηλικαύτης Βαρείας πιεζομένους τυραννίδος, καὶ τοὺς ἱερατικούς νόμους
ὑβριζομένους, καὶ πάντας θεσμούς Ἐκκλησίας ἀνατρεπομένους. "Α καὶ πάλαι μὲν διὰ μοναχῶν καὶ
πρεσβυτέρων ἐκεῖθεν ἀναδραμόντων, εἰς πάντων
ἀκοὰς διεφέροντο. Βασίλειος δ᾽ ἄρα ἦν, καὶ Ζωσιμᾶς,
Μητροφάνης τε, καὶ σὺν αὐτοῖς ἕτεροι, οἱ τὴν τοιαύτην τυραννίδα άπωδύροντο, καὶ πρὸς ἐκδίκησιν τῶν
Εκκλησιῶν ἐξεκαλούντο δακρύοντες. Νῦν δὲ ὡς
ἔφθην εἰπὼν καὶ γράμματα διάφορα, καὶ ἐκ δια
φόρων ἐκεῖθεν αναπεφοίτηκεν, τραγῳδίας απάτης
καὶ μυρίων θρήνων γέμοντα· ὧν τὰ ἴσα, κατὰ τὴν
εκείνων ἀξίωσίν τε καὶ ἐξαίτησιν (καὶ γὰρ εἰς πάν
τας τοὺς ἀρχιερατικοὺς καὶ ἀποστολικούς θρόνους
διαδοθῆναι ταύτα μετά φρικτῶν ὅρκων καὶ παρακλήσεων ἐδυσώπησαν), ὡς αὐτὰ ἐκεῖνα παραστήσει ανα
γινωσκόμενα. Τῷ δὲ ἡμῶν τῷ γραμματίῳ ἐνετάξαμεν, ἵνα καὶ περὶ τούτων, τῆς ἁγίας καὶ οἰκουμενι
' Act. vill, 10. 1º Pšal. xvii, 5; Rom. x, 18,
7 γρ. ἀναπεφύτεκεν,
dium mittantur, qui succrevere stolones, valde confidimus per Dominum nostrum Jesum Christum,
Deum verum, futurum ut ipsius adhuc magis exaugeatur ovile, et illud impleatur quod dictum est:
Cognoscent me omnes, a minimo ad maximum, et,
In universam terram exivit sonus, doctrinæ apostolicæ, et ad terminos terræ verba eorum 10.
37. Oportet igitur illos qui a vobis pro vobis
mittendi sunt, quique sacram sanctamque vestram
personam sustinebunt, cum vestra liberrima potestate legari, ea scilicet quam per Spiritum sanctum
sortiti estis, et ut sententiam dicere possint, et sufe
fragium ferre valeant de capitibus propositis, et si
quæ alia similia agitabuntur, ea cum libertate, quæ
thronum decet apostolicum. Cum præcipue ab Italiæ partibus synodalis ad nos epistola perscripta
venerit, accusationibus infandis repleta; quas contra proprium ipsorum episcopum, Itali ad nos cum
multiplici condemnatione, et juramentis non parvis
transmiserant, rogantes, ne velimus pali adeo miserum in modum ipsos perire, qui tam urgente et
intolerabili tyrannide opprimantur, per quam sacerdotii leges contumeliose refiguntur, et quæcunque consuetudines ecclesiasticæ subvertuntur: et
certe non nunc primum, sed et olim per monachos
et presbyteros inde profugos, hæc ad omnium aures
dimanarunt. Basilius erat, Zosimas, et Metrophanes, necnon alii, qui tyrannidem istamce deplorabant, et qui cum lacrymis ad Ecclesiam vindicandam nos excitabant. In presenti autem, quod dicebamus, diversæ de diversis locis litteræ abunde ad
nos venerunt, tragicis sexcentis lessis repletæ et lamentis. Istarum porro litterarum exemplaria, secundum quod volebant et rogabant ipsi qui summopere contenderant et nos adjurarant vehementer,
ut ad omnes ubique apostolicas sedes transmitterentur, vobis legenda offerimus, et quidem litterisnos his inclusimus, quod sancta et œcumenica quæVARIE LECTIONES.
col. 739–740page 239 of 364
PG 102:739κῆς ἐν Κυρίῳ συνόδου ἀθροιζομένης, τὰ τῷ Θεῷ, 2 κυρωθέντα. ο ἴσ διατάξεις καὶ τοῖς συνοδικοῖς κανόσι δοκοῦντα. ψήφῳ βεβαιωθείη κοινῇ, καὶ εἰρήνη βαθεῖα τὰς τοῦ Χριστοῦ Εκκλησίας καταλήψοιτο. λη΄. Καὶ γὰρ καὶ οὐ μόνον τὴν ὑμετέραν μακαριότητα ἐπὶ τοῦτο προκαλούμεθα· αλλά γε δή, καὶ τῶν ἄλλων ἀρχιερατικῶν καὶ ἀποστολικών θρόνων, οἱ μὲν ἤδη καὶ πάρεισιν, οἱ δὲ οὐ μετὰ πολὺν χρόνον παρεῖναί εἰσι προσδόκιμοι. λθ'. Μὴ οὖν ἡ ὑμετέρα ἐν Κυρίῳ ἀδελφότης, ἀνα βολῇ τινι καὶ παρατάσει χρόνου, τοὺς ἀδελφοὺς αὐτ τῆς διατρίβειν ὑπὲρ τὸ δέον, ποιήσει· γινώσκουσα ως εἰ τὶ παρὰ τὴν αὐτῆς ὑστέρησιν, οὐ κατὰ τὸ δέον, ἐλλιπές τι διαπραχθείη, οὐχ ἕτερός τις, ἀλλ᾽ εἰς ἑαυτὴν αὐτὴ τὸ κατάκριμα ἐπισπάσαιτο. μ΄. Καὶ τοῦτο δὲ προστεθῆναι χρεων τοῖς γράμ μασιν ἡγησάμεθα, ἵνα τὴν ἁγίαν καὶ οἰκουμενικὴν εβδομην σύνοδον, ταῖς ἁγίαις καὶ οἰκουμενικαῖς ἕξ συνόδοις συντάττειν καὶ συναριθμεῖν, παντὶ τῷ ὑφ᾽ ὑμῶν τῆς Ἐκκλησίας παραδοθείη πληρώματι· φήμη γὰρ ἧκεν εἰς ἡμᾶς, ὡς τινες τῶν ὑπὸ τὸν ἀποστολικὸν ὑμῶν θρόνον Εκκλησίαι, μέχρι τῆς ἔκτης, τὰς οἰκουμενικὰς ἀριθμῆσαι συνόδους, τὴν ἐβδόμην οὐκ ἴσασιν· ἀλλὰ τὰ μὲν ἐν αὐτῇ κυριωθέντα 5, εἶν περ τι ἄλλο, διὰ σπουδῆς καὶ σεβασμιότητος ἄγουσιν, αὐτὴν δ᾽ ἀνακηρύττειν ἐπὶ τῆς ᾿Εκκλησίας, ώσπερ καὶ τὰς ἄλλας, οὔπω τυχεῖν ἐπιγνώσεως, καὶ τοι τὸ ἴσον ἐκείναις ἀπανταχοῦ διασωζούσης ἀξίωμα, μα'. Καὶ γὰρ καὶ αύτη μεγίστην καθείλε δυσσέβειαν, συμπαρέδρους αὐτῇ καὶ συμψήφους τοὺς ἐ τῶν τεσσάρων ἡκοντας ἀρχιερατικῶν θρόνων ἔχουσα παρήν γάρ, ὡς δῆλον, ἀπὸ μὲν τοῦ ὑμετέρου ἀπο στολικού θρόνου τῆς ᾿Αλεξανδρείας, Θωμᾶς μοναχός πρεσβύτερος, καὶ οἱ σὺν αὐτῷ, ἀπὸ δὲ Ἱεροσολύμων καὶ ᾿Αντιοχείας Ιωάννης, καὶ οἱ σὺν αὐτῷ, καὶ ἀπό γε τῆς πρεσβυτέρας Ρώμης, Πέτρος ὁ εὐλα βέστατος, πρωτοπρεσβύτερος, καὶ ἕτερος Πέτρος πρεσβύτερος, μοναχὸς καὶ ἡγούμενος τῆς κατὰ Ῥώ μὴν εὐαγούς μονῆς τοῦ ἁγίου Σάββα. μβ΄. Καὶ τούτων ἁπάντων συνεληλυθότων, ἅμα τῷ ἡμετέρῳ πατροθείῳ, καὶ ἁγιωτάτῳ καὶ τρισμακαρίστῳ ἀνδρὶ Ταρασίῳ, ἀρχιεπισκόπῳ Κωνσταντινουπόλεως, ἡ μεγάλη καὶ οἰκουμενικὴ ἐβδόμη σύνοδος συνεκροτήθη, τὴν τῶν εἰκονομάχων, ἡ χριστομάχων, θριαμβεύσασα καὶ καθελοῦσα δυσσέβειαν· ἧς ἴσως, τοῦ βαρβαρικοῦ καὶ ἀλλοφύλου τῶν ᾿Αρραβων κατα σχόντος τὰς χώρας ἔθνους, οὐκ ἐγένετο ῥᾷστον τὰ πρακτικὰ πρὸς ὑμᾶς διακομισθῆναι. Δι᾿ ἣν αἰτίαν, παρὰ πολλοῖς τῶν αὐτόθι, ταύτης αἱ τάξεις τιμώνται καὶ περιέπονται· ἀλλ᾽ οὖν, ὅτι ταύτης εισίν, ὥς φασιν, οὐκ εἰσὶν ἐν γνώσει. μγ'. Χρὴ δ᾽ οὖν καὶ ταύτην (καθάπερ έφθημεν) με γάλην τε καὶ ἁγίαν καὶ οἰκουμενικὴν, καὶ ταῖς πρὸconventura est in Domino synodus, prout cumn ca- κῆς ἐν Κυρίῳ συνόδου ἀθροιζομένης, τὰ τῷ Θεῷ,
nonibus congruere videbuntur, suo communi suffragio confirmet, ut sic pace jugi et profunda Christi
Ecclesia quaquaversum perfruatur.
38. Neque sane vestram solummodo beatitudinem huc convocamus, sed reliquarum quæ sunt
archiepiscopalium et apostolicarum sedium antistites, vel jam advenerunt, vel propediem adventuri
exspectantur.
39. Ne committat igitur fraternitas vestra in Domino quæ est, per aliquam dilationem, aut procrastinationem temporis, ut diutius quam par est
fratres vos hic exspectent: noverit quod, si per
vestrum aliqualem defectum res suo ordine rite non
peragantur, non in alium, sed in ipsum delinquentem recidet contracta culpa.
40. Sed et illud insuper libris nostris duximus inferendum, ut nimirum sanctam et universalem septimam synodum in eumdem numerum velitis et
ordinem referre cum sex sanctis et œcumenicis
conciliis, per universas vestræ ditionis Ecclesias;
cum ad nos rumor increbuerit quod quædam apostolico vestro throno subditæ Ecclesiæ usque ad
sextam computare solent universales synodos, septimam nequaquam agnoscentes: quæ in illa sancie
bantur, cum veneratione suscepta fovere dicuntur;
ipsam tamen nondum eo processisse susceptionis,
ut publice per Ecclesias, sicut priores, deprædicatione suscipiatur, etiam tum cum ubique pari cum
cæteris dignitate suscipiatur.
44. Certe quidem illa synodus summam profliga.
vitimpietatem; habuit consessores et suffragatores
quide quatuor archiepiscopalibus thronis aderant.
Patet enim a vestra apostolica sede advenisse Alexandrinum Thomam monachum,et cum eo presbyteros;
ab Hierosolymis et Antiochia, Joannes, et qui cum
illo venerunt; ab antiqua Roma, aderat Petrus archipresbyter religiosissimus, et alius item Petrus
presbyter, monachus et præpositus religiosæ domus
sancti Sabbæ, quæ Romæ erat.
42. Isti omnes convenere una cum divino nostro
Patre, sacratissimo et beatissimo viro, Tarasio, aderant,Constantinopolis archiepiscopo: magnum hoc
et universale septimum concilium congregabatur,
ut leonomachorum, vel potius Christomachorum,
impietatem convelleret, et de illa triumpharet. Et
hujus forte synodi practica, propter barbaram illam
et peregrinam gentem Arabum, quæ passim loca
omnia infestabat, ad vos deferri non potuere. Atque
hoc in causa fuisse videtur, cur a multis apud vos
hujus synodi constitutiones, licet cum honore suscipiantur et admittantur, tamen in publicam cognitionem non venerunt.
43. Par est igitur, quod dicebamus, ut magna
sancta œcumenica hæc synodus una cum sex prio2 leg. κυρωθέντα. ο ἴσ διατάξεις·
καὶ τοῖς συνοδικοῖς κανόσι δοκοῦντα. ψήφῳ βεβαιω
θείη κοινῇ, καὶ εἰρήνη βαθεῖα τὰς τοῦ Χριστοῦ
Εκκλησίας καταλήψοιτο.
λη΄. Καὶ γὰρ καὶ οὐ μόνον τὴν ὑμετέραν μακαριό
τητα ἐπὶ τοῦτο προκαλούμεθα· αλλά γε δή, καὶ τῶν
ἄλλων ἀρχιερατικῶν καὶ ἀποστολικών θρόνων, οἱ
μὲν ἤδη καὶ πάρεισιν, οἱ δὲ οὐ μετὰ πολὺν χρόνον
παρεῖναί εἰσι προσδόκιμοι.
λθ'. Μὴ οὖν ἡ ὑμετέρα ἐν Κυρίῳ ἀδελφότης, ἀναβολῇ τινι καὶ παρατάσει χρόνου, τοὺς ἀδελφοὺς αὐτ
τῆς διατρίβειν ὑπὲρ τὸ δέον, ποιήσει· γινώσκουσα ως
εἰ τὶ παρὰ τὴν αὐτῆς ὑστέρησιν, οὐ κατὰ τὸ δέον,
ἐλλιπές τι διαπραχθείη, οὐχ ἕτερός τις, ἀλλ᾽ εἰς
ἑαυτὴν αὐτὴ τὸ κατάκριμα ἐπισπάσαιτο.
μ΄. Καὶ τοῦτο δὲ προστεθῆναι χρεων τοῖς γράμ
μασιν ἡγησάμεθα, ἵνα τὴν ἁγίαν καὶ οἰκουμενικὴν
εβδομην σύνοδον, ταῖς ἁγίαις καὶ οἰκουμενικαῖς ἕξ
συνόδοις συντάττειν καὶ συναριθμεῖν, παντὶ τῷ ὑφ᾽
ὑμῶν τῆς Ἐκκλησίας παραδοθείη πληρώματι· φήμη
γὰρ ἧκεν εἰς ἡμᾶς, ὡς τινες τῶν ὑπὸ τὸν ἀποστο
λικὸν ὑμῶν θρόνον Εκκλησίαι, μέχρι τῆς ἔκτης,
τὰς οἰκουμενικὰς ἀριθμῆσαι συνόδους, τὴν ἐβδόμην
οὐκ ἴσασιν· ἀλλὰ τὰ μὲν ἐν αὐτῇ κυριωθέντα 5, εἶν
περ τι ἄλλο, διὰ σπουδῆς καὶ σεβασμιότητος άγου
σιν, αὐτὴν δ᾽ ἀνακηρύττειν ἐπὶ τῆς ᾿Εκκλησίας,
ώσπερ καὶ τὰς ἄλλας, οὔπω τυχεῖν ἐπιγνώσεως, καὶ
τοι τὸ ἴσον ἐκείναις ἀπανταχοῦ διασωζούσης ἀξίωμα,
μα'. Καὶ γὰρ καὶ αύτη μεγίστην καθείλε δυσσέ
βειαν, συμπαρέδρους αὐτῇ καὶ συμψήφους τοὺς ἐ
τῶν τεσσάρων ἡκοντας ἀρχιερατικῶν θρόνων ἔχουσα·
παρήν γάρ, ὡς δῆλον, ἀπὸ μὲν τοῦ ὑμετέρου ἀπο
στολικού θρόνου τῆς ᾿Αλεξανδρείας, Θωμᾶς μοναχός
πρεσβύτερος, καὶ οἱ σὺν αὐτῷ, ἀπὸ δὲ Ἱεροσολύ
μων καὶ ᾿Αντιοχείας Ιωάννης, καὶ οἱ σὺν αὐτῷ, καὶ
ἀπό γε τῆς πρεσβυτέρας Ρώμης, Πέτρος ὁ εὐλα
βέστατος, πρωτοπρεσβύτερος, καὶ ἕτερος Πέτρος
πρεσβύτερος, μοναχὸς καὶ ἡγούμενος τῆς κατὰ Ῥώ
μὴν εὐαγούς μονῆς τοῦ ἁγίου Σάββα.
μβ΄. Καὶ τούτων ἁπάντων συνεληλυθότων, ἅμα τῷ
ἡμετέρῳ πατροθείῳ, καὶ ἁγιωτάτῳ καὶ τρισμακαρί
στῷ ἀνδρὶ Ταρασίῳ, ἀρχιεπισκόπῳ Κωνσταντινου
πόλεως, ἡ μεγάλη καὶ οἰκουμενικὴ ἐβδόμη σύνοδος
συνεκροτήθη, τὴν τῶν εἰκονομάχων, ἡ χριστομάχων,
θριαμβεύσασα καὶ καθελοῦσα δυσσέβειαν· ἧς ἴσως,
τοῦ βαρβαρικοῦ καὶ ἀλλοφύλου τῶν ᾿Αρραβων κατα
σχόντος τὰς χώρας ἔθνους, οὐκ ἐγένετο ῥᾷστον τὰ
πρακτικὰ πρὸς ὑμᾶς διακομισθῆναι. Δι᾿ ἣν αἰτίαν,
παρὰ πολλοῖς τῶν αὐτόθι, ταύτης αἱ τάξεις ci xai
τιμώνται καὶ περιέπονται· ἀλλ᾽ οὖν, ὅτι ταύτης
εισίν, ὥς φασιν, οὐκ εἰσὶν ἐν γνώσει.
μγ'. Χρὴ δ᾽ οὖν καὶ ταύτην (καθάπερ έφθημεν) με
γάλην τε καὶ ἁγίαν καὶ οἰκουμενικὴν, καὶ ταῖς πρὸ
col. 741–742page 240 of 364
PG 102:741αὐτῆς ἓξ συνόδοις συνανακηρύττειν. Τὸ γὰρ μὴ οὕτω διαπράττεσθαι καὶ ποιεῖν, πρῶτον μὲν ἀδικεῖν ἐστι τὴν τοῦ Χριστοῦ Ἐκκλησίαν, τηλικαύτην ύπερ ορώντας σύνοδον, καὶ τοσούτῳ μέρει τον σύνδεσμον αὐτῆς καὶ τὴν συνάφειαν διασπῶντας καὶ διαλύοντας. Δεύτερον δε, καὶ τῶν εἰκονομαχούντων, ὧν οὐ δὲν ἔλαττον τῶν ἄλλων αἱρετικῶν, εὖ οἶδ' ὅτι μυ σάττεσθαι» τὸ δυσσέβημα, πλατύνειν ἐστὶ τὰ στό ματα· οὐχὶ οἰκουμενική συνόδῳ τὴν αὐτῶν καθαιρεθῆναι δυσσέβειαν, ἀλλ᾽ ἑνὸς θρόνου κρίσει, τὴν δίκην ὑπέχειν, πρόφασιν ἐχόντων εἰς τὸ τερατεύεσθαι. μδ. Δι' ἅπερ ἅπαντα, ἐν τε τοῖς συνοδικοῖς γράμ μασι, καὶ ἐν ἄλλαις ἀπάσαις ἐκκλησιαστικαῖς ἱστορίαις καὶ συζητήσεσιν, ἀριθμεῖν ταύτην καὶ συγκαταλέγειν ταῖς ἁγίαις καὶ οἰκουμενικαῖς ἐξ συνόδοις, εβδόμην μετακείνας ο τάττοντας, ἀξιοῦμεν τε, καὶ ὡς ἀδελφοῖς ἀδελφοί, παραινοῦμεν τὰ πρέ ποντα εἰσηγούμενοι. μέ. Χριστὸς δὲ, ὁ ἀληθινὸς Θεὸς ἡμῶν, ὁ πρῶτος καὶ μέγας ἀρχιερεὺς, ὁ ἀκούσιον ὑπὲρ ἡμῶν ἑαυτὸν καλλιερησάμενος σφάγιον, καὶ τὸ οἰκεῖον αἷμα λύο τρον ὑπὲρ ἡμῶν καταθέμενος, δοίη μὲν τὴν ὑμετέραν ἀρχιερατικὴν καὶ τιμίαν κεφαλὴν κρείττω τῶν κύκλῳ καθισταμένων βαρβαρικῶν ἐθνῶν ὀφθῆναι· δοίη δε γαληνόν καὶ ἤρεμον ἐξανύειν τὸν τοῦ βίου δρόμου δοίη δὲ τυχεῖν καὶ τῆς ἄνω κληρουχίας, ἀνεκλαλήτῳ χαρᾷ καὶ εὐφροσύνη, ἔνθα πάντων ἐστὶν εὐφραινομένων ή κατοικία, καὶ ἧς ἀπέδρα οδύνη πᾶσα καὶ στεναγμός καὶ κατήφεια· ἐν αὐτῷ Χριστῷ τῷ ἀλη θενῷ Θεῷ ἡμῶν, ᾧ ἡ δόξα καὶ τὸ κράτος εἰς τοὺς αἰῶνας τῶν αἰώνων. Αμήν. Υπερευχόμεθα ὑμῶν κατὰ χρέος τῆς πατρικῆς ὁσιότητος, μέμνησθαι καὶ αὐτοὶ τῆς ἡμῶν μὴ διαλείποιτε μετριότητος. ΕΠΙΣΤ. ΙΔ΄. ᾿Απὸ τῆς ὑπερορίας, πρὸς τοὺς ἐπισκόπους. Ἐγὼ θαυμάζω πῶς οὕτω ταχέως, ὅστις ποτὲ ἐστὶ ἐκεῖνος, τῆς ἡμῶν ἐπελάθετο φύσεως· οὐδὲ γὰρ οὐδ᾽ ὀνόματι τὸν ἔλεγχον βουλοίμην ἂν προσενεγκεῖν, οὐδ᾽ ἄν ἔτι ἡ προσφαγείη αὐθαδέστερον. Ἐπεὶ καὶ ῥᾷον ὁρῶ τοὺς πολλοὺς τῷ τῶν ἐλέγχων ἀπροσώπῳ νουθετουμένους, ἢ τὴν ἐν προσηγορίᾳ παραίνεσιν φέροντας. ᾿Αλλὰ πῶς οὕτω θᾶττον ἡμᾶς ἐπίσω μνή μης ἀφήκεν, ὥστε καὶ τοσαύτην ἡμῶν ἄνοιαν, καὶ θείων νόμων ολιγωρίαν ἐπιβαλεῖν ο; πόθεν δὲ ἐπὶ τοσοῦτον τῆς ἡμῶν κατεξανίσταται μετριότητος; μᾶλλον δὲ τὶς αὐτὸν εἰς τηλικαύτην ἀθρόον ἀνάβασιν ύψωσεν, ώστε και μηδὲν ἡμῶν φθεγγομένων, αὐτὸν ὅμως ἀκούειν, καὶ μηδ' ἐπὶ λογισμὸν τοιοῦτον 1 ἡκόντων, ἐκεῖνον, ὥσπερ ἀπό τινος σκοπιᾶς, τῆς οίκοθεν φαντασίας ἐφορῶντα τὰς καρδίας, καὶ ἐμε βατεύοντα αὐτοὺς ἐκεῖνα συνιέναι καὶ κατανοεῖν, ἃ μηδ' ἑαυτοῖς τινες συνεγνώκεισαν. Καὶ πλέον ἔδοξε » ίς. μυσάττεσθε. ε ἴσ. μετ' ἐκείνας. Ο εἶτις. ο ἐπικαλεῖν. 1 τοιοῦτον.EPISTOLARUM LIBER I.
αὐτῆς ἓξ συνόδοις συνανακηρύττειν. Τὸ γὰρ μὴ οὕτω ribus publicetur. Nam si hoc feri negligatur, imδιαπράττεσθαι καὶ ποιεῖν, πρῶτον μὲν ἀδικεῖν ἐστι
τὴν τοῦ Χριστοῦ Ἐκκλησίαν, τηλικαύτην ύπερορώντας σύνοδον, καὶ τοσούτῳ μέρει τον σύνδεσμον
αὐτῆς καὶ τὴν συνάφειαν διασπῶντας καὶ διαλύον
τας. Δεύτερον δε, καὶ τῶν εἰκονομαχούντων, ὧν οὐ
δὲν ἔλαττον τῶν ἄλλων αἱρετικῶν, εὖ οἶδ' ὅτι μυ
σάττεσθαι» τὸ δυσσέβημα, πλατύνειν ἐστὶ τὰ στό
ματα· οὐχὶ οἰκουμενική συνόδῳ τὴν αὐτῶν καθαιρε
θῆναι δυσσέβειαν, ἀλλ᾽ ἑνὸς θρόνου κρίσει, τὴν δίκην
ὑπέχειν, πρόφασιν ἐχόντων εἰς τὸ τερατεύεσθαι.
μδ. Δι' ἅπερ ἅπαντα, ἐν τε τοῖς συνοδικοῖς γράμ
μασι, καὶ ἐν ἄλλαις ἀπάσαις ἐκκλησιαστικαῖς
ἱστορίαις καὶ συζητήσεσιν, ἀριθμεῖν ταύτην καὶ
συγκαταλέγειν ταῖς ἁγίαις καὶ οἰκουμενικαῖς ἐξ
συνόδοις, εβδόμην μετακείνας ο τάττοντας, ἀξιοῦμεν
τε, καὶ ὡς ἀδελφοῖς ἀδελφοί, παραινοῦμεν τὰ πρέποντα εἰσηγούμενοι.
μέ. Χριστὸς δὲ, ὁ ἀληθινὸς Θεὸς ἡμῶν, ὁ πρῶτος
καὶ μέγας ἀρχιερεὺς, ὁ ἀκούσιον ὑπὲρ ἡμῶν ἑαυτὸν
καλλιερησάμενος σφάγιον, καὶ τὸ οἰκεῖον αἷμα λύο
τρον ὑπὲρ ἡμῶν καταθέμενος, δοίη μὲν τὴν ὑμετέραν
ἀρχιερατικὴν καὶ τιμίαν κεφαλὴν κρείττω τῶν κύκλῳ
καθισταμένων βαρβαρικῶν ἐθνῶν ὀφθῆναι· δοίη δε
γαληνόν καὶ ἤρεμον ἐξανύειν τὸν τοῦ βίου δρόμου·
δοίη δὲ τυχεῖν καὶ τῆς ἄνω κληρουχίας, ἀνεκλαλήτῳ
χαρᾷ καὶ εὐφροσύνη, ἔνθα πάντων ἐστὶν εὐφραινομένων ή κατοικία, καὶ ἧς ἀπέδρα οδύνη πᾶσα καὶ
στεναγμός καὶ κατήφεια· ἐν αὐτῷ Χριστῷ τῷ ἀλη
θενῷ Θεῷ ἡμῶν, ᾧ ἡ δόξα καὶ τὸ κράτος εἰς τοὺς
αἰῶνας τῶν αἰώνων. Αμήν.
Υπερευχόμεθα ὑμῶν κατὰ χρέος τῆς πατρικῆς
ὁσιότητος, μέμνησθαι καὶ αὐτοὶ τῆς ἡμῶν μὴ διαλείποιτε μετριότητος.
ΕΠΙΣΤ. ΙΔ΄.
᾿Απὸ τῆς ὑπερορίας, πρὸς τοὺς ἐπισκόπους.
primis Christi Ecclesia injuria afficitur, ubi talis et
tanta synodusdespectui habetur, et ipsius copula et
conjunctio per talis modi partis temerationem dissoluta discerpitur. Secundo, accedit quod iconomnachorum impietas, quam scio vos non minus detestari quam aliorum hæreticorum, ora distendentur;
cum non per synodum universalem, sed unius tantum sedis sententiam ipsorum impiam opinionem
difflatam etjudicio damnatam, cum quadam probabilitate ampullabuntur.
44. Ob ista omnia rogamus, et ut fratres germa.
nos nostros exhortamur, ut quod par et æquum est in
usum inducatur, nimirum ut in synodicis litteris,
et quibuscunque aliis ecclesiasticis rebus gestis, et
questionum agitationibus, hæc septima synodus
eodem tenore collocata, cum cæteris sex sanctis et
crumenicis recitetur.
45. Christus autem verus ille Deus noster, ille
princeps et maximus sacerdotum, qui spontaneam
se pro nobis offerebat hostiam, et proprium sanguinem nostræ redemptionis pretium pro nobis contulit, concedat ut archisacerdotale vestrum et venerandum caput, supra barbaras, quæ in procinctu
circumsistunt, nationes attollatur; concedat tranquillum vobis et quietum vitæ cursum conficere;
det ut consequaris sortem illam supernam cum gaudio inexplicabili et delectamento, ubi sita exhilaratorum habitatio, a qua exsulat omnis dolor, gemitus et dejectio vultus, per ipsum Christum, Deum
nostrum verum, cui gloria et potestas in sæcula
seculorum. Amen.
Maximopere vos rogamus ut juxta debitum paternæ sanctitatis, ne velitis intermittere nostræ mediocritatis meminisse.
EPIST. XIV.
Ad episcopos, ab exsilio suo.
Edita a Montacutio (ep. 174, p. 245).
Ἐγὼ θαυμάζω πῶς οὕτω ταχέως, ὅστις ποτὲ ἐστὶ
ἐκεῖνος, τῆς ἡμῶν ἐπελάθετο φύσεως· οὐδὲ γὰρ οὐδ᾽
ὀνόματι τὸν ἔλεγχον βουλοίμην ἂν προσενεγκεῖν,
οὐδ᾽ ἄν ἔτι ἡ προσφαγείη αὐθαδέστερον. Ἐπεὶ καὶ
ῥᾷον ὁρῶ τοὺς πολλοὺς τῷ τῶν ἐλέγχων ἀπροσώπῳ
νουθετουμένους, ἢ τὴν ἐν προσηγορίᾳ παραίνεσιν
φέροντας. ᾿Αλλὰ πῶς οὕτω θᾶττον ἡμᾶς ἐπίσω μνήμης ἀφήκεν, ὥστε καὶ τοσαύτην ἡμῶν ἄνοιαν, καὶ
θείων νόμων ολιγωρίαν ἐπιβαλεῖν ο; πόθεν δὲ ἐπὶ
τοσοῦτον τῆς ἡμῶν κατεξανίσταται μετριότητος;
μᾶλλον δὲ τὶς αὐτὸν εἰς τηλικαύτην ἀθρόον ἀνάβασιν
ύψωσεν, ώστε και μηδὲν ἡμῶν φθεγγομένων, αὐτὸν
ὅμως ἀκούειν, καὶ μηδ' ἐπὶ λογισμὸν τοιοῦτον 1
ἡκόντων, ἐκεῖνον, ὥσπερ ἀπό τινος σκοπιᾶς, τῆς
οίκοθεν φαντασίας ἐφορῶντα τὰς καρδίας, καὶ ἐμε
βατεύοντα αὐτοὺς ἐκεῖνα συνιέναι καὶ κατανοεῖν, ἃ
μηδ' ἑαυτοῖς τινες συνεγνώκεισαν. Καὶ πλέον ἔδοξε
Mirum unde fiat, ut is quicunque tandem ille sit,
quem intelligo, tam cito naturæ meæ et dispositionis
sit oblitus neque enim libet illum de nomine
compellare, ne tum quidem si protervius in me feratur. Intelligo enim plurimos, cum sub larva et
in tegumento taxentur, facilius redire ad cor instructos quam qui de nomine citati nequaquam ferre
velint increpationem. Sed ille tamen quisquis est,
inde factum, ut tam cito nostræ naturæ fuerit oblitus, ut amentiæ me incuset, et divinarum legum
contemptus: unde motus aut incitatus tantopere
invectus est in meam mediocritatem: imo, quis eum
potius, adeo sublimem extulit, ut cum omnino taceremus, ille tamen nos exaudiret. Imo cum ne cogitatione quidem aliquid ejusmodi comprehenderemus, ille tamen e propria sua imaginatione, tanquam ab alta quadam specula cor hominis intuitu
» ίς. μυσάττεσθε. ε ἴσ. μετ' ἐκείνας. Ο εἶτις. ο ἐπικαλεῖν. 1 τοιοῦτον.
Letter XIVEpistola XIV
col. 743–744page 241 of 364
PG 102:743ἐν αὐτοῖς. Κἂν Παῦλος, οὐδ᾽ ἐλπίσας ἀνδρῶν τελι κούτων ἔσεσθαι φοράν, οὐδὲ τὴν ἴσην γνῶσιν ἑτέροις κατέλιπεν. ᾿Αλλὰ γὰρ πόθεν ἡμῶν ἡ πολλὴ κατα σκεδάζεται άνοια, καὶ τῆς Ἐκκλησίας όλης ή προ δοσία; καὶ τῶν κειμένων νόμων ἡ ὑπεροψία; τί πραξάντων; τί δε διανοηθέντων: πρὸς τίνα δέ τι ἀπαγγειλάντων; μηδὲ γὰρ, ὅτι τοῖς αὐτοῖς 8 ρήμασι τὴν ύβριν οὐκ ἔθετο, ἄμεινόν τι καθ' ἡμῶν εἰπεῖν, τῶν, εἴ τις ἡμῖν τὰ τοιαῦτα λοιδορεῖται, νομιζέτω καὶ λογίζοιτο, οὐ γὰρ αἱ λέξεις βαρύνουσι τὰς ἐ νοίας, τὰς δὲ λέξεις τραχεῖς καὶ δυσφόρους τὸ πιο κρὸν τῆς διανοίας μᾶλλον ἐργάζεται. Ότε δὲ καὶ λέξεις ταῖς διανοίαις ὁμολογεῖ, καὶ τὸ βαρὺ τῆς ἐνα νοίας, τῷ τραχεῖ συντρέχει τῆς λέξεως, τί διαφέρει τὰ τῶν ἀνθρώπων εἰδέναι, ἢ τὸ πνεῦμα τὸ ἐνοικοῦν τὰ αὐτὰ τῶν ῥημάτων εἰπεῖν, ἢ διὰ τῶν ἴσων τὴν αὐτὴν παραστῆσαι διάνοιαν; Αλλ' εἰ μὲν πρὸς τὸν ἐπιχυθέντα ἡμῖν τῶν κακῶν ἀφορῶν χειμῶνα, καὶ τὴν πανταχόθεν ἡμᾶς περίσχουσαν ἡ καὶ συμπιέζου σαν τῶν δυσχερῶν φοράν, εἰς παραφορὰν πεσεῖν ἐδι καίωσεν, ἀνθρώπινον μὲν τι διενοήθη καὶ ἐμελέτησε. Τί γὰρ ἄν τις ἄλλο, ὑπὲρ αὐτοῦ, καὶ εἰπεῖν δυνη θείη; Αἱ γὰρ ὑπερβολαὶ τῶν κακώσεων παρατροπὴν καὶ ἀλλοίωσιν ὡς τὰ πολλὰ τοῖς κακουμένοις ἐνερ γάζονται. Εἰ καὶ μείζονα τον πονηρὸν τὴν ἐξουσίαν λαβεῖν καθ' ἡμῶν, ἡ κατὰ ἡ τοῦ θεσπεσίου Ἰώβ, οἷς νομίζει εψηφίσατο· εἶχε τοῦ μὲν τῆς ψυχῆς τὴν ἐξουσίαν οὐκ εἴληφεν, ὁ δὲ καθ' ἡμῶν, καὶ ταύτης αὐτῷ τὴν κυριότητα ἐνεχείρησεν· ἐξ ὧν γὰρ ἡμῶν ἄκρατον μετὰ τοῦ παρανομεῖν καταχέει τὴν ἄνοια, σαφῶς ἑαυτὸν δεικνύει τοῦτο καὶ λογισάμενον καὶ κυριώσαντα. Πλὴν εἰ καὶ πρὸς ταύτην περὶ ἡμῶν ὑπεσύρῃ τὴν ὑπόνοιαν, καὶ τοῦτο πρὸς εὐλογίαν τῆς άλλης εὑρίσκει λοιδορίας· ^ Ινα νῦν ἐάσω τὸ σοφὸν τῆς ἀπολογίας καὶ εύσχημον, ἐχρῆν οὐκ ἐπιτίθεσθαι, οὐδὲ βαρύτερον ποιεῖν τὸ πάθος οἰκείων ύβρεων προσθήκῃ· ἀλλὰ παρακλήσει τινὶ μᾶλλον καὶ λόγοις ψυχαγωγίας 1 διαπραΰνειν τὸ ἄλγος, καὶ πειρᾶσθαι τὸν δυνατὸν τρόπον ἐπινοεῖν παραμύθιον. Τὸ δὲ ἐκε τραχύνειν καὶ ἐπεμβαίνειν, καὶ κατονειδίζειν τὰς συμφοράς, ἐντρυφῶντος ἐστι τοῖς τοῦ πλησίου και κοῖς, ἀλλ᾽ οὐ συναλγούντος, οὐδὲ συμπάσχοντος, καὶ οὐ τὰ τῶν φίλων διαπραττομένου, ἀλλ᾽ ἅπερ ἂν οἱ ἐχθροὶ κακουργέσειαν. Εγώ δε, ὅτι μὲν τὸν τρυγίαν πάσης αὐτῶν τῆς κακίας καθ᾿ ἡμῶν ἐκένωσαν, φίλων ξενώσαντες, συγγενών διακόψαντες, ὑμῶν αὐτῶν (τῶν ἐμῶν παθῶν τὸ πικρότατον) προδιατέμνοντες καὶ ἀπομερίσαντες κ; θεραπόντων καὶ ὑπηρετών ἐξερημώσαντες, αἰχμαλωτίσαντες, φρουροὺς καὶ φρουράρχους περιστήσαντες· ἵνα μηδὲ τὰ οἰκεῖα βουλομένοις κακὰ κλαίειν ἐξῇ καὶ ἀποδύρεσθαι· μηδέ τις ἔλεος πόθεν ἡμῖν παρεισδύῃ μὴ λόγῳ μὴ πρά γματι· μυρίους θανάτους επικρεμάσαντες, λογίων Θεοῦ καὶ παντὸς ἄλλου, οἴμοι, καθ᾽ ἡμῶν λιμὸν ἐπι στήσαντες. Καὶ ὅτι ὅλον μὲν ἅμα πολλοῖς κακοῖς οὐ διαλιμπάνουσι περιβάλλοντες, καὶ πάσας δὲ ἡμῶν ἀπο 8 αὐτοῦ, η συμπεριέχουσαν. 1 και. Η ψυχαγωγοῖς. κ ἀτοιμετρήσαντες.ἐν αὐτοῖς. Κἂν Παῦλος, οὐδ᾽ ἐλπίσας ἀνδρῶν τελι
κούτων ἔσεσθαι φοράν, οὐδὲ τὴν ἴσην γνῶσιν ἑτέροις
κατέλιπεν. ᾿Αλλὰ γὰρ πόθεν ἡμῶν ἡ πολλὴ κατα·
σκεδάζεται άνοια, καὶ τῆς Ἐκκλησίας όλης ή προδοσία; καὶ τῶν κειμένων νόμων ἡ ὑπεροψία; τί
πραξάντων; τί δε διανοηθέντων: πρὸς τίνα δέ τι
ἀπαγγειλάντων; μηδὲ γὰρ, ὅτι τοῖς αὐτοῖς 8 ρήμασι
τὴν ύβριν οὐκ ἔθετο, ἄμεινόν τι καθ' ἡμῶν εἰπεῖν,
τῶν, εἴ τις ἡμῖν τὰ τοιαῦτα λοιδορεῖται, νομιζέτω
καὶ λογίζοιτο, οὐ γὰρ αἱ λέξεις βαρύνουσι τὰς ἐ
νοίας, τὰς δὲ λέξεις τραχεῖς καὶ δυσφόρους τὸ πιο
κρὸν τῆς διανοίας μᾶλλον ἐργάζεται. Ότε δὲ καὶ
λέξεις ταῖς διανοίαις ὁμολογεῖ, καὶ τὸ βαρὺ τῆς ἐνα
νοίας, τῷ τραχεῖ συντρέχει τῆς λέξεως, τί διαφέρει
suo permeans, ea deprehenditet intellexit, quorum τὰ τῶν ἀνθρώπων εἰδέναι, ἢ τὸ πνεῦμα τὸ ἐνοικοῦν
nemo sibi ipsi conscius fuit. Et de rebus aliorum
majorem habere voluit cognitionem arrogatam,
quam spiritus homines inhabitans habet: et tamen
Paulus, qui proventum istorum hominum non exspectabat, parem cum spiritu hominis cognitionem
omnino abnegavit alicui futuram aliquando. Verum
enimvero quid tandem in causa reperietur esse
tanti, ut de multiplici amentia incusemur, de Ecclesia catholica prodita, de legum contemptulatarum?
quid omnino gessimus? quid agitavimus? cui tandem aliquid enuntiavimus? Nam utcunque non
iisdem per omnia verbis convicium nobis fecit, ne
tamen apud animum suum recolat etominetur, meliori se esse conditione quam erit ille qui taliter
fuerit conviciatus. Nam non gravant sensum et τὰ αὐτὰ τῶν ῥημάτων εἰπεῖν, ἢ διὰ τῶν ἴσων τὴν
sententiam voces, sed animi quæ est amaritudo
dictiones acerbas magis et intolerabiles reddunt.
Cum vero verba consentiant animis, et sententiæ
acerbitas cum sermonis virulentia correspondeat,
nihil interest an eadem iisdem verbis proferantur,
an idem sensus per æquipollentia verba proferatur.
Quod si autem tempestatem et malorum salum in
quo demersi collidimur respiciebat; si insultum
illarum calamitatum quibus circumsepti constringimur, ad amentiain referre justum arbitrabatur, humanas ille fovebat cogitationes, et pie meditabatur:
quod solum in ejus gratiam dici potest. Malorum
enim moles et excessus mentis emotionem et alienationem in graviter oppressis operantur. Quod si
de sententia sua aliquid ei decessit, plus in nobis
diabolo potestatis tributum dabit, quam olim ei tribuebatur in divinum virum Job. Nam in illius animam aut vitam non accepit potestatem: at contra
nos etiam in animam ipsam permissam habeat
facultatem. In eo enim quod postquam alias in leges
a nobis commissum etiam meram nec admistam
mihi insaniam affricat, manifeste se patefacit hoc
apud animum agitasse et certissimo id constituisse.
Quod si subito abreptus ad hanc de nobis cogitationem fuit, hanc ille viam facilem adinvenit ad
alia convicia pertexenda. Ut omittam in præsenti
apologiæ artificium et fucatam speciem, non debuit certe tanquam de loco superiori ex insidiis
me aggredi, nec per aggestas e suo penu contu
melias flebiliorem mihi statum procurare: sed consolatione potius nonnulla, et verborum delinimentis
dolorem incumbentem alleviare, et modum si quæ
facultas fuerit solatii excogitare: sed exasperare,
insultare, exprobrare calamitates, lascivientis est in
rebus proximi sui afflictis, non quod oportuit, condolentis, vel compatientis, non ejus qui amici
partes agat, sed qui hostilem in modum malis afficit.
Ego certe profiteor eos, quidquid erat improbitatis
in torculari, id in me totum effudisse, dum amicos
alieniores reddunt, affines sejungunt, a vobis me
αὐτὴν παραστῆσαι διάνοιαν; Αλλ' εἰ μὲν πρὸς τὸν
ἐπιχυθέντα ἡμῖν τῶν κακῶν ἀφορῶν χειμῶνα, καὶ
τὴν πανταχόθεν ἡμᾶς περίσχουσαν ἡ καὶ συμπιέζου
σαν τῶν δυσχερῶν φοράν, εἰς παραφορὰν πεσεῖν ἐδι
καίωσεν, ἀνθρώπινον μὲν τι διενοήθη καὶ ἐμελέτησε.
Τί γὰρ ἄν τις ἄλλο, ὑπὲρ αὐτοῦ, καὶ εἰπεῖν δυνη
θείη; Αἱ γὰρ ὑπερβολαὶ τῶν κακώσεων παρατροπὴν
καὶ ἀλλοίωσιν ὡς τὰ πολλὰ τοῖς κακουμένοις ἐνερ
γάζονται. Εἰ καὶ μείζονα τον πονηρὸν τὴν ἐξουσίαν
λαβεῖν καθ' ἡμῶν, ἡ κατὰ ἡ τοῦ θεσπεσίου Ἰώβ, οἷς
νομίζει εψηφίσατο· εἶχε τοῦ μὲν τῆς ψυχῆς τὴν
ἐξουσίαν οὐκ εἴληφεν, ὁ δὲ καθ' ἡμῶν, καὶ ταύτης
αὐτῷ τὴν κυριότητα ἐνεχείρησεν· ἐξ ὧν γὰρ ἡμῶν
ἄκρατον μετὰ τοῦ παρανομεῖν καταχέει τὴν ἄνοια,
σαφῶς ἑαυτὸν δεικνύει τοῦτο καὶ λογισάμενον καὶ
κυριώσαντα. Πλὴν εἰ καὶ πρὸς ταύτην περὶ ἡμῶν
ὑπεσύρῃ τὴν ὑπόνοιαν, καὶ τοῦτο πρὸς εὐλογίαν τῆς
άλλης εὑρίσκει λοιδορίας· ^ Ινα νῦν ἐάσω τὸ σοφὸν τῆς
ἀπολογίας καὶ εύσχημον, ἐχρῆν οὐκ ἐπιτίθεσθαι,
οὐδὲ βαρύτερον ποιεῖν τὸ πάθος οἰκείων ύβρεων
προσθήκῃ· ἀλλὰ παρακλήσει τινὶ μᾶλλον καὶ λόγοις
ψυχαγωγίας 1 διαπραΰνειν τὸ ἄλγος, καὶ πειρᾶσθαι
τὸν δυνατὸν τρόπον ἐπινοεῖν παραμύθιον. Τὸ δὲ ἐκε
τραχύνειν καὶ ἐπεμβαίνειν, καὶ κατονειδίζειν τὰς
συμφοράς, ἐντρυφῶντος ἐστι τοῖς τοῦ πλησίου και
κοῖς, ἀλλ᾽ οὐ συναλγούντος, οὐδὲ συμπάσχοντος, καὶ
οὐ τὰ τῶν φίλων διαπραττομένου, ἀλλ᾽ ἅπερ ἂν οἱ
ἐχθροὶ κακουργέσειαν. Εγώ δε, ὅτι μὲν τὸν τρυγίαν
πάσης αὐτῶν τῆς κακίας καθ᾿ ἡμῶν ἐκένωσαν, φίλων
ξενώσαντες, συγγενών διακόψαντες, ὑμῶν αὐτῶν
(τῶν ἐμῶν παθῶν τὸ πικρότατον) προδιατέμνοντες
καὶ ἀπομερίσαντες κ; θεραπόντων καὶ ὑπηρετών
ἐξερημώσαντες, αἰχμαλωτίσαντες, φρουροὺς καὶ
φρουράρχους περιστήσαντες· ἵνα μηδὲ τὰ οἰκεῖα
βουλομένοις κακὰ κλαίειν ἐξῇ καὶ ἀποδύρεσθαι· μηδέ
τις ἔλεος πόθεν ἡμῖν παρεισδύῃ μὴ λόγῳ μὴ πράγματι· μυρίους θανάτους επικρεμάσαντες, λογίων
Θεοῦ καὶ παντὸς ἄλλου, οἴμοι, καθ᾽ ἡμῶν λιμὸν ἐπι·
στήσαντες. Καὶ ὅτι ὅλον μὲν ἅμα πολλοῖς κακοῖς οὐ
διαλιμπάνουσι περιβάλλοντες, καὶ πάσας δὲ ἡμῶν ἀποVARIÆ LECTIONES.
8 αὐτοῦ, η συμπεριέχουσαν. 1 και. Η ψυχαγωγοῖς. κ ἀτοιμετρήσαντες.
col. 745–746page 242 of 364
PG 102:745μερισάμενοι τὰς αἰσθήσεις, καὶ πρὸς πάσας παρατα. ξάμενοι καινὰς μηχανὰς πρὸς ἑκάστην ἐπενόησαν (οξύ γὰρ εἰς κακίαν, Θεοῦ καὶ φιλανθρωπίας ἀλλοτρίωσις) καὶ ὀφθαλμοὺς μὲν ἐνέφραξαν· τί γὰρ ἄν τις καὶ εἴποι; ἐπειδ᾽ ἂν ὅλως μήτε τινὰς ἀνθρώπων ὁρᾷν, μηδὲ βιβλίοις ἐνομιλεῖν ἔχοι· καὶ μάλιστα οἷς μέγα καὶ πρῶτον παραμύθιον ἡ ἀνάγνωσις. Καὶ γὰρ καὶ ταύτην καθ' ἡμῶν ἀπάσαις ψήφοις ἐξήνεγκαν τὴν ἀπόφασιν ἀκοὴν δὲ συναπέκλεισαν· οὔτε γὰρ φωνῆς φιλούντων, ἀλλ᾽ οὐδὲ ἐχθρῶν (Τί γὰρ δεῖ λέγειν;) ἀναγινωσκόντων συγχωροῦσιν ἐνωτίζεσθαι. 'Αλλ' ὅσον γε εἰς αὐτῶν ἧκε σπουδὴν οὐδὲ ᾄδόντων Θεῷ, οὐδ᾽ ὕμνοις εὐχαριστούντων ἀκούομεν. Οὐδὲ γὰρ οὐδὲ τινα οὐδ᾽ ἐπὶ βραχύ, οὐδὲ τῶν μετρίως πρὸς ὡδὰς ἐχόντων. (Ὢ καὶ βαρβάρων γνώμας νικώσης ώμός τητος 1) συνείναι κατέλιπον· ἀλλ' ἀντὶ κληρικῶν, ἀντὶ μοναζόντων, ἀντὶ ψαλλόντων, ἀντὶ ἀναγινωσκόντων καὶ ὑπογραφόντων, ἀντὶ φίλων καὶ συνή θων (οἷς ὡς τὰ πολλὰ φιλεῖ ἡ τῶν θλιβερών βαρύτης ἐπικουφίζεσθαι), ἀντὶ πάντων ἁπλῶς, στρα τιωτών κουστωδίαις, καὶ στρατιωτικοῖς λόχοις ἐκδιδόμεθα. Καὶ τί δεῖ καθ᾽ ἕκαστον λέγειν, καὶ ἐπιξαίνειν τῇ μνήμῃ τοὺς μώλωπας; ἀλλ' ὅτι μὲν πάσας ἡμῶν τὰς αἰσθήσεις μυρίων κακῶν ἐπινοίαις ἐπετείχισαν· μηδ' αὐτὴν ἡμῶν τὴν ψυχὴν ὅσα γε εἰς αὐτῶν ἔργα κεχώρηκεν) ἀκάκωτον συγχωρήσαντες. (Έργου ἁπάντων όσα Θεὸς ἐβδελύξατο μιαρώτερόν τε καὶ ὠμότερον) οἴκους Θεοῦ κατα λύοντες, πτωχούς αναπήρους καὶ λελωβημένους, οὓς ἡμεῖς ἱλαστήριον τῶν ἡμετέρων ἁμαρτημάτων προστησάμεθα, τῆς οἰκείας ἑστίας καὶ ἀναπαύσεως ἐξορίζοντες, καὶ τὰς αὐτῶν ὑπάρξεις, ὡς πολεμίων, διαμεριζόμενοι λάφυρα· καὶ θεραπόντων σάρκας νεύροις κατέκοψαν· ὡς δι' ὅλου τοῦ σώματος, τῇ πολλῇ τῶν μαστίγων ρύμη χαράδρας εναπεργάσα σθαι· ἵνα χρυσὸν καὶ ἄργυρον ὅν ἐθησαυρίσαμεν, ὃν οὐδ᾽ ὄναρ ἴδον οἱ ἄθλιοι, ἐκμηνύσωσι. Καὶ τοι σαφέστερον αὐτοὶ τῶν ἄλλων οἱ κολάζοντες εἰδότες, ὡς ἡμεῖς ἀεὶ πρὸς χρήματα διεβεβλήμεθα. Καὶ οὐχ οὕτως ἐκεῖνοι φιλάργυροι, ὡς ἡμᾶς, ἡ τούτων ύπερ οψία, οὐδὲν άλογον αὐτῶν ἕνεκα οὐδέποτε ποιεῖσθαι (μή τί γε θησαυρίζειν) παρεσκεύαζεν· ἀλλ' ὅπερ ἥλιος ἀνίσχων ἑώρα (ἡ τῶν ἐπηρεαζόντων δὲ πολ λάκις ἀνάγκη καὶ τὸν τῆς ἀρετῆς διδάσκαλον Παῦλον εἰς τοιαῦτα ἐξεβιβάζετο ῥήματα). Τοῦτο τῆς ἡμέρας, καὶ μάλιστα τῆς νυκτὸς ὁ καιρὸς ἐξεφόρει τε, καὶ η ἀπεφορτίζετο. Ἀλλ᾿ ὅμως ταῦτα τῶν πάντων οὐδενὸς ἔλαττον εἰδότες, ἐκρεούργουν, ἐμάστιζον· οὐχ ἵνα τι ὧν ἐπλάττοντο ζητεῖν εὑρῶσιν, εἰ μὴ καὶ τοῦτο προσεκμεμήνασι, ζητεῖν εὑρεῖν ἀπερ ἴσασιν οὐχ ὑπάρχοντα, ἀλλ᾽ ἵνα κἀκεῖθεν ἡμᾶς ἀνιάσωσι, καὶ μηδένα τρόπον κακουργίας, ὃν ἡμῖν οὐ προσάξωσι, παραλείψωσιν. Αλλ' ὅτι μὲν ταῦτα καὶ τῶν εἰρημένων πολὺ πλείονα, καθ᾿ ἡμῶν ὁ Σατανᾶς, ἡ οὐκ οἶδα ὅ τι καὶ εἴπω, ἐξητήσατο, καὶ τούτοις ἡμεῖς περιαν τλούμεθα οὐκ ἂν ἀρνηθείην· ὅτι δὲ τῶν φρενών ἡμᾶς ἡ τοσαύτη κακία ἐξέστησε, και θείων ἐντολῶν ὑπερόπτας ἀπετέλεσε, καὶ κοινούς προδότας εργά σατο, οὐκ οἶδα ἀνθ᾽ ὅτου τίς ἡμᾶς αἰτιώμενος ταῦτα,EPISTOLARUM LIBER I.
μερισάμενοι τὰς αἰσθήσεις, καὶ πρὸς πάσας παρατα. divisum abscindunt, quod ad cumulum malorum
tristissimum accedit, dum famulis et ministris me
privant, postquam in ergastulum concluserunt,
appositis custodibus, qui circumstent undique: ideo
scilicet ne mihi liceat, si maxime cupiam, miseram
meam sortem deplorare: ne per rimulam aliquam
vel tantillum me adreperet misericordiæ ab alicujus
sermone vel actione. Quin dum multiplices mortis
species excogitant, fame me (me miserum) divinorum oraculorum, et cujuscunque alterius affatus
peremerunt. Nec cessant adhuc multiplicatis mala
circumsepire: sensum mihi omnem divulsum expectorarunt, et adversus eorum singulos nova machinamentorum genera, ex adverso constituti, adinve
nerunt nam ad malefaciendum celeres sunt, qui
sunt a Deo et humanitate alieni), et ad utrumque
sibi oculos occluserunt. Quid enim aliud dicendum
restat? cum nec hominum aliquem libere liceat intueri, nec cum libris commercium habere, præsertim iis qui maximum solamen et principale legentibus possunt suppeditare. Hanc illi in me sententiam de generali ipsorum assensu et consensu
tulerunt. Aures autem obturarunt meas: non enim
admittunt ut sermones amicorum, ne inimicorum
quidem voces auribus nostris insonare possint.
Quid aliud afferam? quam quod, quantum in ipsis
est, nec Deo hymnos concinentes nec laudantes
aut gratias agentes audimus. Non enim mihi permittunt cum aliquo conversari, ne quidem ad brevissimum tempus qui vel modicam canendi peritiam
habent, adeo in sua crudelitate omnem barbariem
exsuperant! sed clericorum loco, monachorum,
psallentium et legentium, subscribentium dictata;
pro amicis et consuetis, per quos plerumque calamitosorum tribulatio solet alleviari, pro omnibus, ut
uno verbo dicam, militum custodiis et turmis vincti
tradimur. Quid opus sigillatim percensere, aut vibices memorando refricare? Profecto, omnes no.
stros sensus innumemorum malorum inventis circumvallarunt: nec animam quidem ipsam,quantum
per ipsorum opera stetit, immunem ab istis malis
esse patiuntur. Ecquid est inter omnia quæ abominatur Deus, detestandum magis, et truculentius:
divinas aedes demoliuntur: mendicos, mutilos,
membris decurtatos, quos ad propitianda nostra
ξάμενοι καινὰς μηχανὰς πρὸς ἑκάστην ἐπενόησαν (οξύ
γὰρ εἰς κακίαν, Θεοῦ καὶ φιλανθρωπίας ἀλλοτρίωσις)·
καὶ ὀφθαλμοὺς μὲν ἐνέφραξαν· τί γὰρ ἄν τις καὶ
εἴποι; ἐπειδ᾽ ἂν ὅλως μήτε τινὰς ἀνθρώπων ὁρᾷν, μηδὲ
βιβλίοις ἐνομιλεῖν ἔχοι· καὶ μάλιστα οἷς μέγα καὶ
πρῶτον παραμύθιον ἡ ἀνάγνωσις. Καὶ γὰρ καὶ ταύτην
καθ' ἡμῶν ἀπάσαις ψήφοις ἐξήνεγκαν τὴν ἀπόφασιν·
ἀκοὴν δὲ συναπέκλεισαν· οὔτε γὰρ φωνῆς φιλούντων,
ἀλλ᾽ οὐδὲ ἐχθρῶν (Τί γὰρ δεῖ λέγειν;) αναγινω
σκόντων συγχωροῦσιν ἐνωτίζεσθαι. 'Αλλ' ὅσον γε
εἰς αὐτῶν ἧκε σπουδὴν οὐδὲ ᾄδόντων Θεῷ, οὐδ᾽
ὕμνοις εὐχαριστούντων ἀκούομεν. Οὐδὲ γὰρ οὐδὲ
τινα οὐδ᾽ ἐπὶ βραχύ, οὐδὲ τῶν μετρίως πρὸς ὡδὰς
ἐχόντων. (Ὢ καὶ βαρβάρων γνώμας νικώσης ώμός
τητος 1) συνείναι κατέλιπον· ἀλλ' ἀντὶ κληρικῶν,
ἀντὶ μοναζόντων, ἀντὶ ψαλλόντων, ἀντὶ ἀναγινω
σκόντων καὶ ὑπογραφόντων, ἀντὶ φίλων καὶ συνήθων (οἷς ὡς τὰ πολλὰ φιλεῖ ἡ τῶν θλιβερών βα
ρύτης ἐπικουφίζεσθαι), ἀντὶ πάντων ἁπλῶς, στρα
τιωτών κουστωδίαις, καὶ στρατιωτικοῖς λόχοις
ἐκδιδόμεθα. Καὶ τί δεῖ καθ᾽ ἕκαστον λέγειν, καὶ
ἐπιξαίνειν τῇ μνήμῃ τοὺς μώλωπας; ἀλλ' ὅτι μὲν
πάσας ἡμῶν τὰς αἰσθήσεις μυρίων κακῶν ἐπινοίαις
ἐπετείχισαν· μηδ' αὐτὴν ἡμῶν τὴν ψυχὴν ὅσα γε
εἰς αὐτῶν ἔργα κεχώρηκεν) ἀκάκωτον συγχωρήσαντες. (Έργου ἁπάντων όσα Θεὸς ἐβδελύξατο
μιαρώτερόν τε καὶ ὠμότερον) οἴκους Θεοῦ κατα
λύοντες, πτωχούς αναπήρους καὶ λελωβημένους,
οὓς ἡμεῖς ἱλαστήριον τῶν ἡμετέρων ἁμαρτημάτων
προστησάμεθα, τῆς οἰκείας ἑστίας καὶ ἀναπαύσεως c
ἐξορίζοντες, καὶ τὰς αὐτῶν ὑπάρξεις, ὡς πολεμίων,
διαμεριζόμενοι λάφυρα· καὶ θεραπόντων σάρκας
νεύροις κατέκοψαν· ὡς δι' ὅλου τοῦ σώματος, τῇ
πολλῇ τῶν μαστίγων ρύμη χαράδρας εναπεργάσασθαι· ἵνα χρυσὸν καὶ ἄργυρον ὅν ἐθησαυρίσαμεν,
ὃν οὐδ᾽ ὄναρ ἴδον οἱ ἄθλιοι, ἐκμηνύσωσι. Καὶ τοι
σαφέστερον αὐτοὶ τῶν ἄλλων οἱ κολάζοντες εἰδότες,
ὡς ἡμεῖς ἀεὶ πρὸς χρήματα διεβεβλήμεθα. Καὶ οὐχ
οὕτως ἐκεῖνοι φιλάργυροι, ὡς ἡμᾶς, ἡ τούτων ύπεροψία, οὐδὲν άλογον αὐτῶν ἕνεκα οὐδέποτε ποιεῖσθαι
(μή τί γε θησαυρίζειν) παρεσκεύαζεν· ἀλλ' ὅπερ
ἥλιος ἀνίσχων ἑώρα (ἡ τῶν ἐπηρεαζόντων δὲ πολλάκις ἀνάγκη καὶ τὸν τῆς ἀρετῆς διδάσκαλον Παῦλον
εἰς τοιαῦτα ἐξεβιβάζετο ῥήματα). Τοῦτο τῆς ἡμέρας,
καὶ μάλιστα τῆς νυκτὸς ὁ καιρὸς ἐξεφόρει τε, καὶ η peccata constitueramus, de propriis ipsorum sediἀπεφορτίζετο. Ἀλλ᾿ ὅμως ταῦτα τῶν πάντων οὐδενὸς
ἔλαττον εἰδότες, ἐκρεούργουν, ἐμάστιζον· οὐχ ἵνα
τι ὧν ἐπλάττοντο ζητεῖν εὑρῶσιν, εἰ μὴ καὶ τοῦτο
προσεκμεμήνασι, ζητεῖν εὑρεῖν ἀπερ ἴσασιν οὐχ
ὑπάρχοντα, ἀλλ᾽ ἵνα κἀκεῖθεν ἡμᾶς ἀνιάσωσι, καὶ
μηδένα τρόπον κακουργίας, ὃν ἡμῖν οὐ προσάξωσι,
παραλείψωσιν. Αλλ' ὅτι μὲν ταῦτα καὶ τῶν εἰρημέ
νων πολὺ πλείονα, καθ᾿ ἡμῶν ὁ Σατανᾶς, ἡ οὐκ οἶδα
ὅ τι καὶ εἴπω, ἐξητήσατο, καὶ τούτοις ἡμεῖς περιαντλούμεθα οὐκ ἂν ἀρνηθείην· ὅτι δὲ τῶν φρενών
ἡμᾶς ἡ τοσαύτη κακία ἐξέστησε, και θείων ἐντολῶν
ὑπερόπτας ἀπετέλεσε, καὶ κοινούς προδότας εργά
σατο, οὐκ οἶδα ἀνθ᾽ ὅτου τίς ἡμᾶς αἰτιώμενος ταῦτα,
PATROL. GR. CII.
bus et quiete exturbarunt, et eorum ustensilia atque
supellectilem tanquam spolia de hostibus capta
distribuerunt: nervis servorum carnes conciderunt;
ita ut per totum corpus propter flagrorum incussiones, charadræ velut quædam ducerentur: in eum
finem ut indicium facerent, auri scilicet et argenti, quæ me reposuisse affirmabant: quod factum
nunquam probare possunt, et tamen casos certo
certius id resciscere pronuntiabant: ita semper
de pecunia reposita me accusant. Nec sunt ipsi
pecuniarum ita avidi quam nos contemptores, qui
nunquam hactenus induci potuimus, ut aliquid
contra rectam rationem pecuniarum causa facere24
col. 747–748page 243 of 364
PG 102:747οὐ σφοδρότερον καθ' ἡμῶν πνεῖν, ἢ οἱ προφανεῖς ἐχθροὶ οὐκ ἂν συνανομολογήσειεν. Εἰ δέ τις ταῦτα ἀκούων ἐρυθριᾷ καὶ ἀνανεύει, καὶ ἀναδύεται, καὶ μήποτε ἂν τοιοῦτον εἰπεῖν καθ᾿ ἡμῶν, μηδ' ἐπὶ νοῦν λαβεῖν· πέφυκε γὰρ ἁμάρτημα, δικαίων λόγων ἐλέγχοις ἀπογυμνούμενον, ἀσχημονέστερον μάλ λον ἢ πρότερον καταφαίνεσθαι, ὥστε μηδ' αὐτῷ τῷ του κόντι δοκεῖν γνήσιον, ἀλλ' ὡς νόθον καὶ ἀποτρόπαιον 1 μάλιστα, του συνειδότος τῷ κέντρῳ, ὁ τῇ φύσει πανσόφως ὁ Πλάστης ἐνέθηκεν εἰς τὴν τῶν πρακτέων διεγειρομένου διάβλεψιν. Αν οὖν διὰ ταῦτα οὐδεν ἐκείνων, οὐδ᾽ εἰς νοῦν ἐλθεῖν διατείνοιτο, ἀλλ', ὡς εἰκὸς, καὶ τοὺς πώποτε τοιαῦτα τετολμηκότας, εἰς έκτοπους μοίρας, καὶ εἰς ἀρὰς ἀπάγει φρικώδεις πρὸς τῆς φιλίας αὐτῆς ἐρωτήσατε αὐτόν, Τί διαφέρει περὶ ἡμῶν εἰπεῖν τὰ εἰρημένα, καὶ τὸ λέγειν; ὅτι μετὰ τῶν πολεμίων γινόμεθα, και φίλων μεταξύ καὶ ἐχθρῶν οὐ διαστέλλομεν, καὶ τότε τίνος; (ὦ τῆς καθ' ἡμῶν ἐπηρείας 1) φίλων Χριστοῦ καὶ ἐχθρῶν Χριστοῦ· εἰς ταῦτα γὰρ ἀποτελευτᾷ τό, βούλεσθαι καταλέγειν ἡμᾶς τῷ κλήρῳ τῶν ὑπὲρ Χριστοῦ παι σχόντων, καὶ τοὺς ἅμα Χριστῷ πολεμοῦντας ἡμᾶς. οἱ τὸ αἷμα τῆς διαθήκης αὐτοῦ κοινὸν ἡγησάμενοι (ἵνα νῦν τὰ ἄλλα ἐάσω) τὰ θυσιαστήρια Κυρίου ἐβεβήλωσαν, καὶ τὸ ἅγιον χρίσμα, μᾶλλον δὲ τὸ πανάγιον Πνεύμα, δι' οὗ τὸ χρίσμα, ἐξεμυκτήρισαν. Ἐρωτήσατε οὖν πάλιν, ἀξιώ, τί διαφέρει ταῦτα ἐκείνων, πλὴν εἰς κακίας ὑπερβολήν; κἂν μὲν ἐκεί νων δείξῃ ταῦτα κουφότερα, ἐμὲ μὲν ληρεῖν ὡς ἀλη θῶς νομίσατε, ἐκεῖνον δὲ μυρίων εγκωμίων αξιώ σατε· καίτοι γε, οὐχ ὅτι κουφότερον ἄλλων ύβρισεν, ἠγωνίζετο, οὐδ᾽ ὅτι καὶ ἑτέροις ὑπερβολὴν ὕβρεων καταλέλοιπεν· ἀλλ᾽ ὅτι οὐδὲν εἰς μῶμον ἡμῶν δια βαῖνον ἐπαῤῥησιάσατο, ἀλλ' ὅμως ἂν ἐλάττω δείξη τὰ αὐτοῦ τῶν ἐγκωμίων, μὴ ἐκκηρύξητε. Εἰ δὲ μη δὲν δείξῃ ὥσπερ οὐδὲ δείξει γε, ἐκεῖνον μὲν σιγάν σωφρονήσατε· τὰ ἐμὰ δὲ δυστυχή κατα καντεύθεν ἀναλογίζεσθε, ότι, καὶ ἐχθρῶν ἐπιβουλάς, φίλων ἐπαναστάσεις, καὶ βλασφημίαι διαδέχοντα. Πως γὰρ ὁ τοιαῦτα λέγων ἡ ἐννοῶν, οἷα λέγειν ἡμᾶς καὶ φρο νεῖν ὁ καλὸς ἐκεῖνος φίλος ἀνεπλάσατο, οὐκ εἰς ἔσχε τον μὲν ἀνοίας ἐλαύνει, κοινὸς δὲ προδότης πάσης ἐστὶ τῆς Ἐκκλησίας, υπερόπτης δὲ καὶ ὑβριστὲς καὶ τῶν πατρικῶν παραδόσεων, καὶ μύρια άλλα εκείνοις 1 ὁρᾶσθαι.mus, nedum ut illas thesaurizaremus. Sed quod sol οὐ σφοδρότερον καθ' ἡμῶν πνεῖν, ἢ οἱ προφανεῖς
exoriens intuebatur (nam malevolorum infesta ne- ἐχθροὶ οὐκ ἂν συνανομολογήσειεν.
quitia, necessitatem vel beato Paulo virtutis doctori interdum imposuit ad verba ejusmodi proferenda), hoc ipsum diurni, saltem nocturni temporis opportunitas ebajulavit, et ut onus impositum exportavit. Istud autem cum non minus illi quam alii resciverant, tamen carnes conciderunt, flagris
intentis lancinabant: non ut aliquid eorum quæ se quærere fingebant, invenirent (nisi forsitan et
eo proruperint insaniæ ut illa se conquærere fingerent, quæ non ignorabant exstare nusquam), sed
ut ab hac etiam parte nobis inurerent dolorem: nec aliquam nequitiæ rationem omitterent, quam
in nos inferre possent. Verum quod ista dum et alia innumera contra nos machinatus sit Satan,
non plane intelligo; sed profecto, quod ab istis exhaurimur, haud negaverim. Sed quod haec improbitas de mentis meæ statu me dimoverit, aut redegerit ad oraculorum divinorum contemptum, et
eorum proditione me infamaverit, concedere non possum: ut eapropter hostium meorum infensissimi me afflarent, et in os aperte oggannirent.
Sin quispiam vero, his talibus auditis, pudore
suffunditur, erigat se aliquantulum, et energatinde
nec tale quidquam se contra nos perpetrasse dicat,
sed nec cogitatione agitasse olim; sic enim natura
comparatur peccatum, ut cum per justam reprehensionem denudetur, magis majori immodestia
quam prius se venditet; nec quidem a parente suo
pro partu genuino agnoscatur, sed ut spurius et
exsecrandus fœtus oculis repræsentetur: præcipue,
si per conscientiæ stimulos, quam sapienter omnino
rerum Conditor naturæ nostræ inseruit, ad rerum
contuitum agendarum excitetur. Quod si autem
eapropter nihil tale se in animum admisisse con- '
tendant; sed quod videtur, eos qui ejusmodi attentent in partes amandent remotissimas cum diris
dimissos exsecrationibus. Per ipsammet amicitiam
interrogate illum, in quo differt talia de nobis prædicare, ab illa accusatione? quod cum hostibus in
acie constiterimus, nullam plane differentiam statuamus inter amicum et inimicum, cujus autem?
scilicet Christi: o injuriam intolerabilem! amicos
et inimicos Christi. Huc enim tendunt, quod in
album eorum nos referre satagimus, qui pro Christo
patiuntur persecutionem, cum illis qui contra
Christum bellum gerunt; qui sanguinem-testamenti
ipsius communem reddunt, et, ut cætera omittam
in presenti, Domini altaria profanarunt, et sanctum simul chrisma, vel, ut verius dicam, Spiritum
sanctum per quem conficitur chrisma ludibrio habuerunt. Interrogate illos denuo, obtestor, quantum
inter hæc et illa sit discriminis nisi quod extremum
hæc contingunt improbitatis. Quod si quis contenderit leviora ista esse, vos tum me desipere et
delirare dicatis, illum multiplici præconio licet efferatis.Cum tamen non eam ob causam ille angebatur,
quod leviore nos quam alios contumelia impetiverat,
aut eo quod cæteris ansam dederit, ut in contumeliis ingerendis ad excessum progressi fuerint: verum
quod libere proloqui nihil potuit, unde juste reprehendi debeam, imo nisi parum distare ab encomiis
criminationes suas docuerit, nolite eum exsibilare; si
nec id demonstret, silentio indicto modestiam imΕἰ δέ τις ταῦτα ἀκούων ἐρυθριᾷ καὶ ἀνανεύει, καὶ
ἀναδύεται, καὶ μήποτε ἂν τοιοῦτον εἰπεῖν καθ᾿ ἡμῶν,
μηδ' ἐπὶ νοῦν λαβεῖν· πέφυκε γὰρ ἁμάρτημα, δικαίων
λόγων ἐλέγχοις ἀπογυμνούμενον, ἀσχημονέστερον μάλ
λον ἢ πρότερον καταφαίνεσθαι, ὥστε μηδ' αὐτῷ τῷ του
κόντι δοκεῖν γνήσιον, ἀλλ' ὡς νόθον καὶ ἀποτρόπαιον 1
μάλιστα, του συνειδότος τῷ κέντρῳ, ὁ τῇ φύσει
πανσόφως ὁ Πλάστης ἐνέθηκεν εἰς τὴν τῶν πρακτέων
διεγειρομένου διάβλεψιν. Αν οὖν διὰ ταῦτα οὐδεν
ἐκείνων, οὐδ᾽ εἰς νοῦν ἐλθεῖν διατείνοιτο, ἀλλ', ὡς
εἰκὸς, καὶ τοὺς πώποτε τοιαῦτα τετολμηκότας, εἰς
έκτοπους μοίρας, καὶ εἰς ἀρὰς ἀπάγει φρικώδεις·
πρὸς τῆς φιλίας αὐτῆς ἐρωτήσατε αὐτόν, Τί διαφέρει
περὶ ἡμῶν εἰπεῖν τὰ εἰρημένα, καὶ τὸ λέγειν; ὅτι
μετὰ τῶν πολεμίων γινόμεθα, και φίλων μεταξύ
καὶ ἐχθρῶν οὐ διαστέλλομεν, καὶ τότε τίνος; (ὦ τῆς
καθ' ἡμῶν ἐπηρείας 1) φίλων Χριστοῦ καὶ ἐχθρῶν
Χριστοῦ· εἰς ταῦτα γὰρ ἀποτελευτᾷ τό, βούλεσθαι
καταλέγειν ἡμᾶς τῷ κλήρῳ τῶν ὑπὲρ Χριστοῦ παι
σχόντων, καὶ τοὺς ἅμα Χριστῷ πολεμοῦντας ἡμᾶς.
οἱ τὸ αἷμα τῆς διαθήκης αὐτοῦ κοινὸν ἡγησάμενοι
(ἵνα νῦν τὰ ἄλλα ἐάσω) τὰ θυσιαστήρια Κυρίου
ἐβεβήλωσαν, καὶ τὸ ἅγιον χρίσμα, μᾶλλον δὲ τὸ
πανάγιον Πνεύμα, δι' οὗ τὸ χρίσμα, ἐξεμυκτήρισαν.
Ἐρωτήσατε οὖν πάλιν, ἀξιώ, τί διαφέρει ταῦτα
ἐκείνων, πλὴν εἰς κακίας ὑπερβολήν; κἂν μὲν ἐκεί
νων δείξῃ ταῦτα κουφότερα, ἐμὲ μὲν ληρεῖν ὡς ἀλη
θῶς νομίσατε, ἐκεῖνον δὲ μυρίων εγκωμίων αξιώ
σατε· καίτοι γε, οὐχ ὅτι κουφότερον ἄλλων ύβρισεν,
ἠγωνίζετο, οὐδ᾽ ὅτι καὶ ἑτέροις ὑπερβολὴν ὕβρεων
καταλέλοιπεν· ἀλλ᾽ ὅτι οὐδὲν εἰς μῶμον ἡμῶν δια
βαῖνον ἐπαῤῥησιάσατο, ἀλλ' ὅμως ἂν ἐλάττω δείξη
τὰ αὐτοῦ τῶν ἐγκωμίων, μὴ ἐκκηρύξητε. Εἰ δὲ μηδὲν δείξῃ ὥσπερ οὐδὲ δείξει γε, ἐκεῖνον μὲν σιγάν
σωφρονήσατε· τὰ ἐμὰ δὲ δυστυχή κατα καντεύθεν
ἀναλογίζεσθε, ότι, καὶ ἐχθρῶν ἐπιβουλάς, φίλων
ἐπαναστάσεις, καὶ βλασφημίαι διαδέχοντα. Πως γὰρ
ὁ τοιαῦτα λέγων ἡ ἐννοῶν, οἷα λέγειν ἡμᾶς καὶ φρονεῖν ὁ καλὸς ἐκεῖνος φίλος ἀνεπλάσατο, οὐκ εἰς ἔσχε
τον μὲν ἀνοίας ἐλαύνει, κοινὸς δὲ προδότης πάσης
ἐστὶ τῆς Ἐκκλησίας, υπερόπτης δὲ καὶ ὑβριστὲς καὶ
τῶν πατρικῶν παραδόσεων, καὶ μύρια άλλα εκείνοις
1 ὁρᾶσθαι.
col. 749–750page 244 of 364
PG 102:749σθαι, τίς ἂν δεξάμενος, ἀντὶ τοῦ δοκεῖν ἑτέρους, οὓς οὐκ ἔξεστι δέχεσθαι, μᾶλλον ἑαυτὸν ἐκείνοις οὐ συν απολέσειεν; οὐ γὰρ τὰ ῥήματα βελτιοῖ τὰς πράξεις, διὰ δὲ τῶν ἔργων συνίσταται καὶ τὰ ῥήματα. Εἶτα ἄν τις ἰδὼν ληστάς, ἢ πόλεων προδότας, ὑπὸ πάντων μὲν βδελυτσομένους, πᾶσι δὲ μυσαττομένους· ἔπειτα αὐτὸς τούτων τέως καθαρὸς ὑπάρχων, φαντασιοκοπή καὶ λέγοι πρὸς τὸν κρατοῦντα τοὺς νόμους, εἰ μὲν οὓς ἀναιρεθῆναι δέον, τούτους ἀτιμωρήτους, ἐᾷς, τί μὴ θάττον ληστεύω καὶ προδότης γίνομαι, ἵνα συγγνώμης τύχω· ἂν δὲ δίκην ἀπαιτῇς, φόβῳ ταύ της, ἐκείνους οὐ μιμήσομαι· ἂν οὖν τις παρελθὼν τοιαῦτα λέγοι, ἆρ᾽ ἔστιν ὅστις οὐκ ἂν αὐτοῦ παρα φορὰν καὶ ἀῤῥωστίαν γνώμης, καὶ μυρία άλλα κατα γνοίη; τί δὲ ἐκείνου μὲν ἕκαστος τῶν νοῦν ἐχόντων καταγνώσεται ἂν δέ τις, ἀντὶ μὲν προδοτῶν πό λεως, προδότας πίστεως, ἀντὶ δὲ ληστῶν σωμάτων ληστὰς θείων νόμων εἰς μέσον παράγοι· ἔπειτα τὰς αὐτὰς φωνὰς ἀνακράζη, οὐχὶ τὴν ἴσην αὐτὸν ἢ καὶ μείζονα ψῆφον παρά γε τῶν σωφρονούντων, ἀπενεγκεῖν οἱησόμεθα χωρὶς δὲ τῶν εἰρημένων, εἰ μὲν τοῖς ἐκκλησιαστικοῖς θεσμοῖς τὰς πράξεις ἰθύνουσι, τίς δεῖ τῶν ἀκαίρων ζητήσεων, καὶ λογισμοῖς παλαίειν καὶ ἀποπνίγεσθαι; ἀλλὰ μὴ θᾶττον αὐτῶν τῆς μοίρας γινόμενος πολλὴν τὴν συγγνώμην ἐξαιτεῖς τῆς βραδύτητος; εἰ δ᾽ ἐκ θεσμῶν ἔργων ὑπηρέτας ἐπίστασαι, τί πολυπραγμονείς; ἄν τε δῶσιν ἐνταῦθα δίκην, ἄν τε μή ἂν μὲν γὰρ δῶσιν, ἄμεινον, ἔξουσι, τῇ τιμωρίᾳ τὴν ἁμαρτίαν ἐκκαθαιρόμενοι· ἂν δὲ μὴ δῶσι, τοῦτο αὐτοὺς ἀθλιωτέρους ἐργάζεται, ότι πικρότερον αὐτοῖς τὸ ἐκεῖθεν ἀπαντήσει δικαιωτή -? ριον· ὥστε εἴ τινι τῶν δύο τούτῶν αίρεσις προσκειτο, ἐκεῖνος ἂν τὸ ἔλαττον κακὸν ἐφάνη αἱρούμενος, καὶ? τὸ αὐτοῦ συμφέρον ἐπισκοπούμενος, οὐχ ὡς τὴν ἐνταῦθα φεύγει δοῦναι δίκην· ἀλλ᾿ ὃς ἐν τῷ νῦν καὶ ἐντεῦθεν διδόναι τὴν ἐκεῖθεν ἐπράϋνεν· ἐπεὶ καὶ τὸν νοσοῦντα, οὐχ ὃν ἱατρῶν χεῖρες, καὶ τομαὶ, καὶ καύσεις, τοὺς πάθους ἀπάγουσιν, ἀλλ᾽ ἂν τὰ τῆς τέχνης ὁρῶμεν μὴ πρασιέμενον, ἐκεῖνον ἤδη τελείως ἀναγινώσκομεν καὶ ἐν ἐσχάτοις κακοῖς ἱσμὲν ἐξω εταζόμενον Καὶ τί ἄν τις τὰ ἑπόμενα τοῖς αὐτοῦ λογι σμοῖς απαριθμοίη; ταῦτα ἡμᾶς ἀκοπώτερον ι παρα σκευάσει τὰ συμβαίνοντα· ταῦτα εἰς παραψυχὴν ἕξομεν· τούτοις ἡμᾶς ἀνακτᾶσθαι, ὦ φίλε καὶ ἀδελφέ, διεσπούδασας, οὐ γὰρ τῶν σεμνοτέρων ἴσ. ἀπογινώσκομεν. * φέρειν.EPISTOLARUM LIBER I.
quam eorum quispiam, qui in illo cœtu annumeratur. Sunt enim inter eos, qui utcunque corporibus
suis assistant, tamen ab illorum societate practica,
ab intus dissidente conscientia, vacillantes recedunt. Tu autem, nondum conjunctus corpore, judicio et affectu copulari desideras: quod non
adhuc plene fueris adunitus, id a timiditate, non
pietate; a pudore proficiscitur et non voluntate.
Quis autem ea admitteret, quæ ne somnians approbavit aliquando? is scilicet, qui causam in timorem
rejicit cur nondum illorum consortio aggregetur,
cum inimicis pudefleri antiquius habuit, quam cum
familiaribus suis et cognatis admirationi esse;
modo sit ei in posterum impune. Si recipere vel
σθαι, τίς ἂν δεξάμενος, ἀντὶ τοῦ δοκεῖν ἑτέρους, οὓς se palam fert. Quos multo magis fovere comperitur,
οὐκ ἔξεστι δέχεσθαι, μᾶλλον ἑαυτὸν ἐκείνοις οὐ συναπολέσειεν; οὐ γὰρ τὰ ῥήματα βελτιοῖ τὰς πράξεις,
διὰ δὲ τῶν ἔργων συνίσταται καὶ τὰ ῥήματα. Εἶτα
ἄν τις ἰδὼν ληστάς, ἢ πόλεων προδότας, ὑπὸ πάντων
μὲν βδελυτσομένους, πᾶσι δὲ μυσαττομένους· ἔπειτα
αὐτὸς τούτων τέως καθαρὸς ὑπάρχων, φαντασιοκοπή
καὶ λέγοι πρὸς τὸν κρατοῦντα τοὺς νόμους, εἰ μὲν
οὓς ἀναιρεθῆναι δέον, τούτους ἀτιμωρήτους, ἐᾷς,
τί μὴ θάττον ληστεύω καὶ προδότης γίνομαι, ἵνα
συγγνώμης τύχω· ἂν δὲ δίκην ἀπαιτῇς, φόβῳ ταύ
της, ἐκείνους οὐ μιμήσομαι· ἂν οὖν τις παρελθὼν
τοιαῦτα λέγοι, ἆρ᾽ ἔστιν ὅστις οὐκ ἂν αὐτοῦ παρα
φορὰν καὶ ἀῤῥωστίαν γνώμης, καὶ μυρία άλλα καταγνοίη; τί δὲ ἐκείνου μὲν ἕκαστος τῶν νοῦν ἐχόντων
καταγνώσεται; ἂν δέ τις, ἀντὶ μὲν προδοτῶν πό- admittere non licebat, ecquis post receptionem
λεως, προδότας πίστεως, ἀντὶ δὲ ληστῶν σωμάτων illam, ut possit quos non licuit, susceptos admittere,
ληστὰς θείων νόμων εἰς μέσον παράγοι· ἔπειτα τὰς velit se in manifestum discrimen præcipitare?
αὐτὰς φωνὰς ἀνακράζη, οὐχὶ τὴν ἴσην αὐτὸν ἢ καὶ Verba sane non meliorant actiones, sed per actioμείζονα ψῆφον παρά γε τῶν σωφρονούντων, άπενεγ nes verba licet interpretari. Nam si quis contuitus
κεῖν οἱησόμεθα; χωρὶς δὲ τῶν εἰρημένων, εἰ μὲν latrones, aut civitatum expilatores, detestatione
τοῖς ἐκκλησιαστικοῖς θεσμοῖς τὰς πράξεις ἰθύνουσι, ubique habitos, exsecrationibus undiquaque proτίς δεῖ τῶν ἀκαίρων ζητήσεων, καὶ λογισμοῖς scissos immunis adhuc ipse et purus ab illorum
παλαίειν καὶ ἀποπνίγεσθαι; ἀλλὰ μὴ θᾶττον αὐτῶν consortio tandem phantasmate abreptus, dicat leτῆς μοίρας γινόμενος πολλὴν τὴν συγγνώμην ἐξαιτεῖς gum arbitris et dispensatoribus, si hosce homines,
τῆς βραδύτητος; εἰ δ᾽ ἐκ θεσμῶν ἔργων ὑπηρέτας rogo, sine pœna dimittas, quos par et æquum
ἐπίστασαι, τί πολυπραγμονείς; ἄν τε δῶσιν ἐνταῦθα fuerat de vita tolli, cur non ego statim latro fiam
δίκην, ἄν τε μή; ἂν μὲν γὰρ δῶσιν, ἄμεινον, ἔξουσι, ac proditor, ut sic veniam possim sceleribus proτῇ τιμωρίᾳ τὴν ἁμαρτίαν ἐκκαθαιρόμενοι· ἂν δὲ μὴ movere: quod si panam irroges, metu pana
δῶσι, τοῦτο αὐτοὺς ἀθλιωτέρους ἐργάζεται, ότι nolim ego illos imitari. Siquis, inquam, obiter ista
πικρότερον αὐτοῖς τὸ ἐκεῖθεν ἀπαντήσει δικαιωτή - dicat, quis non illum furere et insanire? quis non
ριον· ὥστε εἴ τινι τῶν δύο τούτῶν αίρεσις προσκειτο, mente in rebus aliis laborare similiter haud pro.
ἐκεῖνος ἂν τὸ ἔλαττον κακὸν ἐφάνη αἱρούμενος, καὶ nuntiabit? Quod si quis non urbium sed fidei proτὸ αὐτοῦ συμφέρον ἐπισκοπούμενος, οὐχ ὡς τὴν ditores, prædones non corporalium sed divinæ legis
ἐνταῦθα φεύγει δοῦναι δίκην· ἀλλ᾿ ὃς ἐν τῷ νῦν καὶ in medium productos sistat, jet apud illos voces eas
ἐντεῦθεν διδόναι τὴν ἐκεῖθεν ἐπράϋνεν· ἐπεὶ καὶ τὸν ipsas edat, annon eamdem in ipsum sententiam
νοσοῦντα, οὐχ ὃν ἱατρῶν χεῖρες, καὶ τομαὶ, καὶ vel etiam duriorem per prudentes rerum æstimaκαύσεις, τοὺς πάθους ἀπάγουσιν, ἀλλ᾽ ἂν τὰ τῆς tores ferendam putamus? Verum sepositis quæ
τέχνης ὁρῶμεν μὴ πρασιέμενον, ἐκεῖνον ἤδη τελείως jam dicta sunt, si secundum canones, hoc est,
ἀναγινώσκομεν 8, καὶ ἐν ἐσχάτοις κακοῖς ἱσμὲν ἐξω leges ecclesiasticas actiones regulent, quid opus est
εταζόμενον -
hisce intempestive motis quæstionibus? quid ratiocinando vel contendere, vel alios suffocare? quidni potius actutum ad partes accedit et veniam deprecetur suæ tarditatis? Sin vero actionum lege prohibitarum actores agnoscas, quid ita tandem curiose
salagis, utrum hic supplicium luant aut non luant? Si dederint isthic pœnas, meliori tum erunt conditione, nimirum per pœnas irrogatas expiato peccati reatu: quod si non dent, hoc eo sunt miseriores,
eo quod judicium aliquando coeleste cum majori subibunt acerbitate. Itaque, si modo inter hæc duo
electio consistat, is minus malum videtur elegisse, et suo commodo melius prospexisse, non qui id
agit ne hic puniatur, sed qui per supplicium isthicobitum tolerabilius reddet judicium illud. Nam et
ægrotantem, nequaquam illum quem medicorum manus, sectiones, ustulationes morbo liberant; sed
quem videmus artis medicae praxin non ferentem, illum, inquam, statu positum desperato, et conclamatum, morbis extremis cruciatum, et doloribus confectum reputamus.
Καὶ τί ἄν τις τὰ ἑπόμενα τοῖς αὐτοῦ λογισμοῖς απαριθμοίη; ταῦτα ἡμᾶς ἀκοπώτερον ι παρασκευάσει τὰ συμβαίνοντα· ταῦτα εἰς παραψυ
χὴν ἕξομεν· τούτοις ἡμᾶς ἀνακτᾶσθαι, ὦ φίλε καὶ
ἀδελφέ, διεσπούδασας, οὐ γὰρ τῶν σεμνοτέρων
• ἴσ. ἀπογινώσκομεν. * φέρειν.
Quorsum vero quispiam ea quæ sequuntur rationibus putet apprehendenda? sane enim illa
ut levius feramus quæ contingunt facient; atque
ita nobis parient consolationem. Per ista nosmet iterum possidere sategisti, amice et fraterVARIÆ LECTIONES.
col. 751–752page 245 of 364
PG 102:751ποτε: οἶν, οίκων έχει πιο ειναίωτες, μετά τους τῆς ἐπι τιματικής πετο οπίεπι· καὶ τοὺς εἰς τὸ ἄγω 28 η γλώτο ξαντες, διπλέν την τιμωρία Στο της 20 έκανα και μαχαίρα; και την τών ενταυρος ἐποιήσατο, επί το πώς δε τί διαφυγείν, δι' ὧν τὴν παρα Το ξ; τις οργής εξενεγκεν, επίστωσαν, γείται; ἐμαυτόν, ὡς ἔοιχο, τις τοπ δι Στα τῶν θρόνως επιβάτες ἐνές των εχιερατικῶν, καὶ το κύρος επάσης πράξεως και βουλχσεως εγχειρισθέντας, ει καταενπο; εἰ γάς τοιαύται φωναί καί ζητήσεις πίσει, καὶ δεῖ η τισιν αὐτὰς ὅλως προ τενισται, τοῖς τὰς ἐοίας λαμπρῶς ἤδη καὶ περιβα τῆς τῆς ἀρχῆς ἱππκληροσι, καὶ ἐπὶ κοινοῦ προ καθεζομένοις τοῦ θέματος· καὶ τῶν μὲν ἡμαρτηκό των ἐπὶ τον κειμένων, καὶ πολλοῖς μὲν τὴν γῆν δάκρυσι βρεχόντων, πολλὰ δὲ ἐπὶ ἐλέῳ λεγόντων των δε μέχρι τέλους τῆς ἀρετῆς καὶ τῆς ἀληθείας ὑπερτίτποτων κατά λαμπρών των στεφάνων στη καθεζομένων, καὶ τῶν δικαστῶν τὴν τάξιν διαλ ρουμένων, καὶ τῶν μὲν ἐπὶ συγγνώμην του ομοφυούς υποφερομένων, τῶν δὲ τοῦ ἴσου καὶ τῆς κανονικξ; αὐθεντείας μηδεν ἐπιπροσθεν ποιουμένων, ἀλλ᾽ οἶκ δίκης ὀφθαλμοὺς εἰς τὴν τοῦ δικαίου φύσιν πάντα καταρρυθμιζόντων· τότε δέ, τότε, εἰ θέμις ποτέ, χώραν έχει τὰ τοιαῦτα προτείνεσθαι, καὶ τοῖς ἱκε νην τὴν λέξιν καταλαβοῦσιν· ἀλλ' οὐχὶ νῦν οὐδὲ τοῖς λιμῷ καὶ δίψει, καὶ φυλακαῖς, καὶ μυρίαις ἐναθλοῦσι ταλαιπωρίαις, καὶ τὸν περὶ ψυχῆς ἀγῶνα ἔχουσιν ἐκείνοις γὰρ ὁ περὶ κρίσεως καὶ κατακρίσεως καί ἀρέσεως λόγος, καὶ ὁ καιρὸς ἐκεῖνος, ἀλλ' οὐχ ὁ παρών, ἀφορίζεται. ᾿Αλλ', ὦ καλέ καὶ ἀγαθέ, εἰ μὲ δεῖ δέχεσθαι, πῶς οὐκ αἰσχύνη μετ' ἐκείνων συντάττεσθαι; καὶ ἐνὸν στεφανηφόρον ὀφθῆναι, τοῖς αἰχμαλώτοις ἐγκαταλέγεσθαι; καὶ τὴν ἑτέρων ὀνειροπολεῖν φιλανθρωπίαν, τῆς ἄνωθεν εὐγενείας καὶ ἐλευθερίας γυμνὸν καὶ προδότην ἑαυτὸν καταστήσαντα· εἰ δ᾽ οὐκ αἰσχρὸν ἡγεῖτο συντάττεσθαι, ἴσθι, σὺν ἐκείνοις ἐν τῇ γνώμη, ὧν ἔξαρνος ὑπάρχεις τῆς πράξεως καὶ ἐκείνην τιμῶν τὴν ἀγέλην, ἧς ἀντὶ ποιμένων λύκους λέγεις προΐστασθαι· εἰ βούλει δὲ καὶ τῶν ἐν αὐτῇ ἐνίων πλέον ταύτην περιέπεις. Εἰ γέ τινες μὲν αὐτῶν, καίτοι σώματι συνόντες, τοῦ συνειδότος ΣΤΗΣ αὐτοὺς στασιάζοντος ταῖς γνώμαις, όμως ὀκλάδου. σιν σὺ δὲ καὶ πρὸ τοῦ συναφθῆναι τῷ σώματι, λογισμοῖς καὶ γνώμη σπουδάζεις συνάπτεσθαι· τὸ γοῦν τῆς συναφῆς ἐλλεῖπον, δειλία οὐκ εὐσέβεια, αἰσχύνη οὐ προαίρεσις. Τίς οὖν ὁ δεχόμενος, ὁ μηδ' ὄναρ τοῦτο παραδεξάμενος· ἡ ὁς, ὅτι μὴ μέχρι νῦν πρὸς ἐκείνους ἀπέκλινε, τῷ φόβῳ τὴν αἰτίαν ἀνέ θηκε, καὶ τὸ σὺν τοῖς ἐχθροῖς καταισχύνεσθαι, ἐ μὴ δῷ τὴν δίκην ὕστερον, κρείσσον ἡγεῖται τοῦ μετὰ τῶν οἰκείων διόλου θαυμάζεσθαι· εἰ μὴ δεῖ δέχει ρ ἴσ. εἰ καὶ.: τούς.PHOTO PATRIARCHE OP.
ipe, quæ sunt ab lo suņatz.lapidum dios ¡m- im în tên; thus szawę pious zai ut kumiποτε: οἶν, οίκων έχει
:: πιο ειναίωτες, μετά τους τῆς ἐπι
τιματικής πετο οπίεπι· καὶ τοὺς εἰς τὸ ἄγω
28 η γλώτο ξαντες, διπλέν την τιμωρία
Στο της 20 έκανα και μαχαίρα;
ίg και Les την τών ενταυρος ἐποιήσατο, επί
το πώς δε τί διαφυγείν, δι' ὧν τὴν παρα
Το ξ; τις οργής εξενεγκεν, επίστωσαν,
γείται; usisῃ ἐμαυτόν, ὡς ἔοιχο,
τις τοπ δι Στα τῶν θρόνως
επιβάτες ἐνές των εχιερατικῶν, καὶ το κύρος
επάσης πράξεως και βουλχσεως εγχειρισθέντας,
ει καταενπο; εἰ γάς τοιαύται φωναί καί
ζητήσεις πίσει, καὶ δεῖ η τισιν αὐτὰς ὅλως προ
τενισται, τοῖς τὰς ἐοίας λαμπρῶς ἤδη καὶ περιβα
τῆς τῆς ἀρχῆς ἱππκληροσι, καὶ ἐπὶ κοινοῦ προ
καθεζομένοις τοῦ θέματος· καὶ τῶν μὲν ἡμαρτηκό
των ἐπὶ τον κειμένων, καὶ πολλοῖς μὲν τὴν γῆν
δάκρυσι βρεχόντων, πολλὰ δὲ ἐπὶ ἐλέῳ λεγόντων·
των δε μέχρι τέλους τῆς ἀρετῆς καὶ τῆς ἀληθείας
ὑπερτίτποτων κατά λαμπρών των στεφάνων στη
καθεζομένων, καὶ τῶν δικαστῶν τὴν τάξιν διαλ
ρουμένων, καὶ τῶν μὲν ἐπὶ συγγνώμην του ομοφυούς
υποφερομένων, τῶν δὲ τοῦ ἴσου καὶ τῆς κανονικξ;
αὐθεντείας μηδεν ἐπιπροσθεν ποιουμένων, ἀλλ᾽ οἶκ
δίκης ὀφθαλμοὺς εἰς τὴν τοῦ δικαίου φύσιν πάντα
καταρρυθμιζόντων· τότε δέ, τότε, εἰ θέμις ποτέ,
χώραν έχει τὰ τοιαῦτα προτείνεσθαι, καὶ τοῖς ἱκε
νην τὴν λέξιν καταλαβοῦσιν· ἀλλ' οὐχὶ νῦν οὐδὲ τοῖς
λιμῷ καὶ δίψει, καὶ φυλακαῖς, καὶ μυρίαις ἐναθλοῦσι
ταλαιπωρίαις, καὶ τὸν περὶ ψυχῆς ἀγῶνα ἔχουσιν·
ἐκείνοις γὰρ ὁ περὶ κρίσεως καὶ κατακρίσεως καί
ἀρέσεως λόγος, καὶ ὁ καιρὸς ἐκεῖνος, ἀλλ' οὐχ ὁ
παρών, ἀφορίζεται. ᾿Αλλ', ὦ καλέ καὶ ἀγαθέ, εἰ μὲ
δεῖ δέχεσθαι, πῶς οὐκ αἰσχύνη μετ' ἐκείνων συντάτ
τεσθαι; καὶ ἐνὸν στεφανηφόρον ὀφθῆναι, τοῖς αἰχμα
λώτοις ἐγκαταλέγεσθαι; καὶ τὴν ἑτέρων ὀνειροπολεῖν
φιλανθρωπίαν, τῆς ἄνωθεν εὐγενείας καὶ ἐλευθερίας
γυμνὸν καὶ προδότην ἑαυτὸν καταστήσαντα· εἰ δ᾽
οὐκ αἰσχρὸν ἡγεῖτο συντάττεσθαι, ἴσθι, σὺν ἐκείνοις
ἐν τῇ γνώμη, ὧν ἔξαρνος ὑπάρχεις τῆς πράξεως·
καὶ ἐκείνην τιμῶν τὴν ἀγέλην, ἧς ἀντὶ ποιμένων
λύκους λέγεις προΐστασθαι· εἰ βούλει δὲ καὶ τῶν ἐν
αὐτῇ ἐνίων πλέον ταύτην περιέπεις. Εἰ γέ τινες μὲν
αὐτῶν, καίτοι σώματι συνόντες, τοῦ συνειδότος
ΣΤΗΣ 2001. Deniarem. et
KIKÜSTE SI TUña pero uvoz. Nam cum habeamus in
vaná na mecare qui nos alas vii faciunt.
simus, qu: midis et
paadisa sammemoratur. a:tamen ille tolerandos
aon est, qu. 5dem transgreditur Christianam:
Chratas sene ipsemet, qu. omnia in se delicta
#au.mx ferebat nee uie.scebatur. illos tamen,
i desmum irá l'atru, domum reddiderant cau-
¥manlium,200 uae dura et rehementi objurgatione
ç,estra lade deturbat; et eos qui in Spiritum san2. ¡m vuas loguas exacuebant, duplici condicit condemnationi, ignu o:mirum in futuro, et esuriei in
preveni vno, com Judæorum civitas funditus
Iv. adpetus: et alibi vehementius excandescens
pronuntiat futuram eos pœnam non evasuros, licet
Mar lunus præsentem tulerant. Sed ego, quod
apparet, qui sperabam aliter, me ad enectionem
per famem refovebam. Quis ergo me thronum convendentem archiepiscopalem, et principatum, in
manus traditum totius et consilii et actionis recipientem intuitos, illi insusurravit? ejusmodi enim
cum voces tum disquisitiones impiæ sunt, et erga
illos adhibendæ sunt, qui moderamen et habenas
gubernandas splendide et illustri modo acceperunt:
et qui in bonum publicum throno præsident: et
ubi ad genua provoluti abjiciebantur penitentes,
qui tellurem lacrymarum rivis irrigabant, ac ad
movendam misericordiam multa lo quebantur: ac
qui ad finem usque pro veritate et virtute certamen
initum sustinebant splendentibus coronis lemniscati sedent cum Christo judicantium sortiti locum,
quorum nonnemo ad commiserandum congeneres
sibi feruntur: quidam alii æquitatis nullam vel
canonici potestatis rationem habentes, sed tanquam qui justitia oculos ad faciendam justitiam
provocare vellent: certe opus est ut hic, hic inquam, si alicubi, talia obtendi debeant, apud illos
præsertim, qui in illo ordine constituuntur: non
in vita presenti, non apud eos qui fame, nunc siti,
custodiis et miserum quidem in modum intercipiuntur, de vita sua periclitantes. Ad illos enim
spectat deputatus justitiæ locus, judicii, condemnationis, remissionis tempus nempe futurum illud,
et non hoc prasens. Ast, o tu bone vir et bellissime, si recipiendi non sunt, quidni te pudeat αὐτοὺς στασιάζοντος ταῖς γνώμαις, όμως ὀκλάδου.
cum illis connumerari? et cuin possis coronatus
comparere, cum captivis malis aggregari: per somnium aliorum humanitatem laudare, cum sis longe
ab illa celesti nobilitate, et libera conditione semotus, etiam et proditionis illius reus. Verumtamen si cum illis censeri non ferebatur turpe,
cognoscat quod versatur apud illos animo, a quorum vita abhorret et actionibus, et illum honorat gregem, cui pro pastoribus lupos præesse præ
σιν
σὺ δὲ καὶ πρὸ τοῦ συναφθῆναι τῷ σώματι,
λογισμοῖς καὶ γνώμη σπουδάζεις συνάπτεσθαι· τὸ
γοῦν τῆς συναφῆς ἐλλεῖπον, δειλία οὐκ εὐσέβεια,
αἰσχύνη οὐ προαίρεσις. Τίς οὖν ὁ δεχόμενος, ὁ μηδ'
ὄναρ τοῦτο παραδεξάμενος· ἡ ὁς, ὅτι μὴ μέχρι νῦν
πρὸς ἐκείνους ἀπέκλινε, τῷ φόβῳ τὴν αἰτίαν ἀνέ
θηκε, καὶ τὸ σὺν τοῖς ἐχθροῖς καταισχύνεσθαι, ἐ
μὴ δῷ τὴν δίκην ὕστερον, κρείσσον ἡγεῖται τοῦ μετὰ
τῶν οἰκείων διόλου θαυμάζεσθαι· εἰ μὴ δεῖ δέχει
r
ρ ἴσ. εἰ καὶ.: τούς.
col. 753–754page 246 of 364
PG 102:753σθαι, τίς ἂν δεξάμενος, ἀντὶ τοῦ δοκεῖν ἑτέρους, οὓς οὐκ ἔξεστι δέχεσθαι, μᾶλλον ἑαυτὸν ἐκείνοις οὐ συν απολέσειεν; οὐ γὰρ τὰ ῥήματα βελτιοῖ τὰς πράξεις, διὰ δὲ τῶν ἔργων συνίσταται καὶ τὰ ῥήματα. Εἶτα ἄν τις ἰδὼν ληστάς, ἢ πόλεων προδότας, ὑπὸ πάντων μὲν βδελυσσομένους, πᾶσι δὲ μυσαττομένους· ἔπειτα αὐτὸς τούτων τέως καθαρὸς ὑπάρχων, φαντασιοκοπή καὶ λέγοι πρὸς τὸν κρατοῦντα τοὺς νόμους, εἰ μὲν οὓς ἀναιρεθῆναι δέον, τούτους ἀτιμωρήτους, ἐᾷς, τί μή θάττον ληστεύω καὶ προδότης γίνομαι, ἵνα συγγνώμης τύχω· ἂν δὲ δίκην ἀπαιτῇς, φόβῳ ταύ της, ἐκείνους οὐ μιμήσομαι· ἂν οὖν τις παρελθὼν τοιαῦτα λέγοι, ἆρ᾽ ἔστιν ὅστις οὐκ ἂν αὐτοῦ παρα φορὰν καὶ ἀρρωστίαν γνώμης, καὶ μυρία άλλα κατα γνοίη; τί δὲ ἐκείνου μὲν ἕκαστος τῶν νοῦν ἐχόντων καταγνώσεται ἂν δέ τις, ἀντὶ μὲν προδοτών πο λεως, προδότας πίστεως, ἀντὶ δὲ ληστῶν σωμάτων λῃστὰς θείων νόμων εἰς μέσον παράγοι· ἔπειτα τὰς αὐτὰς φωνὰς ἀνακράζῃ, οὐχὶ τὴν ἴσην αὐτὸν ἢ καὶ μείζονα ψῆφον παρά γε τῶν σωφρονούντων, ἀπενεγκεῖν οἱησόμεθα χωρὶς δὲ τῶν εἰρημένων, εἰ μὲν τοῖς ἐκκλησιαστικοῖς θεσμοῖς τὰς πράξεις ιθύνουσι, τίς δεῖ τῶν ἀκαίρων ζητήσεων, καὶ λογισμοῖς παλαίειν καὶ ἀποπνίγεσθαι ἀλλὰ μὴ θάττον αὐτῶν τῆς μοίρας γινόμενος πολλὴν τὴν συγγνώμην ἐξαιτεῖς τῆς βραδύτητος; εἰ δ᾽ ἐκ θεσμῶν ἔργων ὑπηρέτας ἐπίστασαι, τί πολυπραγμονεῖς; ἄν τε δῶσιν ἐνταῦθα δίκην, ἄν τε μή ἂν μὲν γὰρ δῶσιν, ἄμεινον, ἔξουσι, τῇ τιμωρία τὴν ἁμαρτίαν ἐκκαθαιρόμενοι· ἂν δὲ μὴ δῶσι, τοῦτο αὐτοὺς ἀθλιωτέρους εργάζεται, ότι πικρότερον αὐτοῖς τὸ ἐκεῖθεν ἀπαντήσει δικαιωτήριον· ὥστε εἴ τινι τῶν δύο τούτων αἵρεσις προὔκειτο, ἐκεῖνος ἂν τὸ ἔλαττον κακὸν ἐφάνη αἱρούμενος, καὶ το αὐτοῦ συμφέρον ἐπισκοπούμενος, οὐχ ὁς τὴν ἐνταῦθα φεύγει δοῦναι δίκην· ἀλλ᾿ ὃς ἐν τῷ νῦν καὶ ἐντεῦθεν διδόναι τὴν ἐκεῖθεν ἐπραϋνεν· ἐπεὶ καὶ τὸν νοσοῦντα, οὐχ ὃν ἱατρῶν χεῖρες, καὶ τομαὶ, καὶ καύσεις, τοὺς πάθους ἀπάγουσιν, ἀλλ᾽ ἂν τὰ τῆς τέχνης ὁρῶμεν μὴ πρασιέμενον, ἐκεῖνον ἤδη τελείως ἀναγινώσκομεν καὶ ἐν ἐσχάτοις κακοῖς ἱσμὲν ἐξ σταζόμενον Καὶ τί ἄν τις τὰ ἐπόμενα τοῖς αὐτοῦ λογι σμοῖς απαριθμοίη; ταῦτα ἡμᾶς ἀκοπώτερον: παρα σκευάσει τὰ συμβαίνοντα· ταῦτα εἰς παραψυχὴν ἐξομεν· τούτοις ἡμᾶς ἀνακτᾶσθαι, ὦ φίλε καὶ ἀδελφέ, διεσπούδασας, οὐ γὰρ τῶν σεμνοτέρων ο ἰσ. ἀπογινώσκομεν. 4 φέρειν.EPISTOLARUM LIBER I.
σθαι, τίς ἂν δεξάμενος, ἀντὶ τοῦ δοκεῖν ἑτέρους, οὓς se palam fert. Quos multo magis fovere comperitur,
οὐκ ἔξεστι δέχεσθαι, μᾶλλον ἑαυτὸν ἐκείνοις οὐ συν quam eorum quispiam, qui in illo cœtu annumeraαπολέσειεν; οὐ γὰρ τὰ ῥήματα βελτιοῖ τὰς πράξεις, tur. Sunt enim inter eos, qui utcunque corporibus
διὰ δὲ τῶν ἔργων συνίσταται καὶ τὰ ῥήματα. Εἶτα suis assistant, tamen ab illorum societate practica,
ἄν τις ἰδὼν ληστάς, ἢ πόλεων προδότας, ὑπὸ πάντων ab intus dissidente conscientia, vacillantes receμὲν βδελυσσομένους, πᾶσι δὲ μυσαττομένους· ἔπειτα dunt. Tu autem, nondum conjunctus corpore, juαὐτὸς τούτων τέως καθαρὸς ὑπάρχων, φαντασιοκοπή dicio et affectu copulari desideras: quod non
καὶ λέγοι πρὸς τὸν κρατοῦντα τοὺς νόμους, εἰ μὲν adhuc plene fueris adunitus, id a timiditate, non
οὓς ἀναιρεθῆναι δέον, τούτους ἀτιμωρήτους, ἐᾷς, pietate; a pudore proficiscitur et non voluntate.
τί μή θάττον ληστεύω καὶ προδότης γίνομαι, ἵνα Quis autem ea admitteret, quæ ne somnians approσυγγνώμης τύχω· ἂν δὲ δίκην ἀπαιτῇς, φόβῳ ταύ bavit aliquando? is scilicet, qui causam in timorem
της, ἐκείνους οὐ μιμήσομαι· ἂν οὖν τις παρελθὼν rejicit cur nondum illorum consortio aggregetur,
τοιαῦτα λέγοι, ἆρ᾽ ἔστιν ὅστις οὐκ ἂν αὐτοῦ παρα- cum inimicis pudefieri antiquius habuit, quam cum
φορὰν καὶ ἀρρωστίαν γνώμης, καὶ μυρία άλλα κατα familiaribus suis et cognatis admirationi esse;
γνοίη; τί δὲ ἐκείνου μὲν ἕκαστος τῶν νοῦν ἐχόντων modo sit ei in posterum impune. Si recipere vel
καταγνώσεται; ἂν δέ τις, ἀντὶ μὲν προδοτών πο- admittere non licebat, ecquis post receptionem
λεως, προδότας πίστεως, ἀντὶ δὲ ληστῶν σωμάτων illam, ut possit quos non licuit, susceptos admittere,
λῃστὰς θείων νόμων εἰς μέσον παράγοι· ἔπειτα τὰς velit se in manifestum discrimen præcipitare?
αὐτὰς φωνὰς ἀνακράζῃ, οὐχὶ τὴν ἴσην αὐτὸν ἢ καὶ Verba sane non meliorant actiones, sed per actioμείζονα ψῆφον παρά γε τῶν σωφρονούντων, άπενεγ nes verba licet interpretari. Nam si quis contuitus
κεῖν οἱησόμεθα; χωρὶς δὲ τῶν εἰρημένων, εἰ μὲν latrones, aut civitatum expilatores, detestatione
τοῖς ἐκκλησιαστικοῖς θεσμοῖς τὰς πράξεις ιθύνουσι, ubique habitos, exsecrationibus undiquaque proτίς δεῖ τῶν ἀκαίρων ζητήσεων, καὶ λογισμοῖς scissos immunis adhuc ipse et purus ab illorum
παλαίειν καὶ ἀποπνίγεσθαι; ἀλλὰ μὴ θάττον αὐτῶν consortio tandem phantasmate abreptus, dicat leτῆς μοίρας γινόμενος πολλὴν τὴν συγγνώμην ἐξαιτεῖς gum arbitris et dispensatoribus, si hosce homines,
τῆς βραδύτητος; εἰ δ᾽ ἐκ θεσμῶν ἔργων ὑπηρέτας rogo, sine pœna dimittas, quos par et æquum
ἐπίστασαι, τί πολυπραγμονεῖς; ἄν τε δῶσιν ἐνταῦθα fuerat de vita tolli, cur non ego statim latro fiam
δίκην, ἄν τε μή; ἂν μὲν γὰρ δῶσιν, ἄμεινον, ἔξουσι, ac proditor, ut sic veniam possim sceleribus proτῇ τιμωρία τὴν ἁμαρτίαν ἐκκαθαιρόμενοι· ἂν δὲ μὴ movere: quod si penam irroges, metu pana
δῶσι, τοῦτο αὐτοὺς ἀθλιωτέρους εργάζεται, ότι nolim ego illos imitari. Si quis, inquam, obiter ista
πικρότερον αὐτοῖς τὸ ἐκεῖθεν ἀπαντήσει δικαιωτή- dicat, quis non illum furere et insanire? quis non
ριον· ὥστε εἴ τινι τῶν δύο τούτων αἵρεσις προὔκειτο, mente in rebus aliis laborare similiter haud pro.
ἐκεῖνος ἂν τὸ ἔλαττον κακὸν ἐφάνη αἱρούμενος, καὶ nuntiabit? Quod si quis non urbium sed fidei proτο αὐτοῦ συμφέρον ἐπισκοπούμενος, οὐχ ὁς τὴν ditores, prædones non corporalium sed divinæ legis
ἐνταῦθα φεύγει δοῦναι δίκην· ἀλλ᾿ ὃς ἐν τῷ νῦν καὶ in medium productos sistat, jet apud illos voces eas
ἐντεῦθεν διδόναι τὴν ἐκεῖθεν ἐπραϋνεν· ἐπεὶ καὶ τὸν ipsas edat, annon eamdem in ipsum sententiam
νοσοῦντα, οὐχ ὃν ἱατρῶν χεῖρες, καὶ τομαὶ, καὶ vel etiam duriorem per prudentes rerum æstimaκαύσεις, τοὺς πάθους ἀπάγουσιν, ἀλλ᾽ ἂν τὰ τῆς tores ferendam putamus? Verum sepositis quæ
τέχνης ὁρῶμεν μὴ πρασιέμενον, ἐκεῖνον ἤδη τελείως jam dicta sunt, si secundum canones, hoc est,
ἀναγινώσκομεν 4, καὶ ἐν ἐσχάτοις κακοῖς ἱσμὲν ἐξ- leges ecclesiasticas actiones regulent, quid opus est
σταζόμενον -
hisce intempestive motis quæstionibus? quid ratiocinando vel contendere, vel alios suffocare? quidni potius actutum ad partes accedit et veniam deprecetur suæ tarditatis? Sin vero actionum lege prohibitarum actores agnoscas, quid ita tandem curiose
salagis, utrum hic supplicium luant aut non luant? Si dederint isthic pœnas, meliori tum erunt conditione, nimirum per poenas irrogatas expiato peccati reatu: quod si non dent, hoc eo sunt miseriores,
eo quod judicium aliquando cœleste cum majori subibunt acerbitate. Itaque, si modo inter hæc duo
electio consistat, is minus malum videtur elegisse, et suo commodo melius prospexisse, non qui id
agit ne hic puniatur, sed qui per supplicium isthicobitum tolerabilius reddet judicium illud. Nam et
ægrotantem, nequaquam illum quem medicorum manus, sectiones, ustulationes morbo liberant; sed
quem videmus artis medicæ praxin non ferentem, illum, inquam, statu positum desperato, et conclamatum, morbis extremis cruciatum, et doloribus confectum reputamus.
Καὶ τί ἄν τις τὰ ἐπόμενα τοῖς αὐτοῦ λογισμοῖς απαριθμοίη; ταῦτα ἡμᾶς ἀκοπώτερον: παρασκευάσει τὰ συμβαίνοντα· ταῦτα εἰς παραψυ
χὴν ἐξομεν· τούτοις ἡμᾶς ἀνακτᾶσθαι, ὦ φίλε καὶ
ἀδελφέ, διεσπούδασας, οὐ γὰρ τῶν σεμνοτέρων
ο ἰσ. ἀπογινώσκομεν. 4 φέρειν.
Quorsum vero quispiam ea quæ sequuntur rationibus putet apprehendenda? sane enim illa
ut levius feramus quæ contingunt facient; atque
ita nobis parient consolationem. Per ista nosmet iterum possidere sategisti, amice et fraterVARIÆ LECTIONES.
col. 755–756page 247 of 364
PG 102:755ρημάτων ἐξίσταμαι, οὐδὲ τῷ μελετηθέντι πάντα δίδωμι, ἀλλ' ὅτι τέως μὴ διαπέπρακται, καὶ πρὸς τὴν ἐλπίδα τῆς διορθώσεως τὰς κλήσεις μερίζομαι. Ἐὰν τὸ ἅλας μωρανθῇ, ὁ Κύριος φησιν, εν τίνι ἁλισθήσεται; ἐὰν τὰ τῶν φίλων, τὰ τῶν ἀδελφῶν τὰ τῶν τέκνων, τὸ τῶν ἐμῶν μελῶν, τὰ τῶν ἐμῶν σπλάγχνων (τὰ τῶν πάντων ἐμοὶ τιμιωτάτων), δι' οἷς ἔτι τὸ σαρκὶ παρεῖναι, τοῦ ἀναλύσαι καὶ σὺν Χριστῷ εἶναι προκρίνεται· δι' οὓς κόπτομαι καὶ σπαράσσομαι, καὶ τὰ δάκρυά μου ἄρτος ἐμοὶ γίνε ται· ἐὰν οὖν τὰ αὐτῶν τοιαῦτα. ποταπά χρή προσ δοκᾷν τὰ τῶν ἄλλων; ἀλλ᾽ οὐδὲν θαυμαστόν· οἶδα γὰρ καὶ τὸν θεσπέσιον Παῦλον μόνον ἐν δεσμοῖς και ταλειφθέντα· Ἐν τῇ πρώτη μου, φησίν, απολογία οὐδείς μοι συμπαρεγένετο, και, Λουκάς ἐστι μό νος μετ᾿ ἐμοῦ· οὐ γὰρ πάντων ή καρτερία καὶ ὑπομονὴ· διὰ τοῦτο καὶ ὁ Κύριος εἰπὼν τὰς θλίψεις καὶ τοὺς πειρασμούς οἷς ἔμελλον οἱ εἰς αὐτὸν πεπι στευκότες ἐναθλεῖν, ἐπήγαγεν. Ὁ δ' ὑπομείνας εἰς τέλος, οὗτος σωθήσεται· οἶδα καὶ πρὸ τούτου του προφήτην Δαβὶδ τῶν πολλῶν τὴν ἐρημίαν ἀποδυρόμενον, καὶ ταύτην ὡς ἱκετηρίαν τῷ Θεῷ προτείνοντα Σώσόν με, Κύριε, ὅτι ἐκλέλοιπεν ὅσιος· ότι ώλιο γώθησαν αἱ ἀλήθειαι ἀπὸ τῶν υἱῶν τῶν ἀνθρώπων· καὶ τὶ λέγω τοῦτον ἡ ἐκεῖνον; οἶδα τὸν ἐμὸν Δεσπότην καὶ Θεόν, ἐπεὶ συνελήφθη καὶ πρὸς δι σμωτήριον ἤγετο, μόνον καταλειφθέντα· Καὶ ἀφέν τες γὰρ αὐτόν, φησί, πάντες ἔφυγον. Τί οὖν θαυμαστόν; εἰ καὶ νῦν ἡμᾶς, ἀνθρώπους οἰκτροὺς, καὶ ἐλεεινούς, ἀνθρώπους μηδὲ τὸν ἀέρα σπαν ελεύθερον παραχωρουμένους, ἀνθρώπους δεσμωτήριον οἰκοῦντας, μυρίους θανάτους καθ' ἑκάστην προσδοκώντας, καὶ πάσης ἐλπίδος χρηστῆς περιέρε μένης, εἰ καὶ καταλιπεῖν τις ἐμελέτησεν, ἀλλ᾽ εἶθε μόνον καταλιπεῖν (ἀνύποιστον γὰρ ὂν) οὐ γὰρ ἡμᾶς οἱ τοιοῦτοι καταλιμπάνουσιν, αλλ' ἐν ἡμετέρα προσ ηγορία, τῆς ἀληθείας καὶ τοῦ ἐκκλησιαστικοῦ καὶ ὀρθοῦ φρονήματος, ὑπὲρ οὔ, μέχρι νύν, μυρία και θεῖν είλοντο, ἑαυτοὺς ἐκτέμνουσίν τε καὶ ἀποκηρύτα τουσιν ὅπερ παντός μάλιστα ψυχὴν πλήττει καὶ ἐκδαπανᾷ, μέλη ὁρᾷν, ὧν ἐσμεν σύσσωμοι καὶ συμ μέτοχοι, Χριστοῦ τῆς κεφαλῆς διασπώμενά τε καὶ ἀποφθειρόμενα, ἀλλ' ὅμως ἀφόρητον ἂν τὸ κακόν, φορητὸν ἂν ἐγεγόνει τοῖς ῥηθεῖσι παραδείγμασιν· τὸ δὲ καὶ τὴν αἰτίαν του καταλιπεῖν, ἡμῖν τεχνάζεσθαι ἐπιγράφειν, οὐ μὴ μέχρι νῦν οὐδ' ἔστιν εὑρεῖν ὑπάρ ξαν παράδειγμα, πῶς ἄν τις, εἰ καὶ πάντα φέρειν ἔσχε γυμνασίαν, ὑπενεγκεῖν δυνηθείη; καλά γε (ού γὰρ ἀπέχω) τὰς ἀμοιβὰς τοῦ περί τε θείου καὶ πατρικοῦ φίλτρου, καὶ τῶν πνευματικῶν ἐκείνων καὶ υπερφυῶν καὶ φριχτῶν, ἐκείνων, ἐν αἷς σὺ φωστήρ ἐν κόσμῳ λόγου ζωῆς ἐπέχειν, τῇ μυστικὴ παστάδι τῆς ᾿Εκκλησίας ἐναπετέχθης· ταῦτα διὰ τῆς ὑμῶν ἀξιαγάστου καὶ θείας συνέσεως, πρὸς τὸν χθες καὶ πρώην δοχὰς ἡμῖν καὶ ὑπερδοχάς περιθέμενον, ὑποφέρομαι, καὶ τῆς ἰδίας ὁρμῆς τὴν ἡμῶν ἐπιτροπὴν πειραθέντα λαβεῖν, αἰσχύνης καὶ ἁμαρτημάτων, χχνί,nam vocibus te affari honoratioribus non desi- ρημάτων ἐξίσταμαι, οὐδὲ τῷ μελετηθέντι πάντα
stam, non omnia et singula consiliis et propositis
ascribam; sed quod in actum hactenus producta
non fuerint, illa ideo cum spe emendationis tuæ
compellationes meas instituo: Si sal infatuatus fuerit, inquit Dominus, in quo demum salietur 13? Si res meorum amicorum, fratrum, liberorum, membrorum, viscerum: si res eorum singulorum (qui mihi ante omnes sunt honorandi); propter quos in carne adhuc potius subsistere, quam
dissolvi et cum Christo esse mallem: quorum causa
concidor, distrahor, et lacrymæ meæ mihi panes
funt: si eorum omnium hic sit status, quid debeam ab aliis exspectare? Nec injuria. Scio etenim,
beatum Paulum, solus cum esset in vinculis destitutus, dixisse: In prima mea defensione nemo mihi
adfuit 14: et iterum, solus Lucas mecum est 15. Nam
non possunt omnes se obdurare, et patientia niti:
quapropter cum Dominus prædiceret afflictiones
venturas, et tentationes, cum quibus illi qui in ipsum credituri erant, confligere debebant, subnectit:
Ast qui in finem perseveraverit, is salvus erit 16.Scio,
et anteriorem adhuc Davidem prophetam multorum
solitudinem luxisse, et illam ab amicis desertionem
Domino deprecationis loco repræsentasse: Salvum
mefac, Deus, quoniam defecit justus,et veritas paucitate laborat inter filios hominum 17. Quorsum vero
hunc vel illum citem? Scio Dominum et Deum
meum tum cum apprehensus, vinculis constrictus
abduceretur, solitarium fuisse derelictum: seriptum est enim: Ipso deserto fugerant 18. Quid ergo c
mirum? nos homunciones miseros et miserandos,
quibus nec aerem spirare liberum licet, carceribus
et vinculis mancipatos, mille moriendi modos quotidie exspectantes, omni destitutos meliori spe, ab
omnibus ita desertos et derelictos: atque, o si tantum derelictos! ferre hoc possemus, sed neutiquam
nos nudi deserimur, sub nominis nostri prætextu,
veritatem abnuunt, ecclesiasticam omnem et rectam
sententiam deserunt: cujus observandi gratia, ni
non hactenus elegerunt pati, abilla se nunc abscindunt, et illam longe seponunt. Hoc est illud quod
imprimis percellit mentem mihi, quod me absumit,
cum videammembra,quibuscum nosincorporamur,
et participes exstamus, ex æquo Christi a capite illo
divelli et in perniciem redigi. Et tamen istud malum
in se non sufferendum, sit certe tolerabile per prius
exempla recitata. Attamen derelicti illius causam
in nos artificiose transferre velle, cujus nondum potuit exemplum aliquod reperiri, quomodo quis, utcunque omnia ferendo sufficientissimus æquanimiter
poterit tolerare. Omnino percipio præclaram ego
remunerationem amoris in te mei paterni, cum Deo
conjuncti, et spiritualis illius mirifici et tremendi
illius partus, quo tu nobis enixus, lumen terrarum
orbis in mystico Ecclesiæ thalamo per vitæ sermonem prodiisti. Et ista ego tolero per et propter ad18 Matth. v, 13. 14 II Tim. 17, 16. 15 ibid. 11.
δίδωμι, ἀλλ' ὅτι τέως μὴ διαπέπρακται, καὶ πρὸς
τὴν ἐλπίδα τῆς διορθώσεως τὰς κλήσεις μερίζομαι.
Ἐὰν τὸ ἅλας μωρανθῇ, ὁ Κύριος φησιν, εν τίνι
ἁλισθήσεται; ἐὰν τὰ τῶν φίλων, τὰ τῶν ἀδελφῶν
τὰ τῶν τέκνων, τὸ τῶν ἐμῶν μελῶν, τὰ τῶν ἐμῶν
σπλάγχνων (τὰ τῶν πάντων ἐμοὶ τιμιωτάτων), δι'
οἷς ἔτι τὸ σαρκὶ παρεῖναι, τοῦ ἀναλύσαι καὶ σὺν
Χριστῷ εἶναι προκρίνεται· δι' οὓς κόπτομαι καὶ
σπαράσσομαι, καὶ τὰ δάκρυά μου ἄρτος ἐμοὶ γίνε
ται· ἐὰν οὖν τὰ αὐτῶν τοιαῦτα. ποταπά χρή προσδοκᾷν τὰ τῶν ἄλλων; ἀλλ᾽ οὐδὲν θαυμαστόν· οἶδα
γὰρ καὶ τὸν θεσπέσιον Παῦλον μόνον ἐν δεσμοῖς και
ταλειφθέντα· Ἐν τῇ πρώτη μου, φησίν, απολογία
οὐδείς μοι συμπαρεγένετο, και, Λουκάς ἐστι μόνος μετ᾿ ἐμοῦ· οὐ γὰρ πάντων ή καρτερία καὶ
ὑπομονὴ· διὰ τοῦτο καὶ ὁ Κύριος εἰπὼν τὰς θλίψεις
καὶ τοὺς πειρασμούς οἷς ἔμελλον οἱ εἰς αὐτὸν πεπιστευκότες ἐναθλεῖν, ἐπήγαγεν. Ὁ δ' ὑπομείνας εἰς
τέλος, οὗτος σωθήσεται· οἶδα καὶ πρὸ τούτου του
προφήτην Δαβὶδ τῶν πολλῶν τὴν ἐρημίαν ἀποδυρό
μενον, καὶ ταύτην ὡς ἱκετηρίαν τῷ Θεῷ προτείνοντα
Σώσόν με, Κύριε, ὅτι ἐκλέλοιπεν ὅσιος· ότι ώλιο
γώθησαν αἱ ἀλήθειαι ἀπὸ τῶν υἱῶν τῶν ἀνθρώ
πων· καὶ τὶ λέγω τοῦτον ἡ ἐκεῖνον; οἶδα τὸν ἐμὸν
Δεσπότην καὶ Θεόν, ἐπεὶ συνελήφθη καὶ πρὸς δι
σμωτήριον ἤγετο, μόνον καταλειφθέντα· Καὶ ἀφέν
τες γὰρ αὐτόν, φησί, πάντες ἔφυγον. Τί οὖν
θαυμαστόν; εἰ καὶ νῦν ἡμᾶς, ἀνθρώπους οἰκτροὺς,
καὶ ἐλεεινούς, ἀνθρώπους μηδὲ τὸν ἀέρα σπαν
ελεύθερον παραχωρουμένους, ἀνθρώπους δεσμωτή
ριον οἰκοῦντας, μυρίους θανάτους καθ' ἑκάστην
προσδοκώντας, καὶ πάσης ἐλπίδος χρηστῆς περιέρε
μένης, εἰ καὶ καταλιπεῖν τις ἐμελέτησεν, ἀλλ᾽ εἶθε
μόνον καταλιπεῖν (ἀνύποιστον γὰρ ὂν) οὐ γὰρ ἡμᾶς
οἱ τοιοῦτοι καταλιμπάνουσιν, αλλ' ἐν ἡμετέρα προσηγορία, τῆς ἀληθείας καὶ τοῦ ἐκκλησιαστικοῦ καὶ
ὀρθοῦ φρονήματος, ὑπὲρ οὔ, μέχρι νύν, μυρία και
θεῖν είλοντο, ἑαυτοὺς ἐκτέμνουσίν τε καὶ ἀποκηρύτα
τουσιν ὅπερ παντός μάλιστα ψυχὴν πλήττει καὶ
ἐκδαπανᾷ, μέλη ὁρᾷν, ὧν ἐσμεν σύσσωμοι καὶ συμμέτοχοι, Χριστοῦ τῆς κεφαλῆς διασπώμενά τε καὶ
ἀποφθειρόμενα, ἀλλ' ὅμως ἀφόρητον ἂν τὸ κακόν,
φορητὸν ἂν ἐγεγόνει τοῖς ῥηθεῖσι παραδείγμασιν· τὸ
δὲ καὶ τὴν αἰτίαν του καταλιπεῖν, ἡμῖν τεχνάζεσθαι
ἐπιγράφειν, οὐ μὴ μέχρι νῦν οὐδ' ἔστιν εὑρεῖν ὑπάρ
ξαν παράδειγμα, πῶς ἄν τις, εἰ καὶ πάντα φέρειν
ἔσχε γυμνασίαν, ὑπενεγκεῖν δυνηθείη; καλά γε (ού
γὰρ ἀπέχω) τὰς ἀμοιβὰς τοῦ περί τε θείου καὶ πα·
τρικού φίλτρου, καὶ τῶν πνευματικῶν ἐκείνων καὶ
υπερφυῶν καὶ φριχτῶν, ἐκείνων, ἐν αἷς σὺ φωστήρ
ἐν κόσμῳ λόγου ζωῆς ἐπέχειν, τῇ μυστικὴ παστάδι
τῆς ᾿Εκκλησίας ἐναπετέχθης· ταῦτα διὰ τῆς ὑμῶν
ἀξιαγάστου καὶ θείας συνέσεως, πρὸς τὸν χθες καὶ
πρώην δοχὰς ἡμῖν καὶ ὑπερδοχάς περιθέμενον,
ὑποφέρομαι, καὶ τῆς ἰδίας ὁρμῆς τὴν ἡμῶν ἐπιτροπὴν πειραθέντα λαβεῖν, αἰσχύνης καὶ ἁμαρτημάτων,
16 Matth. XXIV, 13. 17 Psal. xi, 2. 18 Matth, χχνί, 56.
col. 757–758page 248 of 364
PG 102:757ὡς δῆθεν, ἀποστροφὴν καὶ ἀναχώρησιν, εἰ καὶ τού ναντίον ἔμπραττεν αὐτῷ περιγέγονεν· ἡ γὰρ εἰς ἕτερον ἀναφορὰ τοῦ ἐγκλήματος, ἂν μηδε χώραν εύρη, μάλιστα τό τέχνασμα παρεισδύσεως, εἰς σφο δροτέραν περιτρέπει τοῦ συνειδότος κατάγνωσιν, οἴκοθεν καὶ σαφῆ καὶ ἄφυκτον τὸν ἔλεγχον φέρουσα τι γὰρ ἐτέρωθεν ἐζήτεις συμμαχίαν, καὶ σχῆμα σεαυτῷ ἐτεχνάζου δικαιολογίας, εἰ μὴ τὸ συνειδὸς ἔνδον εἶχες πικρὸν κατήγορον τῆς βουλήσεως; τί δὲ καθ' αὐτὸν οὐ πράττεις, ἃ σπουδάζεις άλλοθεν κ. Καὶ εἰ μὴ τῶν ἐπιστολῶν ὁ νόμος ἐπέσχε, καὶ τοῦ ὑπογράφοντος ή χεὶρ καὶ τότε κλαπεῖσα ἐμποδὼν ίστατο, ἔδειξα ἂν ἀκριβέστερον καὶ διὰ πλειόνων τότε ἡμέτερον άλγος, καὶ οἷς ἐκεῖνος ἡμᾶς ἐλυμήνατο ἀλλὰ πῶς τὰς ἑαυτοῦ λαμπρᾶς ὁμολογίας, ἃς ἐνώ πιον Θεοῦ καὶ ἀγγέλων, ἐνώπιον πάντων ἀνθρώπων, βασιλέων, ἀρχόντων, ἀρχομένων ἐπαῤῥησιάσατο, οὐκ εἰς μεγάλην ἄγει αἰδῶ; πῶς τὸ τῆς Ἐκκλησίας οὐκ ἐδυσωπήθη καύχημα, ὁ κατὰ παντὸς φέρειν έσχε καὶ χρόνου καὶ διηγήματος; καὶ εἴη γε τῆς ἄνωθεν ἐνισχυρούσης παλάμης διηνεκώς μεγαλαυχούσα καὶ φέρουσα· πῶς δὲ δι' αὐτοῦ καὶ μόνον ψυχαγωγεῖν ἔγνω τὸ ἀντίπαλον, καὶ ἰδίᾳ πτώσει τὴν κοινὴν καὶ παράδοξον τῆς ᾿Εκκλησίας στάσιν χωλεύειν προείλετο; καινὸν μὲν γὰρ καὶ παράλογον ο πολυμήχανος ὄφις κόσμῳ παραδεῖξαι ἐνεανιεύσατο· ἀλλὰ καινότερον καὶ παραδοξότερον καὶ θεῖον ἔργον, ὡς ἀληθῶς, ὁ τῆς φύσεως ἡμῶν Πλάστης και Δημιουργός κατέστησεν. Ὁ μὲν γὰρ ἀνθρώπους τρισαλιτηρίους, αν θρώπους οὐδ' εἰς ἀριθμὸν τινα συντελούντας, πάλαι τῆς ἱερατικῆς ἀξίας ἀπογυμνωθέντας, καὶ τῶν ἐκε κλησιαστικών συλλόγων, δι' ας αἰτίας οὐδὲ θέμις λέγειν ἡμῖν, ἐξοστρακισθέντας, δὶς ἀποθανόντας, ἐκριζωθέντας, κατὰ τὴν ἀποστολικὴν περὶ αὐτῶν προαναφώνησιν, σπίλους και μώμους, τολμητάς, αυθάδεις· τούτους ὑπεισθὺς καὶ τῆς οἰκείας πονη ρίας ἐργαστήριον προστησάμενος, δι' αὐτῶν πᾶσαν καταστρέψαι καὶ καταλαβεῖν τὴν Ἐκκλησίαν ἐφρυάξατο· ὁ δε, οἷα δὴ θαυμάσια μόνος ποιῶν, καὶ ἐν ταῖς θλίψεσι πλατύνων τοὺς ἐπικαλουμένους αὐτὸν, καὶ τότε μάλιστα δεικνύων τὸ τῆς προνοίας ἄφατον καὶ σοφόν, ότι πανταχόθεν τὸ ἄπορον περιέστηκε καὶ δεινόν, ἐπὶ τοσοῦτον αὐτὴν συγκεκροτημένην καὶ κατηρτισμένην, καὶ ὡς ἀληθῶς ἐν ἑαυτῷ τεθεμελιωμένην, ἀνέ. δειξεν, ὡς οὐ μόνον ἀντίῤῥοπον τῆς κακουργίας τὸν που νηρὸς τὴν πληγὴν δέξασθαι, ἀλλὰ πολὺ χαλεπωτέραν καὶ ἀλγεινοτέραν εἰσπράττεσθαι· πῶς γὰρ οὐχὶ μεγίστη καὶ ἀνίατος τῷ διαβόλῳ ἡ πληγή, ὅτι περ ἐν τοσαύτη ζάλῃ καὶ τηλικαύτη συγχύσει καὶ μεταβολή, οὐ μια κρός οὐ μέγας, οὐκ ἀσήμου πόλεως ἀρχιερεὺς, οὐ τὸ ἐπίσημον ἐχούσης, οὐκ ἐν λόγῳ ἰδιώτης, οὐκ ἀμφο τέρωθεν ὡπλισμένος, καὶ σύνδραμον ἔχων τῇ πυ κνότητι τῆς διανοίας τὸ ῥεῦμα τῆς γλώττης, οὐκ ἐν βίῳ λαμπρός, οὐκ ἐν ἀκριβείᾳ δογμάτων περίβλε η ἴσ. φαίνειν.. EPISTOLARUM LIBER I.
ὡς δῆθεν, ἀποστροφὴν καὶ ἀναχώρησιν, εἰ καὶ τού- mirabilem et divinam plane illius hominis prudenναντίον ἔμπραττεν αὐτῷ περιγέγονεν· ἡ γὰρ εἰς tiam, qui nos heri ac nudiustertius epulo apposito
ἕτερον ἀναφορὰ τοῦ ἐγκλήματος, ἂν μηδε χώραν recipiebat: quique ex animi sui impetu nostri in
εύρη, μάλιστα τό τέχνασμα παρεισδύσεως, εἰς σφο- se patrocinium suscipere et tuitionem volebat: deδροτέραν περιτρέπει τοῦ συνειδότος κατάγνωσιν, decoris, et admissorum criminum aversionem, deοἴκοθεν καὶ σαφῆ καὶ ἄφυκτον τὸν ἔλεγχον φέρουσα· pulsionemque scilicet, licet secus quam speraverat,
τι γὰρ ἐτέρωθεν ἐζήτεις συμμαχίαν, καὶ σχῆμα id contingebat. Transmissio siquidem criminis in
σεαυτῷ ἐτεχνάζου δικαιολογίας, εἰ μὴ τὸ συνειδὸς alium quempiam, si non admittatur artificiose excoἔνδον εἶχες πικρὸν κατήγορον τῆς βουλήσεως; τί gitata machinatio, in graviorem concedere solet
δὲ καθ' αὐτὸν οὐ πράττεις, ἃ σπουδάζεις άλλοθεν κ. conscientiæ condemnationem, dum ab intus inevitabilem redargutionem manifestam patitur. Cur vero aliunde satagebas auxilium? cur formulam
tibi defensionis et prætextum artificiosum procurabas, si conscientia interna destitutus eras tuæ voluntatis accusatrice? Quod per te non agis ipse, hoc per alios consequi moliris.
Καὶ εἰ μὴ τῶν ἐπιστολῶν ὁ νόμος ἐπέσχε, καὶ τοῦ
ὑπογράφοντος ή χεὶρ καὶ τότε κλαπεῖσα ἐμποδὼν
ίστατο, ἔδειξα ἂν ἀκριβέστερον καὶ διὰ πλειόνων τότε
ἡμέτερον άλγος, καὶ οἷς ἐκεῖνος ἡμᾶς ἐλυμήνατο·
ἀλλὰ πῶς τὰς ἑαυτοῦ λαμπρᾶς ὁμολογίας, ἃς ἐνώ
πιον Θεοῦ καὶ ἀγγέλων, ἐνώπιον πάντων ἀνθρώπων,
βασιλέων, ἀρχόντων, ἀρχομένων ἐπαῤῥησιάσατο, οὐκ
εἰς μεγάλην ἄγει αἰδῶ; πῶς τὸ τῆς Ἐκκλησίας οὐκ
ἐδυσωπήθη καύχημα, ὁ κατὰ παντὸς φέρειν έσχε
καὶ χρόνου καὶ διηγήματος; καὶ εἴη γε τῆς ἄνωθεν
ἐνισχυρούσης παλάμης διηνεκώς μεγαλαυχούσα καὶ
φέρουσα· πῶς δὲ δι' αὐτοῦ καὶ μόνον ψυχαγωγεῖν
ἔγνω τὸ ἀντίπαλον, καὶ ἰδίᾳ πτώσει τὴν κοινὴν καὶ
παράδοξον τῆς ᾿Εκκλησίας στάσιν χωλεύειν προείλετο;
καινὸν μὲν γὰρ καὶ παράλογον ο πολυμήχανος ὄφις
κόσμῳ παραδεῖξαι ἐνεανιεύσατο· ἀλλὰ καινότερον
καὶ παραδοξότερον καὶ θεῖον ἔργον, ὡς ἀληθῶς, ὁ
τῆς φύσεως ἡμῶν Πλάστης και Δημιουργός κατέστη
σεν. Ὁ μὲν γὰρ ἀνθρώπους τρισαλιτηρίους, αν
θρώπους οὐδ' εἰς ἀριθμὸν τινα συντελούντας, πάλαι
τῆς ἱερατικῆς ἀξίας ἀπογυμνωθέντας, καὶ τῶν ἐκε
κλησιαστικών συλλόγων, δι' ας αἰτίας οὐδὲ θέμις
λέγειν ἡμῖν, ἐξοστρακισθέντας, δὶς ἀποθανόντας,
ἐκριζωθέντας, κατὰ τὴν ἀποστολικὴν περὶ αὐτῶν
προαναφώνησιν, σπίλους και μώμους, τολμητάς,
αυθάδεις· τούτους ὑπεισθὺς καὶ τῆς οἰκείας πονηρίας ἐργαστήριον προστησάμενος, δι' αὐτῶν πᾶσαν
καταστρέψαι καὶ καταλαβεῖν τὴν Ἐκκλησίαν ἐφρυά
ξατο· ὁ δε, οἷα δὴ θαυμάσια μόνος ποιῶν, καὶ ἐν
ταῖς θλίψεσι πλατύνων τοὺς ἐπικαλουμένους αὐτὸν,
καὶ τότε μάλιστα δεικνύων τὸ τῆς προνοίας ἄφατον καὶ
σοφόν, ότι πανταχόθεν τὸ ἄπορον περιέστηκε καὶ δεινόν,
ἐπὶ τοσοῦτον αὐτὴν συγκεκροτημένην καὶ κατηρτισμέ
νην, καὶ ὡς ἀληθῶς ἐν ἑαυτῷ τεθεμελιωμένην, ἀνέ.
δειξεν, ὡς οὐ μόνον ἀντίῤῥοπον τῆς κακουργίας τὸν που
νηρὸς τὴν πληγὴν δέξασθαι, ἀλλὰ πολὺ χαλεπωτέραν
καὶ ἀλγεινοτέραν εἰσπράττεσθαι· πῶς γὰρ οὐχὶ μεγίστη
καὶ ἀνίατος τῷ διαβόλῳ ἡ πληγή, ὅτι περ ἐν τοσαύτη
ζάλῃ καὶ τηλικαύτη συγχύσει καὶ μεταβολή, οὐ μια
κρός οὐ μέγας, οὐκ ἀσήμου πόλεως ἀρχιερεὺς, οὐ τὸ
ἐπίσημον ἐχούσης, οὐκ ἐν λόγῳ ἰδιώτης, οὐκ ἀμφοτέρωθεν ὡπλισμένος, καὶ σύνδραμον ἔχων τῇ πυ
κνότητι τῆς διανοίας τὸ ῥεῦμα τῆς γλώττης, οὐκ ἐν
βίῳ λαμπρός, οὐκ ἐν ἀκριβείᾳ δογμάτων περίβλε
η ἴσ. φαίνειν.
Certe si pateretur lex epistolaris, si meiamanuensis manus lassata se non subduxisset, pluribus adhuc
persequerer justum meum dolorem, et in quibus ab
illo læsus sun. Atenimvero præclara illius professio,
coram Deo et angelis, coram omnibus hominibus,regibus, principibus, subditis enuntiata, non pudore
suffundit vehementius? Unde factum ut Ecclesiæ
gloriationon vereatur, quam semper et ubique propalare poterat et præ se ferre, superna præsertim
manu corroborante, in qua perpetuo triumpharet:
suis autem viribus et quidem solitariis posse se putat adversarium delinire: casuque suo voluit, ut
Ecclesiæ ille status communis præter omnem exspectationem claudicaret: volebat nimirum versutissimus ille serpens, audaciæ suæ novum et inusitatum quid, mundo palam facere: sed opus magis
novum, inauditum et paradoxum magis, divinus
naturæ nostræ Opifex et Conditor ex adverso edidit.
Ille homines nefarios et improbos in nullo numero
habendos, sacerdotali pridem dignitate spoliatos,
cœtibus eeclesiasticis (sed quas ob causas, haud
libet dicere) amotos, abactos, bis mortuos, eradicatos, juxta apostolicum de talibus pronuntiatum,
maculas, momos, audaces, arrogantes: in istos ubi
se insinuaverat diabolus, et ad propriæ nequitia
officinam applicuerat, per illos universam occupare
Ecclesiam, per summam impudentiam nitebatur.
Sed Deus, qui miracula operatur solus, et dilatat
invocantes se in afflictionibus, qui suæ providentiæ sapientiam inexplicabilem ostendit, cum undique
inextricabilibus circumdamur fluctibus oppressi,
adeo comparatam et consummatam, vere in ipso
fundatam, ut non solum parem et adæquatam malities suæ plagam malus accipiat, sed multo vehem
mentiorem et cum majori conjunctam tormento
procuret. Quomodo enim non infligitur diabolo
maxima et insanabilis plaga, cum in tanta procella,
tali rerum confusione, tanta rerum mutatione, nemo parvus, magnus, obscura urbeculæ episcopus,
nedum cui præest aliquis eximius: nemo rudis in
sermone, nemo utrinque comparatus, qui linguæ
volubilitatem cum acumine mentis conjunctam habet: nemo propter vitam illustris, propter dogmatum sublimitatem conspicuus, nullus plane homo
col. 759–760page 249 of 364
PG 102:759λοιωθεὶς ἐλέγχθη, οὐδὲν ἔδωκεν τῇ ρύμη τοῦ φέροντος· ἅπαντες δ' ἁπλῶς ὅσοι τοῦ χοροῦ τῆς εὐσεβείας γεγόνασι (τίς ἀκοῇ παλαιᾷ μήτιγε ἐλπίδι νέᾳ, πρὶν πραχθῆναι τοῦτο παρεδέξατο), πάσης πάγης " τοῦ πονηροῦ, καὶ πάσης ἐπιβουλῆς, καὶ παντὸς τε χνάσματος καὶ βίας κρείττονες ὤφθησαν. Ηδὺ δὲ μοι ταῦτα, καὶ μάλιστα πρὸς ὑμᾶς διεξιέναι, τοὺς μέγα μέρος τοῦ τηλικούτου χρηματίσαντας θαύματος ἐπεὶ καὶ συστρατιώταις οὐδὲν ἡδύτερον, κἂν ἄλλως ἐν λύπαις ὦσιν, ἢ τὰ ἐν πολέμοις αὐτοῖς προσομιλεῖν κατορθώματα· ἀλλ' ὅπερ ἔλεγον, ὁ μὲν πονηρός ἀθρόως ἅπαντας καταπιεῖν, καὶ τῆς αὐτοῦ πανουρο γίας ἔργον δείξειν, ἐφυσᾶτο καὶ ἐφρυάττετο· τὸ δὲ τῆς ᾿Εκκλησίας ἅγιον πλήρωμα, τοσοῦτον αὐτοῦ τὰς πτος, ἀλλ' ὅλως οὐδεὶς οὐδαμοῦ τῷ καιρῷ συναλ μηχανὰς καὶ τὰς ἐπινοίας ἐξεμυκτήρισαν τε καὶ κατεγέλασαν, Χριστῷ τῷ κεφαλῆ στρατηγούμενοί τε καὶ καθοδηγούμενοι, ὡς ἐκεῖθεν μᾶλλον αἰχμαλωτίσαι τινάς, καὶ τῇ ἀληθείᾳ προσαγαγεῖν, ἡ λειποτάκτην ἕνα τινά τῆς καλῆς αὐτῶν παραχωρῆσαι γενέσθαι τάξεως. Ωστε εἴ τις αἵρεσιν ἐδίδου τῷ διαβόλῳ, πότ τερον ἐβούλετο τοιαῦτα σκεύη εὑρεῖν, οἷοις νῦν πιο ριέτυχεν, ὅλην αὐτοῦ τὴν ἐνέργειαν = χωρῆσαι δυ νάμενα· ἔπειτα τὴν Ἐκκλησίαν οὕτως αὐτῷ ἀνδρείως και στεῤῥῶς ἀγωνιζομένην ἀντικαταστῆναι, ὡς σκεύη κεραμέως σὺν αὐτῷ τεχνίτη ταῦτα συντρίβουσαν, ἡ μήδ' ἑτέρου τούτων εἰς πεῖραν ἐλθεῖν πολλοῦ ἂν ἐτιμήσατο; μήτε τοιούτων σκευῶν εὐτυ Χῆσαι, καὶ τὴν γ ἐπ' αὐτοῖς εὐθυμίαν ονειροπολή σαι, μήτε τὴν Ἐκκλησίαν οὕτως ἰδεῖν κραταιουμένην καὶ ἀκμάζουσαν, καὶ διὰ μέσων αὐτοῦ σπλάγχνων καιρίαν οὔπω καὶ πικρὰν τὴν πληγὴν φέρουσαν, καὶ λαμπρὸν ἱστῶσαν κατὰ πάσης αὐτοῦ τῆς δυναστείας τὸ τρόπαιον ὅπερ εἰ μή τι ἄλλῳ ἐχρῆν, καὶ τὸν νῦν (οὐ γὰρ οἶδα πῶς ἀλυπώτερον εἴπω) υποσαλευθέντα ἐκδυσωπηθῆναι, καὶ μὴ τοὺς τῆς νίκης στεφάνους μονονουχὶ τοῦ ἰδίου ἐπιχειρεῖν ἀνασπᾶν μετώπου· τί γὰρ εἰ καὶ μὴ ἔπραξεν ἃ ἐμελέτησεν, ἀλλὰ τὴν ἀνθοῦσαν χάριν ἐμάρανεν οἷς ἐδίστασε· καὶ ἡ μὲν μελέτη τὴν γνώμην ἤλεγξεν· ἡ δὲ θεία χάρις, ἣν ἔχει περὶ ἡμᾶς πρόνοιαν, καὶ νῦν ἔδοξεν, εἰς ἔργον τὴν βουλὴν ἐλθεῖν οὐκ ἐάσασα. ᾿Αλλὰ μηδέν σοι τὸ λοιπὸν μηδὲ τοιοῦτον, τέκνον, διαμελετάσθω· ἤδη γὰρ, ἤδη τοὺς ἐλέγ χους ἀφεὶς, ἐφ᾽ οἷς μέχρι νῦν, ἄδη η ίδια σπλάγχνα πλήττων καὶ τιτρώσκων ανιώμενος ἔφερον κάν γὰρ ἀναγκαῖα τα φάρμακα καὶ αἱ τομαι, ἀλλ' ἡ τῶν πόνων καὶ ἀλγηδόνων συμπάθεια, νικὰ τοὺς νόμους τῆς ἱατρείας καὶ παιδεύσεως δι' ο μηκέτι τοῦ συμπαθεῖν τὴν τυραννίδα φέρων, ἐκεῖνα πάντα λιπών, καὶ ὡς παρόντι περιχυθείς, τέκνον ἐμὸν, ὠδίνων ἁγνῶν μέλος ἐμόν, τί τοῦτο, ἀνακαλούμαι ποῦ μοιτὸ περὶ σὲ καύχημα· ποὺ δὲ αἱ ἐλπίδες μᾶλλον δὲ μετὰ τῶν ἐλπίδων τὰ ἔργα; Ὁρᾶς τὸ σκυθρωπόν, τὴν κατήφειαν, εἰ βούλει, καὶ τὰ δάκρυα. Η περὶ σοῦ φροντὶς τούτων αἰτία· ὁ ἐπὶ σοὶ πόνος αὐτῶν ἅπτε τ ἰσ. πληγῆς, εἰσ. πανουργίαν. Η μήτε τήν. - ἴσ. άτε.λοιωθεὶς ἐλέγχθη, οὐδὲν ἔδωκεν τῇ ρύμη τοῦ φέρον
τος· ἅπαντες δ' ἁπλῶς ὅσοι τοῦ χοροῦ τῆς εὐσεβείας
γεγόνασι (τίς ἀκοῇ παλαιᾷ μήτιγε ἐλπίδι νέᾳ,
πρὶν πραχθῆναι τοῦτο παρεδέξατο), πάσης πάγης "
τοῦ πονηροῦ, καὶ πάσης ἐπιβουλῆς, καὶ παντὸς τε
χνάσματος καὶ βίας κρείττονες ὤφθησαν. Ηδὺ δὲ μοι
ταῦτα, καὶ μάλιστα πρὸς ὑμᾶς διεξιέναι, τοὺς μέγα
μέρος τοῦ τηλικούτου χρηματίσαντας θαύματος·
ἐπεὶ καὶ συστρατιώταις οὐδὲν ἡδύτερον, κἂν ἄλλως
ἐν λύπαις ὦσιν, ἢ τὰ ἐν πολέμοις αὐτοῖς προσομι
λεῖν κατορθώματα· ἀλλ' ὅπερ ἔλεγον, ὁ μὲν πονηρός
ἀθρόως ἅπαντας καταπιεῖν, καὶ τῆς αὐτοῦ πανουρο
γίας ἔργον δείξειν, ἐφυσᾶτο καὶ ἐφρυάττετο· τὸ δὲ
τῆς ᾿Εκκλησίας ἅγιον πλήρωμα, τοσοῦτον αὐτοῦ τὰς
cum tempore immutatus comprehenditur: nec ces- πτος, ἀλλ' ὅλως οὐδεὶς οὐδαμοῦ τῷ καιρῷ συναλ
sit loco torrenti omnia abripienti: inter omnes omnino qui de choro fuerant religiosorum (quis eorum
per auditionem antiquam, nedum per præsentem
spem, priusquam res constaret, hoc credet?), omnes
diaboli laqueos, insidias omnes, omnia artificia,
vim omnem intentatam infra se positam demonstrarunt. Jucundum mihi est, ista apud vos imprimis
prosequi, qui magna pars eorum estis, de quibus
hæc mirifica recensentur: Neque enim quidquam
commilitonibus accidere potest gratius, dolore alioqui confectis, quam ut rem pugnando bene gerant: sed malitiosus, quem dixi, demon omnes
confertim deglutire, et per suas nequitias fraudulentas impedire fremendo gloriatur: sanctæ tamen Ecclesiæ multitudo ipsius machinationes et μηχανὰς καὶ τὰς ἐπινοίας ἐξεμυκτήρισαν τε καὶ
consilia deridet, et ludibrio habet, dum sub Christo
capite militant, et ejus ductum observant: ut captivos potius quosdam abducunt veritati, quam ut aliquis ex ipsis fugitivus exsistat et desertor ordinum.
Quapropter si diabolo daretur optio, utrum talia
adhibere vasa voluerit, qualia sunt, in quæ nunc
incidit, capacia totius operationis ipsius: tum Ecclesiam ita viriliter et animose concertantem ex
adverso consistere; vasa illa ut figulina cum ipsomet artifice confringenten, annon istorum experimentum facere potius recusaret? nec talia vasa
reperire, vel ab iis gaudium proventurum somniare,
quam Ecclesiam intueri ita roboratam ac vigentem,
et in media ipsius viscera vulnus tam mortiferum
inferentem, et gloriosum de tota ipsius potentia
tropæum statuentem. Quod profecto, si non aliud,
oportebat eum, qui nunc nimium commotus est
(neque enim intelligo, quid, aut quomodo, cum majori modestia dicam) revereri, nec victoriarum adoreas non conari a sua propria sede dimovere.
Quidni enim? licet non effectum dedit, quod conceperat animo, gratiam tamen efflorescentem marcescere fecit, eo quod cogitavit, quæ cogitatio
redarguit opinionem. Divina autem gratia providentiam, qua nos semper tutatus est, nunc ostendit,
cum in effectum prodire non sit passa, quod apud
animum ille constituerat.
Cæterum, mi fili, nulla talis deinceps mentem
irrepat cogitatio. In præsenti enim omissa increpatione omni qua hactenus mea ipsius viscera
feriendo vulneravi, quod ipsum dolenter fecisse
me profiteor. Licet enim medicina, concisiones
etiam, necessaria sint, tamen erga laborantes
et cruciatos compassio superat leges doctrinæ
cujusque et medicinæ et ego ideo compassionis
tyrannidem haud sustinendo cum sim, præter
missis omnibus, tanquam præsentis in complexum
ruor. Filium meum compello, partum meum im.
maculatum, membrum mei corporis. Quonam
ego abripior? ubinam de te mea gloriatio? ubi spes?
potius, post spem ubi comparent odera? Videsis
κατεγέλασαν, Χριστῷ τῷ κεφαλῆ στρατηγούμενοί τε
καὶ καθοδηγούμενοι, ὡς ἐκεῖθεν μᾶλλον αἰχμαλωτί
σαι τινάς, καὶ τῇ ἀληθείᾳ προσαγαγεῖν, ἡ λειποτάκτην
ἕνα τινά τῆς καλῆς αὐτῶν παραχωρῆσαι γενέσθαι
τάξεως. Ωστε εἴ τις αἵρεσιν ἐδίδου τῷ διαβόλῳ, πότ
τερον ἐβούλετο τοιαῦτα σκεύη εὑρεῖν, οἷοις νῦν πιο
ριέτυχεν, ὅλην αὐτοῦ τὴν ἐνέργειαν = χωρῆσαι δυνάμενα· ἔπειτα τὴν Ἐκκλησίαν οὕτως αὐτῷ ἀνδρείως
και στεῤῥῶς ἀγωνιζομένην ἀντικαταστῆναι, ὡς
σκεύη κεραμέως σὺν αὐτῷ τεχνίτη ταῦτα συντρί
βουσαν, ἡ μήδ' ἑτέρου τούτων εἰς πεῖραν ἐλθεῖν
πολλοῦ ἂν ἐτιμήσατο; μήτε τοιούτων σκευῶν εὐτυ
Χῆσαι, καὶ τὴν γ ἐπ' αὐτοῖς εὐθυμίαν ονειροπολή
σαι, μήτε τὴν Ἐκκλησίαν οὕτως ἰδεῖν κραταιουμέ
νην καὶ ἀκμάζουσαν, καὶ διὰ μέσων αὐτοῦ σπλάγχνων
καιρίαν οὔπω καὶ πικρὰν τὴν πληγὴν φέρουσαν, καὶ
λαμπρὸν ἱστῶσαν κατὰ πάσης αὐτοῦ τῆς δυναστείας
τὸ τρόπαιον ὅπερ εἰ μή τι ἄλλῳ ἐχρῆν, καὶ τὸν νῦν
(οὐ γὰρ οἶδα πῶς ἀλυπώτερον εἴπω) υποσαλευθέντα
ἐκδυσωπηθῆναι, καὶ μὴ τοὺς τῆς νίκης στεφάνους
μονονουχὶ τοῦ ἰδίου ἐπιχειρεῖν ἀνασπᾶν μετώπου· τί
γὰρ εἰ καὶ μὴ ἔπραξεν ἃ ἐμελέτησεν, ἀλλὰ τὴν
ἀνθοῦσαν χάριν ἐμάρανεν οἷς ἐδίστασε· καὶ ἡ μὲν
μελέτη τὴν γνώμην ἤλεγξεν· ἡ δὲ θεία χάρις, ἣν
ἔχει περὶ ἡμᾶς πρόνοιαν, καὶ νῦν ἔδοξεν, εἰς ἔργον
τὴν βουλὴν ἐλθεῖν οὐκ ἐάσασα.
᾿Αλλὰ μηδέν σοι τὸ λοιπὸν μηδὲ τοιοῦτον,
τέκνον, διαμελετάσθω· ἤδη γὰρ, ἤδη τοὺς ἐλέγ
χους ἀφεὶς, ἐφ᾽ οἷς μέχρι νῦν, ἄδη η ίδια σπλάγχνα
πλήττων καὶ τιτρώσκων ανιώμενος ἔφερον κάν
γὰρ ἀναγκαῖα τα φάρμακα καὶ αἱ τομαι, ἀλλ' ἡ
τῶν πόνων καὶ ἀλγηδόνων συμπάθεια, νικὰ τοὺς
νόμους τῆς ἱατρείας καὶ παιδεύσεως δι' ο μηκέτι
τοῦ συμπαθεῖν τὴν τυραννίδα φέρων, ἐκεῖνα πάντα
λιπών, καὶ ὡς παρόντι περιχυθείς, τέκνον ἐμὸν,
ὠδίνων ἁγνῶν μέλος ἐμόν, τί τοῦτο, ἀνακαλούμαι
ποῦ μοιτὸ περὶ σὲ καύχημα· ποὺ δὲ αἱ ἐλπίδες μᾶλλον
δὲ μετὰ τῶν ἐλπίδων τὰ ἔργα; Ὁρᾶς τὸ σκυθρωπόν,
τὴν κατήφειαν, εἰ βούλει, καὶ τὰ δάκρυα. Η περὶ σοῦ
φροντὶς τούτων αἰτία· ὁ ἐπὶ σοὶ πόνος αὐτῶν ἅπτε
τ ἰσ. πληγῆς, εἰσ. πανουργίαν. Η μήτε τήν. - ἴσ. άτε.
col. 761–762page 250 of 364
PG 102:761ται σπλάγχνων, τὸ ἄλγος αὐτῆς τῆς ζωῆς· ἀλλ᾽ εἰ τί σοι τῆς ἐμῆς μέλει ζωῆς (ούπω δέ μέ τις ἀναπείθει λόγος ὡς οὐ μέλει) μηκέτι μηδὲν τοιοῦτον μηδε παραπλήσιον, μήτε εἰς βουλὴν μήτε εἰς μελέτην δια βαινέτω· μακάριος γὰρ ἀνὴρ οὐχ ὃς ἐπὶ παρανόμων οὐκ ἔδραμεν ἔργα, ἀλλ' ὃς οὐδὲ ἐν τῇ βουλῇ αὐτῶν ἐπου ρεύθη· μηδ' ότι χείρους ἔχομεν σεμνυνώμεθα, ἀλλ᾽ εἴ τινων ἐλάττους ελεγχθῶμεν, αἰσχυνώμεθα· ἐπεὶ καὶ ἀριστεὺς οὐχ ὅταν λειποταξίας οὐχ ἄλῳ, οὐδ᾽ ὅταν τῶν φυγάδων οὐχ ἥττων ὀφθῇ, σεμνὸς καὶ περίβλεπτος· ἀλλ᾽ ἐπειδ᾽ ἂν τῶν συστρατιωτῶν κρείττων ἐν πολέμοις ἀναφανῆ καὶ τῶν ἐχθρῶν κρατήση, τότε καὶ τοὺς στεφάνους ἐστὶν ἀναδέχεσθαι δίκαιος· ναί, δέομαι καὶ παρακαλῶ δεῖξον, τὸ τέλος ἄξιον τῆς ἀρχῆς, ἄξιον τῶν ἀγώνων· ὦ πόσων στεναγμῶν, πόσων δακρύων ἐν πελάγει μὲν μέσον ο πνευμάτων καὶ ζάλης ουριοδρομεῖν, πρὸς αὐτῷ δὲ τῷ λιμένι, καταποντίζεσθαι καὶ πόλεμον μὲν κρατεῖν τῶν ἐχθρῶν, τῶν δὲ τροπαίων αὐτοῖς ὑπεξίστασθαι· καὶ τὸν ἀγῶνα μὲν ἐν τῷ σταδίῳ λαμπρῶς ἐνεγκεῖν, πρὸς δὲ τοὺς στεφάνους μαλακίζεσθαι· ὑμᾶς δὲ ἄρα, δε ὦ τῆς ἀρετῆς ἐρασταὶ, καὶ τῆς εὐσεβείας κήρυκες, καὶ τῆς ἀληθείας προασπισταί, ὥσπερ ἐν τοῖς ἄλλοις ἅπασιν, οὕτω καὶ τοῦ παρόντος άλγους εὑρήσειν ἔμελλον παραψυχήν· οὐ μόνον ὅτι πέφυκε τὸ λυ ποῦν τοῖς φίλοις ἐκκαλυπτόμενον διαχεῖσθαί πως τοῖς λόγοις, καὶ οἷον συνεξατμίζεσθαι· ἀλλὰ καὶ μᾶλλον, διότι μεγάλας ἐλπίδας ἔχω διὰ τῶν ὑμετέρων σοφῶν καὶ καλῶν ἐπῳδῶν τε καὶ παραινέσεων, θάττον ἀναῤῥωσθῆναι τὸν ἄνδρα, καὶ τὸν τοῦ ὄρέως ψιθυρισμὸν τέλεον ἀποστραφέντα, μηκέτι συμβουλῆς ἀνασχέσθαι στασιαζούσης, τοὺς ὀρθοὺς λογισμούς – καὶ εἰς δισταγμόν μετακλινούσης, πτώματος αἴτιον, ἀλλ᾽ εἰς τὴν προτέραν ἐπαναδραμόντα τελειότητα, ἄσειστον καὶ ἀκλόνητον ἐν τῇ στεῤῥᾷ καὶ ἀῤῥαγεῖ τῆς ὁμολογίας Χριστοῦ διατηρηθῆναι πέτρα, διὰ βίου παντὸς καὶ λόγων. Ο Εἴ τις δὲ παράκλησις ἐν Χριστῷ Χριστῷ (μετά τοῦ θεσπεσίου Παύλου ὑμῖν, καὶ δι᾽ ὑμῶν πᾶσιν ἐπιβοώμεθα), εἴ τι παραμύθιον ἀγάπης, εἰ τις κοινωνία Πνεύματος. εἴ τινα σπλάγχνα καὶ οἰκτιρμοὶ, πληρώσατέ μου την χαράν· ἵνα, ὥσπερ μέχρι νῦν, οὕτω καὶ διαπαντός, τό αὐτό φρον ῆτε, ἐν ἑνὶ πνεύματι καὶ μια ψυχή συναθ. λοῦντες τῆς ἀληθείας τῷ κηρύγματι, καὶ μὴ πτυρόμενοι ο ἐν μηδενὶ μηδενὶ ὑπὸ τῶν νων ἥτις αὐτοῖς μὲν ἐστιν ἔνδειξις ὑμῖν δὲ σωτηρίας, καὶ τοῦτο ἀπὸ Θεοῦ ότι ὑμῖν ἐχαρίσθη [το] ὑπὸ Χριστοῦ, οὐ μόνον τὸ εἰς αὐτὸν πιστεύειν, ἀλλὰ καὶ τὸ ὑπὲρ αὐτοῦ πάσχειν. Καὶ ταῦτα οὐχ ὡς τῶν ἐμῶν δεομένοις λόγων γράφω, άλλο ὡς χρεωστῶν, ἀλλάγε καὶ ἐφιέμενος ὑμῖν κοινωνεῖν, ἔνθα μὲν καλεῖ και ρός, αὐτοῖς ἔργοις καὶ ἄθλοις, ἀλλ' ὅτε ὰ δὲ καὶ ἀντικειμέν ἀπωλείας, ε ἴσ. ἀνάμεσον. ἡ συνδιαχείσθαι. ο συρόμενοι, πτερούμενοι. Ο άλλοτε.'
EPISTOLARUM LIBER I.
citudo talia causat. Labor meus circa te, de vita
dolor viscera mea penetrat interiora. Quare, si
meæ vitæ tibi cura est ulla (et certe non probatur non esse tibi cura), noli deinceps ejusmodi
aliquid in deliberationem admittere. Beatus ille
vir, non qui nequaquam cucurrit ad illicita malorum opera, sed qui ne quidem incessit in concilio
malignantium. Nec quod sint, quam nos sumus, deteriores alii, gloriemur, sed si aliquibus impares
inveniamur, pudore suffundimur. Nam et optimus
miles haud desertor convictus, nec quod cum fugitivis censeatur, clarus obinde et illustris fit, sed si
bello præstantior quam commilitones: si victoriam
de hostibus reportavit, tum dignus judicatur qui
ται σπλάγχνων, τὸ ἄλγος αὐτῆς τῆς ζωῆς· ἀλλ᾽ εἰ tristem, vultu dejectum, lacrymantem: de te solli.
τί σοι τῆς ἐμῆς μέλει ζωῆς (ούπω δέ μέ τις ἀναπείθει λόγος ὡς οὐ μέλει) μηκέτι μηδὲν τοιοῦτον μηδε
παραπλήσιον, μήτε εἰς βουλὴν μήτε εἰς μελέτην δια
βαινέτω· μακάριος γὰρ ἀνὴρ οὐχ ὃς ἐπὶ παρανόμων
οὐκ ἔδραμεν ἔργα, ἀλλ' ὃς οὐδὲ ἐν τῇ βουλῇ αὐτῶν ἐπου
ρεύθη· μηδ' ότι χείρους ἔχομεν σεμνυνώμεθα, ἀλλ᾽
εἴ τινων ἐλάττους ελεγχθῶμεν, αἰσχυνώμεθα· ἐπεὶ
καὶ ἀριστεὺς οὐχ ὅταν λειποταξίας οὐχ ἄλῳ, οὐδ᾽ ὅταν
τῶν φυγάδων οὐχ ἥττων ὀφθῇ, σεμνὸς καὶ περίβλεπ
τος· ἀλλ᾽ ἐπειδ᾽ ἂν τῶν συστρατιωτῶν κρείττων ἐν
πολέμοις ἀναφανῆ καὶ τῶν ἐχθρῶν κρατήση, τότε
καὶ τοὺς στεφάνους ἐστὶν ἀναδέχεσθαι δίκαιος· ναί,
δέομαι καὶ παρακαλῶ δεῖξον, τὸ τέλος ἄξιον τῆς
ἀρχῆς, ἄξιον τῶν ἀγώνων· ὦ πόσων στεναγμῶν,
πόσων δακρύων ἐν πελάγει μὲν μέσον ο πνευμάτων coronetur. Hortor autem atque obsecro, ostende
καὶ ζάλης ουριοδρομεῖν, πρὸς αὐτῷ δὲ τῷ λιμένι,
καταποντίζεσθαι
καὶ πόλεμον μὲν κρατεῖν τῶν
ἐχθρῶν, τῶν δὲ τροπαίων αὐτοῖς ὑπεξίστασθαι· καὶ
τὸν ἀγῶνα μὲν ἐν τῷ σταδίῳ λαμπρῶς ἐνεγκεῖν,
πρὸς δὲ τοὺς στεφάνους μαλακίζεσθαι· ὑμᾶς δὲ ἄρα,
δε
ὦ τῆς ἀρετῆς ἐρασταὶ, καὶ τῆς εὐσεβείας κήρυκες,
καὶ τῆς ἀληθείας προασπισταί, ὥσπερ ἐν τοῖς ἄλλοις
ἅπασιν, οὕτω καὶ τοῦ παρόντος άλγους εὑρήσειν
ἔμελλον παραψυχήν· οὐ μόνον ὅτι πέφυκε τὸ λυποῦν τοῖς φίλοις ἐκκαλυπτόμενον διαχεῖσθαί b πως
τοῖς λόγοις, καὶ οἷον συνεξατμίζεσθαι· ἀλλὰ καὶ
μᾶλλον, διότι μεγάλας ἐλπίδας ἔχω διὰ τῶν ὑμετέ
ρων σοφῶν καὶ καλῶν ἐπῳδῶν τε καὶ παραινέσεων,
θάττον ἀναῤῥωσθῆναι τὸν ἄνδρα, καὶ τὸν τοῦ ὄρέως
ψιθυρισμὸν τέλεον ἀποστραφέντα, μηκέτι συμβουλῆς ἀνασχέσθαι στασιαζούσης, τοὺς ὀρθοὺς λογισμούς –
καὶ εἰς δισταγμόν μετακλινούσης, πτώματος αἴτιον,
ἀλλ᾽ εἰς τὴν προτέραν ἐπαναδραμόντα τελειότητα,
ἄσειστον καὶ ἀκλόνητον ἐν τῇ στεῤῥᾷ καὶ ἀῤῥαγεῖ
τῆς ὁμολογίας Χριστοῦ διατηρηθῆναι πέτρα, διὰ
βίου παντὸς καὶ λόγων.
finem principio dignum, dignum certaminibus. Ο
quantum adest gemitus et lacrymarum, si in marinis fluctibus, inter ventos, in procellosis tempestatibus rectum tenere cursum possimus, et in portu
patiamur naufragium! prælio si vincamus hostes et
depellamur a tropeo! in stadio cum laude certamen subire, et emollescere ad bravium! Vos ergo,
o virtutis amatores, veritatis qui præcones estis, et
in Deum pietatis defensores; ut contra cætera
prævaluistis, ita date operam, et sedulo incumbite, ut quod exopto doloris habeatis levamentum. Non ob eam tantum causam, quia quod dolet,
amicis si exponatur, diffindiquodam modo per sermones poterit, aut, ut sic dicam, evaporari; sed multo magis quod spem egregiam concipio, futurum ut
vestris prudentibus illis et preclaris admonitionibus
et insusurrationibus corroborandum hominem,serpentis illius difflato sibilo quasi consiliis ulterius non
pariturum eorum qui fecerunt secessionem; qui consilia recta et optima ab dubitationem inflectunt ruinæ
daturam occasionem, sed ad priorem integritatem reversum, ita ut immotus etinflexus, in Christianæ confessionis petra solida et infracta conservetur, in omni
vitæ cursu, et sermonum varietate conservatus.
Εἴ τις δὲ παράκλησις ἐν Χριστῷ
Χριστῷ (μετά τοῦ
θεσπεσίου Παύλου ὑμῖν, καὶ δι᾽ ὑμῶν πᾶσιν ἐπιβοώμεθα), εἴ τι παραμύθιον ἀγάπης, εἰ τις κοιν
ωνία Πνεύματος. εἴ τινα σπλάγχνα καὶ οἰκτιρμοὶ, πληρώσατέ μου την χαράν· ἵνα, ὥσπερ
μέχρι νῦν, οὕτω καὶ διαπαντός, τό αὐτό φρονῆτε, ἐν
ἑνὶ πνεύματι καὶ μια ψυχή συναθ.
λοῦντες τῆς ἀληθείας τῷ κηρύγματι, καὶ μὴ
πτυρόμενοι ο ἐν μηδενὶ
μηδενὶ ὑπὸ τῶν
νων ἥτις αὐτοῖς μὲν ἐστιν ἔνδειξις
ὑμῖν δὲ σωτηρίας, καὶ τοῦτο ἀπὸ Θεοῦ ότι
ὑμῖν ἐχαρίσθη [το] ὑπὸ Χριστοῦ, οὐ μόνον τὸ
εἰς αὐτὸν πιστεύειν, ἀλλὰ καὶ τὸ ὑπὲρ αὐτοῦ
πάσχειν. Καὶ ταῦτα οὐχ ὡς τῶν ἐμῶν δεομένοις
λόγων γράφω, άλλο ὡς χρεωστῶν, ἀλλάγε καὶ
ἐφιέμενος ὑμῖν κοινωνεῖν, ἔνθα μὲν καλεῖ και
ρός, αὐτοῖς ἔργοις καὶ ἄθλοις, ἀλλ' ὅτε ὰ δὲ καὶ
ἀντικειμέν
ἀπωλείας,
Atque hæc quidem hactenus. Quod si autem aliqua
sit consolatio in Christo 19, ita enim vocibus divini
Pauli vobis sigillatim inclamabo; si quod solatium
charitatis, si quæ spiritus societas, si quæ miserationis viscera, vos adimplete gaudium meum 20; ut
quemadmodum huc usque, sic semper idem sapiatis,
in uno spiritu unanimiter collaborantes præconio veritatis.ut nunquam ab adversariis terreamini: Quod
illis concedet in damnationem, vobis in salutem imputabitur, idque Deo operante; quia vobis donatum
est a Christo, non solum ut in ullum credatis, sed ut
pro illo patiamini. Ista autem scripsi, non quod sermonibus meis indigeatis, sed propterea quod deside -
rem quippe, debitorquædam vobiscum communicare,
ubi fuerit occasio, opere ipso et concertatione; nec
factis tantum sed interdum et verbis ª¹. Vos enim, ut
cum Joanne Theologo dica¡n, habetis a sancto Spi19 Philip. ", 1. 30 ibid. 2. 31 Philip. ", 2; 1, 29 et passim.
ε ἴσ. ἀνάμεσον. ἡ συνδιαχείσθαι. ο συρόμενοι, vel πτερούμενοι. Ο άλλοτε.
Letter XVIIIEpistola XVIII
col. 775–776page 257 of 364
PG 102:775πρὸ τοῦ λαβεῖν κατεφρόνησαν, τούτων καὶ μετὰ τὸ λαβεῖν εἰκότως καταφρονῆσαι οὐ παραιτήσονται τοὺς δέ γε παρ' αὐτῶν βαπτισθέντας, οὐδαμῶς δεξα μένους Πνεύματος χάριν ἡγούμεθα· δι' ὁ καὶ ἐν ὕδατι βαπτισθῆναι, καὶ τῷ ἁγίῳ μύρῳ χρισθῆναι, καὶ οὕτω τελειωθῆναι διοριζόμεθα κάν τι τοιοῦτον καὶ ταφρονητικώς τε καὶ ἀναξίως προδιεπράχθη, από μενοι τοῖς ἀποστολικοῖς κανόσι σφοδρῶς ἐπιτιμῶσι τοὺς μὴ βαπτίζοντας τοὺς ὅσοι παρὰ τῶν ἀσεβῶν ἐδέξαντο βάπτισμα, ὡς μὴ διακρίναντας ἱερέας ψευδ ιερέων Εἰ ' ἐν βαρβαρική τινες παροικούντες ἐπικρατείᾳ καὶ ἱερέων ἐπιλιπόντων, βάπτισμα ἱερὸν ἐπετέλεσαν, συγγνώμη τῇ ἀνάγκη, καὶ τὸ μὴ ἀγού στους τῆς χάριτος διὰ τὴν τυραννίδα τοὺς ταύτην φρονηταί, ταύτης ἑαυτοὺς ἀπεστέρησαν· ὧν γὰρ ἐπιδεομένους ἀποστραφῆναι· διὸ τοὺς βαπτίσαντας, βαπτίσματα, διὰ καιρῶν καὶ τόπων ἀνάγκην χρησίμως ἀποδειχθέντα. Καὶ περὶ μὲν τούτου τοσαῦτα. κἂν ἄνευ χειροτονίας, ἐπιτίμῳ κρίσει οὐκ ἔδοξεν ἡμῖν καθυποβαλεῖν· τοὺς δέ γε βαπτισθέντας, άνα μυρισθῆναι μὲν πάντως διοριζόμεθας κἂν εἰ παρ' αὐτῶν ἐμυρίσθησαν· καὶ οὕτω διὰ τῆς τοῦ θείου μύρου ἅπαξ χρίσεως ἐν ἑπτὰ ἡμέραις τελειωθής ναι οὐ μὴν δὲ τὸ ὅπως οὖν γεγονὸς διὰ τὴν ἀνάγκην βάπτισμα μὴ συγχωρηθῆναι· καν γὰρ ἀτελες ὅμως τῇ ἐπικλήσει τῆς παναγίας Τριάδος καὶ τῷ πιστῷ σκοπῷ τῶν ἐπικαλουμένων, τῇ τε πίστει των ὑποδεχομένων τετίμηται· δι' ὁ οὐδὲ ἔμπαλιν βαπτίσαι τῷ ὕδατι τοὺς βαπτισθέντας ορίζω, ἵνα μὴ ἀναβαπτίσαι δόξωμεν· κ τε γὰρ τῶν αἰτουμένων πίστις, καὶ ὁ τῶν τελούντων περὶ τὴν εὐσέβειαν σπουδαῖος σκοπός ἥ τε τῆς τυραννικῆς ἐπικρατείας παρόρασις, καὶ ἡ τῶν ἐπηρτημένων κινδύνων διὰ Χριστὸν καταφρόνησις, οὐκ άμοιρον τοῦ ἁγίου Πνεύματος οὐδ᾽ ἀνίερον τὸ τελεσθέν βάπτισμα δοκοῦσι καταλιπεῖν· πολλὰ γὰρ ἀνέκαθεν παρὰ τῇ τοῦ Θεοῦ Ἐκκλησία συνεχωρήθη ΝΟΤΕ. 13: Οὐκ ἔσται τελείως τις βαπτισθεὶς, ὁ μὴ τὸ μύρον δεξάμενος.πρὸ τοῦ λαβεῖν κατεφρόνησαν, τούτων καὶ μετὰ τὸ
λαβεῖν εἰκότως καταφρονῆσαι οὐ παραιτήσονται
τοὺς δέ γε παρ' αὐτῶν βαπτισθέντας, οὐδαμῶς δεξα
μένους Πνεύματος χάριν ἡγούμεθα· δι' ὁ καὶ ἐν ὕδατι
βαπτισθῆναι, καὶ τῷ ἁγίῳ μύρῳ χρισθῆναι, καὶ
οὕτω τελειωθῆναι διοριζόμεθα κάν τι τοιοῦτον καὶ
ταφρονητικώς τε καὶ ἀναξίως προδιεπράχθη, από
μενοι τοῖς ἀποστολικοῖς κανόσι σφοδρῶς ἐπιτιμῶσι
τοὺς μὴ βαπτίζοντας τοὺς ὅσοι παρὰ τῶν ἀσεβῶν
ἐδέξαντο βάπτισμα, ὡς μὴ διακρίναντας ἱερέας ψευδ
ιερέων Εἰ ' ἐν βαρβαρική τινες παροικούντες
ἐπικρατείᾳ καὶ ἱερέων ἐπιλιπόντων, βάπτισμα ἱερὸν
ἐπετέλεσαν, συγγνώμη τῇ ἀνάγκη, καὶ τὸ μὴ ἀγούστους τῆς χάριτος διὰ τὴν τυραννίδα τοὺς ταύτην
piendum spreverunt,eamdem etiamsi postea acce- φρονηταί, ταύτης ἑαυτοὺς ἀπεστέρησαν· ὧν γὰρ
perint, aspernari non dubitabunt. Jam eos qui ab
ipsis baptizati fuerunt, nequaquam Spiritus gratiam
recepisse censemus: quare eos et aqua baptizari et
sancto chrismate ungiatque ita consecrari decernimus.Nempe cum res ejusmodi contemptim etindigne
antea peracta fuerit, sequimur apostolicos canones,
qui magnopere objurgant, si quis minime baptizaverit eos, qui ab impiis baptismum receperint, ceu
qui falsos a veris sacerdotibus non discreverint. At
enim si qui in barbarica ditione degentes, in sacerdotum defectu baptismum administraverint, meretur
veniam necessitas; ne videlicet, tyrannidis causa,
vacui gratia dimittantur ii qui illa potiri postulant.
Quare homines qui baptizaverunt etiamsi sacro
ordine non insigniti fuissent, judicio vindici subji- ἐπιδεομένους ἀποστραφῆναι· διὸ τοὺς βαπτίσαντας,
cere visum non est. Baptizatos autem iterum
chrismate ungi omnino definimus, etiamsi a prædictis uncti fuerint: atque ita prorsus divino unguento consecrari in septenario dierum spatio:
cæteroquiilllum baptismum,qui urgente necessitate
ministratus fuerat, non antiquari. Etsi enim is ritus
imperfectus erat, tamen Trinitatis invocatione, et
pio invocantium fine, et recipientium fide, satis honoratus fuit. Quare nec iterum aqua baptizari eos
qui baptizati fuerant, decernimus, ne scilicet rebaptizare videamur. Nam et petentium fides, et
initiantium pietatis studium, et tyrannicæ auctoritatis
contemptus,et impendentium periculorum propter
Christum neglectus, nec sancto Spiritu expertem
nec profanum videntur sinere peractum baptismum.
Multos enim antiquitus Ecclesia Dei comprobavit
baptismos, propter temporum et locorum necessitatem ceu commode administratos. De hoc hactenus.
βαπτίσματα, διὰ καιρῶν καὶ τόπων ἀνάγκην χρησίμως ἀποδειχθέντα. Καὶ περὶ μὲν τούτου τοσαῦτα.
κἂν ἄνευ χειροτονίας, ἐπιτίμῳ κρίσει οὐκ ἔδοξεν
ἡμῖν καθυποβαλεῖν· τοὺς δέ γε βαπτισθέντας, άναμυρισθῆναι μὲν πάντως διοριζόμεθας κἂν εἰ παρ'
αὐτῶν ἐμυρίσθησαν· καὶ οὕτω διὰ τῆς τοῦ θείου
μύρου ἅπαξ χρίσεως ἐν ἑπτὰ ἡμέραις τελειωθής
ναι οὐ μὴν δὲ τὸ ὅπως οὖν γεγονὸς διὰ τὴν ἀνάγκην
βάπτισμα μὴ συγχωρηθῆναι· καν γὰρ ἀτελες
ὅμως τῇ ἐπικλήσει τῆς παναγίας Τριάδος καὶ τῷ
πιστῷ σκοπῷ τῶν ἐπικαλουμένων, τῇ τε πίστει των
ὑποδεχομένων τετίμηται· δι' ὁ οὐδὲ ἔμπαλιν βαπτίσαι
τῷ ὕδατι τοὺς βαπτισθέντας ορίζω, ἵνα μὴ ἀναβαπτί
σαι δόξωμεν· κ τε γὰρ τῶν αἰτουμένων πίστις, καὶ ὁ
τῶν τελούντων περὶ τὴν εὐσέβειαν σπουδαῖος σκοπός·
ἥ τε τῆς τυραννικῆς ἐπικρατείας παρόρασις, καὶ ἡ
τῶν ἐπηρτημένων κινδύνων διὰ Χριστὸν καταφρόνησις, οὐκ άμοιρον τοῦ ἁγίου Πνεύματος οὐδ᾽ ἀνίερον τὸ
τελεσθέν βάπτισμα δοκοῦσι καταλιπεῖν· πολλὰ γὰρ
ἀνέκαθεν παρὰ τῇ τοῦ Θεοῦ Ἐκκλησία συνεχωρήθη
ΝΟΤΕ.
Canon est inter vulgo apostolicos quadragesimus septimus; quos sine dubio tribuisse apostolis
auctoribus Photium jam vidimus p. 115. Atqui
nemo jam ambigit, quin hi canones auctoritate atque
ætate apostolica careant; et quidem etiam propter
errores, quos continent, circa baptismum. Chrysos.
tomi etiam (ut et hoc obiter notem) scripta complura
spuria recensuit inter genuina Photius haud satis
hac in re acutus criticus, fraude non agnita, utinos
admonet Montfauconius Chrysostomi editor, in præf.
Jam ne miremur Photium tantopere, et præter veram sententiam, urgere ut baptismus a laico colla.
tus, aliquando saltem habeaturinvalistus,audiendus
est Græcus Arcudius de bapt. 11 dicens: Totam
ferme Greciam, Russiam, Moscoviam,et alias provincias, quæ in fide Christi ritu Græco perseverant, in
eo versari errore ac scrupulo, ut absente presbytero
malint permittere ut infantes sine baptismo e vita decedant,quam eos salutari lavacro abluere,quod existiment sibi laicis nein necessitate quidem licere hoc
munere fungi. Photii sententia sine dubio innotuit
Arcudio, a quo cap. cit. inter rebaptizantes ponitur
Photius coryphæus schismatis, lingua et calamio, ut
ait, ad lacessendum homo promptissimus. Hujusmodi fere errorem, jam inde a Cyprianicis temporibus repetitum, passim arguunt Latini theologi:
quamobrem hic parcere verbis licet.
Arcudius cap. 4 de neogræcorum erroribus
agens ait: Sacramentum confirmationis æque ac baptismum semel exhibitum veteres iterare nefas esse
ducebant;recentes,si non iterarint,canones conciliorum violasse existimant. Blastares apud eumdem
Arcud. cap. 12 prorsus cum Photio conspirat dicens non esse rebaptizandum, sed tamen confirmationem repetendam. In eadem sententia est Zonaras
cum Aristeno ad can. apost. Rursusque Zonaras ad
can. Carth. Cypriani apud Beveregium t. I, p. 367.
Sed et chrismatis repetitionen refutat Arcudius l. c.
Denique Zonaras cum rebaptizantibus sentire vi.
detur ad can. Carth. Aurelii t. 1, p. 575. De re
universa legendus omnino Blastares in syntagm.
ubi de bapt., apud Bevereg. tom. II, p. 38. sqq.
Intellige septenarium numerum dierum, post
quos Græci solent puerum, qui in baptismo unctus
fuerat, iterum deferre ad ecclesiam ut abluatur.
Arcud. cap. 17, p. 53.
Nimirum ex sententia Græcorum qui bap
tismum non sine confirmatione conferunt. Sic ergo
loquiturimprudenter etiam Simeon Thessal, apud
Arcudium cap. 13: Οὐκ ἔσται τελείως τις βάπτι
σθεὶς, ὁ μὴ τὸ μύρον δεξάμενος.
col. 777–778page 258 of 364
PG 102:777ΚΕΦΑΛ. Β'. Περὶ πρεσβυτέρων καὶ διακόνων ὧν αἱ γυναῖκες ὑπὸ Βαρβάρων διεφθάρησαν. Περὶ δὲ τῶν πρεσβυτέρων καὶ διακόνων τῶν ἐκ βαρ βαρικῆς ἁλώσεως τὰς οἰκείας ἀναδεξαμένων γυναῖκας, φθορὰν ἐν τοῖς Βαρβάροις ὑποστάσας, οὐχ ἁπλοῦν ὁρῶμεν τόν νόμον, ἀλλὰ πρὸς τὰς διαφόρους ποικιλο λόμενον πράξεις· εἰ μὲν γὰρ ἐκουσιότητι τὴν φθορὰν ὑπέστησαν, παντὶ τρόπῳ τοὺς ἄνδρας τούτων ἱερω μένους ὄντας, ἡ τούτων τῶν γυναικῶν ἐκστῆναι, ἢ βουλομένους ταύταις συνεῖναι, πεπαῦσθαι τῆς ἱερω σύνης οὕτω μὲν εἰ ἐκουσιότητι ὑπέστησαν τῇ φθορᾷ τὸ μὲν οὖν πάθος πάλιν τέμνεται εἰς δύο ο τὸ μὲν γὰρ αὐτοῦ μεμιγμένην ἔχει τὴν τοῦ ἠναγκασμένου συγκατάθεσιν· τὸ δὲ παντελῶς ὑπάρχει γνώ μης καὶ συγκαταθέσεως ἐλεύθερον τοῦ ἐπηρεασθέν τος· οἷόν τι λέγω· Ἐλπίδι φόβῳ ἢ μαστίγων τινὲς τῶν γυναικῶν, ἡ καὶ πρὸς πεῖραν τῆς τιμωρίας ἀφο εγμέναι ἐξέδωκαν ἑαυτὰς εἰς φθοράν· συγγνώμης μὲν οὖν αὗται ἄξιαι, ἢ αἱ πρότερον, ἅτε δὴ βουλη θεῖσαι διαφθαρήναι, ὕστερον δὲ ὑπὸ τῆς ἀνάγκης πρὸς τοῦτο κατολισθήσασαι· οὐ μὴν δὲ οὐδὲ αὗται αξιαι τυγχάνουσιν ἱερωμένοις συνεῖναι ἀνδράσιν· συγγνώμης γὰρ ἐπὶ ῥυπάσμασι καὶ καθαρότητος πολὺ τὸ διάφορον· δι' ὁ καὶ οἱ βουλόμενοι αὐταῖς ἱερεῖς συνάπτεσθαι, καὶ οὗτοι τοῦ οἰκείου διαπεσοῦνται ἀξιώματος· τὸ δὲ λοιπὸν παρὰ ταῦτα ὡς τοῦ ἀκου σίου εἴδους ἐξήρηται τῆς κοινωνίας τούτου· οἷόν τι λέγω· Εἴ τις βασάνων ἐπαγομένων ἢ καὶ μὴ ἐπαγομένων χεῖρας καὶ πόδας δεθείη, εἶτα περιφυλάξαι ἑαυτὴν τὰ μάλιστα σπουδάζει, πόρον οὐκ ἔχει αὐτή, καν δοκεῖ διεφθάρθαι, φθορᾶς τὴν ἑαυτῆς ψυχὴν ἐλευθέραν τῇ γε ἀληθείᾳ διατηρήσασα κρίνεται ταῖς τοιαύταις οὖν γυναιξὶν εἴ τινες τῶν ἱερωμένων συνοικεῖν βούλοιντο, οὐδεμίαν ἐπ' αὐτῶν ὁρῶμεν ἀποτομίαν προβαίνουσαν· ἀγαπητὸν μὲν γὰρ καὶ ἐπαινετόν, εἰ καὶ κοινῇ γνώμῃ καὶ βουλῇ τὸ συνοικές στον διαλύσουσι· οὐχ ὡς ῥυπάσματος ή κηλιδώσεως αἴτιον, ἀλλ᾽ ἵνα τὰς τε τῶν πολλῶν ὑπολήψεις ἐπὶ τὸ μᾶλλον θαυμάζειν τὴν ἀρετὴν διεγείρωσιν, καὶ τῶν χαιρεκάκων παντελῶς τὰ στόματα ἀποῤῥάψω σιν καὶ μαρτύριον ἐναργές παραστήσωσιν, ότι βίας μόνης ἦν ὅπερ ἐξ ἐπηρείας ὑπέστησαν· εἰ γὰρ ἐξὸν αὐτῷ ἀνδρὶ τῷ νομίμῳ κοινωνεῖν, ἡ ο δι Θεῷ μᾶλλον κολληθῆναι ᾑρετίσατο, πῶς ἂν τὴν γε εί. ΝΟΤΕ. παπαδιάEPISTOLARUM LIBER I.
ΚΕΦΑΛ. Β'. Περὶ πρεσβυτέρων καὶ διακόνων CAP. II. De presbyteris et diaconis quorum uxores
ὧν αἱ γυναῖκες ὑπὸ Βαρβάρων διεφθάρησαν.
a Barbaris violatæ fuerunt.
Περὶ δὲ τῶν πρεσβυτέρων καὶ διακόνων τῶν ἐκ βαρβαρικῆς ἁλώσεως τὰς οἰκείας ἀναδεξαμένων γυναῖκας,
φθορὰν ἐν τοῖς Βαρβάροις ὑποστάσας, οὐχ ἁπλοῦν
ὁρῶμεν τόν νόμον, ἀλλὰ πρὸς τὰς διαφόρους ποικιλο
λόμενον πράξεις· εἰ μὲν γὰρ ἐκουσιότητι τὴν φθορὰν
ὑπέστησαν, παντὶ τρόπῳ τοὺς ἄνδρας τούτων ἱερω
μένους ὄντας, ἡ τούτων τῶν γυναικῶν ἐκστῆναι, ἢ
βουλομένους ταύταις συνεῖναι, πεπαῦσθαι τῆς ἱερω
σύνης οὕτω μὲν εἰ ἐκουσιότητι ὑπέστησαν τῇ
φθορᾷ τὸ μὲν οὖν πάθος πάλιν τέμνεται εἰς δύο ο
τὸ μὲν γὰρ αὐτοῦ μεμιγμένην ἔχει τὴν τοῦ ἠναγκα
σμένου συγκατάθεσιν· τὸ δὲ παντελῶς ὑπάρχει γνώ
μης καὶ συγκαταθέσεως ἐλεύθερον τοῦ ἐπηρεασθέν
τος· οἷόν τι λέγω· Ἐλπίδι φόβῳ ἢ μαστίγων τινὲς τῶν
γυναικῶν, ἡ καὶ πρὸς πεῖραν τῆς τιμωρίας ἀφο
εγμέναι ἐξέδωκαν ἑαυτὰς εἰς φθοράν· συγγνώμης
μὲν οὖν αὗται ἄξιαι, ἢ αἱ πρότερον, ἅτε δὴ βουληθεῖσαι διαφθαρήναι, ὕστερον δὲ ὑπὸ τῆς ἀνάγκης πρὸς
τοῦτο κατολισθήσασαι· οὐ μὴν δὲ οὐδὲ αὗται αξιαι
τυγχάνουσιν ἱερωμένοις συνεῖναι ἀνδράσιν· συγγνώ
μης γὰρ ἐπὶ ῥυπάσμασι καὶ καθαρότητος πολὺ τὸ
διάφορον· δι' ὁ καὶ οἱ βουλόμενοι αὐταῖς ἱερεῖς
συνάπτεσθαι, καὶ οὗτοι τοῦ οἰκείου διαπεσοῦνται
ἀξιώματος· τὸ δὲ λοιπὸν παρὰ ταῦτα ὡς τοῦ ἀκουσίου εἴδους ἐξήρηται τῆς κοινωνίας τούτου· οἷόν τι
λέγω· Εἴ τις βασάνων ἐπαγομένων ἢ καὶ μὴ ἐπαγομένων χεῖρας καὶ πόδας δεθείη, εἶτα περιφυλάξαι
ἑαυτὴν τὰ μάλιστα σπουδάζει, πόρον οὐκ ἔχει αὐτή,
καν δοκεῖ διεφθάρθαι, φθορᾶς τὴν ἑαυτῆς ψυχὴν
ἐλευθέραν τῇ γε ἀληθείᾳ διατηρήσασα κρίνεται·
ταῖς τοιαύταις οὖν γυναιξὶν εἴ τινες τῶν ἱερωμένων
συνοικεῖν βούλοιντο, οὐδεμίαν ἐπ' αὐτῶν ὁρῶμεν
ἀποτομίαν προβαίνουσαν· ἀγαπητὸν μὲν γὰρ καὶ
ἐπαινετόν, εἰ καὶ κοινῇ γνώμῃ καὶ βουλῇ τὸ συνοικές
στον διαλύσουσι· οὐχ ὡς ῥυπάσματος ή κηλιδώσεως
αἴτιον, ἀλλ᾽ ἵνα τὰς τε τῶν πολλῶν ὑπολήψεις ἐπὶ
τὸ μᾶλλον θαυμάζειν τὴν ἀρετὴν διεγείρωσιν, καὶ
τῶν χαιρεκάκων παντελῶς τὰ στόματα ἀποῤῥάψω
σιν καὶ μαρτύριον ἐναργές παραστήσωσιν,
ότι βίας μόνης ἦν ὅπερ ἐξ ἐπηρείας ὑπέστησαν· εἰ
γὰρ ἐξὸν αὐτῷ ἀνδρὶ τῷ νομίμῳ κοινωνεῖν, ἡ ο δι
Θεῷ μᾶλλον κολληθῆναι ᾑρετίσατο, πῶς ἂν τὴν γεDe presbyteris ac diaconis, qui ex barbarica captivitate uxores suas receperunt, contumeliam a
Barbaris passas, haud simplex decretum exstare
videmus, sed pro rerum gestarum diversitate varium. Nam si illa non invitæ vitiatæ fuerunt,
omnino oportet viros earum sacris ordinibus præditos aut hujusmodi feminas deserere, aut si illarum
convictu uti velint, a sacro ministerio cessare. Ita,
inquam, si mulieres non invitæ violatæ fuerunt.
Rursus ejus stupri duo genera esse possunt; quorum alterum mistum habet oum necessitate consensum; alterum voluntarium omnino est et consensionis plenum et injuria liberum. Exemplum
esto. Spe, timore verberum, nonnullæ feminæ, vel
etiam cruciatuum experientia, vitiari se permiserunt. Hæ quidem venia magis digne sunt, quam
illæ quæ antea quidem sponte stuprum passæ sunt,
postea vero necessitate id admiserunt. Has quoque,
inquam, feminas indignum et cum sacerdotibus
viris vitam agitare. Quippe ingens inter labis indulgentiam et puritatem intervallum est. Quare si
qui sacerdotes his copulari volent, ipsi quoque sua
dignitate excident. Superest involuntarium stupri
genus. quod in prædictorum societatem non venit,
Exemplum esto. Si qua, admotis cruciatibus, aut sine
his, manus pedesque devincta, nihilominus custodire se pro viribus nisa fuerit, nihil ipsa in rem
contulit, etiamsi vitiari visa est: nam vitio puram
animam revera conservavisse judicatur. Hisce
feminis si qui sacris præditi ordinibus cohabitare
velint, nullam durioris divisionis necessitatem imponendam videmus. Optabile tamen est atque laudabile si mutuo consensu ac voluntate convictum
dirimant:non quod inde macula aut labes sequatur,
sed uti vulgi opinio ad virtutis admiratione mmagis
excitetur, atque ut eorum, qui alieno malo gaudent,
ora prorsus obstruantur: ac denique testimonium
evidens fiat, vi tantummodo injuriam mulieri contigisse. Cum enim huic liceat legitimo cum viro
vivere, ea si adhærere potius Deo optet, nonne
barbaram contumeliam sine dubio involuntariam
sibi atque inculpata accidisse demonstrat? Hoc
Cod εί.
ΝΟΤΕ.
Idem decernit etiam Michael patriarcha con- candæ uxoris negotio curisque cæteris liberantur.
tra sacerdotem qui adulteram uxorem retinere velit,
Leuncl. tom. I, p. 263.
Quippe apud Græcos sacerdotis uxor παπαδιά
peculari honore fruitur, ferme ut veteres diaconissæ;
eaque sanctior quodammodo habetur, pudicitiæ,
modestiæ ac solitudini præcipue studens, candido
velo distinguitur, et æquata prope cum sacerdote
viro veneratione colitur. Qua de re lege Goarium
in adnot. ad Euchologium Gr. p. 219. Ceteroquin
Latini sacerdotes meliore conditione sunt (I Cor.
vı, 38) qui, nuptiis omissis, omni hoc sanctifiPATROL. GR. CII.
Et quidem ex cælibatu majorem quoque virtutis
admirationem creari in populo confirmat hoc loco
Photius. Quare et in Græca Ecclesia episcopi, nedum monachi cælibem vitam degunt. Porro Græcorum majus fuisse obsequium erga sacerdotes cælibes
quam erga uxoratos, testisest Nanzianzenus Gregorius in oratione de baptismo, dum ait quosdam
differre solitos baptismum, donec hunc acciperent
vel ab episcopo vel a sacerdote potius cælibe quam
uxorato.
col. 779–780page 259 of 364
PG 102:779γενημένην εἰς αὐτὴν βάρβαρον πρᾶξιν ἀκούσιον τε περιφανῶς καὶ ἀνεπιτίμητον μὴ δείκνυσιν; τοῦτο δέ φαμεν, εἰ ἄρα τῷ ἀνδρὶ τὰ τῆς διαζεύξεως συν δοκεῖ· ἄν δὲ μὴ, οὐκ ἐν εὐθύναις τὴν ἔνωσιν ἄγωμεν. Περὶ τοῦ εἰ χρὴ βαπτίζεσθαι τὰ Σαρακηνών βρέφη ἐν τῇ αὑτῶν ὄντα χώρᾳ καὶ εἰς τοὺς ἑαυτῶν οἴκους. ΚΕΦΑΛ. Γ΄. μή. τῶν Τὰ δέ γε τῶν Σαρακηνών βρέφη παρὰ τῶν μητέ ρων προσαγόμενα μηδαμῶς ἀποστερεῖσθαι τοῦ θείου βαπτίσματος δεδοκίμασται· οὐδὲ γὰρ κεκώλυται παρὰ τῇ τοῦ Θεοῦ Ἐκκλησίᾳ τὸ καὶ ἐν ἁπαλαῖς ἔτι φρεσὶ τὴν θείαν χάριν τοῦ βαπτίσματος δέχεσθαι κἂν μετὰ ταῦτα ἡβάσκουσι, καὶ τὸ αὐτεξούσιον ἑκάστου τὸν βίον πῆ μὲν σπουδαῖον, πῆ δὲ φαύλον διατίθησι· εἰ γὰρ τὸ μέλλον ἀόρατον, ἄτοπον μὴ καταλαβεῖν ἀγαθοὺς θεμελίους τῷ ἐξουσίαν έξοντι ἐπικοδομῆσαι τοῦ βίου τὸν οἶκον· εἰ δὲ καὶ ἡ βαρ βαρικὴ παίδευσις, κενὸν ἀποδεικνύειν τὸ Θείου βάπτισμα δοκεῖ, ἀλλ᾽ οὐ τοῦ βαπτίσματος τὸ ἔγι κλημα, τοῦ δὲ τὸ βάπτισμα ἀθετήσαντος ἢ ἀθετῆσαι παρασκευάσαντος· ὥσπερ γὰρ τὸ διδάσκειν τὴν εἰς Χριστὸν πίστιν, κἂν οἱ διδασκόμενοι και ταρᾳθυμοῦσιν, ἀνέγκλητον· οὕτω καὶ τὸ βαπτίο ζειν, κἂν ὁ μετὰ ταῦτα βίος τῶν βαπτισθέντων ἀδό κιμός τε καὶ ἄπιστος· μᾶλλον οὖν ἀγαθὸν βαπτίζεσθαι τὰ βρέφη, καὶ τὸν τῆς πίστεως ἀῤῥαβῶνα τέως υποδέχεσθαι· ἴσως ὑπομνησθέντα ποτέ ότι Χριστὸν ἐνεδύσαντο ελέσθαι βουληθῶσι τὴν χάριν διά τῆς χάριτος· ἐν οἷς γὰρ τὰ τῆς ἐλπίδος ἀμφίβολα, τὸ χρηστὸν μᾶλλον αἱρεῖσθαι χρὴ, κακείνῳ συγγενέσθαι· δεῖ γὰρ, κἂν εἰ μὴ τελειωθῇ τις τῷ καλῷ, ἀπάρξασθαι τοῦ καλοῦ· αἱ γὰρ τῆς πίστεως τον ἀῤῥαβῶνα ποθοῦσαι τὰ ἴδια τέκνα δέξασθαι μητέρες, εἰ μὲν τύχοιεν, προθυμότεραι καὶ πρὸς τὴν διδασκαλικὴν τελείωσιν ἔσονται· εἰ δ᾽ ἀποτύχοιεν, οὐ μόνον τῶν τέκνων, ἀλλὰ καὶ ἑαυτῶν ἴσως καταμελήσουσιν. ΚΕΦΑΛ. Δ'. Περὶ τοῦ, εἰ χρή γυναιξὶ διδόναι δώρα πρὸς τὸ ἀποκομίσαι εγκεκλεισομένοις Χριστιανοῖς ὑπὸ τῶν Σαρακηνών. Περὶ δὲ γε τῶν τὴν κοινωνίαν διακομιζουσών γυναικῶν τοῖς βαρβαρικοῖς οἴκοις εγκεκλεισμένοις Χριστιανοῖς, τοῦτο διώρισται, ὡς εὐσχήμονας εἶναι χρὴ ταύτας, καὶ οἶαι δ᾽ ἂν αἱ παρθενίᾳ ἡ σεμνῷ γήρᾳ κοσμούμεναι, καὶ ἄξιαι εἰς διακονίαν καὶ εἰς δια κόνων παραδεχθῆναι βαθμόν εἰ δὲ τοιούτων Δώρα νεὶ δῶρονdicimus, si vir de resolvendo convictu assentiatur: γενημένην εἰς αὐτὴν βάρβαρον πρᾶξιν ἀκούσιον τε
si minus, conjugium haudquaquam reum agimus.
CAP. III.
περιφανῶς καὶ ἀνεπιτίμητον μὴ b δείκνυσιν; τοῦτο
δέ φαμεν, εἰ ἄρα τῷ ἀνδρὶ τὰ τῆς διαζεύξεως συν
δοκεῖ· ἄν δὲ μὴ, οὐκ ἐν εὐθύναις τὴν ἔνωσιν ἄγωμεν.
Περὶ τοῦ εἰ χρὴ βαπτίζεσθαι τὰ
Σαρακηνών βρέφη ἐν τῇ αὑτῶν ὄντα
χώρᾳ καὶ εἰς τοὺς ἑαυτῶν οἴκους.
Utrum baptizandi sint Saracenorum
infantes in eorum regione ac domibus.
Saracenorum infantes a matribus oblatos nequaquam a sacro baptismo arcendos decretum fuit.
Neque enim vetitum est ab Ecclesia Dei, quominus
teneræ adhuc mentes baptismi gratiam recipiant;
etiamsi postea puberes facti partim bonam, partim
improbam, vitam electuri sint. Nam quia futurum
latet, absurdum sit nisi bona fundamenta præoccupentur ab eo qui vitæ ædificium arbitratu suo
extollere potest. Quanquam vero barbarica institutio
vanum baptismum redditura videtur, ejus rei baptismus ipse culpam non sustinet, sed is potius qui
baptismum irritavit, vel certe irritare molitus est.
Sicuti enim Christianæ fidei eruditio, licet hi qui
erudiuntur male se gerant, irreprehensibilis est,
ita etiam baptismus, etiamsi deinde baptizatorum
vita improba evaserit atque incredula. Præstatigitur
infantes baptizari, et fidei arrham interim accipere.
Fortasse enim aliquando meminerint se Christum
induisse, et gratia adjuti gratiam sequentur. Porro
ubi spes ambigua est, bonum præ stat eligere illique
adhærere. Et sane oportet, etiamsi aliquis minime
perficiatur, tamen initium boni facere. Tum qua
mulieres optaverunt ut sui liberi fidei arrham reciperent, si voti compotes fiant, ad perficiendam
quoque eruditionem alacriores erunt: sin repellantur, non liberorum tantummodo, sed sui quoque
ipsarum curam fortasse abjicient.
CAP. IV. Utrum oporteat divina munera mulieribus deferenda concedere ad Christianos Saracenorum vinculis detentos.
Quod attinet ad mulieres quæ sacram communionem ad Christianos in Barbarorum domibus
conclusos deferunt, definitum fuit ut hæ bene moratæ sint, prope ut virgines, vel decora senectute
ornatæ, dignæque quæ ad ministerium diaconissarumque gradum assumantur. Quod si feminæ ejusb Addendam sensui particulam μή.
τῶν
Τὰ δέ γε τῶν Σαρακηνών βρέφη παρὰ τῶν μητέ
ρων προσαγόμενα μηδαμῶς ἀποστερεῖσθαι τοῦ
θείου βαπτίσματος δεδοκίμασται· οὐδὲ γὰρ κεκώλυ
ται παρὰ τῇ τοῦ Θεοῦ Ἐκκλησίᾳ τὸ καὶ ἐν ἁπαλαῖς
ἔτι φρεσὶ τὴν θείαν χάριν τοῦ βαπτίσματος δέχεσθαι
κἂν μετὰ ταῦτα ἡβάσκουσι, καὶ τὸ αὐτεξούσιον
ἑκάστου τὸν βίον πῆ μὲν σπουδαῖον, πῆ δὲ φαύλον
διατίθησι· εἰ γὰρ τὸ μέλλον ἀόρατον, ἄτοπον μὴ
καταλαβεῖν ἀγαθοὺς θεμελίους τῷ ἐξουσίαν έξοντι
ἐπικοδομῆσαι τοῦ βίου τὸν οἶκον· εἰ δὲ καὶ ἡ βαρβαρικὴ παίδευσις, κενὸν ἀποδεικνύειν τὸ Θείου
βάπτισμα δοκεῖ, ἀλλ᾽ οὐ τοῦ βαπτίσματος τὸ ἔγι
κλημα, τοῦ δὲ τὸ βάπτισμα ἀθετήσαντος ἢ ἀθετή
σαι παρασκευάσαντος· ὥσπερ γὰρ τὸ διδάσκειν
τὴν εἰς Χριστὸν πίστιν, κἂν οἱ διδασκόμενοι και
ταρᾳθυμοῦσιν, ἀνέγκλητον· οὕτω καὶ τὸ βαπτίο
ζειν, κἂν ὁ μετὰ ταῦτα βίος τῶν βαπτισθέντων ἀδόκιμός τε καὶ ἄπιστος· μᾶλλον οὖν ἀγαθὸν βαπτίζε
σθαι τὰ βρέφη, καὶ τὸν τῆς πίστεως ἀῤῥαβῶνα τέως
υποδέχεσθαι· ἴσως ὑπομνησθέντα ποτέ ότι Χριστὸν
ἐνεδύσαντο ελέσθαι βουληθῶσι τὴν χάριν διά
τῆς χάριτος· ἐν οἷς γὰρ τὰ τῆς ἐλπίδος ἀμφίβολα,
τὸ χρηστὸν μᾶλλον αἱρεῖσθαι χρὴ, κακείνῳ συγγένε
σθαι· δεῖ γὰρ, κἂν εἰ μὴ τελειωθῇ τις τῷ καλῷ,
ἀπάρξασθαι τοῦ καλοῦ· αἱ γὰρ τῆς πίστεως τον
ἀῤῥαβῶνα ποθοῦσαι τὰ ἴδια τέκνα δέξασθαι μητέρες,
εἰ μὲν τύχοιεν, προθυμότεραι καὶ πρὸς τὴν δίδασκαλικὴν τελείωσιν ἔσονται· εἰ δ᾽ ἀποτύχοιεν, οὐ μόνον
τῶν τέκνων, ἀλλὰ καὶ ἑαυτῶν ἴσως καταμελήσουσιν.
ΚΕΦΑΛ. Δ'. Περὶ τοῦ, εἰ χρή γυναιξὶ διδόναι
δώρα πρὸς τὸ ἀποκομίσαι εγκεκλεισομένοις
Χριστιανοῖς ὑπὸ τῶν Σαρακηνών.
Περὶ δὲ γε τῶν τὴν κοινωνίαν διακομιζουσών
γυναικῶν τοῖς βαρβαρικοῖς οἴκοις εγκεκλεισμένοις
Χριστιανοῖς, τοῦτο διώρισται, ὡς εὐσχήμονας εἶναι
χρὴ ταύτας, καὶ οἶαι δ᾽ ἂν αἱ παρθενίᾳ ἡ σεμνῷ γήρᾳ
κοσμούμεναι, καὶ ἄξιαι εἰς διακονίαν καὶ εἰς διακόνων παραδεχθῆναι βαθμόν εἰ δὲ τοιούτων
NOTÆ.
Cogitare licet Christianas mulieres in captivitatem abductas, de quibus agit Photius in superioribus, necnon sententia synodica infra citanda.
Porro et nostri theologi docent, ut puer ex infidelibus parentibus genitus baptizari possit, sufficere
alterutrius parentis consensum. Mirum tamen est
quod in sententia synodica apud Leunclavium t. I,
p. 226 dicitur, itemque apud Blastarem in Arcud.
cap. 12, nempe alicubi Agarenorum nefariam superstitionem fuisse, ut non prius suos infantes circumciderent, quam qui in eorum ditione essent, Christiani sacerdotes, vel inviti eosdem baptizavissent.
Jamvero Saracenorum Photianis temporibus in terras
Christianorum crebras excensiones ac rapinas et
infinita damna cognoscere licet ex epistolis etiam
papæ synchroni Joannis vIII, qui de Christianorum
tutela, et de calamitate Saracenica pro viribus avertenda plurimum laboravit.
Formula hæc cantari solita a Græcis post
baptisma. Phot. Amphiloch. 43. p. 119, et apud Arcud. cap. 17, p. 55.
Δώρα νεὶ δῶρον significare in ecclesiasticis
scriptis sacram Eucharistiam satis compertum est,
ex iis certe exemplis quæ Suicerus profert.
Scilicet mtate Photii adhuc vigebant diaconissæ, quas duodecimo certe sæculojam exolevisse
scribebat Balsamon ad 15 can. Chalced. De diaconissis erudite scribit Blastares Græcus in syntagmate
col. 781–782page 260 of 364
PG 102:781ἀπορία εἶναι δοκει, μηδὲ τὰς πίστεως ἀλλοτρίας βουλομένας εὐποιεῖν Χριστιανοῖς, ἀδελφοῖς καὶ ἐπὶ τοσοῦτον αὐταῖς τεθαῤῥηκέναι καὶ προσανατεθῆναι, μηδ' αὐτὰς ἐκείνας παρατηρεῖσθαι· ἀλλὰ καὶ δι' αὐτῶν εἰσκομίζειν τὴν τοῦ ἀγαθοῦ κοινωνίαν τοῖς μηδ' ὑπ' αὐτῆς τῆς τυραννίδος τῆς εἰς Χριστὸν κατωλιγωρηχόσι πίστεως· οὐδέποτε γὰρ κοινοῦται τὸ ἅγιον, μᾶλλον δὲ ἁγιάζει καὶ τοὺς κεκοινωμένους εἰ μὴ ὑποπτά τινα πρόσωπα καταπαίζειν συνήθως ἔχοντα τῶν θείων, ταῦτα ἐγχειρισθῆναι προφασί ζοιντο. ΚΕΦΑΛ. Ε΄. Περὶ τοῦ, εἰ χρὴ κοινωνεῖν τοὺς ὑπὸ τῶν Σαρακηνών εἰς ἀσέλγειαν βιασθέντας παῖδας. Ἔτι δὲ καὶ περὶ τῶν παρὰ τῆς βαρβαρικῆς ἀσελ γείας βιασθέντων παιδίων διὰ τὸ τῆς βίας ἐπαγαγόν τε καὶ ἀπαραίτητον, συγγνώμην τούτοις δοθῆναι, καὶ τῆς ζωοποιοῦ κοινωνίας μὴ ἀποκωλυθῆναι δι ώρισται· εἰ μήπω ἑκούσιον τὸ ἁμάρτημα κατειργάσαντο τότε γὰρ καὶ αὐτοῖς τὰ ἐπὶ τοῖς ἐκουσίως τοιαῦτα πλημμελούσι προσφόρως ἐπιτίμια προσ αρμόσει. Τοσαῦτα μὲν παρὰ τῆς σῆς θεοφιλείας προβληθέντα ζητήματα, άξια προφανῶς ἐρεύνης τυγχάνοντα, καὶ τῆς σῆς συνέσεως τὸ σπουδαῖον χαρακτηρίσαι δυνάμενα· καὶ τοιαύτη παρὰ τῶν θεοφιλεστάτων μητροπολιτών συμφώνως περὶ αὐτῶν ἐξανεστηκυῖα ψήφος, ἥτις παρὰ τῆς ἡμῶν μετριότητος ἐπι σφραγισθεῖσα καὶ ἀποδεδεγμένη πρὸς τὴν σὴν θεοφιλή παραπέμπεται ὁσιότητα· δέχου τοίνυν τῶν σῶν προβλημάτων τὰς ἐπιλύσεις σαφεῖς ὡς ἐξήτησας, ἐν καιρῷ καὶ προσώπῳ τῷ ἐπιτηθείῳ ταύτας συν τηρῶν καὶ παραφυλάττων· καὶ μή τι περὶ τὴν τούτων ἀποτυχίαν, ἀλλ' ὅτι ἀκηδία ε ἄλλῳ... τὰ δ᾽ ἄλλῳ· ἐῤῥῶσθαι δὲ διὰ παντὸς κυ... λιπαρού μὴν ἐν ὁσιότητι καὶ δικαισύνῃ τὸ ἱερὸν ὑμῶν ποιμένοντα ποίμνιον ίεσον, καὶ τῶν ψυχολετήρων παθών διατηρήσαι ποῤῥώ] τερον. - Τέλος τῶν κεφαλαίων. ΕΠΙΣΤ. ΙΘ΄. Πάντα τῆς ὑμῶν ἀρχιερατικής τελειότητος καὶ πνευματικῆς σοφίας γέμει, καὶ τῆς πολιτικῆς εὐνο μίας τη ακριβεία συγκέκραται. Τό τε γὰρ εἰς συνοδικήν κρίσιν ἀγαγεῖν & προὐβάλλετο τὴν ἀμφισβήτησιν· καὶ τὸ μὴ οἰκείᾳ ῥώμῃ τῆς συνέσεως, καίπερ ἱκανῶς ἐχούσῃ καὶ πολυπλάσιον βάρος ανέχειν ὀχλή στων καὶ τὸ, πρότερον τὰς ἐγκολπίους φιλονεικίας διαλυσάμενον, οὕτω χωρεῖν ἐπὶ τὴν κρίσιν τῶν ἔξων ΝΟΤΕ.EPISTOLARUM LIBER I.
ἀπορία εἶναι δοκει, μηδὲ τὰς πίστεως ἀλλοτρίας modi desiderentur, tunc enimvero ne ille quidem
βουλομένας εὐποιεῖν Χριστιανοῖς, ἀδελφοῖς καὶ ἐπὶ
τοσοῦτον αὐταῖς τεθαῤῥηκέναι καὶ προσανατεθήναι, μηδ' αὐτὰς ἐκείνας παρατηρεῖσθαι· ἀλλὰ καὶ
δι' αὐτῶν εἰσκομίζειν τὴν τοῦ ἀγαθοῦ κοινωνίαν
τοῖς μηδ' ὑπ' αὐτῆς τῆς τυραννίδος τῆς εἰς Χριστὸν
κατωλιγωρηχόσι πίστεως· οὐδέποτε γὰρ κοινοῦται τὸ
ἅγιον, μᾶλλον δὲ ἁγιάζει καὶ τοὺς κεκοινωμένους•
εἰ μὴ ὑποπτά τινα πρόσωπα καταπαίζειν συνήθως
ἔχοντα τῶν θείων, ταῦτα ἐγχειρισθῆναι προφασί
ζοιντο.
ΚΕΦΑΛ. Ε΄. Περὶ τοῦ, εἰ χρὴ κοινωνεῖν τοὺς ὑπὸ
τῶν Σαρακηνών εἰς ἀσέλγειαν βιασθέντας
παῖδας.
Ἔτι δὲ καὶ περὶ τῶν παρὰ τῆς βαρβαρικῆς ἀσελ
γείας βιασθέντων παιδίων διὰ τὸ τῆς βίας ἐπαγαγόν
vitandæ sunt, quæ etsi fide alienæ, tamen ut Christianis fratribus bene faciant, tantopere audent tantumque oneris non recusant. Harum quoque, inquam, manibus deferendam censemus divini boni
communionem ad eos qui ne sub tyrannidis quidem
jugo Christianam fidem negligunt. Non enim sanctum
polluitur, imo ipsum eos sanctificat qui se contingunt. Nisi forte suspectæ quædam personæ, quæ
rebus sacris illudere solent, officium illud sibi commissum simulent.
CAP. V. Utrum ad sacram communionem admittendi sint pueri quibus Saracenorum incontinentia vim attulit.
Insuper decretum fuit, ne pueris quibus Barbarorum impudicitia vi stuprum obtulisset, habita
τε καὶ ἀπαραίτητον, συγγνώμην τούτοις δοθῆναι, ratione violentis et necessitatis, venia denegetur,
καὶ τῆς ζωοποιοῦ κοινωνίας μὴ ἀποκωλυθῆναι δι
ώρισται· εἰ μήπω ἑκούσιον τὸ ἁμάρτημα κατειργάσαντο τότε γὰρ καὶ αὐτοῖς τὰ ἐπὶ τοῖς ἐκουσίως
τοιαῦτα πλημμελούσι προσφόρως ἐπιτίμια προσαρμόσει.
Τοσαῦτα μὲν παρὰ τῆς σῆς θεοφιλείας προβληθέντα ζητήματα, άξια προφανῶς ἐρεύνης τυγχάνοντα, καὶ τῆς σῆς συνέσεως τὸ σπουδαῖον χαρακτηρίσαι δυνάμενα· καὶ τοιαύτη παρὰ τῶν θεοφιλεστάτων
μητροπολιτών συμφώνως περὶ αὐτῶν ἐξανεστηκυῖα
ψήφος, ἥτις παρὰ τῆς ἡμῶν μετριότητος ἐπι
σφραγισθεῖσα καὶ ἀποδεδεγμένη πρὸς τὴν σὴν θεοφιλή
παραπέμπεται ὁσιότητα· δέχου τοίνυν τῶν σῶν
προβλημάτων τὰς ἐπιλύσεις σαφεῖς ὡς ἐξήτησας,
ἐν καιρῷ καὶ προσώπῳ τῷ ἐπιτηθείῳ ταύτας συντηρῶν καὶ παραφυλάττων· καὶ μή τι περὶ τὴν
τούτων ἀποτυχίαν, ἀλλ' ὅτι ἀκηδία ε
x... ἄλλῳ...
τὰ δ᾽ ἄλλῳ· ἐῤῥῶσθαι δὲ διὰ παντὸς κυ... λιπαρού
neve ii divina ac vivifica communione prohibeantur.
Nisi forte voluntarium peccatum perpetraverunt:
tunc enim, non secus acillos qui sponte culpis ejusmodi semet irretiunt, pœna merita pueros quoque
decet.
Atque hæ fuerunt a tua pietate quætiones proposita, consultatione prorsus dignissimæ, tuæque
sapientis zelum satis demonstrantes. Hæc item a
religiosissimis metropolitis concordi suffragio lata
sententia est,quam nostra mediocritas ratam habens
atque confirmans ad religiosam tuam sanctitatem
mittit. Excipe igitur dubitationum tuarum, quas
postulasti perspicuas solutiones, easque commodo
in tempore personisque idoneis utens serva. Et necubi in his labaris, vel quia incuria... Valere te
cupio, jugique sanctitate ac justitia sacrum vestrum
regere gregem, atque a noxiis animæ vitiis procul
avertere Finis capitulorum.
μὴν ἐν ὁσιότητι καὶ δικαισύνῃ τὸ ἱερὸν ὑμῶν ποιμένοντα ποίμνιον ίεσον, καὶ τῶν ψυχολετήρων παθών
διατηρήσαι ποῤῥώ] τερον. - Τέλος τῶν κεφαλαίων.
EPISTOLÆ CANONICÆ AD EPISCOPOS.
ΕΠΙΣΤ. ΙΘ΄.
Edita a Montacutio (p. 385).
Πάντα τῆς ὑμῶν ἀρχιερατικής τελειότητος καὶ
πνευματικῆς σοφίας γέμει, καὶ τῆς πολιτικῆς εὐνομίας τη ακριβεία συγκέκραται. Τό τε γὰρ εἰς συν
οδικὴν κρίσιν ἀγαγεῖν & προὐβάλλετο τὴν ἀμφισβήτησιν· καὶ τὸ μὴ οἰκείᾳ ῥώμῃ τῆς συνέσεως, καίπερ
ἱκανῶς ἐχούσῃ καὶ πολυπλάσιον βάρος ανέχειν ὀχλήστων
EPIST. XIX.
Omnia vestræ sacerdotis summi perfectionis et
spiritualis sapientiæ plena sunt, cum exacta civilium rerum rite administrandarum peritia conjuncta. Nam et ea quæ proponebantur ad disceptationem, ad synodicum judicium referre, nec solertiæ suæ robori fidere, quamvis sufficienti mulüplex negotiorum pondus sustinere, et sopitis
primum intestinis dissensionibus, ita demum ad
καὶ τὸ, πρότερον τὰς ἐγκολπίους φιλονεικίας
διαλυσάμενον, οὕτω χωρεῖν ἐπὶ τὴν κρίσιν τῶν ἔξων
© In sequentibus lacunis vix tria vocabula amisimus, quæ legi nequeunt in oblitterato codice.
ΝΟΤΕ.
apud Beverigium tom. II, p. 70 sqq. Et quidem
eas, excepto fortasse necessario casu, sanctiora
mysteria attigisse, negat cum Blastare Arcudius de
ord. cap. 10. Legendus quoque Goarius ad euchol.
219 sq. necnon Io. Pinius in peculiari tractatu.
be diaconissis denique brevia quædam collectanea
reliquit mss. Josephus Regius Vaticans bibliothecæ
ante hos annos præfectus, quæ non sine aliquo
fructu leguntur. De diaconis quiin carceres ad martyres submittebantur exstat Natalis Alexandri dissertatio in Thesauro theol. tom. XI, p. 584.
Ita modeste semet appellare solent Greci patriarchæ in synodorum actis apud Leunclavium.
Latini autem sæpe utuntur dictione nostra mansuetudo, cum Græcă phrasi ferme conspirantes.
Letter XXIVEpistola XXIV
col. 795–796page 267 of 364
PG 102:795μενον· καὶ τῷ εὐσταθεῖ τῆς γνώμης τὸ ἀγχίνουν συμπροβαλλόμενον. Καὶ ἁπλῶς εἰπεῖν, οίας ἐχρῆν μετειληχέναι χάριτος, τὸν ἱερᾶσθαι παρὰ Θεοῦ τῶν φρικτῶν ἡμῶν μυστηρίων τὴν τελετήν λαχόντα, καὶ τῆς ὑμῶν καὶ διδασκαλίας καὶ χειροθεσίας ἄξιον, τοιοῦτον ἡ πεῖρα τῆς ἱερᾶς ὑμῶν ὁσιότητος παρ εδείκνυ τὸν ἀπόστολον. Κἀντεῦθεν ἦν συνορᾷν τε καὶ λαμβάνειν τὴν ἀπόδειξιν, ὡς ὁ τούτου τὰ πρωτεία φερόμενος καὶ τελεσιουργός καὶ τῆς πρὸς ἡμᾶς ἀποστολῆς αἴτιος, πλήρης μὲν τῶν θείων ἐστὶ χαρί των· ὅλος δὲ τῇ τοῦ βίου λαμπρότητι, καὶ τῷ τῶν δογμάτων διαπύρῳ ζήλῳ καὶ τῷ ἔρωτι, διασημότατος τε ἂν εἴη, καὶ παράδειγμα σωτηρίας τοῖς αὐτὸν ἀτενίζουσιν. νόμενον· ἀρεταῖς δὲ οὐκ ἔλαττον, ἢ συνέσει ποικιλλο Καὶ τελεσιουργός. Τῆς ὑμῶν χειροθεσίας ἄξιον, Εἰ μὴ γάρ. οὐκ ἂν εἰς τοσαύτην προῆλθε, κατὰ τὸ προσῆκον ἀρχιερεύσι Θεοῦ ἀρετῶν ἐπιφάνειαν. Β΄ Εἰ μὴ γὰρ ταῖς κατὰ Θεὸν ὑμῶν διδασκαλίαις καὶ εἰσηγήσεσι ἐπιδαψιλευόμενος, ὁ τῆν ἀρχο ιερατικὴν χάριν ἐξ ὑμῶν ἔλκων οὕτως ἐνετρύφα καὶ εἰ μὴ θαυμαστής τινος καὶ τοσαύτης ἀπήλαυε τῆς ἐκ τῶν ἀρετῶν ὑμῶν πηγαίας ἀρδείας, οὐκ ἂν εἰς τοσαύτην προῆλθε κατὰ τὸ προσῆκον ἀρχιερεύσι Θεοῦ, ἀρετῶν ἐπιφάνειαν. Σώζουσι γὰρ οὐκ ἀεὶ, οὐδὲ ἐκ βραχείας τινὸς αὐγῆς καὶ ἐλλάμψεως, τὴν ὁμοιότητα τῶν πρωτοτύπων τὰ δεύτερα. Και χάρις ἐπὶ πᾶσι τούτοις τῷ εὐεργέτη και δημιουργῷ τῶν ὅλων Θεῷ· ὃς, ὥσπερ ἐν τοῖς τῆς Ἑμας μέρεσιν, οὕτω δὴ καὶ ἐν τοῖς Ἑσπερίοις φωστῆρας καὶ ὁδηγούς τι λεσιουργών όσημέραι λάμπειν καὶ καταυγάζειν πολλών ψυχὰς καὶ διανοίας, ἐν τῷ τῶν ἀρχιερατικῶν ύψει θρόνων προβάλλεται. Γ΄. ᾿Αλλ' οὕτω περὶ τῆς ἱερᾶς ὑμῶν ἀρετῆς ἔχον τες, καὶ τοῖς ταύτης ἐνσεμνυνόμενοί τε καὶ ἡδόμενοι κατορθώμασι, τὸ νῦν ἡμῶν ταῖς ἀκοῖς ἐπιπεσόν, ὡς εἴθε μὴ ὠφελε· ψυχῆς γὰρ ἐστι, καὶ οὐ σώματος άλγημα. Διὰ ταύτης ἀπὸ θέας μεγάλην ἐλπίδαι λα βόντες, καὶ αὐτὸ τὸ πάθος ἀνακαλύψαι δεῖν ᾠήθημεν. Οὐκ οἶδα πῶς ἂν ἀλύπως εἶπω· εἰ μὴ καλῶς ταῖς Φωστήρας καὶ οδηγούς τελεσιουργών. Ει Τελε σιουργόν δύναμιν τῶν ἱεραρχῶν τελε σιουργεῖν, τὸ τελεῖν. Εἰ μὴ καλῶς. πάθοςμενον· καὶ τῷ εὐσταθεῖ τῆς γνώμης τὸ ἀγχίνουν
συμπροβαλλόμενον. Καὶ ἁπλῶς εἰπεῖν, οίας ἐχρῆν
μετειληχέναι χάριτος, τὸν ἱερᾶσθαι παρὰ Θεοῦ τῶν
φρικτῶν ἡμῶν μυστηρίων τὴν τελετήν λαχόντα, καὶ
τῆς ὑμῶν καὶ διδασκαλίας καὶ χειροθεσίας ἄξιον,
τοιοῦτον ἡ πεῖρα τῆς ἱερᾶς ὑμῶν ὁσιότητος παρεδείκνυ τὸν ἀπόστολον. Κἀντεῦθεν ἦν συνορᾷν τε καὶ
λαμβάνειν τὴν ἀπόδειξιν, ὡς ὁ τούτου τὰ πρωτεία
φερόμενος καὶ τελεσιουργός καὶ τῆς πρὸς ἡμᾶς
ἀποστολῆς αἴτιος, πλήρης μὲν τῶν θείων ἐστὶ χαρί
των· ὅλος δὲ τῇ τοῦ βίου λαμπρότητι, καὶ τῷ τῶν
δογμάτων διαπύρῳ ζήλῳ καὶ τῷ ἔρωτι, διασημότατος
τε ἂν εἴη, καὶ παράδειγμα σωτηρίας τοῖς αὐτὸν
ἀτενίζουσιν.
prudentia magis quam canitie venerandum: virtu- νόμενον· ἀρεταῖς δὲ οὐκ ἔλαττον, ἢ συνέσει ποικιλλο
tum quoque reliqua varietate non minus quam prudentia ornatum, ac qui pati mentis constantia ac
sagacitate fulciatur; atque (ut verbo dicam) tall
gratia præditum, qua par erat eum fulgere, qui a
Deo accepit, ut tremendorum nostrorum mysteriorum sacerdos statueretur, vestraque et doctrina dignus et manuum impositione haberetur; talem factae vestrae sanctitatis, quam faciebamus,experientia
nuntium ostendebat. Hincque adeo intelligere licebat certoque conjicere, eum, qui præ illo primas
ferebat ejusque, ordinator fuerat, et ut legatione
ad nos fungeretur, illi auctor exstiterat, divinarum
plenum gratiarum esse; ac qui totius vitæ splendore, dogmatumque ardenti zelo atque amore longe
conspicuus, necnon salutis exemplar in ipsum contuentibus foret.
II. Nisi enim vestris religiosa pietate doctrinis
ac documentis large imbutus, qui a vobis pontificalis muneris gratiam trahit, sic eluxuriaret, nec
mirando quodam, tantoque velut ex fonte vestrarum virtutum irriguo potitus esset, nunquam ad
tantam virtutum claritatem, pro eo ac summo Dei
sacerdotes decet, evasisset. Non semper enim, vel
exiguo jubare ac splendore, similitudinem servant,
quæ secunda sunt, cum formis, quæ illis præiverunt. Quorum omnium causa habendæ Deo gratiæ,
qui in omnes muneribus effusus universorumque
conditor exsistens, sicut in Orientis partibus, sic
etiam in Occidentis, luminaria ducesque consecrans, ut quotidie luceant, plebisque animos ac
mentes illustrent, in celso episcopalium sedium
culmine præficit.
III. Sed cum nos de sacra vestra virtute ea mens
incesseret, ejusque præclaris dotibus ac ornamentis
gestiremus et lætaremur, quod nunc in aures nostras incidit (atque utinam nunquam: dirus enim
animi, non corporis dolor est: per hanc enim ex
aspectu magna nobis concepta spe, ut et ipsum inœrorem aperiamus, operæ pretium duximus), haud
NOTÆ
Καὶ τελεσιουργός. Qui initiavit atque presulem ordinavit, seu in episcopum jure metropolitico consecravit, manusque imposuit, ut paulo ante
dicebat. Τῆς ὑμῶν χειροθεσίας ἄξιον, Dignum cui
manus imposueritis, sacra scilicet ordinatione.
Metius vel non habuit, vel non reddidit, sed solius
missionis meminit.
Εἰ μὴ γάρ. Μale hunc locum Melius accepit,
et contra Photii sensum: ac ubi ille legati episcopi
laudes prosequitur, indicando ejus virtutis fontem
ac exemplar, quod summa laude reddiderit (etsi
non raro secus contingat), is, extra omne judicium,
quasi non adeptum eam præstantiam, quæ pontifices deceat, qui missus pontifex esset, et quidem
provectæ ætatis, deprimit ac plane vituperat: Nec
propterea ad eam devenit præstantiam, quæ pontifices Dei decet. Nugæ Potentiale in absolutum. Nisi
copiose imbutus, etc., οὐκ ἂν εἰς τοσαύτην προῆλθε,
κατὰ τὸ προσῆκον ἀρχιερεύσι Θεοῦ ἀρετῶν ἐπιφά
νειαν. Nunquam ad tantam virtutum claritatem
evasisset, pro eo ac summos Dei sacerdotes decet:
Β΄ Εἰ μὴ γὰρ ταῖς κατὰ Θεὸν ὑμῶν διδασκαλίαις καὶ εἰσηγήσεσι ἐπιδαψιλευόμενος, ὁ τῆν ἀρχο
ιερατικὴν χάριν ἐξ ὑμῶν ἔλκων οὕτως ἐνετρύφα·
καὶ εἰ μὴ θαυμαστής τινος καὶ τοσαύτης ἀπήλαυε
τῆς ἐκ τῶν ἀρετῶν ὑμῶν πηγαίας ἀρδείας, οὐκ ἂν
εἰς τοσαύτην προῆλθε κατὰ τὸ προσῆκον ἀρχιερεύσι
Θεοῦ, ἀρετῶν ἐπιφάνειαν. Σώζουσι γὰρ οὐκ ἀεὶ,
οὐδὲ ἐκ βραχείας τινὸς αὐγῆς καὶ ἐλλάμψεως, τὴν
ὁμοιότητα τῶν πρωτοτύπων τὰ δεύτερα. Και χάρις
ἐπὶ πᾶσι τούτοις τῷ εὐεργέτη και δημιουργῷ τῶν
ὅλων Θεῷ· ὃς, ὥσπερ ἐν τοῖς τῆς Ἑμας μέρεσιν, οὕτω
δὴ καὶ ἐν τοῖς Ἑσπερίοις φωστῆρας καὶ ὁδηγούς τι
λεσιουργών όσημέραι λάμπειν καὶ καταυγάζειν
πολλών ψυχὰς καὶ διανοίας, ἐν τῷ τῶν ἀρχιερατικῶν
ύψει θρόνων προβάλλεται.
Γ΄. ᾿Αλλ' οὕτω περὶ τῆς ἱερᾶς ὑμῶν ἀρετῆς ἔχον
τες, καὶ τοῖς ταύτης ἐνσεμνυνόμενοί τε καὶ ἡδόμενοι
κατορθώμασι, τὸ νῦν ἡμῶν ταῖς ἀκοῖς ἐπιπεσόν, ὡς
εἴθε μὴ ὠφελε· ψυχῆς γὰρ ἐστι, καὶ οὐ σώματος
άλγημα. Διὰ ταύτης ἀπὸ θέας μεγάλην ἐλπίδαι λαβόντες, καὶ αὐτὸ τὸ πάθος ἀνακαλύψαι δεῖν ᾠήθημεν.
Οὐκ οἶδα πῶς ἂν ἀλύπως εἶπω· εἰ μὴ καλῶς ταῖς
Quibus et magistri sedulitatem, et discipuli diligentiam celebrat: necnisi primas ac excellentiam,
ei qui auctor sit ac magister, servat.
Φωστήρας καὶ οδηγούς τελεσιουργών. Ει
hic mire allucinatus Metius,dum ita reddit:Lumina
quædam et duces sacerdotum. Imo certe, Lumina
ducesque consecrans, initians,ordinans: quod per
auctoritatem facit Christus, ipse summus sacerdos,
suoque sacerdotio (primo aut secundo ordine) per
suos vicarios episcopos, eos qui initiantur, seu or
dinantur, impartiens. Bene Bud. p. 817. Τελε
σιουργόν δύναμιν τῶν ἱεραρχῶν Dionysio dictam
exponit, Viminiliatricem et consecralicem: et τελε
σιουργεῖν, τὸ τελεῖν. Cujus fere voces sequuntur
recentiores Græcorum Theologi: nec in re sic trita
debuit Metius cespitare.
Εἰ μὴ καλῶς. Ab hac expostulatione, nec
ipsum ad quem scribit, videtur eximere, aut ejus
mentem alias exploratam habere. Metius etiam
Dibil Photii πάθος exprimit, quod hic maximo utitur, rei indignitatem, ut sibi videtur, exaggerant:
col. 797–798page 268 of 364
PG 102:797Κυριακαῖς φωναῖς ἑξαρκεσθέντες, ἢ τῶν Πατρικῶν τε καὶ συνοδικῶν ὅρων καὶ δογμάτων ἔχοντες λόγον οὐ δένα, ἡ τῆς ἐκεῖθεν ἀκριβείας ὑπερορῶντες, ἢ τὸν νοῦν πρὸς τὰ τοιαῦτα φέροντες πεπωρωμένον, ἢ οὐκ οἶδ' ὅπως ἄν τις καὶ φαίη, όμως οὖν, ὡς εἴθε μὴ ὤφελον, ἧκεν εἰς ἡμετέρας ἀκοὰς, ὥς τινες τῶν ἀνὰ τὴν Δύσιν, τὸ θεῖόν τε καὶ πανάγιον Πνεῦμα, οὐ μό νον ἐκ τοῦ Θεοῦ καὶ Πατρός, ἀλλὰ καὶ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι παρεισάγουσι· καὶ πολλὴν ἐντεύθεν τὴν βλάβην διὰ τῆς τοιαύτης φωνῆς τοῖς πειθομένοις ἀπεργάζονται. Τοῦτο δὲ κατὰ γνώμην μὲν τοῖς οὕτως ἐξ ἀλόγου προλήψεως ἔχουσιν, οὐ τοσαύτην, καίτοι πολλὴν, διὰ τὸ τῆς ἀγνοίας προκάλυμμα, τάχα οὐκ ἂν προξενήσειεν· ἐρεύνης δε προτεθείσης, καὶ τρα νῶς διά τε τῆς ἄλλης ἡμῶν ἱερᾶς Γραφῆς, καὶ αὐ τῆς δὴ τῆς Κυριακῆς φωνῆς ἐλεγχθείσης πλάνης, εἰ μὴ θᾶττον μὲν ἀποσταῖεν ὡς ἐνησχαμένοι τῆς ἀτόπου δόξης· θᾶττον δε τοῖς ὀρθῶς ἐπιδεδειγμένοις καὶ προτεθεῖσιν ἐπασμενίσειεν, εἰς ὅσην οἱ τοιοῦτοι καταφέρονται βλασφημίαν· ὅσης δε καταδίκης ύπευ θύνους ἑαυτοὺς ἀποφαίνουσι, κἂν μηδεὶς ἀνακηρύττη, κατάδηλον. Εκπεσούνται γὰρ μετὰ τῶν ἄλλων ἀγα θῶν, καὶ τοῦ τῆς εὐσεβείας φρονήματος, καὶ αὐτοῦ τοῦ θείου Πνεύματος, ὡς ταπεινοῦντες τὸ Πνεῦμα, οἷα δὴ ἐκ τοῦ Υἱοῦ δογματίξοντες ἐκπορεύεσθαι· καὶ δευτέρα προόδῳ, αὐτὸ μὲν ἐνυβρίζοντες, χλευάζοντες δὲ καὶ τὴν μίαν ἐκπόρευσιν. Πῶς γὰρ οὐκ ἄτοπον μᾶλλον δέ, πῶς οὐκ ἐσχάτης βλασφημίας πλῆρες, τὸ πρὸς αὐτὰς τὰς Δεσποτικὰς φωνὰς ἀπομάχεσθαι καὶ τῇ πανταχοῦ κρατούσῃ τῶν μεγάλων καὶ ἀρχιερατικῶν θρόνων παραδόσει τε καὶ διδασκαλίᾳ ἀντ επανίστασθαι; Δ΄. Καὶ γὰρ ἵνα τοὺς πρὸ αὐτοῦ ἐάσω, καὶ Λέων ὁ τῆς Ῥώμης ἀρχιερεὺς, ὅ τε παλαιός, καὶ πάλιν ὁ μετὰ τοῦτον νέος Λέων, τὰ αὐτὰ φρονοῦντες τῇ καθολικῇ καὶ ἀποστολικῇ ᾿Εκκλησίᾳ, καὶ τοῖς πρὸ αὐτῶν ἁγίοις ἀρχιερεύσι, καὶ τοῖς ἀποστολικοῖς θεσπίσμασιν ἐπι δείκνυνται. Ὁ μὲν, τῇ τετάρτη καὶ οἰκουμενικῇ ἁγίᾳ Καὶ ἀρχιερατικῶν θρόνων. πατριαρχικῶν,EPISTOLARUM LIBER I.
Κυριακαῖς φωναῖς ἑξαρκεσθέντες, ἢ τῶν Πατρικῶν τε plane scio quomodo non amaro tristique animo diκαὶ συνοδικῶν ὅρων καὶ δογμάτων ἔχοντες λόγον οὐ
δένα, ἡ τῆς ἐκεῖθεν ἀκριβείας ὑπερορῶντες, ἢ τὸν
νοῦν πρὸς τὰ τοιαῦτα φέροντες πεπωρωμένον, ἢ οὐκ
οἶδ' ὅπως ἄν τις καὶ φαίη, όμως οὖν, ὡς εἴθε μὴ
ὤφελον, ἧκεν εἰς ἡμετέρας ἀκοὰς, ὥς τινες τῶν ἀνὰ
τὴν Δύσιν, τὸ θεῖόν τε καὶ πανάγιον Πνεῦμα, οὐ μόνον ἐκ τοῦ Θεοῦ καὶ Πατρός, ἀλλὰ καὶ ἐκ τοῦ Υἱοῦ
ἐκπορεύεσθαι παρεισάγουσι· καὶ πολλὴν ἐντεύθεν τὴν
βλάβην διὰ τῆς τοιαύτης φωνῆς τοῖς πειθομένοις
ἀπεργάζονται. Τοῦτο δὲ κατὰ γνώμην μὲν τοῖς οὕτως
ἐξ ἀλόγου προλήψεως ἔχουσιν, οὐ τοσαύτην, καίτοι
πολλὴν, διὰ τὸ τῆς ἀγνοίας προκάλυμμα, τάχα οὐκ
ἂν προξενήσειεν· ἐρεύνης δε προτεθείσης, καὶ τρα
νῶς διά τε τῆς ἄλλης ἡμῶν ἱερᾶς Γραφῆς, καὶ αὐ
τῆς δὴ τῆς Κυριακῆς φωνῆς ἐλεγχθείσης πλάνης, εἰ
μὴ θᾶττον μὲν ἀποσταῖεν ὡς ἐνησχαμένοι τῆς ἀτόπου
δόξης· θᾶττον δε τοῖς ὀρθῶς ἐπιδεδειγμένοις καὶ
προτεθεῖσιν ἐπασμενίσειεν, εἰς ὅσην οἱ τοιοῦτοι
καταφέρονται βλασφημίαν· ὅσης δε καταδίκης ύπευθύνους ἑαυτοὺς ἀποφαίνουσι, κἂν μηδεὶς ἀνακηρύττη,
κατάδηλον. Εκπεσούνται γὰρ μετὰ τῶν ἄλλων ἀγαθῶν, καὶ τοῦ τῆς εὐσεβείας φρονήματος, καὶ αὐτοῦ
τοῦ θείου Πνεύματος, ὡς ταπεινοῦντες τὸ Πνεῦμα,
οἷα δὴ ἐκ τοῦ Υἱοῦ δογματίξοντες ἐκπορεύεσθαι· καὶ
δευτέρα προόδῳ, αὐτὸ μὲν ἐνυβρίζοντες, χλευάζοντες
δὲ καὶ τὴν μίαν ἐκπόρευσιν. Πῶς γὰρ οὐκ ἄτοπον
μᾶλλον δέ, πῶς οὐκ ἐσχάτης βλασφημίας πλῆρες, τὸ
πρὸς αὐτὰς τὰς Δεσποτικὰς φωνὰς ἀπομάχεσθαι·
καὶ τῇ πανταχοῦ κρατούσῃ τῶν μεγάλων καὶ ἀρχιε
ρατικών θρόνων παραδόσει τε καὶ διδασκαλίᾳ ἀντεπανίστασθαι;
Δ΄. Καὶ γὰρ ἵνα τοὺς πρὸ αὐτοῦ ἐάσω, καὶ Λέων ὁ
τῆς Ῥώμης ἀρχιερεὺς, ὅ τε παλαιός, καὶ πάλιν ὁ μετὰ
τοῦτον νέος Λέων, τὰ αὐτὰ φρονοῦντες τῇ καθολικῇ
καὶ ἀποστολικῇ ᾿Εκκλησίᾳ, καὶ τοῖς πρὸ αὐτῶν ἁγίοις
ἀρχιερεύσι, καὶ τοῖς ἀποστολικοῖς θεσπίσμασιν ἐπιδείκνυνται. Ὁ μὲν, τῇ τετάρτη καὶ οἰκουμενικῇ ἁγίᾳ
quæ tamen ejus inepta exaggeratio, et qua conficiatur, præter primo traditam fidem vel sacris
Evangeliis, vel etiam Symbolo, nihil per Ecclesiam
potuisse addi explicationis causa, et ad novos errores convellendos, nisi summa temeritate et contemptu divinorum eloquiorum, quasi illa sola non
sufficerent. Quodque Romanus pontifex, etiam extra
concilium generale fecerit, nihil mirum, cum et
ipse conciliis generalibus quid sanciendum palam
præscripserit, regulamque Patribus dederit, ut in
tertio sextoque præsertim liquet, quæ fidelibus
omnibus maximæ sunt auctoritatis.
Καὶ ἀρχιερατικῶν θρόνων. Romanus Cod.
si bene reddidit Metius, πατριαρχικῶν, quod forte
melius, aut saltem expressius. Ex his enim potissimum sedibus propter primatum sacerdotii, petenda
regula fidei; sed præcipue ac singulari privilegio,
a Romana, cum reliquis sæpius error obrepserit,
præsertim Constantinopolitanæ, quæ nova Roma,
secundamjactata seniore; ipsa sæculari potius pocam. Velut namque Dominicæ voces ipsæ non bene
haberent, aut eis sufficerent, vel nullam Patrum et
conciliorum definitionum ac decretorum rationem
haberent, eorumve eo nomine diligentiam spernerent, aut in talibus cæco animo essent, vel nescio
quomodo quis etiam possit eloqui; atque utinam
nec res esset, pervenit ad nostras aures, quod nonnulli Occidentalium, divinum ac sanctissimum Spiritum non solum ex Deo et Patre, verum etiam ex
Filio procedere novo dogmate introducunt; multamque inde labem, per ejuscemodi vocem, illis
creant, qui eis credunt ac parent. Quod vero ex
eorum mente est, qui sic inconsulte occupata opinione imbuti sunt, etsi magnam, propter ignorantiæ
tamen objectum velamen haud tantam eis forte
noxam attulerint. Proposita vero indagine, eorumque errore cum ex aliis sacris Scripturis, tum ex
ipsa utique Dominica voce clarius confutato, nisi
quamprimum ab hujusmodi absurda opinione resipuerint, ociusque his, quæ rite probata sunt ac
proposita non acquieverint, ad quam blasphemiam
istiusmodi prolabantur,ac quantæ damnationis reos
seipsos efficiant, etsi nemine prædicante, plane compertum est. Excident enim cum reliquis bonis,
etiam a pietatis sensu, ipsoque divino Spiritu, ut
qui Spiritus dignitati detrahant; quippe qui dicant
illum ex Filio procedere, aliaque processione; tum
illi contumeliam irrogantes, tum et singularem
unamque processionem ostentui habentes. Quomo.
do enim non absurdum; vel potius, quomodo non
extremæ plenum blasphemiæ est, Dominicis ipsis
vocibus adversari? traditioni quoque et doctrinæ
refragari, quæ ubique apud magnas primique sacerdotii sedes viget?
IV. Atque ut illo superiores omittam, etiam Leo
Romanus pontifex, tum senior, tumque rursus, qui
illum secutus est, Leo junior, eadem sentire cum
catholica et apostolica Ecclesia, et sanctis episcopis, qui eos præcesserunt, nec non apostolicis decretis assentiri, noscuntur. Nempe prior, qui quarte
NOTÆ.
testate fundata, et per aliarum injuriam provecta,
quam Christi institutione aut apostolica: non sicut sedes Petri, quam fulsit divina promissio, eaque
primatum tenet, ac unum sub Christo caput omnium
Ecclesiarum, suum præsulem habet: ineptiquePhotius, qui sua, aliorumve Orientalium aucttori
tate, ei velit præscribere: falsoque sibi assumit
omnes, qui verborum Dominicorum simplicitate
contenti, explicationem aperte non abjiciant: mirumque nec unum veterum afferre potuisse, vel
Photium, vel alios sequaces, qui spiritum a Filio
inficiaretur, aut ex solo Patre diceret, nisi ubi semel plagio manus sacrilega sæviit, nec tamen plagium obtegere potuit; ut est auctor Georgius Metochita, cujus utinam aureos libros a me acceptos
evulgasset Leo Allatius, illisque tertium tomum
Græciæ Orthodoxæ primum fecisse. Dolet certe
tanti confessoris lucubrationem illam, tuenda Ro.
mana et apostolica fide, nec Romæ invenire qui
producat.
col. 799–800page 269 of 364
PG 102:799συνόδῳ πολλὴν συνεισενεγκών την συγκρότησιν διά τε τῶν εἰς πρόσωπον αὐτοῦ σταλέντων ἱερῶν ἀν δρῶν, καὶ διὰ τῆς οἰκείας ἐπιστολῆς· δι᾿ ἧς καὶ Νεστόριος καὶ Εὐτυχὴς καταβέβληνται· ἐν ᾧ καὶ τὸ Πνεῦμα τὸ ἅγιον ἐκ τοῦ Πατρὸς κατὰ τὰς πρὸ αὐτοῦ συνοδικὰς ψήφους· ἀλλ' οὐχὶ καὶ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἀνεκήρυττεν ἐκπορεύεσθαι. Ε΄. Ωσαύτως δὲ καὶ ὁ μεταγενέστερος Λέων, ὁ τὴν πίστιν ὥσπερ τὴν κλῆσιν ἐφάμιλλος· οὗτος δὴ, οὗτος ὁ τῆς εὐσεβείας θερμὸς ζηλωτὴς, ὡς ἂν κατὰ μηδένα τρόπον μηδαμῶς παραχαράττοιτο βαρβάρω γλώσση τὸ ἄχραντον ἡμῶν τῆς εὐσεβείας μάθημα, Ελληνίδι φωνῇ, ὥσπερ δὴ καὶ κατ᾿ ἀρχὰς εἴρηται τοῖς ὁ τῇ Δυσει δι' αὐτοῦ Τοξολογεῖν καὶ θεολογεῖν τὴν ἁγίαν Τριάδα παραδέδωκε. Καὶ οὐ λόγῳ μόνον καὶ προσ τάγματι, ἀλλὰ καὶ θυρεοῖς τισι πεποιημένοις, ὥσπερ στήλαις τισὶν ἀναγραψάμενος τε καὶ εἰς ὄψιν ἁπάντων προθεὶς, κατὰ τὰς πύλας τῆς ἐκκλησίας προσέπηξεν· ὡς ἂν πᾶσιν εἴη ῥᾳδίου τε καὶ ἀκαπέ λευτον ἐκμανθάνειν τὴν εὐσέβειαν· καὶ μηδαμόθεν τοῖς κρυφίοις παραχαράκταις καὶ κενολόγοις μέθο οδος εἴη κιβδηλεύειν ἡμῶν τῶν Χριστιανῶν τὴν εὐ σέβειαν· καὶ δεύτερον αἴτιον εἰσάγειν παρὰ τὸν Πα τέρα τὸν Υἱόν, τοῦ ὁμοτίμως τῷ γεννηθέντι Υἱῷ κ τοῦ Πατρὸς ἐκπορευομένου Πνεύματος. Γ΄. Καὶ οὐχ ἡ δυὰς αὕτη μόνον τῶν ἱερῶν ἀνδρῶν, κατὰ τὴν Δύσιν διαλαμψάντων, τὴν εὐσέβειαν ἀκαινοτόμητον διεσώσαντο (οὐχ ούτω σπανίζει κηρύκων ἐσπερίων ἡ Ἐκκλησία), ἀλλὰ καὶ ἄλλος χορὸς οὐκ εὐαρίθμητος· οἱ καθάπερ ἄκροις τοῖς εἰρημένοις και δράσι ἐμπεριέχονταί τε καὶ συνεκλάμπουσι τὴν εὐ σέβειαν. Ούτω γοῦν τῆς Ῥωμαϊκῆς ᾿Εκκλησίας τοῖς ἄλλοις τέσσαρσιν ἀρχιερατικοῖς θρόνοις συμ φωνούσης τε καὶ ἀνομολογούσης· καὶ ἐν τῇ πέτρα τῶν Δεσποτικῶν ῥημάτων ενιδρυμένης τε καὶ στηρι ζομένης τῆς ᾿Εκκλησίας (καθ᾿ ἧς οὐδὲ πύλας ᾅδου ΝΟΤΕ. Συνεισενεγκών τὴν συγκρότησιν. συγκροτεί, αὔξει, συμπράττει. συγκροτείν Καὶ κενολόγοις. καινολόγοις καὶ οὐχὶ ἐκ τοῦ Υπου, "Ωσπερ δὴ κατ' αρχάς εἴρηται. Τὸ τῆς εὐσεβείας μάθημα. τὰς βεβήλους κενοφωνίας, καινοφωνίας, τό, βεβήλους, κενόν, βέβη λον καινόν, Τῆς Ρωμαϊκῆς Ἐκκλησίας.cecumenica sancta synodo momenti plurimum συνόδῳ πολλὴν συνεισενεγκών την συγκρότησιν
attulit, tum per sacros viros quos ex persona sua
legatos destinavit ac vicarios, tu per epistolam,
qua Nestorium atque Eutychen prostravit: in qua
etiam Spiritum sanctum ex Patre procedere, juxta
superiora decreta, non autem ex Filio, prædicavit.
V. Similiter vero etiam Leo junior prioris illius
nedum nomen, sed et parem fidem adeptus: hic
nimirum; hic, inquam, pietatis fervens æmulator,
ut nullo pacto, barbaro idiomate intemerata nostræ
fidei regula corrumperetur, Græca lingua, ut et a
principio dictata fuerat atque lecta, per eam Occidentalibus laudandam ac prædicandam divinam
sanctamque Trinitatem tradidit. Neque id verbo solum ac jussione, verum etiam quibusdam ancilibus
velut titulis columnarum more inscribens, obque
omnium ponens oculos, ad fores ecclesiæ affixit:
quo videlicet cunctis facile, nullaque depravatione
fidem addiscere liceret; nec usquam via esset occultis ejusmodi depravatoribus ac vanarum doctrinarum auctoribus adulterandi nostram Christianorum fidem, alteramque præter Patrem. Spiritus
causam, Filium invehendi; qui pari honore, quo a
Patre Filius genitus est, a Patre procedit.
VI. Neque hi duo solum in Occidente quondam
micantes sacrati viri, ab omni immunem novitate
pietatem servarunt (non enim sic rati in Ecclesia
Occidentali sacri præcones atque doctores) verum,
etiam alius eorum non facile numerabilis cœtus ac
chorus, qui illis, quos dicebam, viris, quasi extremis summisque interjecti, pari pietatis luce splendescunt. Cum igitur Ecclesia Romana una cum aliis
quatuor primi sacerdotii sedibus eadem sentiat et
confiteatur; et in petra verborum Domini fundata
sit atque firmata ac radicata Ecclesia (contra quam
διά τε τῶν εἰς πρόσωπον αὐτοῦ σταλέντων ἱερῶν ἀν
δρῶν, καὶ διὰ τῆς οἰκείας ἐπιστολῆς· δι᾿ ἧς καὶ
Νεστόριος καὶ Εὐτυχὴς καταβέβληνται· ἐν ᾧ καὶ τὸ
Πνεῦμα τὸ ἅγιον ἐκ τοῦ Πατρὸς κατὰ τὰς πρὸ αὐτοῦ
συνοδικὰς ψήφους· ἀλλ' οὐχὶ καὶ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἀνεκήρυττεν ἐκπορεύεσθαι.
Ε΄. Ωσαύτως δὲ καὶ ὁ μεταγενέστερος Λέων, ὁ τὴν
πίστιν ὥσπερ τὴν κλῆσιν ἐφάμιλλος· οὗτος δὴ, οὗτος
ὁ τῆς εὐσεβείας θερμὸς ζηλωτὴς, ὡς ἂν κατὰ μηδένα
τρόπον μηδαμῶς παραχαράττοιτο βαρβάρω γλώσση
τὸ ἄχραντον ἡμῶν τῆς εὐσεβείας μάθημα, Ελληνίδι
φωνῇ, ὥσπερ δὴ καὶ κατ᾿ ἀρχὰς εἴρηται τοῖς ὁ
τῇ Δυσει δι' αὐτοῦ Τοξολογεῖν καὶ θεολογεῖν τὴν ἁγίαν
Τριάδα παραδέδωκε. Καὶ οὐ λόγῳ μόνον καὶ προστάγματι, ἀλλὰ
καὶ θυρεοῖς τισι πεποιημένοις,
ὥσπερ στήλαις τισὶν ἀναγραψάμενος τε καὶ εἰς ὄψιν
ἁπάντων προθεὶς, κατὰ τὰς πύλας τῆς ἐκκλησίας
προσέπηξεν· ὡς ἂν πᾶσιν εἴη ῥᾳδίου τε καὶ ἀκαπέ
λευτον ἐκμανθάνειν τὴν εὐσέβειαν· καὶ μηδαμόθεν
τοῖς κρυφίοις παραχαράκταις καὶ κενολόγοις μέθο
οδος εἴη κιβδηλεύειν ἡμῶν τῶν Χριστιανῶν τὴν εὐ
σέβειαν· καὶ δεύτερον αἴτιον εἰσάγειν παρὰ τὸν Πατέρα τὸν Υἱόν, τοῦ ὁμοτίμως τῷ γεννηθέντι Υἱῷ κ
τοῦ Πατρὸς ἐκπορευομένου Πνεύματος.
Γ΄. Καὶ οὐχ ἡ δυὰς αὕτη μόνον τῶν ἱερῶν ἀνδρῶν,
κατὰ τὴν Δύσιν διαλαμψάντων, τὴν εὐσέβειαν ἀκαινοτόμητον διεσώσαντο (οὐχ ούτω σπανίζει κηρύκων
ἐσπερίων ἡ Ἐκκλησία), ἀλλὰ καὶ ἄλλος χορὸς οὐκ
εὐαρίθμητος· οἱ καθάπερ ἄκροις τοῖς εἰρημένοις και
δράσι ἐμπεριέχονταί τε καὶ συνεκλάμπουσι τὴν εὐσέβειαν. Ούτω γοῦν τῆς Ῥωμαϊκῆς ᾿Εκκλησίας
τοῖς ἄλλοις τέσσαρσιν ἀρχιερατικοῖς θρόνοις συμ
φωνούσης τε καὶ ἀνομολογούσης· καὶ ἐν τῇ πέτρα
τῶν Δεσποτικῶν ῥημάτων ενιδρυμένης τε καὶ στηρι
ζομένης τῆς ᾿Εκκλησίας (καθ᾿ ἧς οὐδὲ πύλας ᾅδου
ΝΟΤΕ.
Συνεισενεγκών τὴν συγκρότησιν. Multum
augmenti opisque contulit. Nam Suid. συγκροτεί,
αὔξει, συμπράττει. Multum monumenti attulit: illo
conflando multus fuit, ejusque definitionibus, ac si
quid ejusmodi vox συγκροτείν ad propositum potest exponi: non quod reddit Metius extra Photii
sensum, Multas laudes est assecutus: etsi enim
sanctum etiam ex Filio. Metuebat forte Orientalium
offensionem, quam nec ea dispensatione Ecclesia
Romana vitare potuit, et ut Schismaticorum livore
erroris in fide ea parte non notaretur, Photio præsertim auctore: quem majoribus animis secutus
Michael Cerularius, pari ipse livore, insanabile divortium fecit.
Καὶ κενολόγοις. Legit Metus καινολόγοις·
valde laudatus in quarta synodo Leo fuit, ejusque novatoribus: uti etiam in Paulo, I Tim, vi, 10, varia
epistola ad Flavianum, nihil tamen Photius eam
arcessit laudem, sed vim ipsam doctrinæ ac rectam
fidem, quia idem Leo synodo præivit, eamque constabilivit atque instruxit. Illud, καὶ οὐχὶ ἐκ τοῦ
Υπου, Photii glossema est, adversum Leonis menti,
qui ex utroque palam Spiritum suis ad Hispanos
litteris professus est: etsi in synodo Filium non
expressit.
"Ωσπερ δὴ κατ' αρχάς εἴρηται. Quomodo a
principio dictata, atque edita fidei regula. Τὸ τῆς
εὐσεβείας μάθημα. Nempe Symbolum, CPlitanum
Sic non bene Metius, Ut initio dictum est; quasi
ejus aliquid antea Photius meminisset. Leo iste antiquitatis tenax, cogentibus Gallis, ut quod ipsi
aliæque gentes a Romana sede accepissent, Romæ
symbolo inseri ac prædicari juberet, fortiter obstitit, negans omnem fidem atque doctrinam symbolo
inserendam; sed satis esse ut mente teneatur, uti
ipse tenebat ex majorum ratione, esse Spiritum
lectio est: nec vel antiquis certum, utrum legendum sit, τὰς βεβήλους κενοφωνίας, ut unodo Græca
habent, an καινοφωνίας, ut legit Vulg. favetque
Chrys. quod alias τό, βεβήλους, videretur vacare.
Sane quidquid κενόν, vacuum,inane, ipsum βέβηλον (id est, profanum) non item quidquid καινόν,
id est novum.
Τῆς Ρωμαϊκῆς Ἐκκλησίας. Quod Romanam Ecclesiam in partem dogmatis trahit Photius;
argumento est necdum Romæ acrius pugnatum pro
eo articulo vel potius de Romana Ecclesia sic
dissimulat Photius pro sua cum Joanne papa necessitudine, et accepta ab eo indulgentia, qua et
ejus legatos sibi consensisse jactabat. Alios ergo
incertos suggillat, puta Gallos aut Hispanos, sic palam ex Filio profitentes, a quorum sensu studet
avocare Aquileiensem.
col. 801–802page 270 of 364
PG 102:801ἤτοι τὰ ἀπύλωτα τῶν αἱρετιζόντων στόματα, μηδα- 3, μῶς ἰσχύειν αὐτῇ διετράνωσεν ἡ ἀλήθεια), πόθεν, καὶ ἐκ τίνων ἡ καινὴ αὕτη παραναδύεται κατὰ τοῦ Πνεύ ματος βλασφημία; Καὶ πῶς οὐκ ἂν εἴη τὸ συνενεχθέν πολλῶν μὲν ἄξιον στεναγμῶν· πολλῶν δὲ δακρύων, πολλὴς δὲ σπουδῆς ἀναχαιτίσαι τὴν νομὴν τοῦ πάν θους, καὶ μὴ πλείου; ὁρᾶν καταβοσκόμενον τῶν εἰς ποίμνην Θεοῦ καταλογισθέντων τὸ νόσημα; Ζ'. Διά τοι τοῦτο καὶ ἡ ἡμῶν μετριότης ὥσπερ τινὰ μέγαν τῆς Ἐκκλησίας πρόμαχον, καὶ οἷα δὴ σκοπὸν τεθειμένον τῷ οἴκῳ Ισραήλ, τὴν ὑμετέραν ἐπ' ἀρετῇ τελειότητα προκαλούμεθα, τὸν ἐν τῇ καρδίᾳ ζῆλον ἔνθεον εἰς μέσον ἐκπυρσεῦσαι· καὶ οἷα δὴ τὴν τῆς ἀρχιερωσύνης λυχνίαν ἀνάπτοντα, πᾶσι τοῖς πλανωμένοις φῶς σωτήριον έναυγάσαι· καὶ τῆς πλάνης μὲν ἀποστῆσαι, χειραγωγῆσαι δὲ πρὸς ἀνὰ πᾶσαν τὴν οἰκουμένην ἐξηπλωμένην εὐσέβειαν. Η΄. Πρῶτον μὲν γὰρ, ὡς εἴρηται, τὸν Κυριακὴν ἔχει φωνὴν, λαμπροτέραν πάσης λαμπηδόνος ἐξ αστράπτουσαν, ἡ ἐκ τοῦ Πατρὸς τοῦ Πνεύματος ἐκπό ρευσις· πρὸς ἦν ἀναβλέποντες, κἂν ὀψὲ γοῦν οἱ ἐκ τοῦ Υἱοῦ τὸ Πνεῦμα δυσφημήσαντες ἐκπορεύεσθαι, παυσάσθωσαν τῆς ἐν πλάνη και σκότῳ διατριβής, καὶ τῷ φωτὶ τῆς εὐσεβείας ἐλλαμπόμενοι, εἰς τὰς ἄδυτον ἐχούσας μάνδρας τὴν τῆς ὀρθοδοξίας αἴγλην, τοῖς εὐσεβέσι συνεισιέτωσαν, καταιδούμενοι, μάλιστα καὶ τὸν ἐπιστήθιον τῶν οὐρανίων δογμάτων μύστην καὶ μυσταγωγόν, τὸν τῆς θεολογίας Ἰωάννην ἐπώνυμον· καὶ εἰς πρεσβείαν προβαλλέτωσαν, συγγνώμης τυχεῖν οἷς ἀπεναντίας αὐτοῦ τε καὶ τοῦ διδασκάλου, καὶ τῶν μαθητῶν τοῦ θεολογικωτάτου πάλαι ποτὲ ἐπανέστησαν. Τοῖς γὰρ ἐκ τοῦ Πατρὸς καὶ τοῦ Υἱοῦ τὸ πανάγιον Πνεῦμα ἐκπορεύεσθαι δογματίζουσι, δύο πάντως αἴτια καὶ ἀρχαὶ συνεισέρχονται καὶ ἡ ἐν τῇ Τριάδι μοναρχία φρούδος οιχήσεται. Δύο γὰρ φανερῶς τοῖς οὕτω λέγουσι τὰ αἴτια συνανακη ρύσσεται, ἐξ ὧν καὶ ἡ μία εἰς δύο ἀρχὰς (τρέποιτο δὲ τὸ βλάσφημον εἰς τὰς τῶν αἰτίων κεφαλὰς) συνο διασχίζεται. Θ΄. Αλλως τε δέ, εἰ μὲν τελεία ἡ ἐκ τοῦ Πατρὸς ἐστιν ἐκπόρευσις, τίς ἡ χρεία τῆς δευτέρας ἐκπο ρεύσεως, ἤδη τῆς τελειότητος ἐκ τῆς πατρικῆς προ όδου καθορωμένης τῷ Πνεύματι; Εἰ δ᾽ ἀτελὴς, τίς ὑποίσει τὸ ἄτοπον; Πρῶτον μὲν γὰρ ὁ τοῦτο φάναι τολμήσας, τῇ παντελείῳ Τριάδι τὸ ἀτελὲς ἀναπέῤῥιη ψεν. Ἔπειτα δὲ καὶ ἐκ δύο πάλιν ἀτελῶν τὸ τελειοποιόν Πνεῦμα συγκατεσκεύασε. Ναὶ δὴ καὶ σύνθετον ἀπετέλεσεν, ὡς ἐκ δύο τινῶν αἰτίων· καὶ τότε (ω γλώσσης ἀκρατοὺς καὶ γνώμης αγνώμονος!) ἀτελῶς ἐξ ἑκατέρου εκπορευομένου του Πνεύματος. Οἱ δὲ ταύτῃ τῇ δυσφημία κάτοχοι, κα υἰωνὸν εἰπεῖν τὸ Πνεῦμα, οὐχ ἂν ἀποκνήσαιεν. Εἰ δὲ τὴν φωνὴν φ ΝΟΤΑ. Τῶν μαθητῶν τοῦ θεολογικωτάτου. θεολογικωτάτου.EPISTOLARUM LIBER I.
ἤτοι τὰ ἀπύλωτα τῶν αἱρετιζόντων στόματα, μηδα- neque inferi portas 3, ora videlicet hæreticorum
μῶς ἰσχύειν αὐτῇ διετράνωσεν ἡ ἀλήθεια), πόθεν, καὶ
ἐκ τίνων ἡ καινὴ αὕτη παραναδύεται κατὰ τοῦ Πνεύ
ματος βλασφημία; Καὶ πῶς οὐκ ἂν εἴη τὸ συνενεχθέν
πολλῶν μὲν ἄξιον στεναγμῶν· πολλῶν δὲ δακρύων,
πολλὴς δὲ σπουδῆς ἀναχαιτίσαι τὴν νομὴν τοῦ πάν
θους, καὶ μὴ πλείου; ὁρᾶν καταβοσκόμενον τῶν εἰς
ποίμνην Θεοῦ καταλογισθέντων τὸ νόσημα;
portis carentia, ullo pacto prævalere posse, ipsamet
declaravit veritas), unde, et ex quibus nova hæc
emersit adversus Spiritum blasphemia? et quomodo non multis istud prosequendum lacrymis ac
suspiriis? Multaque opus diligentia ad cohibendum
hujus mali progressum, ac ne plures depascere labem videamus, eorum, qui in Dei grege numerantur.
VII. Hac igitur de causa, nos quoque humiles,
velut magnum quoddam Ecclesiæ columen, ac quasi speculatorem positum domui Israel, prestantem
vestram provocamus virtutem, ut Dei zelum, quem
in corde habetis, in medium lucente flamına suscitetis; summique sacerdotii velut accensa lucerna,
Ζ'. Διά τοι τοῦτο καὶ ἡ ἡμῶν μετριότης ὥσπερ τινὰ
μέγαν τῆς Ἐκκλησίας πρόμαχον, καὶ οἷα δὴ σκοπὸν
τεθειμένον τῷ οἴκῳ Ισραήλ, τὴν ὑμετέραν ἐπ'
ἀρετῇ τελειότητα προκαλούμεθα, τὸν ἐν τῇ καρδίᾳ
ζῆλον ἔνθεον εἰς μέσον ἐκπυρσεῦσαι· καὶ οἷα δὴ τὴν
τῆς ἀρχιερωσύνης λυχνίαν ἀνάπτοντα, πᾶσι τοῖς
πλανωμένοις φῶς σωτήριον έναυγάσαι· καὶ τῆς errantibus omnibus salutare lumen invehatis, atque
πλάνης μὲν ἀποστῆσαι, χειραγωγῆσαι δὲ πρὸς ἀνὰ
πᾶσαν τὴν οἰκουμένην ἐξηπλωμένην εὐσέβειαν.
Η΄. Πρῶτον μὲν γὰρ, ὡς εἴρηται, τὸν Κυριακὴν
ἔχει φωνὴν, λαμπροτέραν πάσης λαμπηδόνος ἐξαστράπτουσαν, ἡ ἐκ τοῦ Πατρὸς τοῦ Πνεύματος ἐκπό
ρευσις· πρὸς ἦν ἀναβλέποντες, κἂν ὀψὲ γοῦν οἱ ἐκ
τοῦ Υἱοῦ τὸ Πνεῦμα δυσφημήσαντες ἐκπορεύεσθαι,
παυσάσθωσαν τῆς ἐν πλάνη και σκότῳ διατριβής,
καὶ τῷ φωτὶ τῆς εὐσεβείας ἐλλαμπόμενοι, εἰς τὰς
ἄδυτον ἐχούσας μάνδρας τὴν τῆς ὀρθοδοξίας αἴγλην,
τοῖς εὐσεβέσι συνεισιέτωσαν, καταιδούμενοι, μάλιστα
καὶ τὸν ἐπιστήθιον τῶν οὐρανίων δογμάτων μύστην
καὶ μυσταγωγόν, τὸν τῆς θεολογίας Ἰωάννην ἐπώνυ
μον· καὶ εἰς πρεσβείαν προβαλλέτωσαν, συγγνώμης
τυχεῖν οἷς ἀπεναντίας αὐτοῦ τε καὶ τοῦ διδασκάλου, c
καὶ τῶν μαθητῶν τοῦ θεολογικωτάτου πάλαι
ποτὲ ἐπανέστησαν. Τοῖς γὰρ ἐκ τοῦ Πατρὸς καὶ τοῦ
Υἱοῦ τὸ πανάγιον Πνεῦμα ἐκπορεύεσθαι δογματί
ζουσι, δύο πάντως αἴτια καὶ ἀρχαὶ συνεισέρχονται·
καὶ ἡ ἐν τῇ Τριάδι μοναρχία φρούδος οιχήσεται. Δύο
γὰρ φανερῶς τοῖς οὕτω λέγουσι τὰ αἴτια συνανακηρύσσεται, ἐξ ὧν καὶ ἡ μία εἰς δύο ἀρχὰς (τρέποιτο
δὲ τὸ βλάσφημον εἰς τὰς τῶν αἰτίων κεφαλὰς) συνο
διασχίζεται.
ab errore avocatos, ad pietetem toto terrarum orbe
explicatam, manu ducatis
VIII. Primum quidem (uti jam dictum est) Dom
minicam habetis vocem, quavis face lucidius, Spiritum a Patre procedere prodentem: ad quam tandem aliquando levantes oculos, qui per blasphemiam, Spiritus ex Filio processionem docent, desinant in errore ac tenebris versari: fideique luce
collustrati, pari cum orthodoxis fœdere caulas ingrediantur,orthodoxiæ radiantes jubare,quod nescit
occasum; eum præsertim reveriti qui e Dominico
pectore haustis, liquoribus, cœlestium dogmatum
discipulus ac doctor, effectus, Joannes a Theologia
nomen est consecutus: eo intercessore veniam precentur, quod illi ac magistro, discipulorumque albo
theologiæ radiis micantissimo, contrariis opinionibus quandoque olim obstiterunt. Quod enim sanctissimus Spiritus a Patre et Filio dicatur procedere, duas omnino causas ac principia est introducere: eoque in sancta Trinitate monarchiam penitus abolere. Qui enim sic loquuntur, duas perinde
causas prædicabunt: hincque adeo unum pariter
principium (vertat Deus in reorum caput blasphemiam) in duo dividetur.
IX. Praeterea, si perfecta est ex Patre processio,
quid opus est altera processione, cum ex paterna
jam processione Spiritus perfectus esse intelligatur? Sin autem imperfecta, quis feret quod ita
absurde asseritur? Primum enim qui hoc audeat
Θ΄. Αλλως τε δέ, εἰ μὲν τελεία ἡ ἐκ τοῦ Πατρὸς
ἐστιν ἐκπόρευσις, τίς ἡ χρεία τῆς δευτέρας ἐκπορεύσεως, ἤδη τῆς τελειότητος ἐκ τῆς πατρικῆς προόδου καθορωμένης τῷ Πνεύματι; Εἰ δ᾽ ἀτελὴς, τίς
ὑποίσει τὸ ἄτοπον; Πρῶτον μὲν γὰρ ὁ τοῦτο φάναι
τολμήσας, τῇ παντελείῳ Τριάδι τὸ ἀτελὲς ἀναπέῤῥι- η dicere, Trinitati, quæ modis omnibus perfecta est,
ψεν. Ἔπειτα δὲ καὶ ἐκ δύο πάλιν ἀτελῶν τὸ τελειο
ποιον Πνεῦμα συγκατεσκεύασε. Ναὶ δὴ καὶ σύνθετον
ἀπετέλεσεν, ὡς ἐκ δύο τινῶν αἰτίων· καὶ τότε (ω
γλώσσης ἀκρατοὺς καὶ γνώμης αγνώμονος!) ἀτελῶς
ἐξ ἑκατέρου εκπορευομένου του Πνεύματος. Οἱ δὲ
ταύτῃ τῇ δυσφημία κάτοχοι, κα υἰωνὸν εἰπεῖν τὸ
Πνεῦμα, οὐχ ἂν ἀποκνήσαιεν. Εἰ δὲ τὴν φωνὴν φ
Matth. XVI,
imperfectionem tribuit. Deinde vero, ex duobus
rursum imperfectis, auctorem omnis perfectionis
Spiritum constituit: quin et compositum, velut ex
duabus quibusdam, causis ac auctoribus, fecit: et
ita (o linguam incontinentem et reprobam mentem!) ex utroque imperfecte Spiritus procedet.
Qui hac porro teneantur blasphemia, nec SpiriΝΟΤΑ.
Τῶν μαθητῶν τοῦ θεολογικωτάτου. Metius
plurali numero reddit: Et alios discipulos; nonexplicata etiam voce θεολογικωτάτου. Velit forte Paulum, summum inter apostolos theologum, cujus
perinde vocibus abuti Latinos sequentibus causetur.
At straminea omnia, ac satis jam superque a Catholicis elisa.
col. 803–804page 271 of 364
PG 102:803λάττονται φόβῳ τῶν εὐσεβῶν· ἀλλ᾽ οὖν τὸ φρόνημα, δι' ὧν δογματίζουσι, θάλπουσιν. Εἰ γὰρ ὁ μὲν Υἱός ἐκ τοῦ Πατρὸς διὰ γεννήσεως πρόεισι· τὸ Πνεῦμα δε ἐκ τοῦ Υἱοῦ δι' ἐκπορεύσεως, εἰς υἱωνού τάξιν περι στήσεται· καὶ πῶς ἂν εἴη τοῦτο φορητόν τοῖς εὐσε βεῖν σπουδὴν ποιουμένοις, καὶ τῷ τῶν Χριστιανών καταλόγῳ συνεξετάζεσθαι; ἡ πῶς ἐπὶ πολὺ παρ ορώμενον ἀνεξέλεγκτον οὐ συνελκύσει, τοὺς σιγώντας μὲν, νοῦ δὲ ἐκ Θεοῦ καὶ χαρίτων διελέγχειν ἀπολαύσαντας, εἰς τὴν τῶν βλασφημησάντων ἀπώλειαν; Ι΄. Σὺ δέ μοι ἀνδρῶν ἱερῶν ἱερώτατε, καὶ τοῦτο τῆς αὐτῶν ἀτόπου δόξης ἀναφυόμενον αὐτοῖς ἐπι δείκνυε. Εἰ γὰρ τῇ τοῦ Υἱοῦ γεννήσει ἐκπορεύεται καὶ τὸ Πνεῦμα· καὶ ἅμα ὁ μὲν, γεννᾶται· τὸ δὲ τοῦ γεννωμένου εκπορεύεται, οὐδὲν ἔλαττον τοῦ Υἱοῦ καὶ τὸ Πνεῦμα ἂν εἴη ἐκ τοῦ Πατρὸς τὴν πρόοδον λαμ βάνον διὰ γεννήσεως· εἴπερ γεννᾷ μὲν ὁ Πατὴρ τὸν Υἱόν, τὸ Πνεῦμα δὲ τῷ Υἱῷ διὰ γεννήσεως προϊόντι συμπρόεισιν. Εἰ μὲν γὰρ ἄλλος αὐτοῖς καιρὸς τὸν Υἱὸν ἐκ τοῦ Πατρὸς ὑποβάλλει τῇ γεννήσει, άλλος δε τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ποιεῖ ἐκπορεύεσθαι (τάχα γὰρ καὶ τοῦτο συνελαυνόμενοι αναπλάσσουσι,) πάντως τὸ Πνεῦμα νεώτερον τῆς τοῦ Υἱοῦ γεννήσεως αναγ κάσῃ ὑποστήσασθαι. Εἰ δὲ ταύτης τῆς περιφανούς θεομαχίας τὸν κίνδυνον ἀφορῶντες ἀποστήσονται, εἰς τὸ γεννητὸν ὁμολογεῖν τὸ Πνεῦμα ἑαυτοὺς συνελά σουσιν. ΙΑ΄. Ακούω δὲ τούτους θρασυνομένους κατὰ Παύ λου καὶ κατὰ τοῦ κοινοῦ Δεσπότου καὶ διδασκάλου, τὸν θεῖον Παῦλον εἰς συνηγορίαν τῆς οἰκείας προ βαλλομένους αἱρέσεως. Εξαπέστειλε γάρ, φασίν, εἶπεν, ὁ Θεὸς τὸ Πνεῦμα τοῦ Υἱοῦ αὐτοῦ κράζον ἐν ταῖς καρδίαις ἡμῶν, ᾿Αββᾶ ὁ Πατήρ· ἀλλ᾽ οἱ γι τοῦτο τὸ ῥητὸν τὴν οἰκείαν κρατύνειν ἀμαθίαν το μίζοντες, ἐκεῖνο γινωσκέτωσαν, ὡς ἐν οἷς, τοῖς τοῦ Παύλου ῥητοῖς ὑπολαμβάνουσιν ἐπερείδεσθαι, έαυ τοὺς μᾶλλον ἁμαρτάνοντας ἐξελέγχουσιν. Οὐ γὰρ αὐτοὺς ἐν οἷς κηρύσσει Παῦλος μεμφόμεθα· ἀλλὰ δι' ὧν τὰς ἐκείνου θεοπνεύστους φωνὰς παραχαράσ σουσιν αἰτιώμεθα· καὶ διότιπερ ἃ μήτε εἶπεν αὐτός, μήτε ποτὲ ἐνενόησεν, εἰς κατηγορίαν αὐτοῦ ἀναισχυντοῦσι προκομίζειν· διὰ τοῦτο δικαίαν αὐτοὶ καθ᾿ ἑαυτῶν ἁλίσκονται τὴν κατάγνωσιν ἐπιφέροντες. Τὸ Πνεῦμα τοίνυν τοῦ Υἱοῦ ὁ μετάρσιος άνθρωπος λέγει ἀπεστάλθαι παρὰ τοῦ Πατρὸς· λέγε καὶ σὺ τὴν αὐτ τὴν τῷ Παύλῳ φωνήν. Εστι γὰρ τὸ Πνεῦμα τοῦ Υίου, ἐπεὶ μηδ᾽ ἀλλότριον, μηδ' ἀντιφθεγγόμενον αὐτῷ, μηδ' ἀντινομοθετούν ὤφθη ποτέ· ἀλλ' ότι ὥσπερ τῆς αὐτῆς οὐσίας καὶ δυνάμεως, οὕτω καὶ τῆς αὐτῆς βουλῆς καὶ γνώμης, καὶ τῆς αὐτῆς ὁμοίως πρὸς τὸ ἔν· ἐξ οὗ, τὸ μὲν, γεγέννηται· τὸ δὲ, ἐξεπορεύθη, συννεύσεως, εἶπεν εἶναι τὸ Πνεῦμα τοῦ Υἱοῦ. Οὕτω κἀκεῖνοι λεγέτωσαν· οὐδεὶς αὐτοὺς αἱρί σεως ὁ γραφόμενος. Οὐκ εἶπειν, Εκπορεύεται του Υἱοῦ· ἂν τοῦτό τινες λέγωσι, καὶ τὴν Παύλου δια δασκαλίαν ὑβρίζουσι, καὶ δόξης αἱρετικῶς αὐτοὺςtum nepotem dicere recusaverint. Etsi enim hanc f λάττονται φόβῳ τῶν εὐσεβῶν· ἀλλ᾽ οὖν τὸ φρόνημα,
vocem piorum metu vitant, at sensum tamen, quibus ita docent, subministrant. Nam si Filius ex Patre exit per generationem, Spiritus vero ex Filio
per processionem exsistit, plane in nepotis ordinem transibit. Id vero qua ratione ferendum, quibus curæ sit ut pietatem colant, et Christianorum
numero censeantur?aut quomodo diutius neglectum
ne arguatur, non eos qui silent, Dei tamen munere
sensu præditi sunt atque gratiis ad arguendum, in
parem his qui blasphemant, trahet interitum?
δι' ὧν δογματίζουσι, θάλπουσιν. Εἰ γὰρ ὁ μὲν Υἱός
ἐκ τοῦ Πατρὸς διὰ γεννήσεως πρόεισι· τὸ Πνεῦμα δε
ἐκ τοῦ Υἱοῦ δι' ἐκπορεύσεως, εἰς υἱωνού τάξιν περιστήσεται· καὶ πῶς ἂν εἴη τοῦτο φορητόν τοῖς εὐσε
βεῖν σπουδὴν ποιουμένοις, καὶ τῷ τῶν Χριστιανών
καταλόγῳ συνεξετάζεσθαι; ἡ πῶς ἐπὶ πολὺ παρορώμενον ἀνεξέλεγκτον οὐ συνελκύσει, τοὺς σιγώντας
μὲν, νοῦ δὲ ἐκ Θεοῦ καὶ χαρίτων διελέγχειν ἀπολαύ
σαντας, εἰς τὴν τῶν βλασφημησάντων ἀπώλειαν;
Ι΄. Σὺ δέ μοι ἀνδρῶν ἱερῶν ἱερώτατε, καὶ τοῦτο
τῆς αὐτῶν ἀτόπου δόξης ἀναφυόμενον αὐτοῖς ἐπι
δείκνυε. Εἰ γὰρ τῇ τοῦ Υἱοῦ γεννήσει ἐκπορεύεται
καὶ τὸ Πνεῦμα· καὶ ἅμα ὁ μὲν, γεννᾶται· τὸ δὲ τοῦ
X. Tu vero mihi, sacrorum hominum sacratissime, quod ex illorum absurda opinione emergit incommodum, eis objice. Si enim etiam Spiritus procedit Filii generatione, ac simul alter quidem gignitur; alter vero ex eo procedit, qui gignitur, seu γεννωμένου εκπορεύεται, οὐδὲν ἔλαττον τοῦ Υἱοῦ καὶ
nascitur; nihil minus etiamn Spiritus, quam Filius,
ex Patre gignendo procedet, quandoquidem generat
Filium Pater; Spiritus vero una cum Filio procedente per generationem, procedit. Sin autem aliud
eis tempus Filium ex Patre gignendo cogitandum
ingerit, aliud vero Spiritum ex Filio procedere facit (forsitan enim ipsum hoc pressi difficultate fingent), prorsus necesse erit ut Spiritum Filii generatione posteriorem, illoque juniorem statuant. Sin
autem manifestæ hujus impietatis periculum subverentes resilierint, procul dubio Spiritum genitum
esse fateri cogentur.
XI. Audio autem istos adversus Paulum audere,
divinumque eum virum contra communem Dominum ac magistrum, hæresis sum patrocinium obje- c
ctare. Aiunt enim dixisse, Misit Deus Spiritum Filii
sui clamantem in cordibus nostris, Abba, Pater 38.
Sed illi, qui verbis istis Apostoli suam se inscitiam
confirmare existimant, illud noverint, quibus sibi
niti videntur Apostoli sententiis, iisdem magis errare ipsos argui. Non enim ea, quæ Paulus docet,
ac prædicat, vitio vertimus: sed qua divinas illius
voces depravant, reprehendimus. Et quoniam quæ
nec dixit unquam ille, nec ut diceret ei in mentem
venit, ad ejus calumniam impudenter adducunt:
eaque ratione justam in seipsos deprehenduntur
ferre damnationis sententiam. Filii igitur Spiritum vir ille cœlo sublimis, a Patre missum esse
dixit. Dicito et tu eamdem ac Paulus vocem. Est
enim Filii spiritus; nam nec alienus, nec pugnantia
loquitur, aut ei contraria sancire visus est unquam:
sed quia sicut ejusdem essentiæ ac virtutis sunt, ita
ejusdem quoque consilii ac voluntatis, eodemque
similiter modo ad unum referuntur (qua alter natus
est, alter processit), Filii Spiritum nuncupavit. Ita
hi quoque loquantur: nullusque erit qui hæreseos
insimulet. Non dixit, Procedit a Filio: quod si qui
dicant, cum Pauli doctrinæ injurii sunt, tum se opinionis hæreticæ reos constituunt. Sin autem idcirco
quod dicitur Spiritus Filii, etiam procedere eum
existimant, Patrem quoque ex Filio procedere doss Gal. iv, 6.
τὸ Πνεῦμα ἂν εἴη ἐκ τοῦ Πατρὸς τὴν πρόοδον λαμ
βάνον διὰ γεννήσεως· εἴπερ γεννᾷ μὲν ὁ Πατὴρ τὸν
Υἱόν, τὸ Πνεῦμα δὲ τῷ Υἱῷ διὰ γεννήσεως προϊόντι
συμπρόεισιν. Εἰ μὲν γὰρ ἄλλος αὐτοῖς καιρὸς τὸν
Υἱὸν ἐκ τοῦ Πατρὸς ὑποβάλλει τῇ γεννήσει, άλλος δε
τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ποιεῖ ἐκπορεύεσθαι (τάχα
γὰρ καὶ τοῦτο συνελαυνόμενοι αναπλάσσουσι,) πάντως
τὸ Πνεῦμα νεώτερον τῆς τοῦ Υἱοῦ γεννήσεως αναγ
κάσῃ ὑποστήσασθαι. Εἰ δὲ ταύτης τῆς περιφανούς
θεομαχίας τὸν κίνδυνον ἀφορῶντες ἀποστήσονται, εἰς
τὸ γεννητὸν ὁμολογεῖν τὸ Πνεῦμα ἑαυτοὺς συνελά
σουσιν.
ΙΑ΄. Ακούω δὲ τούτους θρασυνομένους κατὰ Παύ
λου καὶ κατὰ τοῦ κοινοῦ Δεσπότου καὶ διδασκάλου,
τὸν θεῖον Παῦλον εἰς συνηγορίαν τῆς οἰκείας προβαλλομένους αἱρέσεως. Εξαπέστειλε γάρ, φασίν,
εἶπεν, ὁ Θεὸς τὸ Πνεῦμα τοῦ Υἱοῦ αὐτοῦ κράζον
ἐν ταῖς καρδίαις ἡμῶν, ᾿Αββᾶ ὁ Πατήρ· ἀλλ᾽ οἱ γι
τοῦτο τὸ ῥητὸν τὴν οἰκείαν κρατύνειν ἀμαθίαν το
μίζοντες, ἐκεῖνο γινωσκέτωσαν, ὡς ἐν οἷς, τοῖς τοῦ
Παύλου ῥητοῖς ὑπολαμβάνουσιν ἐπερείδεσθαι, έαυ
τοὺς μᾶλλον ἁμαρτάνοντας ἐξελέγχουσιν. Οὐ γὰρ
αὐτοὺς ἐν οἷς κηρύσσει Παῦλος μεμφόμεθα· ἀλλὰ
δι' ὧν τὰς ἐκείνου θεοπνεύστους φωνὰς παραχαράσ
σουσιν αἰτιώμεθα· καὶ διότιπερ ἃ μήτε εἶπεν αὐτός,
μήτε ποτὲ ἐνενόησεν, εἰς κατηγορίαν αὐτοῦ ἀναι
σχυντοῦσι προκομίζειν· διὰ τοῦτο δικαίαν αὐτοὶ καθ᾿
ἑαυτῶν ἁλίσκονται τὴν κατάγνωσιν ἐπιφέροντες. Τὸ
Πνεῦμα τοίνυν τοῦ Υἱοῦ ὁ μετάρσιος άνθρωπος λέγει
ἀπεστάλθαι παρὰ τοῦ Πατρὸς· λέγε καὶ σὺ τὴν αὐτ
τὴν τῷ Παύλῳ φωνήν. Εστι γὰρ τὸ Πνεῦμα τοῦ
Υίου, ἐπεὶ μηδ᾽ ἀλλότριον, μηδ' ἀντιφθεγγόμενον
αὐτῷ, μηδ' ἀντινομοθετούν ὤφθη ποτέ· ἀλλ' ότι
ὥσπερ τῆς αὐτῆς οὐσίας καὶ δυνάμεως, οὕτω καὶ
τῆς αὐτῆς βουλῆς καὶ γνώμης, καὶ τῆς αὐτῆς
ὁμοίως πρὸς τὸ ἔν· ἐξ οὗ, τὸ μὲν, γεγέννηται· τὸ δὲ,
ἐξεπορεύθη, συννεύσεως, εἶπεν εἶναι τὸ Πνεῦμα τοῦ
Υἱοῦ. Οὕτω κἀκεῖνοι λεγέτωσαν· οὐδεὶς αὐτοὺς αἱρίσεως ὁ γραφόμενος. Οὐκ εἶπειν, Εκπορεύεται του
Υἱοῦ· ἂν τοῦτό τινες λέγωσι, καὶ τὴν Παύλου δια
δασκαλίαν ὑβρίζουσι, καὶ δόξης αἱρετικῶς αὐτοὺς
col. 805–806page 272 of 364
PG 102:805ένοχους δεικνύουσιν. Εἰ δ᾽ ὅτι λέγεται τὸ Πνεῦμα τοῦ Υἱοῦ, διὰ τοῦτο φαντάζονται καὶ τὸ ἐκπορεύεσθαι· καὶ τὸν Πατέρα τοῦ Υἱοῦ δογματίσουσιν ἐκ πορεύεσθαι. Λέγεται γὰρ ὁ Πατὴρ πανταχοῦ τοῦ Υἱοῦ. Καὶ πολλοὺς δ᾽ ἂν οἱ τοιοῦτοι προβολέας καὶ αἴτια τοῦ Πνεύματος ὑποστήσονται. Λέγεται γὰρ οὐ δὲν ἔλαττον, καὶ σοφίας Πνεῦμα, καὶ γνώσεως, καὶ δυνάμεως, καὶ τοιούτων θεοπρεπῶν ἄλλων. Εἰ οὖν διότι τούτων τὸ Πνεῦμα λέγεται, διὰ τοῦτο καὶ ἐξ αὐτῶν ἀπαιτοῦσιν ἐκπορεύεσθαι, ὁρᾶν ἔστιν αὐτῶν τὸ σοφὸν τῆς ἐπινοίας, εἰς οἷον βάραθρον πλάνης αὐτ τοὺς κατακρημνίζει καὶ ἀποπλανᾷ. ΙΒ΄. Ετέρῳ δὲ τρόπῳ πάλιν ἕτερον βλάσφημον τῆς αὐτῶν ὁρᾶται δόξης ἀναφυόμενον. Εἰ γὰρ ἐκπορεύε- 5 ται μὲν τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ· οὐχ ὕστερον δὲ τῆς αὐτοῦ γεννήσεως οὐδὲ πρότερον· ἐν γὰρ τῇ παν αγία Τριάδι τὰ χρονικὰ ταῦτα προσρήματα παντελῶς ἀπελήλαται· εἰ τοίνυν ἅμα μὲν ἐκπορεύεται τοῦ Πατρός, ἅμα δὲ τοῦ Υἱοῦ, συδιαιρεθήσεται ταῖς τῶν προβαλλομένων ὑποστάσεσι καὶ αὐτὸ τὸ προβαλλόμενον· καὶ δύο ἀνθ᾽ ἑνὸς αὐτοῖς ἔσται τὸ Πνεῦμα· τὸ μὲν, τοῦ Πατρός· τὸ δέ, τοῦ Υἱοῦ ἐκπορευόμενον. Καὶ γὰρ οὐδὲν ἐστι τοιοῦτον καινιζόμενον, οὐδὲ ἐπὶ τῶν διὰ γεννήσεως λαβόντων τὴν ὕπαρξιν· διαφορά μὲν γὰρ ὁρᾷν ἔστι καθ' ὑπόστασιν ἐκ μιᾶς καὶ τῆς αὐτῆς προϊόντα ὑποστάσεως· ἓν δὲ καὶ τὸ αὐτὸ καθ' ὑπόστασιν ἐκ διαφόρων προϊέναι, καὶ μὴ συνδιαιρεῖσθαι ταῖς προβαλλομένων ὑποστάσεσιν, οὔτε ἡ γένεσις οἶδεν, οὐδὲ εἴ τι κρεῖττον τῆς γενέσεως. ΙΓ. Καὶ γὰρ παῖδες μὲν πολλοὶ πολλάκις, ἐκ μιᾶς καὶ τῆς αὐτῆς, νηδύος, καὶ ἅμα, καὶ χωρὶς ὁρῶνται τελεσφορούμενοι· καὶ ἡ αὐτὴ χεὶρ καὶ τύπτει, καὶ γράφει καὶ εὐεργετεῖ, καὶ πρὸς τὸ Θεῖον ἀνατείνεται· τὸ γράφειν δε χειρὸς ἔργον ὁλόκληρον ὁρᾶν καὶ ποδὸς ὁμοίως· ἡ τὸ βαδίζειν ὡσαύτως των είρη μένων ἑκατέρου, ἡ τὸ βλέπειν ὅμματος καὶ ὠτός, ἡ τὰ τοιαῦτα, οὐκ ἄν τις καθαρεύων ἀναισθησίας νομί στις ἀλλ᾿ ὥσπερ ἀλλήλων τὰ μέρη τῇ οἰκεία περι γραφή διεστήκασιν, οὕτω καὶ ἡ ἑκάστου ενέργεια πρὸς τὴν τῶν ἐνεργούντων φύσιν συνδιαιρεῖται, καὶ τῶν ἄλλων συναποδιίσταται. Καὶ ἐπὶ τῶν παντελῶς δε κεχωρισμένην λαχόντων τὴν ὑπόστασιν, ὁ αὐτὸς εἱρμὸς τῆς θεωρίας διασώζεται. ΙΔ΄. Τίς οὖν ἑτέρα πρόφασις τοῖς βλασφημεῖν αἱ ρουμένοις ὑπολείπεται; Εὐμήχανον γὰρ ὁ πονηρὸς εἰς ἀπάτην· κἂν ἡ τοῦ ἀκρογωνιαίου λίθου σοφία καὶ δύναμις, διὰ τῶν αὐτοῦ θεραπόντων ραδίως αυτ τοῦ καταθραύση τὰ μηχανήματα. ᾿Αλλὰ τί τούτοις 84 182. Χ, 1. ΝΟΤΑ. Έργον ὁλόκληρον. κατάλληλονEPISTOLARUM LIBER I.
que hi productores et causas **, seu auctores Spiritus constituent. Nihil enim minus etiam Spiritus
sapientiæ et scientiæ, intelligentiæ et fortitudinis,
et aliorum istiusmodi divinorum donorum dicitur.
Si igitur quod horum Spiritus dicatur, idcirco etiam
ex illis procedere exigunt, licet intelligere in quod
eos erroris barathrum præcipites agat, eorum mentis solertia.
ένοχους δεικνύουσιν. Εἰ δ᾽ ὅτι λέγεται τὸ Πνεῦμα cebunt. Ubique enim Pater Filii dicitur; multosτοῦ Υἱοῦ, διὰ τοῦτο φαντάζονται καὶ τὸ ἐκπορεύεσθαι· καὶ τὸν Πατέρα τοῦ Υἱοῦ δογματίσουσιν ἐκπορεύεσθαι. Λέγεται γὰρ ὁ Πατὴρ πανταχοῦ τοῦ
Υἱοῦ. Καὶ πολλοὺς δ᾽ ἂν οἱ τοιοῦτοι προβολέας καὶ
αἴτια τοῦ Πνεύματος ὑποστήσονται. Λέγεται γὰρ οὐ
δὲν ἔλαττον, καὶ σοφίας Πνεῦμα, καὶ γνώσεως, καὶ
δυνάμεως, καὶ τοιούτων θεοπρεπῶν ἄλλων. Εἰ οὖν
διότι τούτων τὸ Πνεῦμα λέγεται, διὰ τοῦτο καὶ ἐξ
αὐτῶν ἀπαιτοῦσιν ἐκπορεύεσθαι, ὁρᾶν ἔστιν αὐτῶν
τὸ σοφὸν τῆς ἐπινοίας, εἰς οἷον βάραθρον πλάνης αὐτ
τοὺς κατακρημνίζει καὶ ἀποπλανᾷ.
ΙΒ΄. Ετέρῳ δὲ τρόπῳ πάλιν ἕτερον βλάσφημον τῆς XII. Alio præterea modo, alia iterum blaspheαὐτῶν ὁρᾶται δόξης ἀναφυόμενον. Εἰ γὰρ ἐκπορεύε- 5 mia, ex eorum opinione oriri cernitur. Nam si Spiται μὲν τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ· οὐχ ὕστερον δὲ τῆς
αὐτοῦ γεννήσεως οὐδὲ πρότερον· ἐν γὰρ τῇ παν·
αγία Τριάδι τὰ χρονικὰ ταῦτα προσρήματα παντε
λῶς ἀπελήλαται· εἰ τοίνυν ἅμα μὲν ἐκπορεύεται τοῦ
Πατρός, ἅμα δὲ τοῦ Υἱοῦ, συδιαιρεθήσεται ταῖς τῶν
προβαλλομένων ὑποστάσεσι καὶ αὐτὸ τὸ προβαλλόμενον· καὶ δύο ἀνθ᾽ ἑνὸς αὐτοῖς ἔσται τὸ Πνεῦμα· τὸ
μὲν, τοῦ Πατρός· τὸ δέ, τοῦ Υἱοῦ ἐκπορευόμενον.
Καὶ γὰρ οὐδὲν ἐστι τοιοῦτον καινιζόμενον, οὐδὲ ἐπὶ
τῶν διὰ γεννήσεως λαβόντων τὴν ὕπαρξιν· διαφορά
μὲν γὰρ ὁρᾷν ἔστι καθ' ὑπόστασιν ἐκ μιᾶς καὶ τῆς
αὐτῆς προϊόντα ὑποστάσεως· ἓν δὲ καὶ τὸ αὐτὸ καθ'
ὑπόστασιν ἐκ διαφόρων προϊέναι, καὶ μὴ συνδιαι
ρεῖσθαι ταῖς προβαλλομένων ὑποστάσεσιν, οὔτε ἡ
γένεσις οἶδεν, οὐδὲ εἴ τι κρεῖττον τῆς γενέσεως.
ΙΓ. Καὶ γὰρ παῖδες μὲν πολλοὶ πολλάκις, ἐκ μιᾶς
καὶ τῆς αὐτῆς, νηδύος, καὶ ἅμα, καὶ χωρὶς ὁρῶνται
τελεσφορούμενοι· καὶ ἡ αὐτὴ χεὶρ καὶ τύπτει, καὶ
γράφει καὶ εὐεργετεῖ, καὶ πρὸς τὸ Θεῖον ἀνατείνεται· τὸ γράφειν δε χειρὸς ἔργον ὁλόκληρον ὁρᾶν
καὶ ποδὸς ὁμοίως· ἡ τὸ βαδίζειν ὡσαύτως των είρημένων ἑκατέρου, ἡ τὸ βλέπειν ὅμματος καὶ ὠτός, ἡ
τὰ τοιαῦτα, οὐκ ἄν τις καθαρεύων ἀναισθησίας νομί
στις ἀλλ᾿ ὥσπερ ἀλλήλων τὰ μέρη τῇ οἰκεία περιγραφή διεστήκασιν, οὕτω καὶ ἡ ἑκάστου ενέργεια
πρὸς τὴν τῶν ἐνεργούντων φύσιν συνδιαιρεῖται, καὶ
τῶν ἄλλων συναποδιίσταται. Καὶ ἐπὶ τῶν παντελῶς
δε κεχωρισμένην λαχόντων τὴν ὑπόστασιν, ὁ αὐτὸς
εἱρμὸς τῆς θεωρίας διασώζεται.
ΙΔ΄. Τίς οὖν ἑτέρα πρόφασις τοῖς βλασφημεῖν αἱρουμένοις ὑπολείπεται; Εὐμήχανον γὰρ ὁ πονηρὸς
εἰς ἀπάτην· κἂν ἡ τοῦ ἀκρογωνιαίου λίθου σοφία
καὶ δύναμις, διὰ τῶν αὐτοῦ θεραπόντων ραδίως αυτ
τοῦ καταθραύση τὰ μηχανήματα. ᾿Αλλὰ τί τούτοις
84 182. Χ1, 1.
ritus a Filio procedit, non utique posterius, neque
prius Filii generatione procedet. Prorsus enim eliminantur a sanctissima Trinitate adverbia hæc temporis. Si igitur simul quidem a Patre, simulque a
Filio procedit, ab utrisque producentium pariter
distinctus personis erit: ac pro uno, duplex illis
erit Spiritus, alter qui a Patre, alter qui a Filio
procedit. Sane enim nihil ejus novitatis occurrit,
nec in his quibus per generationem ut sint in rerum natura contingit. Diversa enim secundum substantiam videre licet, quæ ex una eademque substantia (seu hypostasi) procedunt. Quod vero unum
et idem secundum substantiam ex diversis procedat,nec pari ac producentes substantiæ distinctioni
subjaceat, neque generatio ortusque productionis
rerum agnoscit, nec si quid illo præstantius exsistit.
XIII. Etenim filii multi sæpenumero ex uno eodemque utero, et simul, et seorsim cernuntur in
lucem edi; eademque manus et cædit et scribit, et
beneficia præstat, et ad Deum tenditur: scribere
autem cum manus integrum opus videre, tum similiter pedis aut ambulare perinde utriusque dictorum munus esse, itemque oculorum auriumque videre, aut si qua ejusmodi sunt, nemo sanæ mentis
putaverit sed quemadmodum membra sua circumscriptione alia ab aliis distincta sunt, sic et
cujusque vis ex operantium indole condividitur, et a
reliquis condistinguitur. Atque adeo in iis etiam quæ
penitus discretam nacta sunt substantiam, idem
contemplationis ordo servatur.
XIV. Quæ igitur alia volentibns blasphemare reliqua occasio? Facile enim qui prava est mente in
errorem labitur; tametsi angularis lapidis sapientia
ac virtus, per servos suos, eorum facile elidat consilia. At, quid illis ad blasphemiam reliquum? DoΝΟΤΑ.
Έργον ὁλόκληρον. Metius videtur legisse
κατάλληλον· magis congruum opus: sed nihil ad
rem reddit. Insulso Photius argumento, quod sensuum vitales operationes distinctæ, et sua cuique
propria nec una integra ex duobus exire possit, a
manu ambulare a pede scribere, etc., quod Spiritus a Patre procedat, non posse et a Filio procedere, quasi sit illorum disparata virtus non una
simplicissima, qua sunt unum principium, unus
auctor, una causa Spiritus, vere dormitans et ineptiens somniat. Aliaque hic insulsa deblaterat, ne
veritatis quidem ulla specie, ut parum cautis
obrepat.
col. 807–808page 273 of 364
PG 102:807αὐτοῖς ὑποβάλλονται, οὐκ ἀγαπητόν ἡγούμενοι δι' ἑαυτῶν τὸν Δεσπότην δυσφημεῖν, εἰ μὴ καὶ τὸν δυσφημούμενον, νομοθέτην της δυσφημίας καὶ προλαβόντες κατηγορήσουσιν. Εἶπε γάρ, φησὶν, ὁ Σωτήρ, Ἐκεῖνος ἐκ τοῦ ἐμοῦ λήψεται, καὶ ἀναγγελεῖ ὑμῖν. Αλλ' εἴπερ ἡμῖν τοῦτο κατ' αὐτῶν ἐκομίζετο πρὸς ἀπόδειξιν, ὅτι ἐκ τοῦ τοῦ Πατρὸς λαμβάνει το Πνεῦμα, καὶ ἐξ αὐτοῦ, ἀλλ' οὐκ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπο ρεύεται, τίνα ἂν ἀποφυγὴν τῶν ἐλέγχων ἑαυτοῖς ἐπι νοήσαιντο; τοίνυν αὐτῶν περιφανῶς ἐλέγχει τὴν ἄνοιαν τῆς αἱρέσεως, ταῦτα πρὸς τὴν αὐτῆς βεβαίωσιν προβαλλόμενοι, πῶς οὐκ ἂν εἴησαν άθλειοι μὲν τὸν νοῦν, ἀθλιώτεροι δὲ τὴν προαίρεσιν; Τί γὰρ ἂν εἴη ταύτης τῆς Δεσποτικῆς φωνῆς τρανότερον, τῶν πρὸς βλασφημίαν ὑπόλοιπον; Τὴν Κυριακὴν φωνὴν ? προκομιζόντων αὐτὴν καταβαλεῖν τὴν ἀναίδειαν; Τί δε παραστῆσαι φανερώτερον ὡς οὐκ ἐκ τοῦ Υἱοῦ, ἀλλ' ἐκ τοῦ Πατρὸς τὸ Πνεῦμα ἐκπορεύεται; ΙΕ΄. Καὶ γὰρ ὅπερ ἐν ἄλλοις εἶπεν ὁ Σωτὴρ, τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρὸς ἐκπορεύεται, τοῦτο καὶ νῦν διὰ τῆς προκειμένης ἐκδιδάσκει ρήσεως, Τὸ Πνεῦμα, λέγων, ἐκ τοῦ ἐμοῦ λήψεται. Οὐ γὰρ εἶπεν, Εξ ἐμοῦ, ἀλλ᾽ Ἐκ τοῦ ἐμοῦ· δῆλον ὅτι, τοῦ Πατρός εἰ μή τι ἄρα βούλοιντο ἕτερον παρὰ τὸν Πατέρα καὶ τὸ Πνεῦμα, εἶναι τε καὶ ὀνομάζεσθαι τοῦ Υἱοῦ. Οἱ γοῦν τοὺς οὕτω περιφανεῖς κατ᾿ αὐτῶν ἐλέγχους ὑπὲρ αὐτῶν νομίζοντες ίστασθαι, τίνος συμμαχίαν ἄλλην πρὸς βεβαίωσιν τοῦ πεπλανημένου φρονήματος έκπο ρίσονται; 'Αλλ' ὡς ἔοικεν, οὐδὲ τὰς πᾶσιν ἐγνωσμένας φωνὰς συνιέντες οὗτοι, οὐδὲ τῶν ἐν χερσὶ μάθησιν ἔχοντες, οὐ μόνον οὐκ ἀνέχονται παρ' ἑτέρων μαθεῖν τὸ ἀγνοούμενον· καίτοιγε παρακαλεῖν ἐχρῆν, καὶ σπουδῇ ζητεῖν, τοὺς αὐτοὺς τῆς ἀγνοίας ἀνελκύσον τας· οἱ δὲ, καὶ διδασκάλους ἑαυτοὺς τῶν οἰκείων ἀναπλασμάτων προκαθίζουσι. Πῶς γὰρ οὐκ αἰσχύ ΝΟΤΑ. Δῆλον ὅτι, τοῦ Πατρός. τὸ ἐκ τοῦ ἐμοῦ, ἐξ ἐμοῦ Καὶ εἰ, καθάπερ αὐτός φησιν, Ἐξ ἐμοῦ λαμβάνει τὸ Πνεῦμα, καίτοι πάντα ἰσχύον καὶ κατορθοῦν, πῶς ἂν αὐτὸς οὐκ ἔχῃ τὸ ἐφ᾽ ἅπασιν ἰσχυρόν; τό, ἐκ τοῦ ἐμοῦ, ἐκ τῶν ἐμοῦ, ἐκ τῶν Πατρός, Λαμβάνειν τε οὕτω τὸ Πνεῦμά φαμεν ἔκ τε τοῦ Πατρὸς καὶ τοῦ Υἱοῦ τὰ αὐτῶν, οὐχ ὡς ποτὲ μὲν οὐκ ἔχον. σίαν, προκαταρκτικοῦ αἰτίου, ; Ἐπειδὴ ὁμοούσιον ἐστι τῷ Υἱῷ, καὶ πρόεισι θεοπρεπῶς δι' αὐτοῦ, πᾶσαν αὐτοῦ τὴν ἐφ᾽ ἅπασι τελεωτάτην ἔχον ἐνέργειάν τε καὶ δύναμιν, διὰ τοῦτό φησιν· Ὅτι ἐκ τοῦ ἐμοῦ λήψεται. Υφεστάναι γὰρ αὐτό καθ᾿ ἑαυτὸ τὸ Πνεῦμα πιστεύομεν, εἶναι τι κατ' ἀλήθειαν, τοῦθ᾽ ὅπερ ἐστὶ καὶ λέγεται. πρόεισι, τό, ἐκπορεύεσθαιαὐτοῖς ὑποβάλλονται, οὐκ ἀγαπητόν ἡγούμενοι δι'
ἑαυτῶν τὸν Δεσπότην δυσφημεῖν, εἰ μὴ καὶ τὸν δυσ
φημούμενον, νομοθέτην της δυσφημίας καὶ πρόλα
βόντες κατηγορήσουσιν. Εἶπε γάρ, φησὶν, ὁ Σωτήρ,
Ἐκεῖνος ἐκ τοῦ ἐμοῦ λήψεται, καὶ ἀναγγελεῖ
ὑμῖν. Αλλ' εἴπερ ἡμῖν τοῦτο κατ' αὐτῶν ἐκομίζετο
πρὸς ἀπόδειξιν, ὅτι ἐκ τοῦ
τοῦ Πατρὸς λαμβάνει το
Πνεῦμα, καὶ ἐξ αὐτοῦ, ἀλλ' οὐκ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεται, τίνα ἂν ἀποφυγὴν τῶν ἐλέγχων ἑαυτοῖς ἐπινοήσαιντο; τοίνυν αὐτῶν περιφανῶς ἐλέγχει τὴν
ἄνοιαν τῆς αἱρέσεως, ταῦτα πρὸς τὴν αὐτῆς βεβαίω
σιν προβαλλόμενοι, πῶς οὐκ ἂν εἴησαν άθλειοι μὲν
τὸν νοῦν, ἀθλιώτεροι δὲ τὴν προαίρεσιν; Τί γὰρ ἂν
εἴη ταύτης τῆς Δεσποτικῆς φωνῆς τρανότερον, τῶν
mini ipsam sibi vocem usurpant, quasi minus ha- πρὸς βλασφημίαν ὑπόλοιπον; Τὴν Κυριακὴν φωνὴν
beant, quod ipsi a se Dominum blasphemant, nisi
prius eum qui blasphematur, ejus ipsius blasphemiæ Legislatorem atque auctorem arcessant: dixit
enim, aiunt, Salvator, Ille de meo accipiet, et an.
nuntiabit vobis 35. At, si quidem istud a nobis adversus illos afferatur, ut probemus Spiritum ex Patre
accipere, atque ex illo, non vero ex Filio procedere,
quodnam aliud effugium ne coarguantur possint
adinvenire? Qui igitur ea quæ manifeste illorum
hæresis convincit insaniam, hæc eamdem ejus confirmandæ causa proferant, quomodo non deploratæ
mentis sensu miseri habendi sint; miserabilioresque
mentis sententia et voluntate? Quid enim clarius
Dominica hac voce, ad eorum qui illam afferunt,
elidendam impudentiam? Quid apertius ad proban- προκομιζόντων αὐτὴν καταβαλεῖν τὴν ἀναίδειαν; Τί δε
dum quod non ex Filio, sed ex Patre procedat
Spiritus?
XV. Etenim quod aliis locis dixit Salvator, Spiritum ex Patre procedere, hoc ipsum nunc in proposita docet auctoritate, dicendo, Spiritus de meo
accipiet. Non enim dixit, ex me, sed, de meo, videlicet Patre; nisi forte velint, aliud quid præterquam Patrem et Spiritum esse pariter ac dici Filii.
Si igitur ita aperta contra sese argumenta pro se
stare putant, undenam opem aliam conferre possint
ut pravam mentem suam ac sententiam stabiliant?
Sed ut videtur, isti nec cunctis notas voces intelligentes, nec vel trivialem rerum notitiam habentes,
nedum non ferunt ab aliis doceri quæ ignorant (etsi
orare deberent, et sedulo quærere, qui ex ignoran- c
tiæ profundo extraheret), ut ipsi potius suorum se
deliriorum magistros constituant. Quomodo enim
non pudet, dicente Domino, Spiritus de meo accipiet, et annuntiabit vobis, non ita ac ille dixit istud
35 Joan. xv1, 14, 15.
παραστῆσαι φανερώτερον ὡς οὐκ ἐκ τοῦ Υἱοῦ, ἀλλ'
ἐκ τοῦ Πατρὸς τὸ Πνεῦμα ἐκπορεύεται;
ΙΕ΄. Καὶ γὰρ ὅπερ ἐν ἄλλοις εἶπεν ὁ Σωτὴρ, τὸ
Πνεῦμα ἐκ τοῦ Πατρὸς ἐκπορεύεται, τοῦτο καὶ νῦν
διὰ τῆς προκειμένης ἐκδιδάσκει ρήσεως, Τὸ Πνεῦμα,
λέγων, ἐκ τοῦ ἐμοῦ λήψεται. Οὐ γὰρ εἶπεν, Εξ
ἐμοῦ, ἀλλ᾽ Ἐκ τοῦ ἐμοῦ· δῆλον ὅτι, τοῦ Πατρός
εἰ μή τι ἄρα βούλοιντο ἕτερον παρὰ τὸν Πατέρα καὶ
τὸ Πνεῦμα, εἶναι τε καὶ ὀνομάζεσθαι τοῦ Υἱοῦ. Οἱ
γοῦν τοὺς οὕτω περιφανεῖς κατ᾿ αὐτῶν ἐλέγχους ὑπὲρ
αὐτῶν νομίζοντες ίστασθαι, τίνος συμμαχίαν ἄλλην
πρὸς βεβαίωσιν τοῦ πεπλανημένου φρονήματος έκπο·
ρίσονται; 'Αλλ' ὡς ἔοικεν, οὐδὲ τὰς πᾶσιν ἐγνωσμένας
φωνὰς συνιέντες οὗτοι, οὐδὲ τῶν ἐν χερσὶ μάθησιν
ἔχοντες, οὐ μόνον οὐκ ἀνέχονται παρ' ἑτέρων μαθεῖν
τὸ ἀγνοούμενον· καίτοιγε παρακαλεῖν ἐχρῆν, καὶ
σπουδῇ ζητεῖν, τοὺς αὐτοὺς τῆς ἀγνοίας ἀνελκύσοντας· οἱ δὲ, καὶ διδασκάλους ἑαυτοὺς τῶν οἰκείων
ἀναπλασμάτων προκαθίζουσι. Πῶς γὰρ οὐκ αἰσχύ
ΝΟΤΑ.
Δῆλον ὅτι, τοῦ Πατρός. Liquet in violenta
hac expositione, uni propria Photio, qua sic exsultat,
sib triumphat, ac si locus ille Joannis, totum convellat dogma de processione Spiritus etiam ex Filio,
non illud statuat falso insimulat quod τὸ ἐκ τοῦ ἐμοῦ,
depravarint Latini, quasi ejus loco ἐξ ἐμοῦ legerint
aut scripserint. Nihifilli ejusmodi: Cyrillus tamen
sic non depravationem putavit, ut quasi idem significantibus vocibus usus sit. In Joan. I. I, c. 1:
Καὶ εἰ, καθάπερ αὐτός φησιν, Ἐξ ἐμοῦ λαμβάνει
τὸ Πνεῦμα, καίτοι πάντα ἰσχύον καὶ κατορθοῦν,
πῶς ἂν αὐτὸς οὐκ ἔχῃ τὸ ἐφ᾽ ἅπασιν ἰσχυρόν; Quod
si (ut ipse ait) de eo Spiritus accipit, quamvis omnia
possit et impleat, quomodo ipse omnium potestatem
non habebit 9 Igitur τό, ἐκ τοῦ ἐμοῦ, idem ἐκ τῶν
ἐμοῦ, perinde ἐκ τῶν Πατρός, exponit. Λαμβάνειν
τε οὕτω τὸ Πνεῦμά φαμεν ἔκ τε τοῦ Πατρὸς καὶ τοῦ
Υἱοῦ τὰ αὐτῶν, οὐχ ὡς ποτὲ μὲν οὐκ ἔχον. Atque ita
nos dicemus Spiritum accipere ex Patreet Filio, quæ
eorum sunt, non quod, etc. Nec aliter Chrysostomus
quod una sit scientia Filii et Spiritus; quomodo
etiam Filius dicitur, non a se loqui, sed quæ audivit a Patre, æterna scilicet generatione, et qua ovσίαν, et quæ ejus sunt omnia, accepit: sicque adeo
Spiritus etiam a Filio, quanquam a Patre ut προκαταρκτικοῦ αἰτίου, ac quasi fontali principio et a se,
cum Filius ipse cum Patre principium sit et a Patre, unumque cum illo principium quod Græci fere
propositione dia, amant explicare; ipseque ibi Cy.
rillus; Ἐπειδὴ ὁμοούσιον ἐστι τῷ Υἱῷ, καὶ πρόεισι
θεοπρεπῶς δι' αὐτοῦ, πᾶσαν αὐτοῦ τὴν ἐφ᾽ ἅπασι
τελεωτάτην ἔχον ἐνέργειάν τε καὶ δύναμιν, διὰ τοῦτό
φησιν· Ὅτι ἐκ τοῦ ἐμοῦ λήψεται. Υφεστάναι γὰρ
αὐτό καθ᾿ ἑαυτὸ τὸ Πνεῦμα πιστεύομεν, εἶναι τι
κατ' ἀλήθειαν, τοῦθ᾽ ὅπερ ἐστὶ καὶ λέγεται. Quoniam
consubstantialis est Filio acdivine per eum procedit,
omnem ejus perfectissimam in omnibus operandi vim
habens ac efficaciam; idcirco dixit, Quia de meo accipiet. Ipsum enim per se Spiritum subsistere credimus, et esse revera id quod est atque dicitur. Sie
non favet Dominica illa vox novæ Græciæ et Potii
errore demantatæ, sed fidei veritatem Græcis etiam
olim agnitam, suadet. Eadem voce πρόεισι, etiam
Filii ex Patre processionem idem ibi Cyrillus exponit, ne quis hic cavilletur, quasi τό, ἐκπορεύεσθαι
majus aliquid sit, et æternæ emanationi addictum,
cum alterum potius respiciat temporalem effectum:
quo se fucum facere putant, qui schismatico spiritu,
non lucem, sed fumum ac tenebras labentis Græciæ
fæcibus, post tanta ejus olim lumina, ministrant.
Sed hæc prosequi, alterius otii atque operæ.
col. 809–810page 274 of 364
PG 102:809νονται, τοῦ Σωτῆρος λέγοντος, ὅτι τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ ἐμοῦ λήψεται, καὶ ἀναγγελεῖ ὑμῖν, αὐτοὶ τὸ, ἐκ τοῦ ἐμοῦ, οὐχ ὡς εἶπεν ὁ Σωτὴρ ἐξακούοντες, ἀλλὰ τοῦτο παραγραφόμενοι, ἀνθ' ἐκείνου, τὸ ἐξ ἐμοῦ ἀντιγράφουσι. Τοῦτο γὰρ αὐτοῖς ἴσως ἔδοξε κατασκευάζειν το βούλημα. Καίτοι εἰ καὶ οὕτως εἴρητο, ὥσπερ οὐκ εἴρηται, οὐδ᾽ οὕτως αὐτοῖς εἶχεν ἰσχὺν ἡ ἐπήρεια. Οὐ γὰρ ἀεὶ τὸ λαμβάνειν εἰς τὴν τοῦ ἐκπορεύεσθαι διάνοιαν λαμβάνεται· ἀλλ' ἔσθ' ότι καὶ πολλὴν τὴν παραλλαγὴν ὑπαινίττεται. "Αλλο γάρ ἔστι τὸ λαμβάνειν, καὶ ἀπαρύεσθαι ἀφ' ἑτέρας υπο στάσεως ἑτέραν ὑπόστασιν· καὶ ἄλλο τὸ πρὸς οὐσίωσιν τε καὶ ὑπόστασιν ἐκπορεύεσθαι. Οὕτως οὐδὲ περὶ αὐτὰ τὰ σημαινόμενα τῶν ὀνομάτων ἀπευθυνομένην ἔχουσι τὴν διάνοιαν. Καὶ εἴ τε ἄλλο παρ' αὐτῶν προκομισθείη, τῆς αὐτῆς μὲν ἔχεται παρανοίας· τῆς αὐ τῆς δ᾽ ἁμαθίας καθορᾶται βλάστημα, καὶ πρὸς τὴν αὐτὴν καταστρέφει τῆς ἀσεβείας ἀπώλειαν. Ναί, φησίν· ἀλλ᾽ ᾿Αμβρόσιος ὁ μέγας καὶ Αὐγουστῖνος καί Ἱερώνυμος, καί τινες τούτοις ὁμοταγεῖς τε καὶ ἱσοστάσιοι, μέγα ὄνομα λαχόντες ἐπ᾿ ἀρε τῇ καὶ βίου λαμπρότητι, τό Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐν πολλοῖς αὐτῶν λόγοις συνέταξαν ἐκπορεύεσθαι. Καὶ δὴ τούτοις πειθόμεθα, οὕτω καὶ λέγειν καὶ φρονεῖν καὶ μὴ ἀτιμάζειν πατέρας εἰς αἱρετικὴν δόξαν δια βάλλοντες. Ἔστι δὲ πρῶτον μὲν τὸ πᾶσι πρόδηλον πρὸς αὐτοὺς εἰπεῖν, ὡς εἰ δέκα, ἡ καὶ εἴκοσι τινες τῶν Πατέρων ταύτην εἶπον τὴν φωνὴν, μυρίοι δὲ οὐκ ἐφθέγξαντο, τίνες οι Πατέρας ἐξυβρίζοντες· οἱ τὸ πᾶν αὐτῶν τῆς εὐσεβείας ἐν ὀλίγοις περιγράφοντες, καὶ τούτους ἀντιφθεγγομένους καὶ ἀντιτασσομένους η οἰκουμενικαῖς συνοδοις, καὶ ἀναριθμήτῳ πλήθει θεο φόρων ἀνδρῶν προβαλλόμενοι, ἡ οἱ τοὺς πολλαπλασίους συνηγόρους παραλαμβάνοντες. Υβρίζει τις Πατέρας, ὡς φής, μὴ λέγων τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι· καὶ γὰρ οὕτως ἐκεῖνοι ἐφθέγξαντο καὶ πῶς οὐχ ὑβρίζει πολλαπλασίους ὁ τοῦτο λέγων; Οὐ γὰρ οὐμενοῦν οὐδαμοῦ τοῦτο φθέγξασθαι κατεδέξαντο. Αλλ' ὑβρίζει Πατέρας ο παρὰ τὴν ἐκείνων φωνην λέγων; πῶς οὐχ ὑβρίζει τὸν κοινὸν Δεσπότην ὁ τὴν ἐκείνου παραχαράττων φωνὴν, καὶ διδάσκαλον ἀντ᾽ ἐκείνου ἄλλον τῆς θεολογίας προβαλλόμενος. ᾿Αλλὰ τίς λέγει τοῦτο, Τίς ἔστιν ὁ ὑβριστὴς τῶν περὶ Αὐγουστῖνον τὸν ἱερὸν καὶ Ἱερώνυμον καὶ ᾿Αμβρώ σιον. Ο τούτους ἀντιτιθεὶς τῷ κοινῷ Δεσπότῃ καὶ διδασκάλῳ ἀντιφθεγγομένους· ἡ ὁ μηδὲν μὲν τοιοῦ τον ποιῶν, κοινοῦ δέ Δεσπότου κατακολουθεῖν ἀξιῶν πάντας τῷ θεσπίσματι. ΙΖ΄. Αλλ' εἰ καλῶς, φησίν, ἐδογμάτισαν, καὶ χρὴ τὸ ἐκείνων θάλπειν φρόνημα, τούς, ὅσοι τούτους Πα τέρας ἐπιγράφουσιν· ἡ δυσσεβῶς εἶπον, καὶ δεῖ τῷ αἱρετικῷ φρονήματι κἀκείνους συναποβάλλεσθαι. Ταῦτα οἱ τὴν ἀσέβειαν ἀδικώτεροι. Οὐ γὰρ αὐτοῖς, ὡς ἔοικε, μέγα πρὸς ἀσέβειαν δοκεί κρατυνομένη παρ' αὐτῶν τῆς θεολογίας ή διαστροφή· ἀλλ' ἀτελές ἡγοῦνται τὸ σπούδασμα, εἰ μὴ καὶ ζητήσωσιν εύτEPISTOLARUM LIBER 1.
me rescribere? Nempe suam inde probatum iri
sententiam forte putavere. Quanquam etsi ita dictum esset, uti certe non dictum est, ne sicquidem
ullam ejus vim aggressio haberet. Non enim semper
accipere, eamdem ipsam vim habet ac procedere,
sed quandoque longe magnam diversitatem ac dissimilitudinem obscure indicat. Aliud est enim accipere atque haurire ex una substantia aliam substantiam, atque aliud ut exsistens vere substantia atque persona procedere. Sic neque circa ipsas vocum significationes rectam habent mentem. Ac si
quid aliud ab eis allatum fuerit eidem hæret dementiæ ejusdem germen inscitiæ cernitur, et ad
eamdem invertit læsæ pietatis perniciem ac inteνονται, τοῦ Σωτῆρος λέγοντος, ὅτι τὸ Πνεῦμα ἐκ de meo accipere, sed vitiata littera, ejus loco ex
τοῦ ἐμοῦ λήψεται, καὶ ἀναγγελεῖ ὑμῖν, αὐτοὶ τὸ,
ἐκ τοῦ ἐμοῦ, οὐχ ὡς εἶπεν ὁ Σωτὴρ ἐξακούοντες,
ἀλλὰ τοῦτο παραγραφόμενοι, ἀνθ' ἐκείνου, τὸ ἐξ
ἐμοῦ ἀντιγράφουσι. Τοῦτο γὰρ αὐτοῖς ἴσως ἔδοξε
κατασκευάζειν το βούλημα. Καίτοι εἰ καὶ οὕτως
εἴρητο, ὥσπερ οὐκ εἴρηται, οὐδ᾽ οὕτως αὐτοῖς εἶχεν
ἰσχὺν ἡ ἐπήρεια. Οὐ γὰρ ἀεὶ τὸ λαμβάνειν εἰς τὴν
τοῦ ἐκπορεύεσθαι διάνοιαν λαμβάνεται· ἀλλ' ἔσθ' ότι
καὶ πολλὴν τὴν παραλλαγὴν ὑπαινίττεται. "Αλλο γάρ
ἔστι τὸ λαμβάνειν, καὶ ἀπαρύεσθαι ἀφ' ἑτέρας υποστάσεως ἑτέραν ὑπόστασιν· καὶ ἄλλο τὸ πρὸς οὐσίωσίν τε καὶ ὑπόστασιν ἐκπορεύεσθαι. Οὕτως οὐδὲ περὶ
αὐτὰ τὰ σημαινόμενα τῶν ὀνομάτων ἀπευθυνομένην
ἔχουσι τὴν διάνοιαν. Καὶ εἴ τε ἄλλο παρ' αὐτῶν προκομισθείη, τῆς αὐτῆς μὲν ἔχεται παρανοίας· τῆς αὐ- ritum.
τῆς δ᾽ ἁμαθίας καθορᾶται βλάστημα, καὶ πρὸς τὴν
αὐτὴν καταστρέφει τῆς ἀσεβείας ἀπώλειαν.
15. Ναί, φησίν· ἀλλ᾽ ᾿Αμβρόσιος ὁ μέγας καὶ Αὐ XVI. Esto, inquiunt; atqui magnus Ambrosius
γουστίνος καί Ἱερώνυμος, καί τινες τούτοις όμοτα- et Augustinus et Hieronymus,aliique nonnulli paris
γεῖς τε καὶ ἱσοστάσιοι, μέγα ὄνομα λαχόντες ἐπ᾿ ἀρε meriti atque ordinis, virtutis luce ac vitæ claritate
τῇ καὶ βίου λαμπρότητι, τό Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐν longe conspicuum nomen consecuti, multis suarum
πολλοῖς αὐτῶν λόγοις συνέταξαν ἐκπορεύεσθαι. Καὶ lucubrationum locis, Spiritum ex Filio procedere
δὴ τούτοις πειθόμεθα, οὕτω καὶ λέγειν καὶ φρονεῖν· scripserunt. Ac sane morem gerimus, ut sic illi
καὶ μὴ ἀτιμάζειν πατέρας εἰς αἱρετικὴν δόξαν δια et dicant et sentiant; nec tamen hæreticæ labis
βάλλοντες. Ἔστι δὲ πρῶτον μὲν τὸ πᾶσι πρόδηλον calumniam noxamque Patribus inferamus. Ac priπρὸς αὐτοὺς εἰπεῖν, ὡς εἰ δέκα, ἡ καὶ εἴκοσι τινες mum, quod cunctis manifestum est, respondere
τῶν Πατέρων ταύτην εἶπον τὴν φωνὴν, μυρίοι δὲ οὐκ ad eos licet: Si decem, seu etiam viginti e Patriἐφθέγξαντο, τίνες οι Πατέρας ἐξυβρίζοντες· οἱ τὸ bus hanc vocem dixerunt, sexcenti vero ac innuπᾶν αὐτῶν τῆς εὐσεβείας ἐν ὀλίγοις περιγράφοντες, meri non dixerunt; quinam sunt qui Patres injuria
καὶ τούτους ἀντιφθεγγομένους καὶ ἀντιτασσομένους η afticiunt, iine qui brevi numero quotquot pie senοἰκουμενικαῖς συνοδοις, καὶ ἀναριθμήτῳ πλήθει θεοφόρων ἀνδρῶν προβαλλόμενοι, ἡ οἱ τοὺς πολλαπλα
σίους συνηγόρους παραλαμβάνοντες. Υβρίζει τις
Πατέρας, ὡς φής, μὴ λέγων τὸ Πνεῦμα ἐκ τοῦ Υἱοῦ
ἐκπορεύεσθαι· καὶ γὰρ οὕτως ἐκεῖνοι ἐφθέγξαντο·
καὶ πῶς οὐχ ὑβρίζει πολλαπλασίους ὁ τοῦτο λέγων;
Οὐ γὰρ οὐμενοῦν οὐδαμοῦ τοῦτο φθέγξασθαι κατεδέ
ξαντο. Αλλ' ὑβρίζει Πατέρας ο παρὰ τὴν ἐκείνων
φωνην λέγων; πῶς οὐχ ὑβρίζει τὸν κοινὸν Δεσπότην
ὁ τὴν ἐκείνου παραχαράττων φωνὴν, καὶ διδάσκαλον
ἀντ᾽ ἐκείνου ἄλλον τῆς θεολογίας προβαλλόμενος.
᾿Αλλὰ τίς λέγει τοῦτο, Τίς ἔστιν ὁ ὑβριστὴς τῶν περὶ
Αὐγουστῖνον τὸν ἱερὸν καὶ Ἱερώνυμον καὶ ᾿Αμβρώσιον. Ο τούτους ἀντιτιθεὶς τῷ κοινῷ Δεσπότῃ καὶ
διδασκάλῳ ἀντιφθεγγομένους· ἡ ὁ μηδὲν μὲν τοιοῦ
τον ποιῶν, κοινοῦ δέ Δεσπότου κατακολουθεῖν ἀξιῶν
πάντας τῷ θεσπίσματι.
ΙΖ΄. Αλλ' εἰ καλῶς, φησίν, ἐδογμάτισαν, καὶ χρὴ
τὸ ἐκείνων θάλπειν φρόνημα, τούς, ὅσοι τούτους Πατέρας ἐπιγράφουσιν· ἡ δυσσεβῶς εἶπον, καὶ δεῖ τῷ
αἱρετικῷ φρονήματι κἀκείνους συναποβάλλεσθαι.
Ταῦτα οἱ τὴν ἀσέβειαν ἀδικώτεροι. Οὐ γὰρ αὐτοῖς,
ὡς ἔοικε, μέγα πρὸς ἀσέβειαν δοκεί κρατυνομένη
παρ' αὐτῶν τῆς θεολογίας ή διαστροφή· ἀλλ' ἀτελές
ἡγοῦνται τὸ σπούδασμα, εἰ μὴ καὶ ζητήσωσιν εύτ
PATROL. GR. CII.
serunt, circumscribunt, eosque statuunt qui ccumenicis synodis contradixerunt iisque adversati
sunt, divinorumque Patrum, quanta nec numerari
potest multitudini anteponunt, an qui multis partibus plures sibi patronos asciscunt? Injuria quis
Patres afficit, inquis, qui Spiritum ex Filio procedere non dicit: etenim sic illi locuti sunt; et quomodo non longe plures injuria violat, qui hoc dicit? Nunquam enim sustinuerunt ut hoc dicerent.
Enimvero Patres injuria afficit, qui præterquam
quod illi locuti sunt, dicit? At quomodo non magis ea communem Dominum afficit, qui illius depravat ac corrumpit vocem, ejusque loco alium
sibi doctorem ac theologiæ magistrum præficit? At
qui hoc dicit? Quisnam injurius est contra sanctum
Augustinum et Hieronymum et Ambrosium? isne
qui communi Domino atque magistro tanquam contraria locutos opponit, an qui nihil ejusmodi facit,
sed ut omnes communis Domini decretum sequantur,
cupit?
XVII. At siquidem, inquit, probe docuerunt
atque senserunt,eorum quoque illis omnibus fovenda
sententia est, qui eos Patres agnoscunt: sin autem
impie locuti sunt, una cum hæretico sensu et illi
explodendi sunt. Hæc ita qui majori scelere lilant
impietati: Non enim ipsis (ut licet conjicere) magnum videtur ad impietatem, ut quam inducunt
theologiæ perversionem statuant, sed quod ita
col. 811–812page 275 of 364
PG 102:811ρεῖν, οὓς Πατέρας καλούσι, διά τῆς τοιαύτης αγν μονος ἐρεύνης, καὶ τῆς τῶν ἀσχημόνων ανακαλύψεως, ὅπως ὑβρίσωσι· δεικνύντες αὐτοὺς κανταύθα γι σίους τοῦ Χάμ μαθητάς, ὃς τὴν τοῦ πατρὸς ἀσχημα σύνην οὐ συνεκάλυψεν, ἀναιδεῖ δὲ προσώπω διεχλεύα σεν. ᾿Αλλ' οἱ τῆς ᾿Εκκλησίας τρόφιμοι, καὶ τῶν ρών μαθημάτων οὐκ ἐπιλήσμονες, κατὰ τὸν Σὴμ και Ιάφεθ, καὶ τὴν πατρικὴν ἀσχημοσύνην ἐπικαλύπτει ἐπίστανται, καὶ τοὺς μιμητὰς τοῦ Χαμ καταγινώσκοντες ἀποστρέφονται. ΙΗ΄. "Αλλως τε δέ, εἰ μὲν μηδέν, οὓς ὁ λόγος ἄνω θεν ἔφη Πατέρας, τῷ κοινῷ Δεσπότῃ ἀντιφθέγγονται, οὐδ' ἡμεῖς τούτοις ἀντιφθεγξομεθα· εἰ δ' ὑμεῖς φατε ὡς τῇ Δεσποτικῇ φωνῇ ἀντιφθέγγονται, ὑμῶν ἐστι τὸ καὶ τὸν Δεσπότην δεύτερον ἐκείνων ποιεῖν, κἀκείνους διὰ τὸ τὴν Δεσποτικὴν παριδεῖν ἐντολὴν, ἀπελαύνια εἰς τὸ τοῦ κρίματος ἀπαραίτητον. Ποσα δ' ἄν τις ὑπὲρ τῶν μακαρίων ἀνδρῶν ἐκείνων εἶποι; Πόσαι γὰρ περιστάσεις πραγμάτων πολλοὺς ἐξεβιάζοντο, τα μὲν παραφθέγξασθαι, τὰ δὲ πρὸς οἰκονομίαν εἰπεῖν, τὰ δὲ, καὶ τῶν ἀπειθούντων ἐπαναστάντων, τὰ δε, καὶ ἀγνοίᾳ οἷα δὴ περιολισθεῖσι ἀνθρώπινα. Αλλος γὰρ πρὸς τοὺς αἱρετίζοντας διαμαχόμενος· ἄλλος τῇ ἀσθενείᾳ συγκατιὼν τῶν ἀκροατῶν· άλλος άλλο τι διαπραττόμενος, καὶ τὸν καιρὸν ἔχων πολλὰ τῆς ἀκριβείας καθυφεῖναι παρακαλούντα ἐπὶ τέλει μεί ζονι καὶ εἶπε, καὶ ἔπραξεν, ο μήτε λαλεῖν ἡμῖν, μήτε πράττειν ἔξεστι. ΙΘ΄. Καὶ ἵνα ἄλλους ἐάσω, ἐννόει μοι τοῦ θαυμασίου Παύλου καὶ διδασκάλου τῆς οἰκουμένης τὸν ἁγια σμόν, τὸ ξύρεσθαι τὸ γάλακτι τρέφειν τοὺς ἄρτι καθισταμένους προς μάθησιν, καὶ οὐ βρώματι. Κἀκεῖθεν ἐθιξῆς εἴ τις τῶν ἱερῶν ἀνδρῶν τὸν χορόν διέλθοι, ὅλον ἀνθρώπου κατατρίψοι βίον, τὰ τοιαῦτα ἐξαριθμῶν, καὶ γραφόμενος. ᾿Αλλὰ γὰρ εἴ τις τῶν Τὸν ἁγιασμόν, τὸ ξύρεσθαι. τοῦ παρα φθέγγεσθαι παρά Πατρός, οἰκονομοῦντες νομία ακρίβεια άγιασμόν, ἁγνίσθητι σὺν αὐτοῖς, ἵνα ξυρίσωνται τὴν κεφαλήν.moliuntur imperfectum existimant, nisi etiam quæ- ρεῖν, οὓς Πατέρας καλούσι, διά τῆς τοιαύτης αγν
rant invenire, quos Patres vocant, quomodo improba ea indagine ac verendorum detectione injuria
afficiant: hac quoque parte veros Cham illius discipulos sese exhibentes,qui nedum patris verenda
non obtexit; verum etiam impudenti ore vultuque
subsannavit. Secus vero Ecclesiæ alumni, nec quidquam sacra documenta obliti, Sem et Japhet hærentes vestigiis, cum paternam turpitudinem noverunt occultare, tum Cham illius æmulos reprobare ac aversari.
XVIII. Præterea vero, si quos superius Patres
memoravimus, nihil communi Domino contraria.
loquuntur, ne nos quidem illis loquemur contraria.
Sin autem vos dicitis Dominicæ eos voci adversari,
vestrum est ut et Dominum illis postponatis, ipsosque spreti Dominici præcepti reos, in inevitabilis judici noxam ac damnationem trutadis. Quanta
vero quis pro beatis illis viris possit dicere?Quantæ
enim rerum negotiorumque perplexitates multos
coegerunt ut partim male interpretarentur, partim dispensatione quadam loquerentur, cum et
increduli adversarentur, et in quam prolapsi essent,
ignorantia, ut se habent res humanæ. Alius namque decertans adversus hæreticos; alius pro auditorum imbecillitate composita doctrina, atque
alius aliud quid moliens, et cum majori aliquo fine
ab accurata disciplina non paucis in rebus temperare submissiusque agere tempus suaderet, tum
locuti sunt, tumve egerunt, quæ nobis nec loqui
nec agere licet.
XIX. Et ut reliquos omittam, perpende, quæso,
admirandum Paulum ac orbis magistrum ut sanctificatus, ut rasus; eos qui recens ad disciplinam
animum adjecissent, non solido cibo, sed lacte aleret. Ac si quis deinceps sacroru:n virorum chorum percurrat, vitæ omne tempus teret talia percensendo, et ut ea conscribat. Si quis enim vero
μονος ἐρεύνης, καὶ τῆς τῶν ἀσχημόνων ανακαλύψεως,
ὅπως ὑβρίσωσι· δεικνύντες αὐτοὺς κανταύθα γι
σίους τοῦ Χάμ μαθητάς, ὃς τὴν τοῦ πατρὸς ἀσχημα
σύνην οὐ συνεκάλυψεν, ἀναιδεῖ δὲ προσώπω διεχλεύα
σεν. ᾿Αλλ' οἱ τῆς ᾿Εκκλησίας τρόφιμοι, καὶ τῶν
ρών μαθημάτων οὐκ ἐπιλήσμονες, κατὰ τὸν Σὴμ και
Ιάφεθ, καὶ τὴν πατρικὴν ἀσχημοσύνην ἐπικαλύπτει
ἐπίστανται, καὶ τοὺς μιμητὰς τοῦ Χαμ καταγινώ
σκοντες ἀποστρέφονται.
ΙΗ΄. "Αλλως τε δέ, εἰ μὲν μηδέν, οὓς ὁ λόγος ἄνω
θεν ἔφη Πατέρας, τῷ κοινῷ Δεσπότῃ ἀντιφθέγγονται,
οὐδ' ἡμεῖς τούτοις ἀντιφθεγξομεθα· εἰ δ' ὑμεῖς φατε
ὡς τῇ Δεσποτικῇ φωνῇ ἀντιφθέγγονται, ὑμῶν ἐστι τὸ
καὶ τὸν Δεσπότην δεύτερον ἐκείνων ποιεῖν, κἀκείνους
διὰ τὸ τὴν Δεσποτικὴν παριδεῖν ἐντολὴν, ἀπελαύνια
εἰς τὸ τοῦ κρίματος ἀπαραίτητον. Ποσα δ' ἄν τις
ὑπὲρ τῶν μακαρίων ἀνδρῶν ἐκείνων εἶποι; Πόσαι γὰρ
περιστάσεις πραγμάτων πολλοὺς ἐξεβιάζοντο, τα
μὲν παραφθέγξασθαι, τὰ δὲ πρὸς οἰκονομίαν εἰπεῖν,
τὰ δὲ, καὶ τῶν ἀπειθούντων ἐπαναστάντων, τὰ δε,
καὶ ἀγνοίᾳ οἷα δὴ περιολισθεῖσι ἀνθρώπινα. Αλλος
γὰρ πρὸς τοὺς αἱρετίζοντας διαμαχόμενος· ἄλλος τῇ
ἀσθενείᾳ συγκατιὼν τῶν ἀκροατῶν· άλλος άλλο τι
διαπραττόμενος, καὶ τὸν καιρὸν ἔχων πολλὰ τῆς
ἀκριβείας καθυφεῖναι παρακαλούντα ἐπὶ τέλει μεί
ζονι καὶ εἶπε, καὶ ἔπραξεν, ο μήτε λαλεῖν ἡμῖν,
μήτε πράττειν ἔξεστι.
ΙΘ΄. Καὶ ἵνα ἄλλους ἐάσω, ἐννόει μοι τοῦ θαυμα
σίου Παύλου καὶ διδασκάλου τῆς οἰκουμένης τὸν ἁγια
σμόν, τὸ ξύρεσθαι τὸ γάλακτι τρέφειν τοὺς
ἄρτι καθισταμένους προς μάθησιν, καὶ οὐ βρώματι.
Κἀκεῖθεν ἐθιξῆς εἴ τις τῶν ἱερῶν ἀνδρῶν τὸν χορόν
διέλθοι, ὅλον ἀνθρώπου κατατρίψοι βίον, τὰ τοιαῦτα
ἐξαριθμῶν, καὶ γραφόμενος. ᾿Αλλὰ γὰρ εἴ τις τῶν
NOTÆ.
Τὸν ἁγιασμόν, τὸ ξύρεσθαι. Sunt hæc legalia,quæ Paulus Hierosolymis observavit, Jacobo
ejus urbis episcopo illi auctore, quorum observatione placandos putavere Paulo infensiores Judeorum animos; etsi conatu irrito. Quæ dispensatio nihil dum fidei officiebat, cum necdum legalia
essent mortifera, si quis in eis spem non poneret;
sed per fidem Christi salutem sibi arrogaret. Quæ
dispensatio nihil attinet ad relatos Patres, hocque
doctrinæ capitulum, ad quod nihil cogebat, eorum
quæ Photius tanto verborum ambitu exaggerat.
Erat illorum eruditissimum sæculum, summa Ec·
clesie pax nulli tyranni, hæreses magna parte
compressæ, libera prædicatio: quæ omnia vel si
defuissent, nulla ejusmodi licentia Patribus (in
theologia maxime ac deitatis doctrina) τοῦ παρα
φθέγγεσθαι (ut Photii ipsa voce utar ut contra
mentem loquerentur,et falsa pro veris ingererent:
secus ut subticerent aliquid, aut Dominica ipsa voce
contenti essent, ejusque simplicitate, παρά Πατρός,
Patre quod Filium non excludere ipsi divino
eodem Spiritu sunt interpretati, quo quidam alii
οἰκονομοῦντες lacuere. Hæcque vera concordia, neutris injuriosa, non quam Pythonico spiritu Photius
fabricatur,ipse illa vere Chamita, non quos ejus rei
virulento ore ác calamo insimulat. Nec aliter vel
Joannis papæ legati, vel alii Latini, erga Græcos
ipsumque Photium videantur habuisse, quam ut
taceri indulgerent vocem Filioque, dum sensusteneretur, nec inde erroris, seu etiam hæresis cos
notarent, qui eam admitterent. Qua indulgentia
nec modo (etiam Romæ Græcos cogunt Latini,
ut in fide explicatius Spiritus ex Filio processionem
edant.Metius valde hallucinatus est, dum ita reddit,
qua scribit de castitate, de radenda barba, etc.
Scribit Paulus de castitate, sed ejus doctrina non
parvulorum est, sed perfectorum; in qua non eixe
νομία est, sed ακρίβεια: de barba qui et ubi scri
pserit Paulus, vellem annotasset: etsi nihil hicde
Pauli scriptione, sed de his quæ pro loci ac temporis necessitate aut circumstantia egit, quæ alias forent illicita, et quæ in exemplum trahere non convenit. Malim άγιασμόν, purificationem, qua voce
Lucas semel et iterum utitur, Act. xxi, 24. Αγνί
σθητι σὺν αὐτοῖς, ἵνα ξυρίσωνται τὴν κεφαλήν. Purificare cum illis: ut caput radant, Nazaræorum
ritu; non sic barbam.
col. 813–814page 276 of 364
PG 102:813τοιούτων λόγων καὶ πράξεων, τὴν ἀσθένειαν των ἀκροατῶν, καὶ τὴν οἰκονομίαν τοῦ λόγου· τήν τε πρὸς τοὺς ἀντιτεταγμένους μάχην περιελών, γυμνὰ τῶν εἰρημένων, καὶ ὡς δόγμα προβάλλοι καὶ περιθάλποι, αὐτοὺς ἐκείνους τοὺς τὰ τοιαῦτα καὶ εἰπόντας καὶ πράξαντας, εὑρήσει κατ' αὐτοῦ τὴν δικάζουσαν ἀφιέντας ψῆφον. Κ΄. Ἔτι δέ, εἰ μὲν ὑπομνησθέντες περὶ τοῦ προ κειμένου κεφαλαίου, τῶν εἰρημένων Πατέρων ἀντεῖπε τὸ σύνταγμα, καὶ πρὸς ἔνστασίν τινα καὶ ἀπείθειαν ἀπεθρασύνετο· διέτειναν τε τῇ αὐτῇ παρατροπῇ τῆς δόξης, καὶ ἐπ' αὐτῇ τὸν βίον μετὰ τοὺς ἐλέγχους κατέστρεψαν, ἀνάγκη τούτους συναποβάλλεσθαι τῷ φρονήματι. Εἰ δὲ παρεφθέγξαντο μέν, ἡ διά τινα αι τίαν νῦν ἀγνοουμένην ἡμῖν τῆς εὐθύτητος ἐξετράπησαν· οὐδεμία δε ζήτησις αὐτοῖς προσενήνεκται, ούδ' εἰς μάθησιν τῆς ἀληθείας οὐδεὶς αὐτοὺς παρεκάλεσε, Πατέρας μὲν οὐδὲν ἔλαττον αὐτοὺς, εἰ καὶ μὴ τοῦτο εἶπον, ἐπιγραψόμεθα, διά τε τὸ τοῦ βίου λαμπρὸν καὶ τῆς ἀρετῆς τὸ αἰδέσιμον, καὶ τῆς ἄλλης εὐσε βείας τὸ ἀκατάγνωστον· τοῖς δὲ λόγοις τούτων, ἐν οἷς παρηνέχθησαν, οὐκ εψόμεθα. Οσοι δε τούτων, βιάζονται εἰς ἀντίθετον μαρτυρίαν ἐλθεῖν τῆς δεσποτικῆς φωνῆς, οὗτοι λέξει μὲν γυμνῇ τὸν Πατέρα του. τοις χαρίζονται· ἔργῳ δὲ καὶ πάσῃ σπουδῇ εἰς τὴν τῶν πατραλοιῶν καὶ πολεμίων χώραν αὐτοὺς ἀπελαύνουσιν. Ἡμεῖς δέ, ἐπεὶ καὶ ἄλλους τινὰς τῶν μακα ρίων ἡμῶν Πατέρων καὶ διδασκάλων, ἐν πολλοῖς τε ἄλλοις τῆς ἀκριβείας τῶν ὀρθῶν δογμάτων παρενεχθέντας καταλαμβάνοντες, τὸ μὲν παρενεχθέν, οὐ προσθήκην δεχόμεθα, τοὺς ἄνδρας δὲ ἀσπαζόμεθα οὕτω καὶ τοὺς, εἴ τινες ὑπηνέχθησαν εἰπεῖν τὸ Πνεῦ μα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι· τὸ μὲν παρὰ τὴν Δε σποτικὴν φωνὴν, οὐ δεχόμεθα· ἐκείνους δὲ τῆς τῶν Πατέρων ἀγέλης οὐκ ἀποκρίνομεν. ΚΑ΄. Καὶ γὰρ καὶ Διονύσιον τὸν ᾿Αλεξανδρείας τῷ χορῷ ἁγίων των Πατέρων συντάττοντες, τὰς ὑπ' αὐτοῦ λεχθείσας πρὸς τὸν Λίβυ, Σαβέλλιοι Αρειανο κὰς φωνὰς οὐμενοῦν οὐ συναποδεχόμεθα, ἀλλὰ καὶ παντελῶς ἐκτρεπόμεθα. Καὶ τὸν ἐν μάρτυσι μέγαν Μεθόδιον, ὃς τοὺς ἀρχιερατικοὺς τοῦ Πατάρων θρό νου ἐπιδαλινούχησεν οἴακας· ἔτι μὲν καὶ Εἰρηναῖον ΝΟΤΑ. τὸ θαυμάσιον ἐξήστραψαν, Λιονύσιον τὸν ᾿Αλεξανδρείας.EPISTOLARUM LIBER I.
τοιούτων λόγων καὶ πράξεων, τὴν ἀσθένειαν των exempta ex ejusmodi sermonibus atque actibus
ἀκροατῶν, καὶ τὴν οἰκονομίαν τοῦ λόγου· τήν τε πρὸς
τοὺς ἀντιτεταγμένους μάχην περιελών, γυμνὰ τῶν
εἰρημένων, καὶ ὡς δόγμα προβάλλοι καὶ περιθάλποι,
αὐτοὺς ἐκείνους τοὺς τὰ τοιαῦτα καὶ εἰπόντας καὶ
πράξαντας, εὑρήσει κατ' αὐτοῦ τὴν δικάζουσαν ἀφιέντας ψῆφον.
Κ΄. Ἔτι δέ, εἰ μὲν ὑπομνησθέντες περὶ τοῦ προκειμένου κεφαλαίου, τῶν εἰρημένων Πατέρων ἀντεῖπε
τὸ σύνταγμα, καὶ πρὸς ἔνστασίν τινα καὶ ἀπείθειαν
ἀπεθρασύνετο· διέτειναν τε τῇ αὐτῇ παρατροπῇ τῆς
δόξης, καὶ ἐπ' αὐτῇ τὸν βίον μετὰ τοὺς ἐλέγχους
κατέστρεψαν, ἀνάγκη τούτους συναποβάλλεσθαι τῷ
φρονήματι. Εἰ δὲ παρεφθέγξαντο μέν, ἡ διά τινα αι
τίαν νῦν ἀγνοουμένην ἡμῖν τῆς εὐθύτητος ἐξετράπησαν· οὐδεμία δε ζήτησις αὐτοῖς προσενήνεκται, ούδ'
εἰς μάθησιν τῆς ἀληθείας οὐδεὶς αὐτοὺς παρεκάλεσε,
Πατέρας μὲν οὐδὲν ἔλαττον αὐτοὺς, εἰ καὶ μὴ τοῦτο
εἶπον, ἐπιγραψόμεθα, διά τε τὸ τοῦ βίου λαμπρὸν
καὶ τῆς ἀρετῆς τὸ αἰδέσιμον, καὶ τῆς ἄλλης εὐσε
βείας τὸ ἀκατάγνωστον· τοῖς δὲ λόγοις τούτων, ἐν
οἷς παρηνέχθησαν, οὐκ εψόμεθα. Οσοι δε τούτων,
βιάζονται εἰς ἀντίθετον μαρτυρίαν ἐλθεῖν τῆς Δεσποτικῆς φωνῆς, οὗτοι λέξει μὲν γυμνῇ τὸν Πατέρα του.
τοις χαρίζονται· ἔργῳ δὲ καὶ πάσῃ σπουδῇ εἰς τὴν
τῶν πατραλοιῶν καὶ πολεμίων χώραν αὐτοὺς ἀπελαύνουσιν. Ἡμεῖς δέ, ἐπεὶ καὶ ἄλλους τινὰς τῶν μακα
ρίων ἡμῶν Πατέρων καὶ διδασκάλων, ἐν πολλοῖς τε
ἄλλοις τῆς ἀκριβείας τῶν ὀρθῶν δογμάτων παρεν
εχθέντας καταλαμβάνοντες, τὸ μὲν παρενεχθέν, οὐ
προσθήκην δεχόμεθα, τοὺς ἄνδρας δὲ ἀσπαζόμεθα·
οὕτω καὶ τοὺς, εἴ τινες ὑπηνέχθησαν εἰπεῖν τὸ Πνεῦ
μα ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι· τὸ μὲν παρὰ τὴν Δε
σποτικὴν φωνὴν, οὐ δεχόμεθα· ἐκείνους δὲ τῆς τῶν
Πατέρων ἀγέλης οὐκ ἀποκρίνομεν.
ΚΑ΄. Καὶ γὰρ καὶ Διονύσιον τὸν ᾿Αλεξανδρείας
τῷ χορῷ ἁγίων των Πατέρων συντάττοντες, τὰς ὑπ'
αὐτοῦ λεχθείσας πρὸς τὸν Λίβυ, Σαβέλλιοι Αρειανοκὰς φωνὰς οὐμενοῦν οὐ συναποδεχόμεθα, ἀλλὰ καὶ
παντελῶς ἐκτρεπόμεθα. Καὶ τὸν ἐν μάρτυσι μέγαν
Μεθόδιον, ὃς τοὺς ἀρχιερατικοὺς τοῦ Πατάρων θρόνου ἐπιδαλινούχησεν οἴακας· ἔτι μὲν καὶ Εἰρηναῖον
auditorumimbecillitate, doctrinæque dispensatione,
nec non adversariorum pugna, his nuda quæ dicta
sunt, et ut dogma proponat foveatque, illos qui talia
vel locuti sunt vel egerunt, lata in eum sententia, ipsum damnare inveniet.
XX. Præterea, si cum meminissent propositi capituli, dictorum Patrum coetus contradixisset, et
ut contentiosius obsisterent nec obtemperarent
animos obfirmassent, atque in ea prava opinione
perseverassent, ejusque reprehensi, sententiæ tenaces vitam cum morte commutassent; necesse
esset ut cum errore sensuque suo exploderentur.
Sin autem male quidem locuti sunt, aut aliqua causa
nunc nobis ignota a recto tramite deviarunt; nulla
tamen illis quæstio oblata est, nec quisquam ad
condiscendam veritatem illos provocavit, perinde
illos in Patrum albo admittimus, ac si istud minime
dixissent, propter vitæ claritatem ac spectabilem
virtutem, nec non reliquam inculpatam fidem ac
pietatem doctrinam vero, in qua a veritatis semita
aberrarunt, non sequimur. Quotquot vero cogunt,
ut contraria auctoritate Dominicæ voci adversentur, hi nuda quidem voce Patris eis titulum deferunt, facto vero omnique opera in parricidarum
atque hostium eos classem detrudunt. Nos autem,
qui alios quoque nonnullos sanctorum nostrorum
Patrum ac magistrorum a rectorum dogmatum fide
exorbitasse intelligamus, quod quidem exorbitarunt,
in doctriua partem non assumimus, viros tamen
amplectimur ita etiam si quibus obrepsit ut Spiritum a Filio procedere dicerent; quod quidem
Dominicæ voci adversetur non admittimus, illos
tamen a Patrum cœtu non rejicimus.
XXI. Etenim Dionysium quoque Alexandrinum
sanctorum Patrum choro accensentes, haud tamen
dictas ab eo Arianicas voces adversus Sabellium
Lybicum perinde recipimus, quin etiam prorsus repudiamus. Magnum itidem Methodium martyrem,
qui Palarensis Ecclesiæ clavum præsul gubernavit:
præterea etiam Irenæum Lugdunensem episcopum,
ΝΟΤΑ.
blaudiaris. Reliquorum errores, partim ab hæreticis aspersi, partim ævi simplicitate nati, minoris
fere momenti, quam ut theologiam attingerent,
in qua, et Christi mysterio astruendis, strenuam
ii Patres (maxime Irenæus) adhibuerunt operam,
qua etiam sactisque eorum moribus τὸ θαυμάσιον
ἐξήστραψαν, miram claritatem adepti sunt, et ut
sancti Patres et Ecclesiæ magistri haberentur: nou
quod male reddit Metius, Vitæ innocentia et miraculis
claruerunt. Nam rogo unde Photius ea miracula
habuit, vel Papiæ, vel aliorum? Sic quidem nunc
vindicandis sanctis usu Romano quæruntur miracula, ne quid humani subrepat, et quod tam multos
vindicare non intersit rei Christianæ; sed quos
Deus majoribus signis cum vitæ fideique præstantia
clariones efficiat, velitque suis fidelibus eum præsidio esse, tum exemplo.
Λιονύσιον τὸν ᾿Αλεξανδρείας. Longe dispar sedis et Apostolica summique capitis nomine tibi
illius causa, et Patrum, quorum Photius auctori
tatem excipit. Errasse in theologia Dionysius statim
agnitus est, aut certe occasionem dedisse sic de
illo opinandi,quam etiam opinionem studuiteluere
et satisfacere: qua ipsa modestia, et cultu Dionysii
item Romani antistitis, Catholici nomen sibi retinuit et Patris, tametsi acrius in illum invehitur
Basilius, vindicante Athanasio. Quis vero erroris
in theologia notavit, quod in processione Spiritus
Filius Patri adjungeretur, et ex utroque procedere
nedum tres relati; verum etiam plures aliis Græci
pariter ac Latini profiterentur? Oportuit Photium
novum sidus surgere, ad foedum errorem, Dominicæ
voci contrarium, et cui stabiliendo nec orbis consensus sufficiat, una illius luce detegendum ac
coarguendum. Hæc tua fata, Græcia! ut hoc capite
renuas subjici sedi Petri putesque te nactam veritatem, a qua illa exciderit, eoque nomine primæ
col. 815–816page 277 of 364
PG 102:815τὸν Λουγδούνων ἐπίσκοπον, καὶ Παπίαν τὸν τῆς Ἱεραπόλεως· τὸν μὲν, τοῦ μαρτυρίου τον στέφανον ἀναδησάμενον· τοὺς δὲ, ἄνδρας ὄντας ἀποστολικούς. καὶ τοῖς τοῦ βίου τρόποις τὸ θαυμάσιον ἐξαστράπτοντας. Αλλ' οὖν, εἴ τί γε τῆς ἀληθείας ωλιγώρε σαν, καὶ παρηνέχθησαν φθέγξασθαι ἀπεναντίας τοῦ κοινοῦ καὶ ἐκκλησιαστικού δόγματος, ἐν τούτοις μὲν οὐχ επόμεθα· τῆς πατρικῆς δε τιμῆς καὶ δόξης ού μινοῦν οὐδὲν αὐτῶν περικόπτομεν. ΚΒ΄. Επιλείψει με ἡ ἡμέρα τοὺς ἄνδρας ἀπαριθμούμενον, οὓς τῇ μὲν τῶν Πατέρων τιμή σεμνύνου μεν· ἐν οἷς δὲ τῆς ἀληθείας παρηνέχθησαν, οὐ μι μούμεθα· οὕτω γοῦν καὶ εἴ τινες φανεῖεν παρὰ τὴν Δεσποτικὴν φωνὴν τὴν πάντας ἡμᾶς μυσταγωγούσαν, τὸ Πνεῦμα εἱπόντες ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι· τὴν μὲν καινοτομίαν, ὡς τὴν Δεσποτικὴν φωνὴν κιβδη λεύουσαν καὶ παραχαράσσουσαν, υποστρεφόμεθα· τὸν πατέρα δὲ αὐτῆς, σιγῶντα μάλιστα καὶ μὴ παρόντα, μηδ' αντιλέγοντα, οὐμενοῦν οὐ καταδικάζομεν. Του γάρ φεύγοντος οὐκ ὄντος, οὔτε δι' ἑαυτοῦ, ούτε δι' ὧν ὑπὲρ αὐτοῦ λέγειν προχειρίζεται, οὐδεὶς ἐν εἴη νουν ἔχων κατήγορος. Κατηγορίας δὲ οὐκ οὔσης, οὐδὲ ψῆφος προέρχεται τοῦ ἐγκλήματος· ψήφου δι καταδικαζούσης μὴ δοθείσης, ὁ τολμῶν ὑβρίζειν τὸν ἔξω τούτων καθεστώτα πάντων τῶν περιστάσεων, οὐ κατ' ἐκείνου μᾶλλον, ἡ καθ᾿ ἑαυτοῦ περιτρέπει τὸν όνειδον. ΚΙ'. Αλλ' εἶπον, φασί, Πατέρες τὸ Πνεῦμα ἐ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι; 'Αλλά βραχεῖς τῷ ἀριθμῷ ἀλλ᾽ οἱ πλείους εἰπεῖν οὐκ ἠνέσχοντο. Εἶπον εὐαρίο θμητοι Πατέρες ἀλλὰ συνόδων ἁγίων ψηφίσματα, τους παρὰ τὴν Δεσποτικὴν φωνὴν εἰπόντας, ἀποπέμπονται. Εἶπον Πατέρες, ἀλλὰ τί με δεῖ μικρολογεῖν περὶ τὸν ἀριθμὸν τῶν εἰπόντων; Οὐδ᾽ ἂν ἡ κτίσις ἀφῆκε πᾶσα μίαν φωνὴν, οὐμενοῦν οὐδεὶς τοῦ Κτίστου καὶ Δημιουργού καταλιπών τήν μυσταγωγίαν, καὶ τὰ ΝΟΤΑ. Τοῦ γὰρ φεύγοντος. φυ γόντος τῆς θεολογίαςnec non Papiam Hierapolitanum: ex quibus prior τὸν Λουγδούνων ἐπίσκοπον, καὶ Παπίαν τὸν τῆς Ἱε
quidem martyrii coronam consecutus est alii vero
apostolici viri exstitere, moribusque ac vita miro
splendore effulsere. Si quid tamen veritatis tramite
per negligentiam aliquid offenderunt, aut aberrarunt, ut adversus communem Ecclesiæ doctrinam
quidpiam loquerentur, in his illos minime sequimur,
nec ea tamen ratione ullum eorum Patris honore
atque gloria abdicamus.
XXII. Deficiet me dies percensentem viros, quos
Patrum quidem honore honestamus, nec tamen
illis, in quibus a veritate deviarunt, auscultamnus.
Sic itaque etiamsi qui præter Dominicam vocem
cunctos docentem mysteria dixisse videantur, Spiritum a Filio procedere; novitatem quidem, ut quæ
Dominicam corrumpat vocem ejusque depravatio
exsistat, aversamur; illius tamen parentem, qui
maxime sileat, nec suam præsens causam agere
possit aut contradicere, nequaquam damnamus. Cum
enim qui humanis rebus substractus est, non sit,
nec ipsi per se, nec per alios qui ejus tuendi partes
munusque susceperint, nullus quidem sanæ mentis
actorem in eum agere velit. Nullo vero auctore, nec
sententia erit damnati criminis. Nulla autem damnationis sententia, qui cum incessere audeat qui
hos omnes casus excesserit, non magis in illum,
quam in caput ipse suum contumeliam vertit.
XXIII. Verum, aiunt, dixerunt Patres Spiritum a
Filio procedere? At pauci numero: plures vero dicere non sustinuerunt: dixerunt Patres quorum
facile numerum ineas: etenim sanctarum synodo- c
rum decreta eos respuerunt, qui præter Dominicam
vocem locuti essent. Dixerunt, Patres; sed quid opus
de illorum numero, qui dixerunt, anxius sermonem
trahere? Nec si creatura universa unam misisset
vocem, nemo tamen Conditoris ac Opificis relicta
ραπόλεως· τὸν μὲν, τοῦ μαρτυρίου τον στέφανον
ἀναδησάμενον· τοὺς δὲ, ἄνδρας ὄντας ἀποστολικούς.
καὶ τοῖς τοῦ βίου τρόποις τὸ θαυμάσιον ἐξαστράπτοντας. Αλλ' οὖν, εἴ τί γε τῆς ἀληθείας ωλιγώρε
σαν, καὶ παρηνέχθησαν φθέγξασθαι ἀπεναντίας τοῦ
κοινοῦ καὶ ἐκκλησιαστικού δόγματος, ἐν τούτοις μὲν
οὐχ επόμεθα· τῆς πατρικῆς δε τιμῆς καὶ δόξης ού
μινοῦν οὐδὲν αὐτῶν περικόπτομεν.
ΚΒ΄. Επιλείψει με ἡ ἡμέρα τοὺς ἄνδρας ἀπαριθμούμενον, οὓς τῇ μὲν τῶν Πατέρων τιμή σεμνύνου
μεν· ἐν οἷς δὲ τῆς ἀληθείας παρηνέχθησαν, οὐ μι·
μούμεθα· οὕτω γοῦν καὶ εἴ τινες φανεῖεν παρὰ τὴν
Δεσποτικὴν φωνὴν τὴν πάντας ἡμᾶς μυσταγωγούσαν,
τὸ Πνεῦμα εἱπόντες ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι· τὴν
μὲν καινοτομίαν, ὡς τὴν Δεσποτικὴν φωνὴν κιβδη
λεύουσαν καὶ παραχαράσσουσαν, υποστρεφόμεθα· τὸν
πατέρα δὲ αὐτῆς, σιγῶντα μάλιστα καὶ μὴ παρόντα,
μηδ' αντιλέγοντα, οὐμενοῦν οὐ καταδικάζομεν. Του
γάρ φεύγοντος οὐκ ὄντος, οὔτε δι' ἑαυτοῦ, ούτε
δι' ὧν ὑπὲρ αὐτοῦ λέγειν προχειρίζεται, οὐδεὶς ἐν
εἴη νουν ἔχων κατήγορος. Κατηγορίας δὲ οὐκ οὔσης,
οὐδὲ ψῆφος προέρχεται τοῦ ἐγκλήματος· ψήφου δι
καταδικαζούσης μὴ δοθείσης, ὁ τολμῶν ὑβρίζειν τὸν
ἔξω τούτων καθεστώτα πάντων τῶν περιστάσεων, οὐ
κατ' ἐκείνου μᾶλλον, ἡ καθ᾿ ἑαυτοῦ περιτρέπει τὸν
όνειδον.
ΚΙ'. Αλλ' εἶπον, φασί, Πατέρες τὸ Πνεῦμα ἐ
τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι; 'Αλλά βραχεῖς τῷ ἀριθμῷ
ἀλλ᾽ οἱ πλείους εἰπεῖν οὐκ ἠνέσχοντο. Εἶπον εὐαρίο
θμητοι Πατέρες ἀλλὰ συνόδων ἁγίων ψηφίσματα, τους
παρὰ τὴν Δεσποτικὴν φωνὴν εἰπόντας, ἀποπέμπον
ται. Εἶπον Πατέρες, ἀλλὰ τί με δεῖ μικρολογεῖν περὶ
τὸν ἀριθμὸν τῶν εἰπόντων; Οὐδ᾽ ἂν ἡ κτίσις ἀφῆκε
πᾶσα μίαν φωνὴν, οὐμενοῦν οὐδεὶς τοῦ Κτίστου καὶ
Δημιουργού καταλιπών τήν μυσταγωγίαν, καὶ τὰ
ΝΟΤΑ.
Τοῦ γὰρ φεύγοντος. Reddo ac si esset φυ
γόντος ut ita vocet, qui humanis rebus exemplus
est. Metius Quan enim reus non est, qui forte
aliam vocem habuit. Ludit vero istis Photius ac
illudit, quasi illi deessent exempla eorum, qui vivis
exempti, hæreseos damnati sunt, ubi præsertim
illorum hæresis serpere videbantur, illorumque auctoritate fulciti. Sic in v synod. damnati Origenes,
Theodorus Mopsuet. etc. totque alii deinceps in
vi. primarii ordinis viri maguique antistites. Atque
adeo si vere caput τῆς θεολογίας erat, sicque improbe adversus ipsam Dominicam vocem ii Patres
in eo erraverunt, merito compescendi erant: parisque sceleris rei videbantur, qui vel in eis vel in
eorum scriptis tanta successione rem dissimularunt. Sed nulla ejusmodi querela erat, donec Photius, eam discessionis occasionem fecit, illoque
pejor Cerularius. Urget hoc argumentum Georgius
Metochita ex papæ synodica, de qua consultus Maximus confessor, ad Marinum presbyterum Cypri,
exposuitque sensum illius nihil fidei adversum,aut
a Græcorum ipso sensu, aliter quam in modo significandi, diversum. Jam tum ergo Ecclesia CPlitana
Ecclesiæ Romanæ communionem non respuebat,
cum illa ex Filio Spiritum profiteretur, non ex
solo Patre, unumque ambos Spiratorem et causam
seu auctorem Spiritus agnosceret: sed qua ipsa
confessione ac Maximi ejusdem auctoritate facta
unio Florentiæ est: cui utinam zizaniorum sator
paucorum pervicacia non obstitisset. Et quamvis
non desint ex modernis, etiam viri catholici,
quibus non videatur hæc epistola esse Maximi,
quod nusquam integra exstet, aut inter reliqua
ejus opuscula, sedulo satis pluribus Græcorum
Codicibus descripta: pluris tamen mihi est Metochitæ Patrumque Florentinorum auctoritas, et quod
ita olim Græcis sit habita, nec stylus abhorreat:
nec alia fuerit causa cur desidereturtota, nec exstet in codicibus Maximi, quam quod forte prolixior erat, ut sunt plures Maximi epistolæ, præsertim dogmaticæ, et quod sæpius pluribusque
exscriptum illud excerptum de processione Spiritus
ex Patre et Filio, proquæstionis celebritate, ipsum
visum est sufficere quomodo pleraque auctorum monumenta desiderantur, quorum quandoque
edita sunt electa. Accedit alias alios Maximi codices
habere epistolas: alias regios, alias vaticanos, alias
Florentinos, præter eas, quas eorum aliqui communes habent: quibus omnibus ditari velim Ecclesiam; pigetque tanto labore quæsitas, tantumque
in rein Ecclesiasticam commodi allaturas et ornamenti, necdum licuisse juris publici facere per
temporis injuriam, eorumque fastidium qui juvare
opera poterant.
col. 817–818page 278 of 364
PG 102:817διδάγματα, τῇ ἀντιφθεγγομένη κτίσει τῷ Κτίστη προσέθετο· οὐδ' υπέκυψε νόμοις τῆς κτίσεως, τοὺς τοῦ Κτίστου καὶ Δημιουργοῦ νόμους παραγραφόμε ΚΔ΄. Πατέρας ζητεῖς συνηγόρους τῷ φρονήματι; τὸν Δεσπότην αὐτὸν ἔχεις· τῶν οἰκουμενικῶν συν όδων τὰς ψήφους· χορόν θεοφόρων Πατέρων ἀριθμοῦ κρείττονα· ἐξ ὧν καὶ οἱ λελεγμένοι ἄνωθεν τῆς Ρώμης ἀρχιερεῖς ἐκδιδαχθέντες, καὶ διὰ τοῦ ἐκτε θειμένου τῆς πίστεως ἁγίου μαθήματος τῇ τριαδικῆς ὁμοουσιότητος ἀπαραχάρακτον τὸ δόγμα παρειληφότες, τοῖς κατὰ τὴν δύσιν πᾶσαν παραδεδώκασι μέρεσι· καὶ οὐ μόνον ὁ κατὰ τὴν τετάρτην καὶ οἰκουμενικὴν ἁγίαν σύνοδον ἐκλάμψας ἱερός Λέων, οὐδ᾽ ὁ τὴν εὐσέβειαν ἐκείνῳ, ὥσπερ καὶ τὸ ὄνομα ἀπαράλο λακτος· ἀλλὰ καὶ ᾿Αδριανὸς ἐκεῖνος τὸν αὐτὸν ἀπο στολικὸν διιθύνας θρόνον, ἐν οἷς πρὸς τὸν ἁγιώτατον και μακαριώτατον Ταράσιον τὸν ἡμέτερον πατροπαρά τοῦ Πατρὸς ἐκπο σαφῶς τε καὶ περι φανῶς φαίνεται, περὶ ὑποστάσεως καὶ προσώπου 58EPISTOLARUM LIBER I.
διδάγματα, τῇ ἀντιφθεγγομένη κτίσει τῷ Κτίστη sacratiore doctrina ac initiatione, creaturæ adversa
προσέθετο· οὐδ' υπέκυψε νόμοις τῆς κτίσεως, τοὺς
τοῦ Κτίστου καὶ Δημιουργοῦ νόμους παραγραφόμε
ΚΔ΄. Πατέρας ζητεῖς συνηγόρους τῷ φρονήματι;
τὸν Δεσπότην αὐτὸν ἔχεις· τῶν οἰκουμενικῶν συνόδων τὰς ψήφους· χορόν θεοφόρων Πατέρων ἀριθμοῦ
κρείττονα· ἐξ ὧν καὶ οἱ λελεγμένοι ἄνωθεν τῆς
Ρώμης ἀρχιερεῖς ἐκδιδαχθέντες, καὶ διὰ τοῦ ἐκτεθειμένου τῆς πίστεως ἁγίου μαθήματος τῇ Τριαδι
κῆς ὁμοουσιότητος ἀπαραχάρακτον τὸ δόγμα παρει
ληφότες, τοῖς κατὰ τὴν δύσιν πᾶσαν παραδεδώκασι
μέρεσι· καὶ οὐ μόνον ὁ κατὰ τὴν τετάρτην καὶ οἰκου
μενικὴν ἁγίαν σύνοδον ἐκλάμψας ἱερός Λέων, οὐδ᾽ ὁ
τὴν εὐσέβειαν ἐκείνῳ, ὥσπερ καὶ τὸ ὄνομα ἀπαράλο
λακτος· ἀλλὰ καὶ ᾿Αδριανὸς ἐκεῖνος τὸν αὐτὸν ἀποστολικὸν διιθύνας θρόνον, ἐν οἷς πρὸς τὸν ἁγιώτατον
και μακαριώτατον Ταράσιον τὸν ἡμέτερον πατρό
Creatori loquenti, animum attenderet, aut Creatoris ac Opificis violatis legibus, creaturæ legibus
se submitteret.
XXIV. Patres quæris tuæ sententiæ fautores? Ipsum Dominum habes, universalium synodorum suffragia; divinorum Patrum chorum, qui et numerum
excedat: quorum doctrina imbuti, quos superius
memoravi Romani antistites, ac per editam fidei
sanctam regulam, trinæ consubstantialitas incorrupta accepta doctrina, cuncti per omnes Occidentis
plagas eam tradiderunt: nec solum Leo sacer, qui
in quarta et œcumenica sancta synodo celebris
fuit, vel is etiam qui pari illi pietate, eodem etiam
nomine fulsit; verumetiam Adrianus ille, qui eamdem apostolicam sedem rexit, in his quæ ad sanctissimum ac beatissimum majorem patruum nostrum
Tarasium rescripsit, aperte ac manifeste sentire
NOTÆ.
'Ev. Male Metius, Quatuor Romani Pon.
tifices inde edocti, cum Græca nullum numerum
habeant, sed solum indefinite, oi avwhy sheɣuévot, nec Photius plurium meminerit quam duorum,
Leonis primi et tertii, quorum iterum urget auctoritatem: hoc solum male argumentatus, quod
eorum silentium illius vocis, Filioque, negationis
rationem habere contendit: quo eodem vitio male
torquet verba Dominica, παρὰ τοῦ Πατρὸς ἐκποpevóμevov, Qui a Patre procedit: malus certe theologus, non intelligens, quæ de una persona dicuntur, de aliis perinde intelligi (ubi præsertion
nullus est terminus excludens) nisi sit oppositio
aliqua, qualis nulla occurrit, in eo quod Filius
cum Patre unus sint auctor Spiritus sancti; intellecta jam Filii a Patre emanatione, quasi priore
origine, dum vel ita loqui liceat. De Adriano,
quod ita asserte ponit Photius, σαφῶς τε καὶ περιφανῶς φαίνεται, quasi aperte et manifeste noscitur
ac liquet, non ut Metius, aperte videtur, idem putem
dicendam: Adrianum scilicet, qui Iconoclastarum
hæresim profligatum iri cuperet, Græcorum more
scripsisse suppressa ea voce, Filioque ne per ejus
occasionem, hæretici ac schismatici novas turbas
cierent; quod ita in causæ patrocinium rapiat
Photius, sub illo paralogismo, quo uno tota ejus
strues nititur vel certe eadem dispensatione,qua
Adriani litteras ad Tarasium truncarunt Græci,
quibus ejus ordinationem ex laicis factam, quasi
minus Canonicam redarguit,ne quid illa ejus seve
ritas et axpiбua fidei negotio noceret, sic quoque
vocem Filioque, eraserint, siquidem eam Adrianus
scripserat. Definitionem vero synodicam eam habuisse, etsi contendit Baron. an. 787. n. 38, quod
ita visum in concilio Florentino, ac Latinis probatum auctoritate Anastasii et vetustissimi codicis
Actorum vi synodi,mihiipse non satis persuadeo,
nec Julianus Cardinalis magnam in eo fecit vim in
dicta synodo, vel Anastasius apertius noscitur istud
testatus esse, etsi in ejus versione habetur. Certe
si ita aperte in fidei regula positum esset, non sic
facile per omnes Orientis Ecclesias aboleri notuisset
autve mutari. Nec vero Anastasium, sive etiam ejus
antiqui Codicis scriptorem ausim plagii insimulare:
sed ita putem fuisse transactum, cum inde lis orta
esset, et Tarasius Græcique dià rioù, per Filium
dicerent, eaque particula perinde Spiritus a Filio
exsistentem agnoscerent, Latini ex Filio mallent,
utrisque permissum ceu að tápopov, idemque reipsa
ac bono sensu valens, sibi quod vellent scribere,
nulla inde Ecclesiarum scissione. Mirorque Photii
genium, qui tantis urgeat, rò ix rou Yioù, adversari voci Dominicæ, mapa ou Пarpós, quia minime
scriptum est; nec advertat idem urgeri posse in
illo, dia rou Yioù, quod perinde vel additio vel,
expositio est ejus, quod ipsa vox Dominica virtute
continet. Ut ergo pius et orthodoxus Tarasius ita
scribens, sic et Latini, non aliter quam phrasi, ac
loquendi modo ex cujusque gentis proprio idiomate
ab eo, ac Græcis antiquis ita loquentibus, diversi
aut dissidentes, quod plane intellexisset Photius, si
velut olim Athanasius, spiritu pacis ductus Ecclesiarum unioni studuisset, non schismati. Nota quam
vir apostolicus περὶ ὑποστάσεως καὶ προσώπου 58davit, controversia. Latinorum Græcorumque, seu
Occidentalium et Orientalium, utrorumque in eis
sensum sciscitatus, et cum fide concordes invenisset,
etsi ex idiomatis et linguæ proprietate viderentur
discordes quod egregie illustrat Gregorius in ejus
Panegyrico. Sed debuit Photius satanico spiritu ita
scindendo sibi nomen facere, uti jam fecerat tyrannica sedis invasione. Perinde etiam se habuisse
putem Joannem papain ejusque legatos, quos sibi
concordes in omni fidei capitulo gloriatur Photius,
aliosque deinceps utriusque sedis antistites, ad
Michaelem usque Cerularium, cujus rei gravi,
testis Michae Psellus in ejus Panegyrico, inde laudans quod to aduάpopoy superioribus patriarchis
CPlitanis habitum, in quæstionem dogmatis traxerit,
nec Latinorum fidem aliter quam veram hæresim,
insectatus sit, sic belle posita Photio ova, majore
ipse superbia hæreticus (purpuræ rubrorumque
calceorum ambitu) excludens iisque extremum
Græciæ exitium patiens. Atque utinam Psellus
Oratione sua ad synodum contentus, sic in ea suis
coloribus expresso Cerulario (digno scilicet schismatis antistite atque auctore) nec dealbando Æthiopem, levitatis sibi maculam aspersisset, ac curialis
minusque Christiani, non illi omnis sceleris ac impietatis labem abstersisset; quin sibi ipse schismatici ac hæretici, qua sic hæretico ac schismatico
favet, nomen ascivisset; quod alias Leonis Allatii
diligentiam fugerat ac moduμabiav, in suo de Psellis
Syntagmate, emendaturus, si quod optarat, lucubratiunculam augere, auctamque producere, per
gravem ætatem sive etiam per tempus hominumque
eruditarum ejus generis ipsius lucubrationum inofficiosum fastidium, ei licuisset.
col. 819–820page 279 of 364
PG 102:819θειον ἀντέγραψε, σαφῶς τε καὶ περιφανῶς φαίνεται τὸ Πνεῦμα τὸ ἅγιον φρονῶν ἐκ τοῦ Πατρός, ἀλλ᾽ οὐκ ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι. ΚΕ΄. Οὐκ ἐάσειν μοι δοκῶ, κάν ἐστι πᾶσιν ἐκ τοῦ χρόνου ὑπόγυον περιφανές, τοὺς ἐν τοῖς καθ᾿ ἡμᾶς χρόνοις πρέσβεις οὐ μόνον άπαξ, ἀλλὰ καὶ τρίτον τῆς πρεσβυτέρας Ρώμης αναδραμόντας· οἱ περὶ τῆς εὐσεβείας οἷα εἰκὸς ἡμῶν πρὸς αὐτοὺς λόγους ἀνακινησάντων, οὐδὲν παρηλλαγμένον τῆς ἀνὰ πᾶσι τὴν οἰκουμένην ἐξηπλωμένης εὐσεβείας, οὔτε εἶπον, οὔτε φρονοῦντες ἠλέγχθησαν· τοὐναντίον δε, τραιώς μεθ᾿ ἡμῶν καὶ ἀδιστάκτως τὸ Πνεῦμα τὸ ἅγιον ἐκ τοῦ Πατρὸς ἀνεκήρυξαν ἐκπορεύεσθαι. ᾿Αλλὰ γὰρ καὶ συνόδου συγκροτηθείσης ἐπί τισιν ἐκκλησιαστικοῖς κεφαλαίοις, οἱ ἐκεῖθεν ἀπεσταλμένοι τοῦ ἐν ἁγίοις Ιωάννου πάπα τοποτηρηταί, ὡς αὐτοῦ παρόντος ἐκείνου καὶ συνθεολογούντος ἡμῖν τὴν εὐσέβειαν, τῷ συμβόλῳ τῆς πίστεως τῷ διὰ πασῶν τῶν οἰκουμενικῶν συνόδων κατὰ τὴν Δεσποτικὴν φωνὴν καὶ κηρυσσομένῳ καὶ κρατυνομένῳ, ὡς ὁμόφρονες, καὶ φωνῇ καὶ γλώσσῃ, καὶ ἰδιοχείρῳ γραφή καθυπεστ μήναντο. *ς. Τούτων οὕτως ἐχόντων, τῆς Ῥωμαϊκής 'Εχ κλησίας τοῖς ἄλλοις τέσσαρσιν ἀρχιερατικοῖς θρόνοις ὁμοφώνου τε καὶ ὁμοδόξου καθεστώσης, πῶς οἱ τοῦ Χαμ μιμηταί, τῶν Πατέρων αὐτῶν, ὡς φασι, την ἀσχημοσύνην οὐκ ἐρυθριώσιν ἀνακαλύπτειν, καὶ εἰς χλεύην πᾶσι προτιθέναι; Εχρῆν γὰρ αὐτοὺς εἰ ζε τοῦσι Πατέρων φωνάς, πρὸς τὰς συνοδικὰς ἀναδραμεῖν ψήφους· πρὸς τὰς τῶν ἀρχιερέων τῆς Ῥώμη; φωνάς ἀπευθύνεσθαι· πρὸς τῶν άλλων ἁγίων καὶ θεοφόρων ἡμῶν Πατέρων τον χορόν καταφεύγειν ἀλλὰ μὴ ἅμα τε τινὰς Πατέρας ποιεῖν, καὶ πικρῶς τούτους ἐνδιαβάλλειν, διὰ τῆς κατὰ τοῦ κοινοῦ Δεσπό τοῦ ἐπαναστάσεως, εἶτα τούτοις πάλιν ὡς γνωμονι καὶ κανόνι τῆς πίστεως χρῆσθαι. Ἔδει δὲ αὐτούς καὶ τοῦτο συνορᾷν, ὡς πολὺ μᾶλλον ἐξυβρίζουσιν, οὺς αὑτοὺς κατά του Λεσπότου προκοπίζουσιν ἀλλ' οὐχὶ τιμῶσιν οὓς Πατέρας ἐπιγράφονται. ᾿Αλλ' εἰ καὶ μηδὲν αὐτοῖς τῆς Πατρικῆς ὕβρεως μέλος, έχρὴν ὅμως δεδιέναι τε καὶ διευλαβεῖσθαι τὴν τοῦ και τάρξαντος τῆς πατραλοίας (] θεόθεν ἐπενηνεγμένην ἀρὰν καὶ ψῆφον, καὶ μηδαμῶς τὸν ἐπάρατον μιμεῖσθαι, μηδ' ἀνακαλύπτειν μᾶλλον, ἀλλ' ἐπικαλύπτειν, εἴπερ τι τοῖς αὐτῶν Πατράσιν ἑώρων ἀσχημονούμενον. ΚΖ΄. 'Αλλ' εἴθε εἶχε μηδεὶς εἴη μήτε τῆς ἐκείνου πράξεως μιμητής, μήτε ἔνοχος τῆς ἀρᾶς· ἀλλ᾿ ἵλεως μὲν εἴη Χριστὸς ὁ Θεὸς ἡμῶν, τοῖς τε τῇ τῶν πατραλοίων ὑποσυρεῖσιν ὕβρει, καὶ τοῖς κατεξαναστάσι τῆς αὐτοῦ νομοθεσίας καὶ φωνῆς· καὶ φιλανθρώπως ΝΟΤΕ. Τοῦ κατάρξαντος τῆς πατραλοίας. θεόθεν ένηνεγμένη, ὁ με καρίτης,nositur, Spiritum sanctum a Patre, et non a Filio θειον ἀντέγραψε, σαφῶς τε καὶ περιφανῶς φαίνεται
procedere.
τὸ Πνεῦμα τὸ ἅγιον φρονῶν ἐκ τοῦ Πατρός, ἀλλ᾽ οὐκ
ἐκ τοῦ Υἱοῦ ἐκπορεύεσθαι.
ΚΕ΄. Οὐκ ἐάσειν μοι δοκῶ, κάν ἐστι πᾶσιν ἐκ τοῦ
χρόνου ὑπόγυον περιφανές, τοὺς ἐν τοῖς καθ᾿ ἡμᾶς
χρόνοις πρέσβεις οὐ μόνον άπαξ, ἀλλὰ καὶ τρίτον
τῆς πρεσβυτέρας Ρώμης αναδραμόντας· οἱ περὶ
τῆς εὐσεβείας οἷα εἰκὸς ἡμῶν πρὸς αὐτοὺς λόγους
ἀνακινησάντων, οὐδὲν παρηλλαγμένον τῆς ἀνὰ πᾶσι
τὴν οἰκουμένην ἐξηπλωμένης εὐσεβείας, οὔτε εἶπον,
οὔτε φρονοῦντες ἠλέγχθησαν· τοὐναντίον δε, τραιώς
μεθ᾿ ἡμῶν καὶ ἀδιστάκτως τὸ Πνεῦμα τὸ ἅγιον ἐκ
τοῦ Πατρὸς ἀνεκήρυξαν ἐκπορεύεσθαι. ᾿Αλλὰ γὰρ
καὶ συνόδου συγκροτηθείσης ἐπί τισιν ἐκκλησιαστι
κοῖς κεφαλαίοις, οἱ ἐκεῖθεν ἀπεσταλμένοι τοῦ ἐν
XXV. Illud etiam haud mihi videtur omittendum,
et si omnibus pro temporis nuper propinquitate conspicuum qui nostris temporibus legati, nedum
semel, sed et tertio ex seniore Roma venerunt, cum
de fide, ut par est, non cum illis sermonum contulissemus, ii nihil diversum autve dissonum a fide,
quæ per omnem terrarum orbem explicata est, aut
dixerunt, aut sentire deprehensi sunt: quinimo
clare nobiscum citraque omnem dubitationem Spiritum sanctum ex Patre procedere prædicaverunt.
Quin et coacta synodo quorumdam ecclesiasticorum
capitum causa, qui inde missi fuerant sancti Joannis
papæ vicarii, tanquam illo ipso præsente, ac una ἁγίοις Ιωάννου πάπα τοποτηρηταί, ὡς αὐτοῦ παρόν
nobiscum rectam de Trinitate sententiam edente,
fidei symbolum, quod omnium universalium synodorum calculo, consentanee voci Dominicæ tum
prædicatur, tum viget, tanquam eodem ipsi sensu
eademque sententia, voce pariter et lingua, propriæque manus subscriptione, firmaverunt.
XXVI. Hæc cum ita se habeant, et Romana Ecclesia uno cum aliis quatuor patriarchalibus sedibus
eadem sentiat, eisque concors exsislat, quomodo qui
Chamum æmulentur, Patrum suorum (ut vocant)
turpitudinem detegere non verentur, omniumque
oculis ipsos ridendos exponere? Decebat enim eos,
siquidem Patrum quærunt voces, ad synodica decreta recurrere; ad Romanorum antistitum voces
mentem intendere; ad reliquorum sanctum divinorumque Patrum chorum confugere; non simul
quosdam Patres facere, acerbeque illos criminari,
tanquam adversus communem Dominum cervicem
exsererint,ac tum velut stylum ac indicem fideique
regulam eos adhibere. Sed et illud eos advertere
decebat, longe se graviore injuria afficere, quos Domino adversantes objiciant, non honorem habere
quos Patrum titulo augeant. Enimvero vel si nihil
illis curæ est Patrum injuria, timenda tamen atque
verenda, ei qui primus parricida fuit ac sceleris
auctor, inflicta Dei calculo exsecratio ac sententia,
necæmulandum maledictum caput, aut magis detegendum, sed oblegendum, si quid in suis Patribus
turpe deprehendissent atque verendum.
XXVII. Utinam vero nemo vel illius facinoris
aemulus exsistat, vel reus maledictionis: quin propitius sit Christus Deus noster, his, quibus parricidarum illa injuria obrepsit, et qui adversus ipsius
legem vocemque insurrexerunt: clementique sua
τος ἐκείνου καὶ συνθεολογούντος ἡμῖν τὴν εὐσέβειαν,
τῷ συμβόλῳ τῆς πίστεως τῷ διὰ πασῶν τῶν οἰκου
μενικών συνόδων κατὰ τὴν Δεσποτικὴν φωνὴν καὶ
κηρυσσομένῳ καὶ κρατυνομένῳ, ὡς ὁμόφρονες, καὶ
φωνῇ καὶ γλώσσῃ, καὶ ἰδιοχείρῳ γραφή καθυπεστμήναντο.
*ς. Τούτων οὕτως ἐχόντων, τῆς Ῥωμαϊκής 'Εχκλησίας τοῖς ἄλλοις τέσσαρσιν ἀρχιερατικοῖς θρόνοις
ὁμοφώνου τε καὶ ὁμοδόξου καθεστώσης, πῶς οἱ τοῦ
Χαμ μιμηταί, τῶν Πατέρων αὐτῶν, ὡς φασι, την
ἀσχημοσύνην οὐκ ἐρυθριώσιν ἀνακαλύπτειν, καὶ εἰς
χλεύην πᾶσι προτιθέναι; Εχρῆν γὰρ αὐτοὺς εἰ ζε
τοῦσι Πατέρων φωνάς, πρὸς τὰς συνοδικὰς ἀναδρα
μεῖν ψήφους· πρὸς τὰς τῶν ἀρχιερέων τῆς Ῥώμη;
φωνάς ἀπευθύνεσθαι· πρὸς τῶν άλλων ἁγίων καὶ
θεοφόρων ἡμῶν Πατέρων τον χορόν καταφεύγειν·
ἀλλὰ μὴ ἅμα τε τινὰς Πατέρας ποιεῖν, καὶ πικρῶς
τούτους ἐνδιαβάλλειν, διὰ τῆς κατὰ τοῦ κοινοῦ Δεσπό
τοῦ ἐπαναστάσεως, εἶτα τούτοις πάλιν ὡς γνωμονι
καὶ κανόνι τῆς πίστεως χρῆσθαι. Ἔδει δὲ αὐτούς
καὶ τοῦτο συνορᾷν, ὡς πολὺ μᾶλλον ἐξυβρίζουσιν,
οὺς αὑτοὺς κατά του Λεσπότου προκοπίζουσιν
ἀλλ' οὐχὶ τιμῶσιν οὓς Πατέρας ἐπιγράφονται. ᾿Αλλ'
εἰ καὶ μηδὲν αὐτοῖς τῆς Πατρικῆς ὕβρεως μέλος,
έχρὴν ὅμως δεδιέναι τε καὶ διευλαβεῖσθαι τὴν τοῦ και
τάρξαντος τῆς πατραλοίας (18] θεόθεν ἐπενηνεγμένην
ἀρὰν καὶ ψῆφον, καὶ μηδαμῶς τὸν ἐπάρατον μιμεῖσθαι,
μηδ' ἀνακαλύπτειν μᾶλλον, ἀλλ' ἐπικαλύπτειν, εἴπερ
τι τοῖς αὐτῶν Πατράσιν ἑώρων ἀσχημονούμενον.
ΚΖ΄. 'Αλλ' εἴθε εἶχε μηδεὶς εἴη μήτε τῆς ἐκείνου
πράξεως μιμητής, μήτε ἔνοχος τῆς ἀρᾶς· ἀλλ᾿ ἵλεως
μὲν εἴη Χριστὸς ὁ Θεὸς ἡμῶν, τοῖς τε τῇ τῶν πατρα
λοιῶν ὑποσυρεῖσιν ὕβρει, καὶ τοῖς κατεξαναστάσι
τῆς αὐτοῦ νομοθεσίας καὶ φωνῆς· καὶ φιλανθρώπως
ΝΟΤΕ.
Τοῦ κατάρξαντος τῆς πατραλοίας. Longe a
Photii verbis et sensu Metius, qui adversus parricidas illam promulgavit. Non promulgata quasi generatim in parricidas maledictio, sed θεόθεν
ένηνεγμένη, a Deo illata in caput, quod ejus auc
tor sceleris foret, sua illa paterna irrisione: a cujus
exemplo insulse deterret eos, qui Dominicam vocem
ex Patrum sensu atque vocibus interpretentur,
non qui illi Patres opponant: nisi est idem bardo
homíni ac plane cæco, divinarum vocum divinus
interpres,et adversarius malignusque calumniator,
acdepravator. Ab aliis supersedeo,ne viro insultare
videar, qui magis illustrissimo Annalium Patri
Græcæ linguæ notitiam aliquam optaverim, aut
melioris interpretis copiam: qualis denique ei in
Theodoro Studita fuit Jacobus Sirmundus ὁ με
καρίτης, ac si qui ejusmodi veri interpretes et Ec
clesiastici, rei ecclesiasticæ operam ecclesiastice
navarint.
col. 821–822page 280 of 364
PG 102:821μεταγάγοι τοῦ σφάλματος, καὶ καταλλαγείη τοῖς ὑβρισταῖς, καὶ πρὸς διόρθωσιν ἰδεῖν παρασκευάσοι καὶ τῇ εὐλογίᾳ τῶν περιστειλάντων τὴν πατρικὴν ἀσχημοσύνην περιλάβοι· καὶ μηδένα τοῦ λοιποῦ παραχωρήσοι γενέσθαι βρῶμα καὶ θήραμα τοῦ ἀρχι κάκου θηρός. Τῆς σῆς κεφαλῆς ἱερᾶς, τοὺς ὑπὲρ τῆς ἐκείνων σωτηρίας ἀγῶνας ἀναδεχομένης, καὶ κατὰ τοῦ κοινοῦ τῆς φύσεως πολεμίου τροπαιοφορούσης, καὶ τὴν τῶν πεπλανημένων σωτηρίαν Θεῷ καρποφορούσης καὶ προσαγούσης, δι' ὧν καὶ ἀδιάῤῥηκτος θείας ἀγάπης ἔρως, ἄσβεστός τε καὶ ἀδιάῤῥηκτος συντηρηθείη, ἐν αὐτῷ Χριστῷ τῷ ἀληθινῷ Θεῷ ἡμῶν πρεσβευούσης τῆς ὑπεραγίας Δεσποίνης ἡμῶν τῆς Θεοτόκου· τῶν θεοειδῶν ἀγγέλων, καὶ πάντων τῶν ἁγίων. Αμήν. ΕΠΙΣΤ. Α΄. Ἰωάννη μητροπολίτη Ηρακλείας. ᾿Απολοφύρῃ τὰ σὰ, ὅτι τὰ ἡμέτερα ἀγνοεῖς. Εἰδ' α ἃ πάσχομεν, ἤδεις, καὶ πρὸς οἷους ἄθλους καθ᾿ ἑκάσ στην ἀποδυόμεθα, οἶμαι ἄν σε λυπεῖν τὸ τὰς σας ἐξαριθμεῖν καὶ θρηνεῖν συμφοράς. Καὶ τῶν βροντῶν γὰρ τοὺς ἐξαισίους ἤχους, ἐπειδὰν πολύ καταρραγῶσι, μείζους, τοῖς ὠσὶν ἀλύπως φέρειν μᾶλλον, ἡ πρότερον, ἐθιζόμεθα. Τί οὖν δεῖ ποιεῖν; ἡ καρτερῶς ἐναθλεῖν τοῖς ἐμπίπτουσιν· ἀκριβῶς εἰδότας, καθ' ἃ δή που καὶ τὰ θεῖα καὶ ἱερὰ διαμαρτύρεται Λόγια, ὡς ὁ παρών βίος οὐκ ἔστι τρυφῆς καὶ βραβείων καὶ ἐπάθλων, ἀλλ᾽ ἀγώνων καὶ πόνων καὶ παλαισμάτων τὰ δὲ γέρα, καὶ τοὺς στεφάνους, καὶ τὴν ἀπόλαυσιν ἐκεῖθεν προσῆκεν ἐπιζητεῖν, ἐκεῖθεν, εἰ μή μέγα εἰπεῖν, Θεοῦ φιλανθρωπία καὶ εὑρήσομεν. ΕΠΙΣΤ. Β'. Ευσταθίῳ πατριάρχη Αντιοχείας. Τῆς ὁδοῦ τὸ μῆκος, καὶ τῶν ἐχθρῶν ὁ φόβος, λα κονίζειν ἡμῖν ὑποτίθεται· καὶ εἶχε ἀλλήλοις συν έκειτο, καὶ σκυτάλαι ἂν τὴν ἐπιστολήν διεκομίζον. Φασίν οὖν σου τὴν ἱερατικὴν τελειότητα ἐρᾶν τε ἡμῶν, καὶ ἰδεῖν ἐφίεσθαι· καὶ ἡμεῖς δέ, ἴσθι, ὡς οὐδὲν ἔλαττον [τί γάρ χρὴ νυνὶ διαφιλονικεῖν;) ὡς παρὰ πολὺ πλέον, κατὰ τὸν Θεῖον τοῦτον ἔρωτα δια κείμεθα. Εἰ οὖν τοῖς λόγοις καὶ ἀλήθεια ἐπικάθηται, τὸ κωλύον οὐδὲν τοὺς ἀλλήλων ἐραστὰς, ἔργῳ τε τὸν πόθον παραστῆσαι, καὶ ἀλλήλοις ἐμφανισθῆναι,EPISTOLARUM LIBER II.
μεταγάγοι τοῦ σφάλματος, καὶ καταλλαγείη τοῖς bonitate ac misericordia ab errore reducat, et reὑβρισταῖς, καὶ πρὸς διόρθωσιν ἰδεῖν παρασκευάσοι·
καὶ τῇ εὐλογίᾳ τῶν περιστειλάντων τὴν πατρικὴν
ἀσχημοσύνην περιλάβοι· καὶ μηδένα τοῦ λοιποῦ πα
ραχωρήσοι γενέσθαι βρῶμα καὶ θήραμα τοῦ ἀρχι
κάκου θηρός. Τῆς σῆς κεφαλῆς ἱερᾶς, τοὺς ὑπὲρ τῆς
ἐκείνων σωτηρίας ἀγῶνας ἀναδεχομένης, καὶ κατὰ
τοῦ κοινοῦ τῆς φύσεως πολεμίου τροπαιοφορούσης,
καὶ τὴν τῶν πεπλανημένων σωτηρίαν Θεῷ καρποφο
ρούσης καὶ προσαγούσης, δι' ὧν καὶ ἀδιάῤῥηκτος
θείας ἀγάπης ἔρως, ἄσβεστός τε καὶ ἀδιάῤῥηκτος
συντηρηθείη, ἐν αὐτῷ Χριστῷ τῷ ἀληθινῷ Θεῷ ἡμῶν·
πρεσβευούσης τῆς ὑπεραγίας Δεσποίνης ἡμῶν τῆς
Θεοτόκου· τῶν θεοειδῶν ἀγγέλων, καὶ πάντων τῶν
ἁγίων. Αμήν.
concilietur sic in illum injuria procacibus, præstetque ut emendari studeant, atque intra eorum allegat sortem, qui paternam obtexerunt turpitudinem: neminemque deinceps escam sinat fieri et
prædam feræ, quæ malorum auctor ac auspex est;
dum venerandum caput tuum, pro illorum salute
certamina sustinet, et adversus communem humani generis hostem tropea erigit; fructumque salutis eorum qui errore lapsi sunt Deo edit, eique
affert, quibus et divinæ charitatis erga nos amor
inexstinguibilis inconcussusque consistat;in eodem
Christo et Deo nostro, intercedentibus sanctissima
Domina nostra DeiGenitrice,angelisque deiformibus
ac sanctis omnibus. Amen.
PIIOTII EPISTOLARUM LIBER SECUNDUS.
EPISTOLE AD EPISCOPOS, CLERICOS, MONACHOS, SANCTIMONIALES, PLERUMQUE
FAMILIARES, COMMENDATITIME, AUT CONSOLATORIE.
SERIES PRIMA. AD EPISCOPOS.
Ἰωάννη μητροπολίτη Ηρακλείας.
Montacut. (ep. 9, p. 72).
᾿Απολοφύρῃ τὰ σὰ, ὅτι τὰ ἡμέτερα ἀγνοεῖς. Εἰδ' α
ἃ πάσχομεν, ἤδεις, καὶ πρὸς οἷους ἄθλους καθ᾿ ἑκάσ
στην ἀποδυόμεθα, οἶμαι ἄν σε λυπεῖν τὸ τὰς σας
ἐξαριθμεῖν καὶ θρηνεῖν συμφοράς. Καὶ τῶν βροντῶν
γὰρ τοὺς ἐξαισίους ἤχους, ἐπειδὰν πολύ καταῤῥαγωσι, μείζους, τοῖς ὠσὶν ἀλύπως φέρειν μᾶλλον, ἡ
πρότερον, ἐθιζόμεθα. Τί οὖν δεῖ ποιεῖν; ἡ καρτερῶς
ἐναθλεῖν τοῖς ἐμπίπτουσιν· ἀκριβῶς εἰδότας, καθ' ἃ
δή που καὶ τὰ θεῖα καὶ ἱερὰ διαμαρτύρεται Λόγια,
ὡς ὁ παρών βίος οὐκ ἔστι τρυφῆς καὶ βραβείων καὶ
ἐπάθλων, ἀλλ᾽ ἀγώνων καὶ πόνων καὶ παλαισμάτων
τὰ δὲ γέρα, καὶ τοὺς στεφάνους, καὶ τὴν ἀπόλαυσιν
ἐκεῖθεν προσῆκεν ἐπιζητεῖν, ἐκεῖθεν, εἰ μή μέγα
εἰπεῖν, Θεοῦ φιλανθρωπία καὶ εὑρήσομεν.
Ευσταθίῳ πατριάρχη Αντιοχείας.
EPIST. I.
Joanni metropolitæ Heracleæ.
Tuum ipsius deploras statum, nam ignoras nostrum. Quod si illa cognosceres, quæ nos patimur,
et ad quæ certamina quotidie descendimus, opinor
te nolle ulterius proprias tuas enumerare vel deplorare miserias. Fulminum certe sonos et tonitruum
infaustos, dum majore cum horrore incutiantur,
cum metu sufferre assuefacti sumus multo, quam
olim, minore. Quid agendum igitur? Nihil certe
aliud quam animosius colluctari cum iis quæ acciderunt: ut qui sciamus optime, quod sacra nobis
et divina oracula suggerunt, non esse vitam hanc
præsentem luxu transeundam, haud in illa corollas
et præmia condonari, sed certamina, labores, colluctamenta subeunda; retributionem, coronas,
fruitionem inde exspectanda, unde etiam, id est de
coelo, per divinam misericordiam illa inveniemus.
EPIST. II.
Eustathio patriarchæ Antiocheno.
Montacut. (ep. 11, p. 73).
Τῆς ὁδοῦ τὸ μῆκος, καὶ τῶν ἐχθρῶν ὁ φόβος, λα
κονίζειν ἡμῖν ὑποτίθεται· καὶ εἶχε ἀλλήλοις συνέκειτο, καὶ σκυτάλαι ἂν τὴν ἐπιστολήν διεκομίζον.
Φασίν οὖν σου τὴν ἱερατικὴν τελειότητα ἐρᾶν τε
ἡμῶν, καὶ ἰδεῖν ἐφίεσθαι· καὶ ἡμεῖς δέ, ἴσθι, ὡς
οὐδὲν ἔλαττον [τί γάρ χρὴ νυνὶ διαφιλονικεῖν;) ὡς
παρὰ πολὺ πλέον, κατὰ τὸν Θεῖον τοῦτον ἔρωτα δια
κείμεθα. Εἰ οὖν τοῖς λόγοις καὶ ἀλήθεια επικάθη
ται, τὸ κωλύον οὐδὲν τοὺς ἀλλήλων ἐραστὰς, ἔργῳ τε
τὸν πόθον παραστῆσαι, καὶ ἀλλήλοις ἐμφανισθῆναι,
Viæ longitudo, et hostium metus, argumentum
suppeditant laconismi. Et certe si hoc mutuo pacti
fueramus, scutale epistolam expeditam traderet.
Fertur sacerdotalem tuam perfectionem nos diligere,
et conspectam cupere: noveris autem nos (nam
quid hic opus contestatione?) non minus, si non
magis, hoc secundum Deum affectu detineri. Si
verbis igitur comes adhæret veritas, nihil impedit,
quominus qui se mutuo diligunt reipsa desiderium
adimplere, alteri alterum pateneri, et inde resul
Letter XCVIIIEpistola XCVIII
col. 907–908page 323 of 364
Epistola XCVIEpistola XCVIIEpistola XCIX
PG 102:907Εῶ μὲν οὖν, ὥσπερ ἔφην, ταῦτα. ᾿Αλλὰ γὰρ ὁ μὲν χειμών ηρέμει, καὶ γαληνόν μειδίαμα τὴν ἡμέρα διεγέλα· παρὼν δ' ὁ φίλος οὐδαμοῦ σκυθρωπὸν αὐτῆς καὶ στυγνὸν τὸ πρόσωπον ὑπεδείκνυ· πλὴν εἰ καὶ σκηνῆς προέκυπτεν ἡ ἀπολογία, καὶ ὁ καλὸς τρόπος συγχορευτὴν ἑαυτὸν ὑπέβαλε τοῦ χειμῶνος· ἀλλ᾿ ἡμῖν γε καὶ οὕτω χαρὰν ἐπέστησαν θεατρίσαι. Πάντως γὰρ ἄλλου παραλυποῦντος, καὶ κωλύειν ὡς ἀληθῶς τὴν ἄφιξιν δυναμένου τῷ καθ᾿ ἑαυτῶν μεταστάσει τῆς αἰτίας, ἀπαλλαγὴν ἐμήνυε καὶ ἐλευθερίαν χαράν μέντοι γε καθαρὰν ἐδίδου χαίρειν, ἐκ τοῦ γράμματος μαθοῦσι τὸ ῥᾷον σε τῶν νοσημάτων ἔχειν, καὶ εἶες ἡμῖν μετὰ τοῦ μηδὲν ἔτι τοιοῦτον διαμαρτάνειν εἰς τὸ τέλειον ἀπηλλαγμένος. προθεσμίας, ἡ τοῦ τρόπου μάθησις νῦν ἐπιζητεῖται. ΕΠΙΣΤ. ΤΙ΄. Νικηφόρῳ φιλοσόφω μονάζοντι. Δειλὸς μὲν εἰς τὴν φιλίαν, δειλότερος δὲ περὶ τὴν ἡμετέραν διάθεσιν. Αλλ' ὅρα ἡμᾶς εἰς ὅσον σοι τε θαῤῥήκαμεν, ὅτι καὶ δειλιώντος οὐ φειδόμεθα, ἀλλ' ἑτέρας πάλιν δειλίας ἴσως καταβαλλόμεθα σπέρματα, τὸ δειλὸν ἐπιτιμῶντες καὶ ἐξονειδίζοντες. Αλλ' ἀν δρίζου καὶ ἔρρωσο καὶ γίνωσκε ἡμᾶς οὐχ οἷους νομί ζεις· ἀλλ᾽ ἐπεὶ ὁ παρών καιρὸς οὐκ ἀποχρῶν ἐστί τοι πρὸς βεβαίωσιν οἵους ὁ προσέχων (σὺν Θεῷ δὲ φάναι) δείξει τὴν σὴν δειλίαν ἔργοις ἐλέγχοντας· τὸ δὲ εἰς τὴν μάρτυρα τῆς ὑμῶν εὐφυΐας φιλοπόνημα, κατά τὴν σὴν ἀξίωσιν ἐπελθόντες, τῆς μὲν Ἀσιανῆς σπο ρᾶς (ὡς ἄν τις εἴποι μηδὲ τῷ Μουσῶν ὀνόματι χρώ μενος, ἅμα δὲ καὶ ἀσιανίζων) γνησίαν γονὴν κατειλήφαμεν. σφαλμάτων δὲ οὐδέν, πλὴν εἴπου τι περί σύνταξιν· καὶ τοῦτο σπάνιον ἐπεσημηνάμεθα. Εἰ δὲ τι πρὸς τὴν ἄλλην καλλονὴν τῶν ῥημάτων, καλόν ν ὅμως ὑστερεῖν ἐδόκει, καὶ τοῦτο πρὸς τὴν συγγενή μορφὴν τὸν λόγου κάλλος μεθηρμόσατο. ΕΠΙΣΤ. ςΘ'. Τῷ αὐτῷ. Ως μὲν οὐκ ἔχεις ἐξαρνεῖσθαι τὴν δειλίαν, οὐδ᾽ ἂν ἀρνηθείης καὶ πρὸ ταύτης σου τῆς γλυκείας ἐπιστολῆς σαφῶς ἐπεπείσμην. Τοῦ πάθους γὰρ τὸ περιφανὲς, οὐδὲ λαθεῖν δυνηθῆναι συγχωρεί βουληθέντι. Οπως δέ σε τὸ περὶ τὴν φιλίαν δειλόν, ἅμα μὲν εἰς δυστυχημάτων κλῆρον, ἅμα δὲ εἰς ἁγίαν μίμησιν ἀναφέρει, τοῦτο συμβαλεῖν οὐκέτι δυνατὸς ἐγενόμην Οίμοι δυστυχὴς ἐγώ, διὸ καὶ περὶ φιλίαν δειλός ἀλλὰ καὶ τῶν ἁγίων σύμπας ο χορός, καὶ δειλία ἆρ' οὐ γλυκεῖα ταῦτα ἡδονῆς στάζει, καὶ οὐδενὸς, ὅσα πέφυκε τῷ ἀνακολούθῳ τέρπειν, εἰς χάριν ἐλάττω. Εἰ μὲν γὰρ δυστυχεῖς, πόθεν σοι τῶν ἁγίων ἡ μίμη σις; Εἰ δ᾽ ἐφ᾽ οἷς δειλιᾶς καὶ τρέμεις, ἁγίων σε χε ρὸς ἔχει, που σου τὰ ἐν ἔθει δυστυχήματα; Καὶ εἰ τοῦτο δυστυχήματος, τί ἂν εἴη τὸ εὐτύχημα; ΠανΕῶ μὲν οὖν, ὥσπερ ἔφην, ταῦτα. ᾿Αλλὰ γὰρ ὁ μὲν
χειμών ηρέμει, καὶ γαληνόν μειδίαμα τὴν ἡμέρα
διεγέλα· παρὼν δ' ὁ φίλος οὐδαμοῦ σκυθρωπὸν αὐτῆς
καὶ στυγνὸν τὸ πρόσωπον ὑπεδείκνυ· πλὴν εἰ καὶ
σκηνῆς προέκυπτεν ἡ ἀπολογία, καὶ ὁ καλὸς τρόπος
συγχορευτὴν ἑαυτὸν ὑπέβαλε τοῦ χειμῶνος· ἀλλ᾿ ἡμῖν
γε καὶ οὕτω χαρὰν ἐπέστησαν θεατρίσαι. Πάντως
γὰρ ἄλλου παραλυποῦντος, καὶ κωλύειν ὡς ἀληθῶς
τὴν ἄφιξιν δυναμένου τῷ καθ᾿ ἑαυτῶν μεταστάσει τῆς
αἰτίας, ἀπαλλαγὴν ἐμήνυε καὶ ἐλευθερίαν χαράν
μέντοι γε καθαρὰν ἐδίδου χαίρειν, ἐκ τοῦ γράμματος
μαθοῦσι τὸ ῥᾷον σε τῶν νοσημάτων ἔχειν, καὶ εἶες
ἡμῖν μετὰ τοῦ μηδὲν ἔτι τοιοῦτον διαμαρτάνειν εἰς
τὸ τέλειον ἀπηλλαγμένος.
illa vis praetextus est supervacuus: non quod post προθεσμίας, ἡ τοῦ τρόπου μάθησις νῦν ἐπιζητεῖται.
multos dies et periodum tam longi propositi modi
cognitio jam tandem inquiritur. Sed hoc, uti dixeram omitto; cum jam cessaverit hiems, et cœlum
sudum diem ridendo serenaverit; nusquam tamen
comparet amicus, et ideo obnubilum et tetricum
rursus ejus vultum facit. Et tamen si a scena prospexerit apologia, et præclarus ille mos se una cum
tempestate choreuten prodat; mihi jucundum est,
si sic vel in scena agant. Cum enim esset procul
dubio aliud, quod doleret, et adventum posset detinere, per amotionem a seipsis illius causa, liberationem et exemptionem indicavit. Gaudium porro
gaudere sincerum e litteris datum est iis, qui e litteris tuis resciscunt, te meliuscule de morbo habere,
a quo optarim te perfecte liberari, sub conditione
ne deinceps aliquid tale committas.
EPIST. XCVIII.
Nicephoro philosopho monachismum amplexo.
Montacut. (ep. 242, p. 365).
Pavidus est ad amicitiam contrahendum; timidior erga meam dispositionem. Tu autem vide in
quantum ego tibi confido, cum nec pavescenti pepercerim, sed ulterius adhuc et alius timiditatis semina jaciam; in quo timiditatem reprehendam
et exagitem: sed tu viriliter age, vale, et me eum
esse intellige, quem non existimas. Cum tamen
præsens hoc tempus non tibi sufficiat, ut in opinione confirmeris, quam qui aderit, aperiet (ut cum
bono Deo dicam), cum timiditatem tuam re et opere
redarguet sed diligentem operam a te impensam
in sanctam martyrem laudando, cum pro tua dignitate percenseamus, seminis Asiatici germen genuinum apprehendimus (ut id ita usurpem, absque
Musarum nominis ursurpatione, et ipse tecum Asiatico more agens). Errata nulla video, nisi forsan
in syntaxi; quod et ipsum rarissime indicavi. Quod
si ad sermonis verborumque pulchritudinem hoc
unum laude dignum videatur deesse, tamen et sic
sam operis pulchritudinem copulavit.
EPIST. XCIX.
Eidem.
ΕΠΙΣΤ. ΤΙ΄.
Νικηφόρῳ φιλοσόφω μονάζοντι.
Δειλὸς μὲν εἰς τὴν φιλίαν, δειλότερος δὲ περὶ τὴν
ἡμετέραν διάθεσιν. Αλλ' ὅρα ἡμᾶς εἰς ὅσον σοι τε
θαῤῥήκαμεν, ὅτι καὶ δειλιώντος οὐ φειδόμεθα, ἀλλ'
ἑτέρας πάλιν δειλίας ἴσως καταβαλλόμεθα σπέρματα,
τὸ δειλὸν ἐπιτιμῶντες καὶ ἐξονειδίζοντες. Αλλ' ἀνδρίζου καὶ ἔρρωσο καὶ γίνωσκε ἡμᾶς οὐχ οἷους νομί
ζεις· ἀλλ᾽ ἐπεὶ ὁ παρών καιρὸς οὐκ ἀποχρῶν ἐστί τοι
πρὸς βεβαίωσιν οἵους ὁ προσέχων (σὺν Θεῷ δὲ φάναι)
δείξει τὴν σὴν δειλίαν ἔργοις ἐλέγχοντας· τὸ δὲ εἰς
τὴν μάρτυρα τῆς ὑμῶν εὐφυΐας φιλοπόνημα, κατά
τὴν σὴν ἀξίωσιν ἐπελθόντες, τῆς μὲν Ἀσιανῆς σπορᾶς (ὡς ἄν τις εἴποι μηδὲ τῷ Μουσῶν ὀνόματι χρώμενος, ἅμα δὲ καὶ ἀσιανίζων) γνησίαν γονὴν κατειλήφαμεν. σφαλμάτων δὲ οὐδέν, πλὴν εἴπου τι περί
σύνταξιν· καὶ τοῦτο σπάνιον ἐπεσημηνάμεθα. Εἰ δὲ
τι πρὸς τὴν ἄλλην καλλονὴν τῶν ῥημάτων, καλόν ν
ὅμως ὑστερεῖν ἐδόκει, καὶ τοῦτο πρὸς τὴν συγγενή
μορφὴν τὸν λόγου κάλλος μεθηρμόσατο.
ad congenerem de cætero pulchritudinem univerMontacut. (ep. 243, p. 365).
Quemadmodum pusillanimitatem tuam negare
non potes, ita nequis inficiari me bene satis de te
persuasum, antequam suavem hanc epistolam missitares passio ipsa ita est manifesta, ut volentem
animadvertere latere non possit. At quomodo fieri
possit ut in amicitia colenda pusillanimitas, in
utramque partem, nempe fortunæ adversæ, et sanctæ imitationis referri possit, conjecturis adhuc assequi nequeo. Miserumn me fateor, quocirca timidior in amicitia; sed eodem modo afficitur et
sanctorum cohors: a pusillanimitate non distillant
dulcedo, vel voluptas, nec aliquid, quod per suam
naturam oblectat per inconsequentiam, minus gratiæ habet: si enim adversa cui fortuna confligis,
sanctos non poteris imitari. At si in quibus timiΕΠΙΣΤ. ςΘ'.
Τῷ αὐτῷ.
Ως μὲν οὐκ ἔχεις ἐξαρνεῖσθαι τὴν δειλίαν, οὐδ᾽ ἂν
ἀρνηθείης καὶ πρὸ ταύτης σου τῆς γλυκείας ἐπιστο
λῆς σαφῶς ἐπεπείσμην. Τοῦ πάθους γὰρ τὸ περιφα
νες, οὐδὲ λαθεῖν δυνηθῆναι συγχωρεί βουληθέντι.
Οπως δέ σε τὸ περὶ τὴν φιλίαν δειλόν, ἅμα μὲν εἰς
δυστυχημάτων κλῆρον, ἅμα δὲ εἰς ἁγίαν μίμησιν
ἀναφέρει, τοῦτο συμβαλεῖν οὐκέτι δυνατὸς ἐγενόμην
Οίμοι δυστυχὴς ἐγώ, διὸ καὶ περὶ φιλίαν δειλός
ἀλλὰ καὶ τῶν ἁγίων σύμπας ο χορός, καὶ δειλία ἆρ'
οὐ γλυκεῖα ταῦτα ἡδονῆς στάζει, καὶ οὐδενὸς, ὅσα
πέφυκε τῷ ἀνακολούθῳ τέρπειν, εἰς χάριν ἐλάττω.
Εἰ μὲν γὰρ δυστυχεῖς, πόθεν σοι τῶν ἁγίων ἡ μίμη
σις; Εἰ δ᾽ ἐφ᾽ οἷς δειλιᾶς καὶ τρέμεις, ἁγίων σε χε
ρὸς ἔχει, που σου τὰ ἐν ἔθει δυστυχήματα; Καὶ εἰ
τοῦτο δυστυχήματος, τί ἂν εἴη τὸ εὐτύχημα; Παν
col. 909–910page 324 of 364
PG 102:909λος, φησὶν, ὁ πτηνὸς καὶ μετάρσιος άνθρωπος Πέ τρος ἐφ᾽ ᾧ τὰ τῆς πίστεως κεῖται θεμέλια· τῶν ἄλο λων απάντων ἁγίων ἡ πληθὺς παράδειγμά μοι τῆς δειλίας καθεστήκασιν. ᾿Αλλὰ φεῦ τῶν ἐμῶν κακῶν, τοσούτους ἔχων εἰκονίζειν εἰς ὅσον δυστυχῶ. Διὰ τοῦτο γὰρ καὶ περὶ ὧν οὐκ ἴσασιν ἄλλοι τὴν δειλίαν ἐγὼ δειλιῶ. * Αρ' εἴ τις γρίφους, ἢ τὰ Σφιγγός αἰνίγματα βίον εἶχεν ἐκμιμεῖσθαι, ἄμεινον ἄν, ἢ ὁ ταῦτα λέγων ἀπηλλάγη τῆς ἐπιδείξεως; Παῦλον, ὦ βέλτιστε, καὶ τοὺς κατ' αὐτὸν, ὁ ἱερὸς φόβος, ὃς ἀρετῆς ἁπατής, ὡς καί συγγράφεις, κρητὶς ὑπεβέβλητο, εἰς τοὺς ἁμαραντίνους ἀπάγει στεφάνους· σὺ δέ, οὐκ οἶδα δὲ ὅπως, ὡς μὲν Παῦλος φοβῇ, ὡς δ' Οδυσσεύς, ἡ εἴ τις ἄλλος δυστυχέστερος, εἰς τά συνήθη δυστυχήματα τὸν φόβον ἀνάπτεις. Καὶ δέον μὲν μὴ παρά δειγμα νομίζειν τὸν θεῖον Παῦλον τῆς τοιαύτης διδα σκαλίας νομίζεις· δέον δέ, εἴπερ ἐκείνου μιμητής ἦσθα, χαίρειν, καὶ προς τοὺς στεφάνους ἐπιστρέφεσθαι, θρηνεῖς καὶ ὀδύρῃ τὴν δυστυχίαν. Δειλία σε στροβεί προσλαβοῦσα. Τί σοι καὶ Παύλῷ κοινόν; μέμ φου σεαυτόν· ἔκστηθι του πάθους· ἀλλὰ Παυλός σου διδάσκαλος ταύτης. Χαῖρε τῇ μιμήσει, τῶν ἀθλων εὐφραίνου· ἀλλὰ μὴ ἀκκιζόμενος καὶ ὑποκορίζων τὴν δυστυχίαν, φύρης πάντα καὶ συγχέης· καὶ τῇ τῶν ῥημάτων κοινωνίᾳ, τὰ πλεῖστον ἀλλήλων διεστώ τα εἰς τὴν αὐτὴν φύσιν βιάζη συνάπτειν· ὡς ἂν καλλωπίζοιτο σου, καὶ εὐπρόσωπος ἡ δειλία δόξη. Τί γὰρ ἔχει κοινὸν φόβος ἔνθεος, καὶ δειλία ὑβρίζουσα εἰς φιλίαν; ἡ δυστυχημάτων ὄγκος, καὶ λόγος κατα ορθωμάτων; Ναί, φησίν· ἀλλὰ Παῦλος βοᾷ φοβοῦμαι μὴ πως ἄλλοις κηρύξας, αὐτὸς ἀδόκιμος γέ νωμαι. Καὶ τί τοῦτο; χωρὶς φασὶν, τὰ Μύσων καὶ Φρυγῶν ὁρίσματα· οὐδὲ γὰρ οὐδὲ περὶ τὰς δεσποτικὰς ὑποσχέσεις, ὥσπερ ὁ ἡμέτερος Παῦλος, ἅπαγε, δειλιῶν ἐφοβεῖτο· οὐδ' ἀγωνιῶν τὴν φιλίαν, οὐδ᾽ εὐλαβούμενος μή τις αὐτοῦ τὸν ὑπέρτιμον μάργαρον, ἐκ πειρατικῆς τριβῆς καὶ μελέτης αφαρπάσας, ἔρη μου παντὸς ἀφήσῃ. Τὰ σοφὰ ταῦτα καὶ σεμνὰ τῆς δειλίας προσχήματα· ἐν οὐδενὶ τούτων ἐκεῖνος ἐδε δίει τοὐναντίον δε, πεποιθὼς μὲν ἦν καὶ θαῤῥῶν, εἴ τις πώποτε, περὶ τὰς θαυμασίους ἐκείνας ἐπαγ γελίας. Βέβαιος δ᾽ ἦν ὅλος καὶ ἀδόνητος τὴν δεσποτικὴν φιλία,· κοινὸν δ' ἐβούλετο τὸ ἀγαθὸν πᾶσιν προκεῖσθαι· Ἰουδαίους προς κοινωνίαν τοῦ θησαυρί σματος συνεκάλει. Έλληνας έκάλει, βαρβάρους ἅπαντας, ἄρχοντας, ἀρχομένους· εἰ βούλει δε, καὶ ληστὰς καὶ πειρατᾶς, καὶ πᾶσαν ἁπλῶς τὴν ἀνθρωπίνην συνήγειρε φύσιν εἰς ἀπόλαυσιν τοῦ μαργαρί του. Καὶ οὐχ ἁπλῶς οὕτως, ἀλλὰ καὶ σπεύδων καὶ τρέχων καὶ πάντα πάσχων, ἵνα πάντως τινὰ τοῦ ἐκεῖ θεν κάλλους καὶ τῆς θέας ἀξιώσῃ. Διὸ καὶ σφόδρα θαῤῥῶν ἔλεγε· Τὸν ἀγῶνα τὸν καλὸν ἡγώνισμαι, τὸν δρόμον τετέλεκα, τὴν πίστιν τετήρηκα λοι πὸν ἀπόκειται μοι ὁ τῆς δικαιοσύνης στέφανος Αλλ᾽ ἐν μὲν τούτοις τοιοῦτος ἦν ἀπτόητος καὶ στερ ρός ἐφοβεῖτο δὲ τί; Μήτι αὐτὸς ἐλλείπων ὀφθείη τοῦ δέοντος συνεισενεχθῆναι τοῖς ἐπαγγέλμασι. ΔιὰEPISTOLARUM LIBER II.
infelicitas tuæ vitæ consistit? Sin hanc adnumeres
infelicitatem, quid est, quod voce felicitatem?
Paulus, ais, ille volucer et in sublimi raptus; Petrus, in quo reposita sunt fidei fundamenta; cæterorum sanctorum universa multitudo meæ sunt
argumenta timiditatis: eheu mea mala, qui tot
mihi possum imagines repræsentare meæ infelicitatis. Enimvero timore timeo in rebus quas alii
non capiunt. Quidni qui griphos, aut Sphingis enigmata, vitam vitalem imitari statuat, satius et melius
a declaratione eorum semoveretur, quam qui hæc
pronuntiat? Sanctus timor, qui virtutis cujuslibet,
ut tu pronuntias, fundus est, Paulum et consocios
ejus ad immarcescibiles coronas hinc abduxit. Tu
tuis; ut Ulysses aliquis, vel alius eo infelicior in
consuetas infelicitates timorem refers. Arbitrari
autem minime debes esse congruum, ut sanctus
Paulus in exemplum talis timoris producatur doctor.
Par autem fuit, si quidem tu illum volebas imitari,
gaudio ut afficereris, converus ad coronarum intuitum, nequaquam plangeres infelicitatem; pusillanimitas te arreptum versat. Quid tu cum Paulo
commune habes? Temetipsum corripe; a passione
recede. Imo, inquis, hic Paulum præeuntem habeo.
Lætare tum deimitatione; de certaminibus tuis ex.
sulta; neutiquam vero muliebriter ludens infelicitatem tuam palpitare, ita ut permisceas omnia et
confundas, aut per sermonis communionem, illa,
λος, φησὶν, ὁ πτηνὸς καὶ μετάρσιος άνθρωπος· Πέ- dior trepidas, sanctorum accenseare choris, ubi
τρος ἐφ᾽ ᾧ τὰ τῆς πίστεως κεῖται θεμέλια· τῶν ἄλο
λων απάντων ἁγίων ἡ πληθὺς παράδειγμά μοι τῆς
δειλίας καθεστήκασιν. ᾿Αλλὰ φεῦ τῶν ἐμῶν κακῶν,
τοσούτους ἔχων εἰκονίζειν εἰς ὅσον δυστυχῶ. Διὰ
τοῦτο γὰρ καὶ περὶ ὧν οὐκ ἴσασιν ἄλλοι τὴν δειλίαν
ἐγὼ δειλιῶ. * Αρ' εἴ τις γρίφους, ἢ τὰ Σφιγγός αἰνίγ
ματα βίον εἶχεν ἐκμιμεῖσθαι, ἄμεινον ἄν, ἢ ὁ ταῦτα
λέγων ἀπηλλάγη τῆς ἐπιδείξεως; Παῦλον, ὦ βέλτι
στε, καὶ τοὺς κατ' αὐτὸν, ὁ ἱερὸς φόβος, ὃς ἀρετῆς
ἁπατής, ὡς καί συγγράφεις, κρητὶς ὑπεβέβλητο,
εἰς τοὺς ἁμαραντίνους ἀπάγει στεφάνους· σὺ δέ, οὐκ
οἶδα δὲ ὅπως, ὡς μὲν Παῦλος φοβῇ, ὡς δ' Οδυσσεύς,
ἡ εἴ τις ἄλλος δυστυχέστερος, εἰς τά συνήθη δυστυχήματα τὸν φόβον ἀνάπτεις. Καὶ δέον μὲν μὴ παρά
δειγμα νομίζειν τὸν θεῖον Παῦλον τῆς τοιαύτης διδα- autem, nescio quomodo, ut Paulus quispiam me
σκαλίας νομίζεις· δέον δέ, εἴπερ ἐκείνου μιμητής
ἦσθα, χαίρειν, καὶ προς τοὺς στεφάνους ἐπιστρέφε
σθαι, θρηνεῖς καὶ ὀδύρῃ τὴν δυστυχίαν. Δειλία σε
στροβεί προσλαβοῦσα. Τί σοι καὶ Παύλῷ κοινόν; μέμφου σεαυτόν· ἔκστηθι του πάθους· ἀλλὰ Παυλός σου
διδάσκαλος ταύτης. Χαῖρε τῇ μιμήσει, τῶν ἀθλων
εὐφραίνου· ἀλλὰ μὴ ἀκκιζόμενος καὶ ὑποκορίζων
τὴν δυστυχίαν, φύρης πάντα καὶ συγχέης· καὶ τῇ
τῶν ῥημάτων κοινωνίᾳ, τὰ πλεῖστον ἀλλήλων διεστώ
τα εἰς τὴν αὐτὴν φύσιν βιάζη συνάπτειν· ὡς ἂν καλ
λωπίζοιτο σου, καὶ εὐπρόσωπος ἡ δειλία δόξη. Τί
γὰρ ἔχει κοινὸν φόβος ἔνθεος, καὶ δειλία ὑβρίζουσα
εἰς φιλίαν; ἡ δυστυχημάτων ὄγκος, καὶ λόγος κατα
ορθωμάτων; Ναί, φησίν· ἀλλὰ Παῦλος βοᾷ Φοβού
μαι μὴ πως ἄλλοις κηρύξας, αὐτὸς ἀδόκιμος γέ- c quæ ab invicem multis disparantur parasangis, per
νωμαι. Καὶ τί τοῦτο; χωρὶς φασὶν, τὰ Μύσων καὶ
Φρυγῶν ὁρίσματα· οὐδὲ γὰρ οὐδὲ περὶ τὰς Δεσποτι
κὰς ὑποσχέσεις, ὥσπερ ὁ ἡμέτερος Παῦλος, ἅπαγε,
δειλιῶν ἐφοβεῖτο· οὐδ' ἀγωνιῶν τὴν φιλίαν, οὐδ᾽
εὐλαβούμενος μή τις αὐτοῦ τὸν ὑπέρτιμον μάργαρον,
ἐκ πειρατικῆς τριβῆς καὶ μελέτης αφαρπάσας, ἔρημου παντὸς ἀφήσῃ. Τὰ σοφὰ ταῦτα καὶ σεμνὰ τῆς
δειλίας προσχήματα· ἐν οὐδενὶ τούτων ἐκεῖνος ἐδε
δίει τοὐναντίον δε, πεποιθὼς μὲν ἦν καὶ θαῤῥῶν,
εἴ τις πώποτε, περὶ τὰς θαυμασίους ἐκείνας ἐπαγ
γελίας. Βέβαιος δ᾽ ἦν ὅλος καὶ ἀδόνητος τὴν Δεσποτικὴν φιλία,· κοινὸν δ' ἐβούλετο τὸ ἀγαθὸν πᾶσιν
προκεῖσθαι· Ἰουδαίους προς κοινωνίαν τοῦ θησαυρί
σματος συνεκάλει. Έλληνας έκάλει, βαρβάρους
ἅπαντας, ἄρχοντας, ἀρχομένους· εἰ βούλει δε, καὶ
ληστὰς καὶ πειρατᾶς, καὶ πᾶσαν ἁπλῶς τὴν ἀνθρω
πίνην συνήγειρε φύσιν εἰς ἀπόλαυσιν τοῦ μαργαρί
του. Καὶ οὐχ ἁπλῶς οὕτως, ἀλλὰ καὶ σπεύδων καὶ
τρέχων καὶ πάντα πάσχων, ἵνα πάντως τινὰ τοῦ ἐκεῖθεν κάλλους καὶ τῆς θέας ἀξιώσῃ. Διὸ καὶ σφόδρα
θαῤῥῶν ἔλεγε· Τὸν ἀγῶνα τὸν καλὸν ἡγώνισμαι,
τὸν δρόμον τετέλεκα, τὴν πίστιν τετήρηκα λοι
πὸν ἀπόκειται μοι ὁ τῆς δικαιοσύνης στέφανος·
Αλλ᾽ ἐν μὲν τούτοις τοιοῦτος ἦν ἀπτόητος καὶ στερ
ρός ἐφοβεῖτο δὲ τί; Μήτι αὐτὸς ἐλλείπων ὀφθείη
τοῦ δέοντος συνεισενεχθῆναι τοῖς ἐπαγγέλμασι. Διὰ
11 I Cor. 1x, 27.
vim sub eadem natura compingas; ut te excolat
et gloriosum reddat pulchra facie pusillanimitas.
Quin inter se commune habent divinus timor, et
pusillanimitas quæ offendit in amicitiam; velinfortuniorum gravamen, cum ratione recte factorum?
Quid ita afürmas, verum voca Paulum, cujus sunt:
Vereor ne dum aliis prædico, ipse fiam reprobus 11.
Quid hoc vult sibi? Separantur, aiunt, Mysorum
termini atque Phrygum. Neque enim de promissionibus Dominicis, ut noster ille Paulus, expavescimus, quasi ille præ timore desponderet animum;
non de amicitia angebatur, non metuebat ne quis
inestimabilem margaritam, piratica quadam arte et
impostura abripiens exspoliatam omnibus derelinquat. Hæc sunt proschemata illa gravitatem præferentia timiditatis. De nullo istorum metuebat ille;
e contrario confidens erat, et resolutus, si quis
alius, de promissis illis mirandis; firmus erat plane, et totus inconcussus in Domini amicitiam recolendo: utilitatem volebat omnibus communera
exhiberi. Judeos ad communionem thesauri
vocabat; vocabat gentes, omnes barbaros, principes, subditos, imo, si lubet, latrones, piratas, et
universam mortalium naturam ad participationem
margaritæ convocabat. Nec hoc simpliciter, sed
cum conatu, cursu, et omni tolerantia, ut sic omnes
col. 911–912page 325 of 364
PG 102:911υποπιάζω μου τὸ σῶμα, καὶ δουλαγωγώ, μή πως ἄλλοις κηρύξας, αὐτὸς ἀδόκιμος γένωμαι. Οὐ μέν οὖν, οὐκ ἐδίσταζε τὴν ὑπόσχεσιν οὐκ ἠγωνία τὸν πόθον· οὐ τὴν ἁρπαγὴν ἐδειλία του μαργαρίτου ἀλλὰ μή τι αὐτὸς ἀνάξιον τούτου διαπράξεται, μή τι ἐνδέον, μή τι σαλευομένης γνώμης ακολουθον. "Αλ λος οὗτος δειλίας τρόπος, καὶ ἄλλος ὁ περὶ τὰς ἀμοι βάς. Ἐκεῖνος ἐπαινετός, οὗτος ψεκτός· ἐκεῖνος σα λευομένων, οὗτος ἡδρασμένων· ἐκεῖνος ἀπάγει τῶν βραβείων, οὗτος συγκατασκευάζει τὰ ἔπαθλα· οὗτος Παύλου, ἐκεῖνος ἡμέτερος. ᾿Αλλὰ γὰρ φιλώ, φησίν, ἵνα μὴ ὡς οὐδεὶς εἴπω πλέον· ὡς εἴ τις ἄλλος δέδοικα δὲ τοὺς ἐν βίῳ πειρατάς, μή με συλήσωσι τῆς φιλίας ἀπόνασθαι· μὴ τὸν ἐμὸν μαργαρίτην λοχήσωσι. Τί λαλεῖς, ἄνθρωπε; μαργάρους τους φίλους ποιεῖς, οὐκ ἐκ τοῦ βελτίονος, ἵνα τὸ κάλλος θαυμάζῃς, καὶ ταῖς μαρμαρυγαῖς τῆς ἐν τῇ φιλίᾳ λαμπρότητος περι αστραπτόμενος χαίρης, καὶ τρυφᾷς ταῖς ἀμείνοσιν ἐλπίσιν. Αλλ᾿ ἵνα ἐξῇ σοι τοῦτο μὲν, ὡς περὶ ἀψύχων προδοσίαν πλάττειν, καὶ λῃστῶν ἐφόδους καὶ ἁρπα γήν. Τοῦτο δὲ, ὡς ἂν δυνηθείης τον προπηλακισμόν κρύπτειν τῷ τεχνάσματι· καὶ τῷ ἐσχηματισμένω ὕβρεως, ἅμα μὲν εὐλαβείας δοξαν θηρᾶσαι, άμα δε βαθύτερόν τε καὶ πικρότερον τῶν φίλων καθάπτεσθαι· ὅτι καθ᾿ ὃν τρόπον, οὐχ οἱ μάργαροι, λέγω, οὕτως οὐδ' οἱ φίλοι τῆς δειλίας εἰσί μοι παραίτιοι ἀλλ' ὅτι ὁρῶ τὴν περὶ αὐτοὺς ἐξουσίαν, καὶ τὸ κράτ τος τοῦ βουλήματος, ὅλον εἰς τοὺς καταποντιστὰς τοῦτο γὰρ ἀγωνιῶν ἔλεγεν· Οὕτως τρέχω, ὡς οὐκ ἀδηλῶς, οὕτως πυκτεύω, ὡς οὐκ ἀέρα δέρων ἀλλ' μεταχωρήσαν, καὶ τοὺς λοχῶντας καὶ τὰ ναυάγια. ἐξονομάζειν φίλους; μὴ σαὐτὸν δισταγμῷ περιτρέ ιν, ᾿Αλλ' ύβρις, ὦ καλὲ καὶ ἀγαθέ, σὺν τέχνῃ προϊούσα, λανθάνουσα μεν, τάχα τι καὶ συνήσει, τῆς ψυχῆς τὸ οἰδαῖνον ἔξω ῥηγνύσα, παρηγοροῦσα τε καὶ διαπραΰ νουσα· ἐπειδ᾽ ἂν δὲ κατάφωρος γένηται, εἰς ταὐτὸν άτοπα πολλὰ συνάγει· ἦθος βαρύ, ψογὸν ἐπαίνου; ὑποκρινόμενον· αἰσχύνην, ἐφ᾽ οἷς ὁ κρύπτων οὐκ ἔλαθεν. Καὶ παρατρέχω τὰ πλείονα. Καίτοι, εἰ μὲν ὑβρίζειν ἔδει, τίς ἡ μηχανὴ τοῦ κρύπτειν; εἰ δὲ λαθεῖν ἐχρῆν, ἄμεινον ἦν μηδὲ τὴν ἀρχὴν εἰς ὕβρει; ἐλθεῖν. Ὁ δὲ κρύπτων μὲν ἐν τῷ μαργαρῳ τὴν ὕβριν, λαθεῖν δὲ οὐκ ἔχων τὴν τέχνην, οὐκ οἶδ' ὅπως, ὧν βούλεται οὐ διαπεσεῖται. Οὔτε γὰρ ἔλαβεν ὑβρίσας, καὶ τὴν σκηνὴν (ἵνα μηδὲν εἴπω πλέον) ελέγχεται μάτην διαπλώσας. Βούλει μαργαρίδας τους σούς ποις, ὡς τὸ λευκὸν τῆς ἀγάπης καὶ λαμπρόν, εἰς τὴν μέλαιναν διαχύσωσιν ἔχθραν· μηδε δειλιᾶς τὸ τῆς διαθέσεως ἔντορον, καὶ πανταχόθεν ἴσον καὶ καθαρόν, ὡς εἰς ἀνίσους γωνίας πλαστῆς περιθραν σθήσεται γνώμης. ᾿Αλλὰ δειλιᾷς, μὴ ἁρπαγῇ σου τὸ τιμιώτατον. Οὐκ ἔστιν ἄψυχος οὐδὲ ἀκίνητος ο φί λος τὴν φύσιν· ἐκ τοῦ χείρονος ἡ τοιαύτη χρῆσις τοῦ παραδείγματος· καὶ ὁ τὴν ἁρπαγὴν λέγων δεδιέν ναι, τῆς εἰκόνος ἐπιβουλεύει τὸ χρήσιμον. ᾿Αλλὰ φοβῇ, μὴ ἁρπαγμα τοῖς λοχῶσι γένηται. Καὶ τί μὴ λέγεις ἁπλῶς: ἀλλὰ φοβοῦμαι μὴ αὐτὸς ἀποστάςυποπιάζω μου τὸ σῶμα, καὶ δουλαγωγώ, μή πως
ἄλλοις κηρύξας, αὐτὸς ἀδόκιμος γένωμαι. Οὐ μέν
οὖν, οὐκ ἐδίσταζε τὴν ὑπόσχεσιν οὐκ ἠγωνία τὸν
πόθον· οὐ τὴν ἁρπαγὴν ἐδειλία του μαργαρίτου·
ἀλλὰ μή τι αὐτὸς ἀνάξιον τούτου διαπράξεται, μή τι
ἐνδέον, μή τι σαλευομένης γνώμης ακολουθον. "Αλλος οὗτος δειλίας τρόπος, καὶ ἄλλος ὁ περὶ τὰς ἀμοιβάς. Ἐκεῖνος ἐπαινετός, οὗτος ψεκτός· ἐκεῖνος σαλευομένων, οὗτος ἡδρασμένων· ἐκεῖνος ἀπάγει τῶν
βραβείων, οὗτος συγκατασκευάζει τὰ ἔπαθλα· οὗτος
Παύλου, ἐκεῖνος ἡμέτερος. ᾿Αλλὰ γὰρ φιλώ, φησίν,
ἵνα μὴ ὡς οὐδεὶς εἴπω πλέον· ὡς εἴ τις ἄλλος δέδοικα
δὲ τοὺς ἐν βίῳ πειρατάς, μή με συλήσωσι τῆς φιλίας
ἀπόνασθαι· μὴ τὸν ἐμὸν μαργαρίτην λοχήσωσι. Τί
λαλεῖς, ἄνθρωπε; μαργάρους τους φίλους ποιεῖς, οὐκ
ἐκ τοῦ βελτίονος, ἵνα τὸ κάλλος θαυμάζῃς, καὶ ταῖς
μαρμαρυγαῖς τῆς ἐν τῇ φιλίᾳ λαμπρότητος περιαστραπτόμενος χαίρης, καὶ τρυφᾷς ταῖς ἀμείνοσιν ἔλπίσιν. Αλλ᾿ ἵνα ἐξῇ σοι τοῦτο μὲν, ὡς περὶ ἀψύχων
προδοσίαν πλάττειν, καὶ λῃστῶν ἐφόδους καὶ ἁρπα
γήν. Τοῦτο δὲ, ὡς ἂν δυνηθείης τον προπηλακισμόν
κρύπτειν τῷ τεχνάσματι· καὶ τῷ ἐσχηματισμένω
ὕβρεως, ἅμα μὲν εὐλαβείας δοξαν θηρᾶσαι, άμα δε
βαθύτερόν τε καὶ πικρότερον τῶν φίλων καθάπτε
σθαι· ὅτι καθ᾿ ὃν τρόπον, οὐχ οἱ μάργαροι, λέγω,
οὕτως οὐδ' οἱ φίλοι τῆς δειλίας εἰσί μοι παραίτιοι·
ἀλλ' ὅτι ὁρῶ τὴν περὶ αὐτοὺς ἐξουσίαν, καὶ τὸ κράτ
τος τοῦ βουλήματος, ὅλον εἰς τοὺς καταποντιστὰς
vel aliquem saltem pulchritudinis inde resultantis τοῦτο γὰρ ἀγωνιῶν ἔλεγεν· Οὕτως τρέχω, ὡς οὐκ
faciat participes. Quapropter, cum multa confi- ἀδηλῶς, οὕτως πυκτεύω, ὡς οὐκ ἀέρα δέρων ἀλλ'
dentia ait: Bonum certavi certamen; absolvi meum
cursum; fidem conservavi; de cetero, reposita est
mihi justitiæ corona". Verum erat ille in istis tam
imperterritus et obfirmatus, ut nihil metueret; ne
videretur in aliquo deficiens, aut præter congruum
quidquam omisisse. Quam ob causam et cum
anxietate dicebat: Ita curro, ut non in obscuro positus; ita concerto, ut non tanquam aerem verberem,
sed subigo vibicibus corpus meum, et in servitutem redigo, ne forsan dum aliis prædico, ipse fiam reprobus 18. Quocirca, de proposito non erat dubius, de.
siderio non deliquium patiebatur, margaritam non
metuit abripiendam; sed ne quid ipse eo indignum
pateretur, ne quem defectum, ne quid admittat
quod mentem emoveat. Alius hic erat metuendi modus, alius qui respiceret retributiones, ille laudandus, vituperandus iste, ille fluctuantium confirmatorum iste, a brabio abducit ille, hic componit victo.
riæ præmia, ille erat Pauli, hic est noster. Atenim
amo, inquies, ne quid nullus ego plus edicam. Metuo autem vel maxime (siquis alius) piratas in vita
obeuntes, ne me spolient amicitiæ fructu, ne insidias struant margaritæ meæ. Quid, homo, tu balbutis? amicosne malevolos facis? nec in bonam
partem, ut venustatem habeas admiratione, ut
splendore coruscante ex amicitia illustratus afficiaris gaudio, et spe meliori luxuriere: sed uti proclive tibi sit, tanquam res inanimes prodere, latronum incursibus et rapinis cedens, partim ut c μεταχωρήσαν, καὶ τοὺς λοχῶντας καὶ τὰ ναυάγια.
ingestam contumeliam occultare queas perartificiose, et contemptus velo religiosæ verecundiæ
famam veneris; simul etiam ut amicos morsu
graviore et profundiore corripias. Ita ut, non quomodo solent malevoli, ita et amici sint ob pusillanimitatem cavillandi; sed ideo quod videre videor,
omnem in eos potestatem, omnem voluntatis dominationem, ad mergendos fluctibus abiisse, quod
insidiatores observem et naufragia. Enimvero, vir
bone et laudande, artificiose procedens convicium,
licet nihil tale intenderit, proderit tamen fortasse,
dum foris illatum mentis tumorem compescat,
frangendo illum quidem, sed et consilium adhibendo, et sedatiorem operando. At cum publice convicietur aliquis, multas superinducit absurditates, ἐξονομάζειν φίλους; μὴ σαὐτὸν δισταγμῷ περιτρέ
intolerandos mores, vituperium sub prætextu laudis, pudefactionem de iis quæ voluit, sed frustra,
occultare. Plurima prætereo. Quod si conviciari
propositum fuit, quid opus occultandi artificio? sin
clam esse et latere, certe præstitisset ab omni
prorsus contumelia abstinuisse in initio. Qui vero
contumeliam per margaritam occultat, nec celare
novit artificiose, tamen, nescio quo pacto, a spe sua
non excidit et desiderio. Neque enim latuit contumeliosius agens, et scenam illam, ne quid gravius
dicam, frustra convincitur adornasse. Visne amicis
11 11 Tim. ιν, 8. 13 I Cor. ix, 26, 27.
᾿Αλλ' ύβρις, ὦ καλὲ καὶ ἀγαθέ, σὺν τέχνῃ προϊούσα,
λανθάνουσα μεν, τάχα τι καὶ συνήσει, τῆς ψυχῆς τὸ
οἰδαῖνον ἔξω ῥηγνύσα, παρηγοροῦσα τε καὶ διαπραΰ
νουσα· ἐπειδ᾽ ἂν δὲ κατάφωρος γένηται, εἰς ταὐτὸν
άτοπα πολλὰ συνάγει· ἦθος βαρύ, ψογὸν ἐπαίνου;
ὑποκρινόμενον· αἰσχύνην, ἐφ᾽ οἷς ὁ κρύπτων οὐκ
ἔλαθεν. Καὶ παρατρέχω τὰ πλείονα. Καίτοι, εἰ μὲν
ὑβρίζειν ἔδει, τίς ἡ μηχανὴ τοῦ κρύπτειν; εἰ δὲ
λαθεῖν ἐχρῆν, ἄμεινον ἦν μηδὲ τὴν ἀρχὴν εἰς ὕβρει;
ἐλθεῖν. Ὁ δὲ κρύπτων μὲν ἐν τῷ μαργαρῳ τὴν ὕβριν,
λαθεῖν δὲ οὐκ ἔχων τὴν τέχνην, οὐκ οἶδ' ὅπως, ὧν
βούλεται οὐ διαπεσεῖται. Οὔτε γὰρ ἔλαβεν ὑβρίσας,
καὶ τὴν σκηνὴν (ἵνα μηδὲν εἴπω πλέον) ελέγχεται
μάτην διαπλώσας. Βούλει μαργαρίδας τους σούς
ποις, ὡς τὸ λευκὸν τῆς ἀγάπης καὶ λαμπρόν, εἰς
τὴν μέλαιναν διαχύσωσιν ἔχθραν· μηδε δειλιᾶς τὸ
τῆς διαθέσεως ἔντορον, καὶ πανταχόθεν ἴσον καὶ
καθαρόν, ὡς εἰς ἀνίσους γωνίας πλαστῆς περιθραν
σθήσεται γνώμης. ᾿Αλλὰ δειλιᾷς, μὴ ἁρπαγῇ σου τὸ
τιμιώτατον. Οὐκ ἔστιν ἄψυχος οὐδὲ ἀκίνητος ο φί
λος τὴν φύσιν· ἐκ τοῦ χείρονος ἡ τοιαύτη χρῆσις
τοῦ παραδείγματος· καὶ ὁ τὴν ἁρπαγὴν λέγων δεδιέν
ναι, τῆς εἰκόνος ἐπιβουλεύει τὸ χρήσιμον. ᾿Αλλὰ
φοβῇ, μὴ ἁρπαγμα τοῖς λοχῶσι γένηται. Καὶ τί μὴ
λέγεις ἁπλῶς: ἀλλὰ φοβοῦμαι μὴ αὐτὸς ἀποστάς
col. 913–914page 326 of 364
PG 102:913ἡμῶν μετὰ τῶν λοχώντων γένηται· μὴ ἐπιλήσηται 9 φιλίας, πόνων, ἄθλων, οὓς διὰ Χριστὸν καὶ τὴν αὐ τοῦ Ἐκκλησίαν ἠνέγκαμεν. Οὕτως ὁ λέγων καὶ ἀπο καλύπτων τῆς ἀγωνίας τὸ αἴτιον, καὶ τὰ ἑαυτοῦ χω ρὶς μηχανῆς πράττει, καὶ τὸν αἴτιον ῥᾷστα διορθοῦται, καὶ δεικνύει θαῤῥεῖν ἑαυτὸν, οἷς ἐπικαλεῖ. Ὁ δε σκηνὴν πηγνύς, εἶτα δραματουργῶν ἐν αὐτῇ, μετά προσωπείου το βλάσφημον, ἀντὶ τοῦ σκηνὴν ἑτέροις προβαλεῖν, λαβύρινθον ἑαυτῷ λανθάνει περιτιθείς ὡς καὶ νῦν ὁρᾷς οὐκ ἔστιν ἐξελθεῖν. Αλλ' ὅθεν ἂν τις προκύψαι πειραθείη, ἀπαντῶσαν ἔχει πανταχόθεν τοῦ λαβυρίνθου τὴν κατασκευήν. Χωρὶς γὰρ τῶν εἰρημένων, εἰ μὲν νῦν δειλιᾶς τὴν φιλίαν, τί μὴ ῥίσ πτης, ή σε διὰ βίου σαλεύουσα παίζει; Εἰ δὲ ἐθάρα ῥηκας, πῶς ἐκ τοῦ παρόντος, καὶ περὶ τῶν μελλόν των οὐ λαμβάνεις τὴν ἀσφάλειαν; ἀλλ᾽ οἷς μὲν ἔχεις, οὐ χαίρεις· ἃ δ᾽ ὑπονοεῖς, ὡς ὑπ' αὐτῶν κατειλημμένος, στένεις· μᾶλλον δ' ἄν τις ἕτερος αἰτιάσοι τὸ (οὐ γὰρ ἔγωγε ἂν φαίην) ὡς ἐξ ὧν περὶ τῶν μελλόν των τεθορύβησαι, ἔργῳ κἂν μὴ λόγῳ διομολογῆς, ὡς οὐδὲ τὰ παρόντα σοι πέπηγεν ἀλλ' ἡμεῖς ὦ φίλος, οἷα λέγομεν, ἁπλᾶ καὶ σαφῆ συνεπισκόπει. Οὐκ ἐπιτρέπω μέν σοι προδοῦναι τὸν μαργαρίτην· ἀλλὰ μηδ' εὐπρόδοτον λογίζου· τοῦτο γὰρ πρὸ ἐκείνου πιο προτέρα μᾶλλον καὶ βαθυτέρα προδοσία. Μὴ προδῷς τὸν σὸν μαργαρίτην, ἀλλὰ μηδ᾽ ἀναίσθητον καὶ ἀκίνητον ὑπονόει, μηδὲ τοῖς ἐχθροῖς εἰς ἅλωσιν πρόχειρον· μὴ δειλία τὴν φιλίαν· ὕβρις ἐστὶ πάντως ἢ τοῦ δειλιώντος, ἢ περὶ ὧν δειλαινόμεθα. Τὸν μὲν γὰρ μαργαρίτην ἐξαίρει τῆς αἰτίας τὸ ἄψυχον· τὸν ἄν θρωπον δὲ οὐδὲν ἕως ἂν ἄνθρωπος μένῃ, καὶ τῆς ἐπ ἄμφω ροπῆς Κύριος. Τί ἄλλο; Μή νόμιζε τοὺς ἁγίους ταύτην τὴν δειλίαν νοῆσαι μὴ σύγε, ὦ βέλο τιστε, μηδ' ἐπὶ ταύτῃ καθαρὸς ἀπιέναι μώμων· μή ότι γε στεφάνων σὺν αὐτοῖς τεύξεσθαι. Οὕτως ἡμεῖς σοι προσφερόμεθα· οὕτω καί σε πρέπον ἡμῖν προσ φέρεσθαι· ἐπιτιμηθῆναι δεῖ; καθαρῶς ἐπιτίμησον Οὐδὲν ἀπαίτει, μηδὲ μετὰ τέχνης ἐπίβαλλε· ἀφορ μὰς δεδώκαμεν δειλίας; ταύτας ἐπιδείξον· οὐκ ἔχεις εἰπεῖν· μηδὲ ἐν ἐχθρῶν προσώπῳ, καθ᾿ ἡμῶν ῥίπτη τὸν ὄνειδον· καὶ μυρία δ᾽ ἂν κατόψαιτ' ἄν τις, ἀπὸ τῶν ὑμετέρων γραμμάτων προκύπτοντα ἀλλ᾽ ἴσως καὶ ταῦτα πλέον, ἡ κατ' ἐπιστολῆς νόμους. Τὸ λοιπὸν ἀνδρίζου τὴν φιλίαν, καὶ ἔκτεινε, καὶ κατευοδοῦ τοὺς πειρατὰς καὶ λοχῶντας, καὶ εἴ τι ἄλλο κακοῦργον γένος, εἰς τὴν τῆς αἰσχύνης ἀπωθῶν καὶ βυθίζων θάλασσαν· σαυτὸν δ' ἐκεῖθεν ἀνάγων, τὸν λαμπρότατον σου λαμπρῶς περιφέρων μαργαρίτην· κἂν πᾶς ὀφθαλμὸς πρὸς αὐτὸν ἐπιστρέψηται, ἢ ἐποφθαλμιῶν, ἡ ἀπολαύων του κάλλους, ὅλον ἔχειν παρὰ σοὶ κεί μενον νόμιζε. Ταῦτα παίζων ἅμα καὶ σπουδάζων ἔγραψα· παίξω μέν, ἵνα γνῷς, ὡς ἐστὶ καὶ ἡμῖν καταῤῥητορευομένοις ὑπὸ τῶν σφριγώντων τὴν ῥη τορίαν ἀμύνης ἀκμὴ, καὶ λόγος λύων σοφίσματα σπουδάζων δε, ἵνα μηκέτι δειλός ᾖς, περὶ ὧν προσ ο Ισ. ρίπτεις.EPISTOLARUM LIBER II.
ἡμῶν μετὰ τῶν λοχώντων γένηται· μὴ ἐπιλήσηται simos tuos palam nominare 9 Noli temetipsum
φιλίας, πόνων, ἄθλων, οὓς διὰ Χριστὸν καὶ τὴν αὐ
τοῦ Ἐκκλησίαν ἠνέγκαμεν. Οὕτως ὁ λέγων καὶ ἀποκαλύπτων τῆς ἀγωνίας τὸ αἴτιον, καὶ τὰ ἑαυτοῦ χω
ρὶς μηχανῆς πράττει, καὶ τὸν αἴτιον ῥᾷστα διορθοῦται, καὶ δεικνύει θαῤῥεῖν ἑαυτὸν, οἷς ἐπικαλεῖ. Ὁ
δε σκηνὴν πηγνύς, εἶτα δραματουργῶν ἐν αὐτῇ, μετά
προσωπείου το βλάσφημον, ἀντὶ τοῦ σκηνὴν ἑτέροις
προβαλεῖν, λαβύρινθον ἑαυτῷ λανθάνει περιτιθείς -
ὡς καὶ νῦν ὁρᾷς οὐκ ἔστιν ἐξελθεῖν. Αλλ' ὅθεν ἂν
τις προκύψαι πειραθείη, ἀπαντῶσαν ἔχει πανταχόθεν
τοῦ λαβυρίνθου τὴν κατασκευήν. Χωρὶς γὰρ τῶν
εἰρημένων, εἰ μὲν νῦν δειλιᾶς τὴν φιλίαν, τί μὴ ῥίσ
πτης, ή σε διὰ βίου σαλεύουσα παίζει; Εἰ δὲ ἐθάρα
ῥηκας, πῶς ἐκ τοῦ παρόντος, καὶ περὶ τῶν μελλόν
των οὐ λαμβάνεις τὴν ἀσφάλειαν; ἀλλ᾽ οἷς μὲν ἔχεις,
οὐ χαίρεις· ἃ δ᾽ ὑπονοεῖς, ὡς ὑπ' αὐτῶν κατειλημ
μένος, στένεις· μᾶλλον δ' ἄν τις ἕτερος αἰτιάσοι τὸ
(οὐ γὰρ ἔγωγε ἂν φαίην) ὡς ἐξ ὧν περὶ τῶν μελλόν
των τεθορύβησαι, ἔργῳ κἂν μὴ λόγῳ διομολογῆς, ὡς
οὐδὲ τὰ παρόντα σοι πέπηγεν ἀλλ' ἡμεῖς ὦ φίλος,
οἷα λέγομεν, ἁπλᾶ καὶ σαφῆ συνεπισκόπει. Οὐκ
ἐπιτρέπω μέν σοι προδοῦναι τὸν μαργαρίτην· ἀλλὰ
μηδ' εὐπρόδοτον λογίζου· τοῦτο γὰρ πρὸ ἐκείνου πιο
προτέρα μᾶλλον καὶ βαθυτέρα προδοσία. Μὴ προδῷς
τὸν σὸν μαργαρίτην, ἀλλὰ μηδ᾽ ἀναίσθητον καὶ ἀκί
νητον ὑπονόει, μηδὲ τοῖς ἐχθροῖς εἰς ἅλωσιν πρόχει
ρον· μὴ δειλία τὴν φιλίαν· ὕβρις ἐστὶ πάντως ἢ τοῦ
δειλιώντος, ἢ περὶ ὧν δειλαινόμεθα. Τὸν μὲν γὰρ
μαργαρίτην ἐξαίρει τῆς αἰτίας τὸ ἄψυχον· τὸν ἄν
θρωπον δὲ οὐδὲν ἕως ἂν ἄνθρωπος μένῃ, καὶ τῆς ἐπ:
ἄμφω ροπῆς Κύριος. Τί ἄλλο; Μή νόμιζε τοὺς
ἁγίους ταύτην τὴν δειλίαν νοῆσαι μὴ σύγε, ὦ βέλο
τιστε, μηδ' ἐπὶ ταύτῃ καθαρὸς ἀπιέναι μώμων· μή
ότι γε στεφάνων σὺν αὐτοῖς τεύξεσθαι. Οὕτως ἡμεῖς
σοι προσφερόμεθα· οὕτω καί σε πρέπον ἡμῖν προσφέρεσθαι· ἐπιτιμηθῆναι δεῖ; καθαρῶς ἐπιτίμησον
Οὐδὲν ἀπαίτει, μηδὲ μετὰ τέχνης ἐπίβαλλε· ἀφορμὰς δεδώκαμεν δειλίας; ταύτας ἐπιδείξον· οὐκ ἔχεις
εἰπεῖν· μηδὲ ἐν ἐχθρῶν προσώπῳ, καθ᾿ ἡμῶν ῥίπτη
τὸν ὄνειδον· καὶ μυρία δ᾽ ἂν κατόψαιτ' ἄν τις, ἀπὸ
τῶν ὑμετέρων γραμμάτων προκύπτοντα ἀλλ᾽ ἴσως
καὶ ταῦτα πλέον, ἡ κατ' ἐπιστολῆς νόμους. Τὸ λοιπὸν
ἀνδρίζου τὴν φιλίαν, καὶ ἔκτεινε, καὶ κατευοδοῦ
τοὺς πειρατὰς καὶ λοχῶντας, καὶ εἴ τι ἄλλο κακουρ
γόν γένος, εἰς τὴν τῆς αἰσχύνης ἀπωθῶν καὶ βυθίζων
θάλασσαν· σαυτὸν δ' ἐκεῖθεν ἀνάγων, τὸν λαμπρότατόν σου λαμπρῶς περιφέρων μαργαρίτην· κἂν πᾶς
ὀφθαλμὸς πρὸς αὐτὸν ἐπιστρέψηται, ἢ ἐποφθαλμιῶν,
ἡ ἀπολαύων του κάλλους, ὅλον ἔχειν παρὰ σοὶ κείμενον νόμιζε. Ταῦτα παίζων ἅμα καὶ σπουδάζων
ἔγραψα· παίξω μέν, ἵνα γνῷς, ὡς ἐστὶ καὶ ἡμῖν
καταῤῥητορευομένοις ὑπὸ τῶν σφριγώντων τὴν ῥη
τορίαν ἀμύνης ἀκμὴ, καὶ λόγος λύων σοφίσματα
σπουδάζων δε, ἵνα μηκέτι δειλός ᾖς, περὶ ὧν προσ-
distractioni subjicere, ita ut candorem amoris et
splendorem in nigredinem convertas inimicitiarum. Noli ita meticulosus esse, ut tui instituti soliditatem, et statum undequaque æqualem, atque
labe omniimmunem, in angulos inæquales confictæ
opinionis collidere. Sed curam dejiceris, ne forte
quod pretiosissimum est violenter a te rapiatur.
Amicus non est sine anima, nec immobilis natura
sua; a parte deteriore deducitur hujus exempli
usus. Is qui se dicit rapinam metuere, quod in ipsa
imagine utile habetur, idem oppugnat ex insidiis.
Metuis porro, ne insidiantibus præda fiat; quidni
autem disertim affirmas? vereor ne desertor nostri
ad partes se transferat insidiatorum; vereor ne
obliviscatur amicitis, laborum, certaminum, quæ
pro Christo sustinemus et Ecclesia. Hæc qui pronuntiat, et metus sui causam sic revelat, rem suam
agit sine machina, et eum facile reducit in viam
rectam qui est in culpa, et se in iis spem suam ponere agnoscit, quos advocat in auxilium. At qui
scenam statuit, et in illam introducit actores, qui
personas maledictis incessant, pro scena quam aliis
adornavit, sese induit in labyrinthum, unde, quod
facile apparet, non licet extricari; sed a qua parte
quis prospicere tentaverit, occursat ei labyrinthi
paratura; ut ad ea, quæ allata sunt, non attendas,
si adhuc nunc amicitiam reformides, quid non illam
abjicis, quæ sic te per totam tuam vitam exagitando
deludit?Quod si aliquando confidebas, cur non te
in præsenti, per statum eum qui est et de futuro
tibi acquiris securitatem? Sed de rebus præsentibus
minime lætaris, quæ suspicaris futura, non aliter
gemis, quam si iisdem constrictus tenereris. Adhuc
magis te accuset aliquis (is enim egomet non profiteor esse) quod utcunque non verbo re tamen
ipsa profiteris, ex iis quæ ventura sunt, quod et
conturbant, te ne quidem præsentibus adhibere fdem. Tu autem, amice mi, quæ a me dicuntur, simpliciter et aperte velim consideres; non permitto
te tuam prodere margaritam, quæ tamen facile prodi non potest; est hæc ante illam acerbior et pro
funda magis proditio. Ne tuam prodas margaritam;
sed nec insensatam crede vel immobilem, nec hostili direptioni expositam: amicitiam ne metuito; est
enim plane illud injuria vel metuentis, vel de quibus metuimus. Margaritam culpa eximit, quod sit
inanimatum quid; hominem nihil eximet quandiu
manet homo, et dominus est inclinationis suæ in
utramque partem. Ecquid aliud restat? Noli accedere sanctos hunc timorem intellexisse. Neque enim
tu hoc modo a reprehensione immunis abiveris;
nec coronas cum illis communes consequeris: atque hoc modo ego te allocutus sum; ita et te me
alloqui par est; si correptione opus sit, sincere
ο Ισ. ρίπτεις.
Letter CIEpistola CI
col. 919–920page 329 of 364
PG 102:919μεν, καὶ ἡ αὐτὴ ἑκατέροις διατριβή τε καὶ κατασχή νωσις ετοιμάζεται· κὰν τὴν μὲν ἤδη θορύβων έχει βίος ἐλεύθερος, ἡμεῖς δὲ ἔτι τῷ κυμαίνοντι περιφι ρόμεθα· πῶς ἡμᾶς ἐγκατέλειπεν; Εἰ μὴ πρὸς τὸν αὐτὸν καὶ ἡμεῖς κυβερνώμεθα τῆς καταπαύσεως λε μένα· εἰ μὴ τὴν αὐτὴν ὁδὸν διανύωμεν· εἰ μὴ τὸ αὐτὸ ἡμᾶς ἐκδέχεται τέλος· ἔδει τότε λογίζεσθαι τὴν ἐγ κατάλειψιν, ἔδει τότε πενθεῖν τὴν διάστασιν. Εἰ δι ὅσα ἄν τις καὶ βουλεύση τε καὶ πράξῃ, πάντα πρὸς Εκείνην τὴν μονὴν ἀπάγει· τί μάτην κοπτόμεθα; τί δὲ κατὰ τοῦ νόμου τῆς φύσεως χαλεπαίνομεν, ότι θνητὸς ὧν τὴν φύσιν ἄνθρωπος τῷ θανάτῳ ἐλειτούργησεν; ὅτι τὰ ἴσα καὶ ὅμοια πατρὶ καὶ μητρὶ καὶ τῷ λοιπῷ γένει τὸν παρόντα βίον διεπέρασεν; Τί δ' ἐχρῆν ἐφ' ἡμῶν μόνον ἀνατραπῆναι τὴν φύσιν, καὶ συγχυθῆναι τοὺς ὅρους τῆς κτίσεως; τί γάρ προκύψαν διὰ γενέσεως, οὐ διὰ λύσεως πάλιν καὶ θανάτου καταδύεται; Παραλείπω βοτανῶν ἄνθη καὶ κάλλη, οὐ τὴν ὄψιν μόνον, ἀλλὰ καὶ τὰς ἄλλας αἰσθήσεις τέρα ποντα. Παρατρέχω φυτῶν ὡραιότητας, ἀγέλας τε παντοδαπών ζώων. Απαντα τῷ χρόνῳ παρέρχεται, καὶ τὴν γένεσιν εὑρίσκει προοιμιάζουσαν τὴν διάλυσιν. Αλλ' ἐννόει μοι τὸν εὐτακτον χορόν τῶν ἀστέ ρων, όπως τε ποικίλλουσι τὸ στερέωμα, βαφαῖς λαμ προτέραις περιανθίζοντες τὰ οὐράνια. Καὶ ὅπως δᾳδουχοῦσι τὴν νύκτα, τὸ στυγνὸν αὐτῆς ὑπαυγάζοντες, καὶ τὴν θέαν ἄλυπον τοῖς ὁρῶσι παρεχόμενοι· τὴν σελήνην πάλιν ἐπισκόπει, ὅπως ἐκ τοῦ ἡλίου δανειζομένη τὸ φῶς, προίκα τον αέρα πυρσεύει, καὶ φιλοτιμεῖται τὸ δῶρον, καὶ πρὸ ἡμέρας ἄλλην ἡμέραν φιλο νεικεῖ ἀπεργάζεσθαι. ᾿Αλλὰ καὶ ταῦτα πάντα πρὸς τίτ λος ὁρᾷ, καὶ τὸ χρέος οἶδε, καὶ τρέχει πρὸς τὴν ἀπαίτησιν. Αὐτὸς ὁ ἥλιος οὐ λαμπρὸς μὲν ἰδεῖν, θαυμάσιος δε τὸ κάλλος; καὶ τί γὰρ ἄλλο εἰπεῖν, ἢ ὅτι ὡς γίγας ἀγαλλιώμενος δραμεῖν ὁδὸν αὐτοῦ, ἀπ᾿ ἄκρου τοῦ οὐρανοῦ, ἕως ἄκρου τοῦ οὐρανοῦ, ἐκεῖνον τὸν ὑπερ φυῇ δρόμον καὶ εὔτακτον ἐν αὐτῷ μέσῳ τῷ κόσμῳ ἀνελίττων, θεατρίζει τε καὶ ἐπιδείκνυται· καὶ τὰ σύμ παντα ταῖς ἀκτῖσι βάλλων, καὶ τοῦτο μὲν ζωογονῶν, τοῦτο δὲ θάλπων, καὶ συνέχων τα περίγεια λόγῳ καὶ νόμῳ τοῦ Κτίσαντος, οὐχὶ τοσούτῳ μακροῖς ταῦτα πράττων οὐ γηράσκει χρόνοις, οὐδ᾽ ἀλλοιοῦται τὸ καλ λος, οὐδὲ τὸν δρόμον ὀκλάζει, οὐδ᾽ ἔχει πρᾶξιν, οὗ τὴν λύσιν ἀπαιτηθήσεται. ᾿Αλλὰ καὶ οὗτος ὁ τοσοῦτος καὶ τηλικούτος οὐ διαφεύγει τὸ τέλος, ἀλλ' υποκύπτει τοῖς νόμοις τῆς φύσεως. Πάντα γὰρ μετα βάλλεται, καὶ οὐδὲν, ὃ διὰ γενέσεως οὐσιώθη, επι ζητεῖ πρὸ τοῦ θανάτου μαθεῖν τὸ ἀθάνατον. Τί οὖν; ταῦτα πάντα μεταπλάττεται καὶ μεταβάλλει καὶ πρὸς τὸν ὅρον οὐκ ἀγανακτεῖ τῆς πλάσεως, ἀλλ᾽ εὐπειθῶς φέρει τοῦ τεχνίτου το βούλημα· ἡμεῖς δὲ δι' ὧν μά την κοπτόμεθα; καθ᾿ ἡμῶν τό Θεῖον παροργίζειν οὐκ ὀκνήσομεν; καὶ τοσαῦτα πρὸ ὀφθαλμῶν ἔχοντες παρα δείγματα, ὑπὸ τούτων μὲν οὐδενὸς ἀνανήψομεν; ὅσα δὲ τὸ πάθος καὶ ὁ πονηρὸς ὑπαγορεύει, τούτοις ἐαν τοὺς παραδώσομεν; Ελαβεν ὁ Πλάστης πρὸς ἑαυτὸν τὸ πλαστούργημα· καὶ σὺ οὐκ ἀνέχῃ ἵνα λύση πόνωνsi eumdem nos et illa Dominum imperantem et μεν, καὶ ἡ αὐτὴ ἑκατέροις διατριβή τε καὶ κατασχήprocurantem habemus; si eadem habitatio et conversatio utrisque apparatur, si illam habet vita
tumultuum expers, nos autem fluctibus etiamnum jactati circumferimur: quare dicenda est illa
nos dereliquisse? Si non ad eumdem quietis portum cursu directi feramur: si non eadem insistamus via: si non et nos quoque finis idem exspectet;
tum ratiocinandum fuit eam dereliquisse; tum divortium factum deplorandum fuit. Sin vero quodcumque quis consilio agitet, etagendo perficiat, eo
tantum contendat: quid frustra plangimus? Quid
legi natura obmurmuramus, eo quod, cum mortalis
exsisteret, morti subservivit; quod æqualibus spatiis cum patre, matre, universo genere vitam hanc
transivit? An erat æquum ut nostra causa subrueretur natura, et ut creationis termini confunderentur? Nam quid unquam prodiit per generationem,
quod non demum per dissolutionem et mortem remergitur? Omitto herbas florentes, pulchras, quibus non modo oculi, sed et sensus cæteri oblectantur:
plantarum transeo decorem, et universorum animalium greges, quæ omnia temporibus tanseunt,
et sortiuntur generationem eam, quæ procemium
pangit dissolutioni. Sed recole astrorum chorum
bene dispositorum, quanta firmitate exornant firmamentum, illustrioribus aerem coloribus florum in
morem illuminantes; noctem qualiter funalibus
exornant, dum horriditatem illius radiis emissis
temperant, ita gratum hominibus spectaculum exhibentia: lunam deinceps intuere, quæ mutuata a sole
lucem suam, sine dote gratis aerem illustrat, et donum acceptum impertit longe lateque, ita ut diem
diei antecedaneum constituere nitatur. Sed terminum ista omnia respiciunt suum, debitum agnoscunt suum, et ad faciendam solutionem maturant.
Sol ipse nonne mirabilis est aspectu, pulchritudine
plane admirabilis? de quo non aliud edixeris,
quam quod ut gigas exsultat conficere cursum suum,
abuna cæli extremitate ad alteram", cursu quodam
ordinato, licet supernaturali, in orbis medio se
explicans, tanquam in theatro manifestatur, et radiis omnia percutiens, partim vita dotata imbuit,
partim fovet; et compingit in se, quæcunque sublunaria secundum edictum conditionis sum: neque interea, dum hoc peragit tantis et tam productis spatiis consenescit, neque decoris sui deliquium
vel diminutionem patitur, non in cursu fatiscit,
nihil agit, unde de dissolutione postuletur; et tamen ille talis tantusque finem suum et consummationem non diffugit, sed decretis succumbit naturalibus. Omnia quippe immutantur, nec quidquam
est, quod per generationem substantiatur, quin
ante mortem aspiret immortalitatem. Quid ergo?
Hæc omnia refinguntur, et se immutant, nec de
fine conditionis suæ murmurant, sed Opificis sui
beneplacitum æquo animo ferunt: at nos, qui
14 Psal. xvш, 6.
νωσις ετοιμάζεται· κὰν τὴν μὲν ἤδη θορύβων έχει
βίος ἐλεύθερος, ἡμεῖς δὲ ἔτι τῷ κυμαίνοντι περιφι
ρόμεθα· πῶς ἡμᾶς ἐγκατέλειπεν; Εἰ μὴ πρὸς τὸν
αὐτὸν καὶ ἡμεῖς κυβερνώμεθα τῆς καταπαύσεως λε
μένα· εἰ μὴ τὴν αὐτὴν ὁδὸν διανύωμεν· εἰ μὴ τὸ αὐτὸ
ἡμᾶς ἐκδέχεται τέλος· ἔδει τότε λογίζεσθαι τὴν ἐγ
κατάλειψιν, ἔδει τότε πενθεῖν τὴν διάστασιν. Εἰ δι
ὅσα ἄν τις καὶ βουλεύση τε καὶ πράξῃ, πάντα πρὸς
Εκείνην τὴν μονὴν ἀπάγει· τί μάτην κοπτόμεθα; τί
δὲ κατὰ τοῦ νόμου τῆς φύσεως χαλεπαίνομεν, ότι
θνητὸς ὧν τὴν φύσιν ἄνθρωπος τῷ θανάτῳ ἐλειτούρ
γησεν; ὅτι τὰ ἴσα καὶ ὅμοια πατρὶ καὶ μητρὶ καὶ τῷ
λοιπῷ γένει τὸν παρόντα βίον διεπέρασεν; Τί δ'
ἐχρῆν ἐφ' ἡμῶν μόνον ἀνατραπῆναι τὴν φύσιν, καὶ
συγχυθῆναι τοὺς ὅρους τῆς κτίσεως; τί γάρ προκύ
ψαν διὰ γενέσεως, οὐ διὰ λύσεως πάλιν καὶ θανάτου
καταδύεται; Παραλείπω βοτανῶν ἄνθη καὶ κάλλη, οὐ
τὴν ὄψιν μόνον, ἀλλὰ καὶ τὰς ἄλλας αἰσθήσεις τέρα
ποντα. Παρατρέχω φυτῶν ὡραιότητας, ἀγέλας τε
παντοδαπών ζώων. Απαντα τῷ χρόνῳ παρέρχεται,
καὶ τὴν γένεσιν εὑρίσκει προοιμιάζουσαν τὴν διάλυ
σιν. Αλλ' ἐννόει μοι τὸν εὐτακτον χορόν τῶν ἀστέ
ρων, όπως τε ποικίλλουσι τὸ στερέωμα, βαφαῖς λαμπροτέραις περιανθίζοντες τὰ οὐράνια. Καὶ ὅπως δα
δουχοῦσι τὴν νύκτα, τὸ στυγνὸν αὐτῆς ὑπαυγάζοντες,
καὶ τὴν θέαν ἄλυπον τοῖς ὁρῶσι παρεχόμενοι· τὴν
σελήνην πάλιν ἐπισκόπει, ὅπως ἐκ τοῦ ἡλίου δανειζομένη τὸ φῶς, προίκα τον αέρα πυρσεύει, καὶ φιλοτι
μεῖται τὸ δῶρον, καὶ πρὸ ἡμέρας ἄλλην ἡμέραν φιλονεικεῖ ἀπεργάζεσθαι. ᾿Αλλὰ καὶ ταῦτα πάντα πρὸς τίτ
λος ὁρᾷ, καὶ τὸ χρέος οἶδε, καὶ τρέχει πρὸς τὴν ἀπαίτη
σιν. Αὐτὸς ὁ ἥλιος οὐ λαμπρὸς μὲν ἰδεῖν, θαυμάσιος δε
τὸ κάλλος; καὶ τί γὰρ ἄλλο εἰπεῖν, ἢ ὅτι ὡς γίγας
ἀγαλλιώμενος δραμεῖν ὁδὸν αὐτοῦ, ἀπ᾿ ἄκρου τοῦ
οὐρανοῦ, ἕως ἄκρου τοῦ οὐρανοῦ, ἐκεῖνον τὸν ὑπερφυῇ δρόμον καὶ εὔτακτον ἐν αὐτῷ μέσῳ τῷ κόσμῳ
ἀνελίττων, θεατρίζει τε καὶ ἐπιδείκνυται· καὶ τὰ σύμ
παντα ταῖς ἀκτῖσι βάλλων, καὶ τοῦτο μὲν ζωογονῶν,
τοῦτο δὲ θάλπων, καὶ συνέχων τα περίγεια λόγῳ καὶ
νόμῳ τοῦ Κτίσαντος, οὐχὶ τοσούτῳ μακροῖς ταῦτα
πράττων οὐ γηράσκει χρόνοις, οὐδ᾽ ἀλλοιοῦται τὸ καλ
λος, οὐδὲ τὸν δρόμον ὀκλάζει, οὐδ᾽ ἔχει πρᾶξιν, di
οὗ τὴν λύσιν ἀπαιτηθήσεται. ᾿Αλλὰ καὶ οὗτος ὁ
τοσοῦτος καὶ τηλικούτος οὐ διαφεύγει τὸ τέλος, ἀλλ'
υποκύπτει τοῖς νόμοις τῆς φύσεως. Πάντα γὰρ μεταβάλλεται, καὶ οὐδὲν, ὃ διὰ γενέσεως οὐσιώθη, επιζητεῖ πρὸ τοῦ θανάτου μαθεῖν τὸ ἀθάνατον. Τί οὖν;
ταῦτα πάντα μεταπλάττεται καὶ μεταβάλλει καὶ πρὸς
τὸν ὅρον οὐκ ἀγανακτεῖ τῆς πλάσεως, ἀλλ᾽ εὐπειθῶς
φέρει τοῦ τεχνίτου το βούλημα· ἡμεῖς δὲ δι' ὧν μά
την κοπτόμεθα; καθ᾿ ἡμῶν τό Θεῖον παροργίζειν οὐκ
ὀκνήσομεν; καὶ τοσαῦτα πρὸ ὀφθαλμῶν ἔχοντες παραδείγματα, ὑπὸ τούτων μὲν οὐδενὸς ἀνανήψομεν; ὅσα
δὲ τὸ πάθος καὶ ὁ πονηρὸς ὑπαγορεύει, τούτοις ἐαντοὺς παραδώσομεν; Ελαβεν ὁ Πλάστης πρὸς ἑαυτὸν
τὸ πλαστούργημα· καὶ σὺ οὐκ ἀνέχῃ ἵνα λύση πόνων
col. 921–922page 330 of 364
PG 102:921καὶ φροντίδων, ἃ τῷ βίῳ πάντως συνανακύπτουσιν καὶ σὺ δυσχεραίνεις ἵνα ἀναστήσῃ· καὶ σὺ τὴν τοσ αύτην χάριν ολοφύρη; Αὐτὸς ἀπαθανατίζει, καὶ σὺ, ὡς μηκέτι οὔσης, εἰς ὀδυρμούς καταπίπτεις· καὶ ποῦ ταῦτα τῆς σῆς ἀρετῆς ἄξια; ἀλλ᾽ ἀναλάβωμεν ἑαυ τοὺς, ἐπιγνῶμεν ἡμῶν τὴν φύσιν, ἐπιγνῶμεν τὸν Πλάστην, ἐννοήσωμεν τὴν ἄβυσσον τῆς Δεσποτικῆς φιλανθρωπίας. Εδωκεν εἰς ἐπιτιμίου λόγον τὸν θά νατον· ἀλλ' ἀθανασίας αὐτὸν πύλην δι' ἰδίου μετο εσκεύασεν θανάτου. Οργῆς καὶ ἀγανακτήσεως ἀπό φασις ἦν· ἀλλὰ τὴν ἄκραν ἀγαθότητα τοῦ κριτοῦ μηνύει· ἀλλ' ὑπερβαίνει λογισμῶν μεθόδους τὸ ἐν νόημα. Λύει μὲν γὰρ θανάτῳ τὴν φύσιν, ἥτις διὰ τοῦ προγονικού συνετρίβη παραπτώματος· ἀλλ᾽ ἡ λύσις προοίμιον τῆς ἀναπλάσεως γίνεται· Διαιρεῖ τοῦ σώ ματος τὴν ψυχήν· καὶ ἡ διαίρεσις ἀρχὴ συναφείας λαμπροτέρας τε καὶ θειοτέρας εὑρίσκεται. σπείρεται γὰρ σῶμα ψυχικόν, ἐγείρεται σῶμα πνευματικὸν· σπείρεται ἐν ἀτιμίᾳ, ἐγείρεται ἐν δόξη ᾿Αναλαμβάνει τὸ φιλοτέχνημα τῶν οἰκείων χειρῶν ὁ Δημιουργός, έλκει πρὸς ἑαυτόν χωρίζει μὲν τῶν ἀνθρωπίνων ὀφθαλμῶν, ἀλλ' ὑπὸ ταῖς ἀγγελικαῖς ἀστραπαῖς καὶ λαμπρότησιν εγκατοικίζει. Ποῦ ταῦτα θρήνων, ποῦ δὲ δακρύων; πόσον ἀπέχει τούτων το πένθος; Ταῦτα διανοουμένη καὶ μελέτην ἔχουσα, καὶ πρό γε τούτων ἁπάντων ἐκεῖνο λαβοῦσα τῆς μνήμης, ὅτι ἐκ βρέφους Θεῷ ἐκολλήθης, καὶ τῷ ἀφθάρτῳ καὶ ἀθανάτῳ νυμφίῳ Χριστῷ συνηρμόσθης, γεννήτορας μὲν καὶ ἀδελφοὺς καὶ συγγένειαν πᾶσαν ἀρνησαμένη, αὐτῷ δὲ μόνῳ τὸν βίον ὅλον καὶ τὴν ζωὴν καθυποσχομένη· μὴ καθύβριζε τοῖς ὀδυρμοῖς τὴν ὁμολογίαν, μηδὲ τῷ πένθει τὴν χάριν ἐκείνην ἀμαυρώσης, μηδε τῇ νῦν σκυθρωπότητι τὴν τῶν ἀγγέλων τότε χαρὰν ανταλλάξῃ. Αν γὰρ οἷς ἐκεῖνοι νυνὶ χαίρουσιν παρ θένον ψυχὴν καὶ τῶν παθῶν ἀνωτέραν, εἰς ἀναπλής ρωσιν τῶν ἀποῤῥυέντων δαιμονίων εἰσδεξάμενοι, σὺ ταῦτα πένθους κατασκευάζεις ὑπόθεσιν. Ορα όπως τοῖς δευτέροις πικρῶς ἐξυβρίζεις τα πρότερα. Οὐδεὶς ἀκμάζων τῷ πρὸς τὸν νυμφίον ἔρωτι λείπει μὲν τὸν πόθον, γίνεται δὲ τοῦ πένθους. Καὶ ὅτι μὲν ἐκεῖνον ἔχει, ἐπιλανθάνεται· θανάτους δε περισκοπεῖ καὶ περιεργάζεται καὶ τούτοις περιοδυνεῖται· τῷ πάθει τὸν πόθον βαπτίζων, καὶ τὴν χαρὰν προδιδοὺς τῇ λύπη αιχμάλωτον. Εἰ μὲν οὖν ὁ τελευτήσας, μᾶλλον δὲ ἡμᾶς ἡ προλαβοῦσα τῶν ἀμελῶς καὶ οὐκ εὐσεβῶς βεβιωκότων ἐτύγχανεν· τάχα ἂν συγγνώμην είχεν ὁ στεναγμὸς καὶ τὰ δάκρυα, καίτοι γε ὁ Κύριος ἡμῶν καὶ Σωτὴρ, ἡ τῆς φιλανθρωπίας πηγή, οὐδὲ πρὸς τού τους ἐπιστρέφεσθαι τοῖς ἀκολουθεῖν αὐτῷ προαιρουμένοις νόμον ἔθετο. Αφες γάρ, έφη, τοὺς νεκροὺς θάψαι τοὺς ἑαυτῶν νεκροὺς· σὺ δὲ ἀκολούθει μοι. Ἐπεὶ δὲ τῶν ὁσίως καὶ θεοφιλῶς διαζησάντων, καὶ Θεῷ τὴν πίστιν καθαρὰν τετηρηκότων, τὸ παρ θενικὸν ἐκεῖνο καὶ μακάριον σκεῦος ἐτύγχανεν· πῶς τὴν Δεσποτικὴν φωνὴν οὐ δυσωπούμεθα; πῶς οὐχ εὑρίσκομεν ἐν αὐτῇ πᾶσαν κατηρείας διάλυσιν; Ο πιο στεύων εἰς ἐμέ, κἂν ἀποθάνη, ζήσεται· διὰ θανάEPISTOLARUM LIBER II.
men irritare non gravamur: neque cum tot habeamus præ oculis exempla, ad eorum aliquod excitati
velut de somnio sapimus, sed potius nos iis tradimus exagitandos, quæ diabolus suggerit et affectus
nostri. Transtulit opificium suum ad seipsum artifex; tu autem ægre fers, ut a laboribus et curis,
quæ passim per vitæ cursum occurrunt, se expediat. Pati non potes ut resurgat illa; sed talem et
tantam gratiam collatam doles. Deus illam reddidit immortalem, et tu idcirco, quasi non adhuc
exstaret alicubi, in lessus te dedis et lamenta.
Hæccine tuam an non dedecent virtutem? Recolligamus nos ipsos autem, naturam nostram recolamus. Conditorem agnoscamus, abyssum divinæ
quam pœnam, sed per propriam suam mortem
januam immortalitatis mortem constituit: sententia
fuit irati, et indignantis Dei, sed tamen eximiam
judicis bonitatem indicat; rationis viam omnem
exsuperat cogitatio. Per mortem natura solvitur ea,
quæ conterebatur per primi parentis transgressionem; sed illa dissolutio fit proœmium nostræ recreationis. Corpus et animam separat mors; illa
autem conjunctionis alterius et illustrioris et divinioris initium reperitur: Seminatur enim corpus
animale, surgit corpus spirituale; seminatur corpus
in dedecore, surgit in gloria 15.Opus enim manuum
suarum assumit Opifex, ad se transfert; seponit ab
humanis oculis, sed habitare facit in coruscante
καὶ φροντίδων, ἃ τῷ βίῳ πάντως συνανακύπτουσιν· frustra plangimur, per nostram illam querelam Nuκαὶ σὺ δυσχεραίνεις ἵνα ἀναστήσῃ· καὶ σὺ τὴν τοσαύτην χάριν ολοφύρη; Αὐτὸς ἀπαθανατίζει, καὶ σὺ,
ὡς μηκέτι οὔσης, εἰς ὀδυρμούς καταπίπτεις· καὶ ποῦ
ταῦτα τῆς σῆς ἀρετῆς ἄξια; ἀλλ᾽ ἀναλάβωμεν ἑαυ
τοὺς, ἐπιγνῶμεν ἡμῶν τὴν φύσιν, ἐπιγνῶμεν τὸν
Πλάστην, ἐννοήσωμεν τὴν ἄβυσσον τῆς Δεσποτικῆς
φιλανθρωπίας. Εδωκεν εἰς ἐπιτιμίου λόγον τὸν θά
νατον· ἀλλ' ἀθανασίας αὐτὸν πύλην δι' ἰδίου μετο
εσκεύασεν θανάτου. Οργῆς καὶ ἀγανακτήσεως ἀπόφασις ἦν· ἀλλὰ τὴν ἄκραν ἀγαθότητα τοῦ κριτοῦ
μηνύει· ἀλλ' ὑπερβαίνει λογισμῶν μεθόδους τὸ ἐν
νόημα. Λύει μὲν γὰρ θανάτῳ τὴν φύσιν, ἥτις διὰ τοῦ
προγονικού συνετρίβη παραπτώματος· ἀλλ᾽ ἡ λύσις
προοίμιον τῆς ἀναπλάσεως γίνεται· Διαιρεῖ τοῦ σώματος τὴν ψυχήν· καὶ ἡ διαίρεσις ἀρχὴ συναφείας misericordiæ cogitemus. Mortem ille constituit tanλαμπροτέρας τε καὶ θειοτέρας εὑρίσκεται. Σπείρε
ται γὰρ σῶμα ψυχικόν, ἐγείρεται σῶμα πνευμα
τικόν· σπείρεται ἐν ἀτιμίᾳ, ἐγείρεται ἐν δόξη-
᾿Αναλαμβάνει τὸ φιλοτέχνημα τῶν οἰκείων χειρῶν ὁ
Δημιουργός, έλκει πρὸς ἑαυτόν χωρίζει μὲν τῶν
ἀνθρωπίνων ὀφθαλμῶν, ἀλλ' ὑπὸ ταῖς ἀγγελικαῖς
ἀστραπαῖς καὶ λαμπρότησιν εγκατοικίζει. Ποῦ ταῦτα
θρήνων, ποῦ δὲ δακρύων; πόσον ἀπέχει τούτων το
πένθος; Ταῦτα διανοουμένη καὶ μελέτην ἔχουσα, καὶ
πρό γε τούτων ἁπάντων ἐκεῖνο λαβοῦσα τῆς μνήμης,
ὅτι ἐκ βρέφους Θεῷ ἐκολλήθης, καὶ τῷ ἀφθάρτῳ καὶ
ἀθανάτῳ νυμφίῳ Χριστῷ συνηρμόσθης, γεννήτορας
μὲν καὶ ἀδελφοὺς καὶ συγγένειαν πᾶσαν ἀρνησαμένη,
αὐτῷ δὲ μόνῳ τὸν βίον ὅλον καὶ τὴν ζωὴν καθυποσχο
μένη· μὴ καθύβριζε τοῖς ὀδυρμοῖς τὴν ὁμολογίαν, illuminatione angelorum. An lacrymæ hic jam conμηδὲ τῷ πένθει τὴν χάριν ἐκείνην ἀμαυρώσης, μηδε
τῇ νῦν σκυθρωπότητι τὴν τῶν ἀγγέλων τότε χαρὰν
ανταλλάξῃ. Αν γὰρ οἷς ἐκεῖνοι νυνὶ χαίρουσιν παρ
θένον ψυχὴν καὶ τῶν παθῶν ἀνωτέραν, εἰς ἀναπλής
ρωσιν τῶν ἀποῤῥυέντων δαιμονίων εἰσδεξάμενοι, σὺ
ταῦτα πένθους κατασκευάζεις ὑπόθεσιν. Ορα όπως
τοῖς δευτέροις πικρῶς ἐξυβρίζεις τα πρότερα. Οὐδεὶς
ἀκμάζων τῷ πρὸς τὸν νυμφίον ἔρωτι λείπει μὲν τὸν
πόθον, γίνεται δὲ τοῦ πένθους. Καὶ ὅτι μὲν ἐκεῖνον
ἔχει, ἐπιλανθάνεται· θανάτους δε περισκοπεῖ καὶ
περιεργάζεται καὶ τούτοις περιοδυνεῖται· τῷ πάθει
τὸν πόθον βαπτίζων, καὶ τὴν χαρὰν προδιδοὺς τῇ
λύπη αιχμάλωτον. Εἰ μὲν οὖν ὁ τελευτήσας, μᾶλλον
δὲ ἡμᾶς ἡ προλαβοῦσα τῶν ἀμελῶς καὶ οὐκ εὐσεβῶς
βεβιωκότων ἐτύγχανεν· τάχα ἂν συγγνώμην είχεν ὁ
στεναγμὸς καὶ τὰ δάκρυα, καίτοι γε ὁ Κύριος ἡμῶν
καὶ Σωτὴρ, ἡ τῆς φιλανθρωπίας πηγή, οὐδὲ πρὸς τούτους ἐπιστρέφεσθαι τοῖς ἀκολουθεῖν αὐτῷ προαιρουμένοις νόμον ἔθετο. Αφες γάρ, έφη, τοὺς νεκροὺς
θάψαι τοὺς ἑαυτῶν νεκροὺς· σὺ δὲ ἀκολούθει
μοι. Ἐπεὶ δὲ τῶν ὁσίως καὶ θεοφιλῶς διαζησάντων,
καὶ Θεῷ τὴν πίστιν καθαρὰν τετηρηκότων, τὸ παρθενικὸν ἐκεῖνο καὶ μακάριον σκεῦος ἐτύγχανεν· πῶς
τὴν Δεσποτικὴν φωνὴν οὐ δυσωπούμεθα; πῶς οὐχ
εὑρίσκομεν ἐν αὐτῇ πᾶσαν κατηρείας διάλυσιν; Ο πιο
στεύων εἰς ἐμέ, κἂν ἀποθάνη, ζήσεται· διὰ θανά
15 I Cor xv, 44.
gruunt? an lamenta? quam longe hinc removetur
planctus? Hac tu revolvens, et apud animum tuum
cogitans, et præter hæc omnia illius imprimis reminiscens, quod Deo ab incunabulis addicta fueras,
incorruptibili et immortali sponso Christo copulata, parentes, fratres, consanguineos abnegans, ipsi
soli vitam universam et vivendi rationem stipulata.
Noli igitur lamentando illam tuam professionem dedecorare; noli luctu illam gratiam offuscare, ne pro
præsenti tetricitate gaudium commutes angelorum.
Si enim, quibus illi nunc lætantur, animam virgineam passionibus superiorem humanis, ad supplendum locum et statum dæmoniorum, qui de illo
exciderunt, suscipientes, tu in argumentum doloris
transtuleris, vide an non priora tua recte facta,per
ista posteriora vities. Nemo amore sui sponsi
inflammatus amori nuntium remittet ut se dedat
luctui: oblitus quod illum amplectatur, mortes circumspicit, et curiose inquirat, et ob illas vehementer
se affliget,passionibus immergens desiderium suum,
et gaudium in vinculis constrictum luctui dedens:
si autem illa suo fato fuucta, vel ut verius dicam,
quæ nos antecessit, in earum fuisset numero, quæ
securæ sui, nec secundum Deum vixerant,
tum certe gemitibus indulgendum tibi foret.
Nam Dominus et Servator noster ille fons et origo
col. 923–924page 331 of 364
PG 102:923τον κατασκήνωσιν ἐκληρώσατο. Εφη πάλιν ὁ κοινός ἀνθρώπων Σωτήρ, καὶ τῶν σωζομένων νυμφίος· Ο δύνανται πενθεῖν οἱ υἱοὶ τοῦ νυμφῶνος, ἐφ' ὅσον χρόνον μετ᾿ αὐτῶν ἐστιν ὀνυμφίος· ἀκούεις τί λέγει; μὴ καταδικήσης σεαυτῇ, διὰ τοῦ πένθους, τοῦ τελι κούτου νυμφίου τὴν διάστασιν, μηδέ ψήφον κατά σεαυτῆς ἐξενέγκης, ὁ καὶ ἄλλου τολμῶντος οὐκ ἂν αὐτὴ τὴν ἐπήρειαν ἤνεγκας· ἀλλ᾽ ἐχθρόν, ἀλλὰ πολέ μιον, ἀλλὰ πάντα κακὸν ἀπεκήρυξας· μηδὲ τὴν δοξης ἀπολαύουσαν θρηνοῦσα σεαυτὴν ἔνοχον θρήνων ἀπο δείξης· Οὐ δύνανται πενθεῖν οἱ συνόντες τῷ νυμ φίῳ. Τί ταύτης τῆς φωνῆς, μᾶλλον δὲ τῆς Δεσποτικής διαμαρτυρίας, φοβερώτερον; Πενθεῖς; ἀπέστης τοῦ νυμφίου. Οδύρη; τὸν θάλαμον ὑβρίζεις. Τὰ τῶν πολλῶν καὶ χυδαίων πράττεις, ἐκπίπτεις τῆς παστάδος· ἀλλὰ μηκέτι τὴν ἐν Θεῷ ζῶσαν ὡς νεκρών θρη νῶμεν· μηδε δι' ὧν στέργειν αὐτὴν νομίζομεν, καὶ αὐτὴν ἐκείνην ἀτιμάζωμεν. Ύβρις ἐστὶ τοῖς τὸν ο ρανὸν θαλαμηπολούσιν ὁ ὀδυρμός· καὶ τὰ δάκρυα δυσφημούντων ἐστὶν αὐτῶν τὸ μακάριον, δισταζόντων τὴν ἀπόλαυσιν, ἀμφιβαλλόντων (ἵνα μὴ ἀπιστούντων λέγω) τὴν ἀνάστασιν· ὰ πάντα λογισαμένη, καὶ να φούση κρίσει ἐπισκοπήσασα, ρίψον τὸ πένθος, ἀπό θου τὸ πάθος, τοὺς στεναγμούς, καὶ τὰ δάκρυα. Εσται δὲ τοῦτο τοῖς τε ἄλλοις, οἷς προείπομεν, καὶ ἐάνπερ ἑαυτὴν πάντων τῶν λοιπῶν ἀποσπάσασα, μόνον τοῦ καθαροῦ καὶ ἀχράντου νυμφίου Χριστοῦ τὸν μακά ριον καὶ ἀνώλεθρον ἔρωτα, ὅλον καθ' ὅλην σεαυτὴν ἀναλαβοῦσα, πρὸς ἐκεῖνον οὐ λήγεις ἐπιστρεφομένη του ζωὴν ἀθάνατον εὔρατο· διὰ λύσεως τὴν ἀδιαλ καὶ ἀτενίζουσα. ΕΠΙΣΤ. ΡΒ΄ Θεοφάνη μονάζοντι. Εἰ σοὶ φίλον τὸ πρὸς ἡμῶν τῶν εὐτελῶν γράμμα, δέχοιο καὶ αὖθις, ὦ τριπόθητε, οὐδὲν μὲν ἔχον εὐπρεπὲς τε καὶ εὐφραδες, ὡς χάριτι φής, τὸ δ' οὖν τῆς ἀγάπης σύμβολον ὁμολογουμένως. Καὶ γε ὅσον ἡ ἀντίδοσις τῶν γραμμάτων γένοιτο, τοσοῦτον ἡ τῆςτον κατασκήνωσιν ἐκληρώσατο. Εφη πάλιν ὁ κοινός
ἀνθρώπων Σωτήρ, καὶ τῶν σωζομένων νυμφίος· Ο
δύνανται πενθεῖν οἱ υἱοὶ τοῦ νυμφῶνος, ἐφ' ὅσον
χρόνον μετ᾿ αὐτῶν ἐστιν ὀνυμφίος· ἀκούεις τί λέγει;
μὴ καταδικήσης σεαυτῇ, διὰ τοῦ πένθους, τοῦ τελι
κούτου νυμφίου τὴν διάστασιν, μηδέ ψήφον κατά
σεαυτῆς ἐξενέγκης, ὁ καὶ ἄλλου τολμῶντος οὐκ ἂν
αὐτὴ τὴν ἐπήρειαν ἤνεγκας· ἀλλ᾽ ἐχθρόν, ἀλλὰ πολέ
μιον, ἀλλὰ πάντα κακὸν ἀπεκήρυξας· μηδὲ τὴν δοξης
ἀπολαύουσαν θρηνοῦσα σεαυτὴν ἔνοχον θρήνων ἀπο
δείξης· Οὐ δύνανται πενθεῖν οἱ συνόντες τῷ νυμ
φίῳ. Τί ταύτης τῆς φωνῆς, μᾶλλον δὲ τῆς Δεσποτικής
διαμαρτυρίας, φοβερώτερον; Πενθεῖς; ἀπέστης τοῦ
νυμφίου. Οδύρη; τὸν θάλαμον ὑβρίζεις. Τὰ τῶν
πολλῶν καὶ χυδαίων πράττεις, ἐκπίπτεις τῆς παστά
δος· ἀλλὰ μηκέτι τὴν ἐν Θεῷ ζῶσαν ὡς νεκρών θρη
νῶμεν· μηδε δι' ὧν στέργειν αὐτὴν νομίζομεν, καὶ
αὐτὴν ἐκείνην ἀτιμάζωμεν. Ύβρις ἐστὶ τοῖς τὸν ο
ρανὸν θαλαμηπολούσιν ὁ ὀδυρμός· καὶ τὰ δάκρυα
δυσφημούντων ἐστὶν αὐτῶν τὸ μακάριον, δισταζόντων
τὴν ἀπόλαυσιν, ἀμφιβαλλόντων (ἵνα μὴ ἀπιστούντων
λέγω) τὴν ἀνάστασιν· ὰ πάντα λογισαμένη, καὶ να
φούση κρίσει ἐπισκοπήσασα, ρίψον τὸ πένθος, ἀπό
θου τὸ πάθος, τοὺς στεναγμούς, καὶ τὰ δάκρυα. Εσται
δὲ τοῦτο τοῖς τε ἄλλοις, οἷς προείπομεν, καὶ ἐάνπερ
ἑαυτὴν πάντων τῶν λοιπῶν ἀποσπάσασα, μόνον τοῦ
καθαροῦ καὶ ἀχράντου νυμφίου Χριστοῦ τὸν μακά
ριον καὶ ἀνώλεθρον ἔρωτα, ὅλον καθ' ὅλην σεαυτὴν
ἀναλαβοῦσα, πρὸς ἐκεῖνον οὐ λήγεις ἐπιστρεφομένη
humani amoris sequaces suos nequaquam permisit του ζωὴν ἀθάνατον εὔρατο· διὰ λύσεως τὴν ἀδιαλ
talibus affectionibus abduci: Permitte, inquiens,
mortuos suos mortuos sepelire: lu autem sequere
me 16. Cum vero inter eos qui secundum Dei dilectionem vixerunt, et Deo fidem sinceram et illibatam servaverunt, virgineum illud et beatum vas
fuerit, unde est, quod Dominicam vocem non vereamur? Cur non in eo vase dissipationem obnubilationis requirimus potius? Qui credit in me, licet
moriatur vivet, per mortem nempe adeptus immortalitatem, per solutionem nactus indissolubile tabernaculum. Dixit iterum communis ille hominum
Servator, et salvandorum sponsus: Filii sponsalis
thalami lugere non possunt, quandiucum illis manet
sponsus 18. Audin quid dicit? Noli te tuamet sententia damnare, ad separationem talis Sponsi per
lamenta; nec illud in teipsum decretum sancias,
quod siquis alius tulisset, injuriam non ferres irrogatam, sed in loco hostis et malum tibi machinantis habere velles, et omnimodo a te relegandum diceres. Noli tu lugendo gloriam illam, qua fruitur
illa, te ipsam lacrymis dignam facere: Lugere non
possunt, qui assistunt sponso 19. Hoc effatumn quid
sibi vult? Quid voce hac Dominica terribilius? Deploras? itaque disjungis a sponso; lamentaris?
atque ita genialem thalamum contumelia afficis, id
quod homines plerique et vilis multitudo facit, nempe e thalamo excidisti. Quocirca ne ut mortuam
deploremus eam, quæ cum Domino vivit; ne per
ea illam de honestemus,quibus eam amore prosequi
videri volumus: planctus convicium illis facit, qui καὶ ἀτενίζουσα.
cœlestes thalamos incolunt; lacrymæ convitiantur beato illorum statui; de fruitione dubitant, qui dubitant de resurrectione, ne dicam qui tollunt. Hoc tu ruminans, et sobrio atque jejunante velut animo
perpendens, amove luctum, latitiam exprime, passionem hanc abdica, lessus, lamenta, dolores, lacrymas. Hoc efficies,cum ad ea quæ diximus attendendo, et imprimis si te abducas penitus ab omnibus
aliis,solummodo ad beatum illum et duraturum semper amorem Christi, purissimi illius et impoluti sponsi,
integrum integre assumptum convertas, et nequaquam desinas sic conversa illum anhelare.
FRANCISCI SCORSI MONITUM
IN SEQUENTEM EPISTOLAM.
(Ex præfatione ad opera Theophanis Ceramei).
Habeo in meis monumentis a P.Octavio Caetano collectis epistolam Photii missam Theophani monacho
Græce scriptam manu P. Jacobi Sirmondi et Latine ab eo redditam, depromptam, ut judico, ex Bibliotheca cardinalis Sirletti, nunc ducis Altemps.
EPIST. CII.
Theophani monacho.
ΕΠΙΣΤ. ΡΒ΄
Θεοφάνη μονάζοντι.
Edita a Francisco Scorso in Præfatione ad Opera Theophanis Ceramei (in-fol. Paris, 1644).
Si te humilitatis nostræ litteræ delectant, rursum accipe, desideratissime, quæ nihil quidem elegantiæ, facundiæque habeant, ut tu blande dicis;
charitatis vero symbolum sunt procul dubio: quantæque fuerint litterarum vices, tanto et charitatis
16 Matth. vi, 22. 17 Joan. vi, 47. 18 Marc. II, 19.
Εἰ σοὶ φίλον τὸ πρὸς ἡμῶν τῶν εὐτελῶν γράμμα,
δέχοιο καὶ αὖθις, ὦ τριπόθητε, οὐδὲν μὲν ἔχον εὐπρε·
πές τε καὶ εὐφραδες, ὡς χάριτι φής, τὸ δ' οὖν τῆς
ἀγάπης σύμβολον ὁμολογουμένως. Καὶ γε ὅσον ἡ
ἀντίδοσις τῶν γραμμάτων γένοιτο, τοσοῦτον ἡ τῆς
19 Matth. 1x, 13.
col. 925–926page 332 of 364
PG 102:925ἀγάπης διάθεσις αὔξοιτο. Οὗ τί ἂν εἴη σπουδαιότερον; ἀλλὰ τοῦτο νῦν κείσθω ἐνταῦθα. Πρὸς δὲ τὸ ἑξῆς βαδιστέον ὁ λόγος. Τὶ τὸ νῦν καινοτομηθὲν ἐν τοῖς αὐτόθι; Καὶ τίνες οἱ νεοφανῶς δράκοντες χαρυβδηδὸν καταπίνοντες ψυχὰς μὴ ἐστηριγμένας τῷ λόγῳ τῆς ἀληθείας; Αὐτὸς μὲν οὖν οὐκ ἐξωνομάτισας, ἡμεῖς δὲ καὶ πρὸ τῆς δηλώσεως τῶν γραμ μάτων κατεστενάξαμεν, ὅτι μάλιστα ἐφ' ἑνὶ ἀνδρὶ αἱρετικῷ, μᾶλλον δὲ βλασφήμῳ τῷ ὄντι εἰς Θεόν λαχόντι ἐν τοῖς αὐτόθι παρὰ τοῦ κράτους χαρτου λαρεῦσιν, ἐκεῖνο εἰπόντες, ότι γε τῆς περιβοήτου Σικελίας, ἔφθασεν όλεθρος. Τόδε τὸ πῆμα, οὐκ ἐκ δογματικῆς πείρας τετεχνωμένον· ἄπειρον γὰρ τὸ ἀνδριαντάριον· ἀλλὰ ἐξ ἀσεβοῦς γνώμης πεπληρωμένον, καὶ ἵνα ταληθέστερον ῥηθείη, πρόσθεν ἐπὶ τὸ ἀσεβοῦν ἡγμένον· καὶ γε συνδόσιν ἄλλοις ὁμαί μοσιν. ᾿Αλλὰ τούτοις μὲν ἡ Τριάς ἐνθέους στόμασιν οἶδ' ὅτι ἀποῤῥαπίσει ὑμῶν τε καὶ τῶν ἐνταῦθα ὑπερμαχούντων τῆς ἀληθείας. Σε δε, καὶ τὸν οἷος σύ, μηδὲν ξενιζέτω, ἡ ἔτι λυττοῦσα αἵρεσις. Οὔπω γὰρ ἐκτέτριπται τὸ κακὸν οὔτε δεδοικίμασται ἱκανῶς τῶν πιστῶν τὸ φιλόθεον· καὶ τρίτον, οὐχ οἷοί ἐσμεν ἐμβατεύειν εἰς ἄβυσσον κριμάτων Θεού, καθ' οὓς τρόπους ἀνέχεται ἀκμὴν κλυδωνίζεσθαι τῷ σάλῳ τῆς ἀπιστίας τὸν λαὸν αὐτοῦ. Πλὴν συμπερασμοῦ τοῦ λόγου, ἵνα οἱ δόκιμοι γίγνοιντο φανεροί, ὡς ὁ τῆς σοφίας ταμίας Παύλος λέλεχεν. Διὸ παρακαλοῦμεν καὶ ἀντιβολοῦμεν, μὴ ἐκκακεῖν διακατελέγχειν σε τοῖς ὑπεναντίοις ἐκ τῶν ἀδύτων ταμείων τῆς καρδίας σου, προφέροντα τὰ θεῖα διδάγματα, καὶ ὑποδεικνύοντα ἐντεῦθεν άρι δήλως, ὅτι Χριστὸς οὐ Χριστός, εἰ μὴ περιγράφοντα τῷ καθ᾿ ἡμᾶς ἰδέα· Εἴπερ γὰρ σάρξ ἐγεγόνει, πάντως καὶ ὡς σάρξ περιγράφοιτο. Ο δὲ μὴ περιγράφοιτο, τοῦτο οὐκ εἴσω ἀνθρωπότητος, ἀλλ' ἔξω δηλονότι καὶ τόπου καὶ χρόνου, Θεός γυμνός τῇ ἀπεριληψία τι καὶ ἀοριστία, καὶ λεγόμενος καὶ νοούμενος καὶ τοῦτο ἀραρότως εἰς ἀναμφίλεκτον ἀπόδειξιν τῆς ἀληθείας φυσικῆς ἀκολουθίας ἀναγκαζόμενον περιγράφεσθαι Χριστόν καν τῇ εἰκόνι προσκυνούμενον, ἐπείπερ ἐν αὐτῇ τὸ ἀρχέτυπον ἐκπέφανται, ώσπερ φησί θεόφαντος Διονύσιος, καὶ ἀλλαχοῦ, ἐκάτερον ἐν ἑκατέρῳ παρὰ τὸ τῆς οὐσίας διάφορον. Ωστε ὁ ἁπαναινόμενος ἐγγράφεσθαι Χριστὸν ἥρνηται ἄνθρωπον γεγονέναι. Καὶ ὁ μὴ προσκυνῶν αὐτοῦ τὴν εἰκόνα, οὐ τύπον προσ κυνεῖ αὐτὸν τὸ καθόλου, κάν νομίζῃ προσκυνεῖν, ἐπεί φησιν ὁ ἱερὸς λόγος, Οἱ ἄπιστοι ὁμολογοῦσι Θεὸν εἰδέναι, τοῖς δὲ ἔργους ἀρνοῦνται. Ταῦτα οὐχ ὡς ἀγνοούσῃ τῇ τιμιότητί σου ὑπεδήλωσα, ἀλλ' ὡς συνομογνωμονούσῃ, καὶ ὥσπερ ρανίδα ἐκ πελάγους δογμάτων ἀνελκύσας, πρὸς τὸ καὶ ἄπειρον ἐσμὸν εἶναι Πατρικῶν, μετὰ καὶ τῆς ἀρχαιολόγου ἱστορίας, ἀπ' αὐτῆς βαλβίδος τοῦ κηρύγματος εἰς σύστασιν τῆς ἀμωμήτου ἡμῶν τῶν Χριστιανῶν πίστεως.EPISTOLARUM LIBER II.
ἀγάπης διάθεσις αὔξοιτο. Οὗ τί ἂν εἴη σπουδαιότε- crescat affectus. Quo quidem optabilius esse quid
ρον; ἀλλὰ τοῦτο νῦν κείσθω ἐνταῦθα. Πρὸς δὲ τὸ
ἑξῆς βαδιστέον ὁ λόγος. Τὶ τὸ νῦν καινοτομηθὲν ἐν
τοῖς αὐτόθι; Καὶ τίνες οἱ νεοφανῶς δράκοντες χαρυβδηδὸν καταπίνοντες ψυχὰς μὴ ἐστηριγμένας τῷ
λόγῳ τῆς ἀληθείας; Αὐτὸς μὲν οὖν οὐκ ἐξωνομάτι
σας, ἡμεῖς δὲ καὶ πρὸ τῆς δηλώσεως τῶν γραμ
μάτων κατεστενάξαμεν, ὅτι μάλιστα ἐφ' ἑνὶ ἀνδρὶ
αἱρετικῷ, μᾶλλον δὲ βλασφήμῳ τῷ ὄντι εἰς Θεόν·
λαχόντι ἐν τοῖς αὐτόθι παρὰ τοῦ κράτους χαρτουλαρεῦσιν, ἐκεῖνο εἰπόντες, ότι γε τῆς περιβοήτου
Σικελίας, ἔφθασεν όλεθρος. Τόδε τὸ πῆμα, οὐκ ἐκ
δογματικῆς πείρας τετεχνωμένον· ἄπειρον γὰρ τὸ
ἀνδριαντάριον· ἀλλὰ ἐξ ἀσεβοῦς γνώμης πεπληρωμένον, καὶ ἵνα ταληθέστερον ῥηθείη, πρόσθεν ἐπὶ
possit? Verum hæc missa faciamus: ad sequentia
pergat oratio. Quid hoc est, quod nunc apud vos
innovatum audio? Et quinam hi novi dracones,
charybdis instar animas absorbentes quæ veritatis
verbo firmatæ non sunt? Tu quidem haud nominasti: nos vero etiam antequam litteræ tuæ significarent, vehementer planximus, unius hominis
causa hæretici, sed potius revera blasphemi in
Deum, qui chartularii munus istic ab imperatore
adeptus est, hoc dicentes celeberrimæ Siciliæ exitium
obtigisse. Pernicies autem hæc non ex dogmatica
doctrina conflata est: doctrinæ enim expers ingens
hæc statua: sed ab impia mente profecta, atque,
ut quod verius est dicatur, ad impietatem prius
τὸ ἀσεβοῦν ἡγμένον· καὶ γε συνδόσιν ἄλλοις ὁμαί- nata: et quidem cum duabus aliis consanguineis.
μοσιν. ᾿Αλλὰ τούτοις μὲν ἡ Τριάς ἐνθέους στόμασιν
οἶδ' ὅτι ἀποῤῥαπίσει ὑμῶν τε καὶ τῶν ἐνταῦθα
ὑπερμαχούντων τῆς ἀληθείας. Σε δε, καὶ τὸν οἷος σύ,
μηδὲν ξενιζέτω, ἡ ἔτι λυττοῦσα αἵρεσις. Οὔπω γὰρ
ἐκτέτριπται τὸ κακὸν οὔτε δεδοικίμασται ἱκανῶς
τῶν πιστῶν τὸ φιλόθεον· καὶ τρίτον, οὐχ οἷοί ἐσμεν
ἐμβατεύειν εἰς ἄβυσσον κριμάτων Θεού, καθ' οὓς
τρόπους ἀνέχεται ἀκμὴν κλυδωνίζεσθαι τῷ σάλῳ
τῆς ἀπιστίας τὸν λαὸν αὐτοῦ.
Πλὴν συμπερασμοῦ τοῦ λόγου, ἵνα οἱ δόκιμοι
γίγνοιντο φανεροί, ὡς ὁ τῆς σοφίας ταμίας Παύλος
λέλεχεν. Διὸ παρακαλοῦμεν καὶ ἀντιβολοῦμεν, μὴ
ἐκκακεῖν διακατελέγχειν σε τοῖς ὑπεναντίοις ἐκ τῶν
ἀδύτων ταμείων τῆς καρδίας σου, προφέροντα τὰ
θεῖα διδάγματα, καὶ ὑποδεικνύοντα ἐντεῦθεν άριδήλως, ὅτι Χριστὸς οὐ Χριστός, εἰ μὴ περιγράφοντα
τῷ καθ᾿ ἡμᾶς ἰδέα· Εἴπερ γὰρ σάρξ ἐγεγόνει, πάντως
καὶ ὡς σάρξ περιγράφοιτο. Ο δὲ μὴ περιγράφοιτο,
τοῦτο οὐκ εἴσω ἀνθρωπότητος, ἀλλ' ἔξω δηλονότι
καὶ τόπου καὶ χρόνου, Θεός γυμνός τῇ ἀπεριληψία
τι καὶ ἀοριστία, καὶ λεγόμενος καὶ νοούμενος -
καὶ τοῦτο ἀραρότως εἰς ἀναμφίλεκτον ἀπόδειξιν
τῆς ἀληθείας φυσικῆς ἀκολουθίας ἀναγκαζό
μενον περιγράφεσθαι Χριστόν καν τῇ εἰκόνι
προσκυνούμενον, ἐπείπερ ἐν αὐτῇ τὸ ἀρχέτυπον
ἐκπέφανται, ώσπερ φησί θεόφαντος Διονύσιος,
καὶ ἀλλαχοῦ, ἐκάτερον ἐν ἑκατέρῳ παρὰ τὸ τῆς
οὐσίας διάφορον. Ωστε ὁ ἁπαναινόμενος εγγρά
φεσθαι Χριστὸν ἥρνηται ἄνθρωπον γεγονέναι. Καὶ
Sed hos Trinitas divinis oribus profligabit, et vestro
et aliorum, quæ veritatem ibi defendunt. Te vero
et tui similes minime turbet adhuc furens hæresis.
Nondum enim excussum et contusum est malum,
nec satis adhuc probatus fidelium in Deum amor;
ac tertio, non possumus ingredi in abyssum judiciorum Dei, quomodo populum suum infidelitatis
procella usque adeo agitari sinat.
Cæterum sermonis conclusio est ut manifesti
fiant electi, sicut sapientiæ dispensator Paulus ait.
Quapropter hortamur et obsecramus, ne fatigeris,
neque cesses adversarios coarguere ex intimo cordis tui penu divina promens documenta, atque hinc
perspicue demonstrans, Christuin non esse Christum, nisi juxta figuram nostram circumscribatur.
Nam si caro factus est, utique veluti caro circum.
scribetur. Quod vero non circumscribitur, id non
intra humanitatem est, sed extra haud dubie et
locum et tempus, Deus nudus, quem incomprehensibilis et indefinitæ naturæ dicimus et cogitamus. Atque hoc congruenter ad certam demonstrationem veritatis naturæ sequi necesse est, circumscribi Christum, et in imagine adorari, siquidem
in ea archetypumn representatur, quemadmodum
diviniloquus ait Dionysius, et alibi, alterum in
altero, præter substantiæ differentiam. Quare qui
negat depingi Christum, is natum hominem esse
negavit; et qui ejus imaginem non adorat, ne ipsum
quando quidem, ut sermo sacer ait, infideles confitentur se Deum nosse, factis autem negant. Hæc
ego non tanquam ignoranti reverentiæ tuæ exposui,
sed tanquam una sentienti, ac veluti guttam ex
dogmatum pelago hauriens, cum infinitæ præterea
sint Patrum sententiæ, una cum vetere historia, ab
exordio ipso evangelicæ prædicationis ad illibatæ
fidei nostræ Christianæ confirmationem.
ὁ μὴ προσκυνῶν αὐτοῦ τὴν εἰκόνα, οὐ τύπον προσ- quidem prorsus adorat, licet adorare se putet:
κυνεῖ αὐτὸν τὸ καθόλου, κάν νομίζῃ προσκυνεῖν,
ἐπεί φησιν ὁ ἱερὸς λόγος, Οἱ ἄπιστοι ὁμολογοῦσι
Θεὸν εἰδέναι, τοῖς δὲ ἔργους ἀρνοῦνται. Ταῦτα οὐχ
ὡς ἀγνοούσῃ τῇ τιμιότητί σου ὑπεδήλωσα, ἀλλ' ὡς
συνομογνωμονούσῃ, καὶ ὥσπερ ρανίδα ἐκ πελάγους
δογμάτων ἀνελκύσας, πρὸς τὸ καὶ ἄπειρον ἐσμὸν
εἶναι Πατρικῶν, μετὰ καὶ τῆς ἀρχαιολόγου ἱστορίας,
ἀπ' αὐτῆς βαλβίδος τοῦ κηρύγματος εἰς σύστασιν
τῆς ἀμωμήτου ἡμῶν τῶν Χριστιανῶν πίστεως.
Letter LXIIIEpistola LXIII
col. 971–972page 355 of 364
Epistola LXII
PG 102:971απεμαραίνετο ταῖς ῥίζαις ἡ φύσις πρὸς βλάστην ; τὰ ἔκγονα, πῦρ καὶ ὕδωρ καὶ λάκκος ἐμερίζετο, καὶ εἱστήκει, καὶ τὸ τοῦ θανάτου δρέπανον ἐμβαθυνόμεν νον τοῖς σπλάγχνοις, καὶ αὐτὴν ζωὴν ἐξεθέριζε τοῦ βίου. Ποῖον δάκρυον ἀρκέσει τῷ πάθει; τίς στεναγμὸς; ὀδυρμὸς δὲ ποῖος ἡ σιγᾷ στόμα τὴν μακρὰν ἐκείνην καὶ φευκτὴν σιωπὴν, καὶ χείλη μέμυκεν, οὐ σεμνότητα διηγούμενα, οὐδὲ τὸ τοῦ ἤθους κόσμιον ἀπαγγέλλοντα, πρὸς δὲ λύσιν συστελλόμενα· ὀφθαλμοὶ δὲ τί; φεῦ πάθους καὶ σιγὴν νικῶντος καὶ λόγων οὐκ ἀνεχομένου! ὀφθαλμοὶ (πὼς εἴπω); πᾶσαν ζωτικὴν λιβάδα κενώσαντες, νεκραῖς ταῖς βλεφαρίσι τὰ λείψανα περιστέλλουσι· τὰς παρειὰς ἀντὶ ἐρυθήματος, καὶ βαφῆς ἐμφύτου σκοτεινὸν καὶ νεκρὸν ὑπαλείφει χρώμα, μορφῆς ἁπάσης ἐξαφανίζον εὐ πρέπειαν· τὸ πρόσωπον ὅλον, ὡς ἐκ τοιούτων, Ατροπός. - ίσ. τὸν Θεόν. κρεῖττον. φρικτὴν καὶ φοβερὸν τοῖς ὁρῶσι τὴν θέαν παρέχεται. Τις βασκανία; τίς ἐπήρεια τοιαῦτα καθ' ἡμῶν ἀκον. τίζει τὰ βέλη; οὔπω παρῆλθε τὸ πρότερον πένθος, καὶ πάλιν ἕτερον ἐπέπεσε μεῖζον. Τὸ μὲν εἶχεν ὑπομάζιον παῖδα· τοῦτο δὲ καὶ μητέρα ἐπὶ ἂν θᾶττον τὸ κακὸν ἐπέστη. Πόθεν αἱ τηλικαῦται καὶ τοσαῦται πληγαί; πληγαὶ ἐξ ἀνθρώπων· πληγαὶ ἐξ ἀδήλων μηνιμάτων. Πανταχόθεν ἔστηκε τὰ δεινά· τὰ βέλη φέρεται εἰς ἡμᾶς αὐτοὺς, εἰς παῖδας. Γεγόναμεν σκηνὴ τραγῳδίας, καὶ χορεύουσιν ἐν ἡμῖν θρῆνος καὶ πένθος καὶ λύπη καὶ κατήφεια, καὶ πᾶσα κακῶν ἐριννύς· συνάγει δ᾽ ἄρα, ὡς ἔοικε, τὸν καθ' ἡμῶν χορόν Κλωθώ τις καὶ ἄτρακτοι ", καὶ τὰ δυστυχή ταύτης νήματα, τόν τε ἡμέτερον βίον τοῖς δράμασι διαπλέκουσα, καὶ χορηγούσα τὰς ὑποθέσεις τῶν τραγικών ασμάτων τοῖς πικροῖς χορευταῖς. 'Αλλά τί ἔπαθον; ποῖ φέρομαι; γράφειν ἀρξάμενος παρα μύθιον, αὐτὸς, οὐκ οἶδ' ὅπως, τῷ πένθει συναρπασθεὶς, οὐκ ἀντισχόντων τῶν λογισμῶν πρὸς τὴν φορὰν τοῦ δεινοῦ, εἰς τοὐναντίον, ὧν ἐσκόπουν, παρεσύρην· καὶ παραψυχῆς εἰσηγούμενος λόγον, εἰς τὰ τῶν ὀδυρομένων ἀπηνέχθην δάκρυα. ᾿Αλλὰ γενώ μεθα ἡμῶν αὐτῶν, μηδὲ τῷ βυθῷ τῆς λύπης βαπτιζώμεθα· πολλοὺς ἀπώλεσε λύπη, οὐ σῶμα μονον διαφθείρασα, ἀλλὰ καὶ ψυχῆς αὐτῆς λυμηναμένη τὰ καίρια. Μηδὲ τοῖς ἐχθροῖς χαριζώμεθα· μέγα γὰρ ἐχθροις εἰς θυμηδίαν, ή κατήφεια τῶν ἐπηρεαζομέ μηδ' εἰς τοὺς πατρικοὺς τῆς καρτερίας ἐξυβρί ζωμεν ἄθλους. Εἶδον ἐκεῖνοι θανάτους παίδων θα νάτους, οὐχ οἷοι παρ' ἡμῖν, μηδε γένοιτο τούτων νων τότε πικρᾶς καὶ βαρείας τῆς ὑπερορίας ἐπικειμένης, καὶ πάσης ἐρημίας φίλων συγγενῶν περιεστηκυίας, καὶ πάντων ἁπλῶς ὅσα ψυχαγωγίαν τινά φέρει περ ριηρημένων· ἀλλ' εὐχαρίστως ἤνεγκαν· ἀλλ' ἐδόξασαν τὸν κρεῖττονα ν ἢ κατὰ λογισμοὺς ἀνθρώπων τὰ ἀνθρώπινα διακυβερνώντα. Εννοήσωμεν τίνες εσμέν, πόθεν γεγόναμεν· οὐκ ἐκ θνητῶν θνητοί; οὐχὶ ἐξ οὐκ ὄντων μετ' ολίγον οὐκ ἐσόμενοι; που μοι πατήρ; ποῦ δέ μοι μήτηρ; οὐχὶ μικρὰ τῷ βίῳ προσπαίξαντες, πλὴν ὅσα μαρτυρικὸς αὐτοὺς καὶ τῆς ὑποparata est ad germinationem, et falx mortifera vi- απεμαραίνετο ταῖς ῥίζαις· ἡ φύσις πρὸς βλάστην
sceribus altius immissa vitæ vitam demessuit. Quæ
suffecturæ huic casui lacrymæ? luctus, lamenta,
gemitus qualis? os longo illo et fugiendo silentio
obturatur, clauduntur labia, non gravitatem demonstrantia, non mores compositos referentia, sed
ad dissolutionem conclusa: at quid? oculi, heu,
passio hæc silentium superat, nec admittit consolationem, oculi (quomodo id exprimam?) omnem
vitalem liquorem evacuantes, reliquias immittunt
in cilia; malas pro rubicunda tinctura naturali tenebrosus et mortifer inungit color, formæ omnem
exspolians venustatem. Vultus denique totus ut in
tali casu, spectaculum intuentibus timendum exhibet et terribile. Quæ hæc invidia 9 quæ injuria
ejusmodi in nos contorquet tela? ubi transiit luctus
unus, insequitur alter vehementior; ille lactantem
infantem occupavit, hic matrem mox futuram, nisi
prævenisset mala mors. Undenam tot et tantæ plagæ? ab hominibus plagæ, ab occultis inimicis, undique circumsistunt mala, mittuntur in nos jacula,
in liberos; tragœdiis scena fimus, chorum in nos
saltant luctus, dolor, tristitia, vullus dejectio, omnis
plane malorum Erynnis: Clotho, nescio quæ, ut
videtur, chorum in nos ducit, fusus et infelices
illius glomi vitam nostram actibus innectunt, et argumenta ministrant tragicorum modorum acerbis
choreutis. Sed quid mihi accidit? quo ego feror?
qui institueram consolationem scribere, nescio quo
pacto, luctu una abreptus, cum non valeret ratio,
contra cursum mali in contrarium obnixi, quo
nollem delatus sum; et solatii sermonem exorsurus,
ad lacrymas plangentium abripiebar. Sed revertar
ad meipsum; nec mororis profundo immergar:
multos dolor pessumdedit, non modo corpus destruens, sed lethaliter ipsam animam vulnerans.
Hostibus ne gratificemur; oblectat hostes nostra
dejectio injuriis affectorum; ne committamus in
paterna fortitudinis certamina: viderunt illi liberorum mortes, mortes non ejusmodi nostræ sunt, Deus
avertat! Horum proles ignis, aqua, lacus diviserunt;
exsilium acerbissimum et intolerandum incubuit;
omnibus amicis et affinibus destituti erant. Nihil
denique non auferebatur, quod tantillum solatii
afferre posset; et tamen gratias agentes tulere, et
tamen supernum numen venerabantur; quod res τὰ ἔκγονα, πῦρ καὶ ὕδωρ καὶ λάκκος ἐμερίζετο, καὶ
humanas, ultra hominum cogitationes gubernaret.
Cogitemus, qui sumus: unde orti, non e mortalibus
mortales? nonne e non exsistentibus, mox futuri
ipsi quod non sumus? ubi pater? ubi mea mater?
annon postquam pauxillum in hac vitæ scena colluserant, nisi quod martyrum illos corona et patientiæ cohonestabat, quantocius theatro excesserunt? Reges autem et tyranni, supercilio, et tumore
immortales, annon cum suis potestatibus morte
submersi sunt? Natura omnis humana utcunque
VARI
εἱστήκει, καὶ τὸ τοῦ θανάτου δρέπανον ἐμβαθυνόμεν
νον τοῖς σπλάγχνοις, καὶ αὐτὴν ζωὴν ἐξεθέριζε τοῦ
βίου. Ποῖον δάκρυον ἀρκέσει τῷ πάθει; τίς στεναγ
μός; ὀδυρμὸς δὲ ποῖος ἡ σιγᾷ στόμα τὴν μακρὰν
ἐκείνην καὶ φευκτὴν σιωπὴν, καὶ χείλη μέμυκεν, οὐ
σεμνότητα διηγούμενα, οὐδὲ τὸ τοῦ ἤθους κόσμιον
ἀπαγγέλλοντα, πρὸς δὲ λύσιν συστελλόμενα· ὀφθαλ
μοὶ δὲ τί; φεῦ πάθους καὶ σιγὴν νικῶντος καὶ
λόγων οὐκ ἀνεχομένου! ὀφθαλμοὶ (πὼς εἴπω); πᾶσαν
ζωτικὴν λιβάδα κενώσαντες, νεκραῖς ταῖς βλεφαρίσι
τὰ λείψανα περιστέλλουσι· τὰς παρειὰς ἀντὶ ἐρυθή
ματος, καὶ βαφῆς ἐμφύτου σκοτεινὸν καὶ νεκρὸν
ὑπαλείφει χρώμα, μορφῆς ἁπάσης ἐξαφανίζον εὐ
πρέπειαν· τὸ πρόσωπον
?
ὅλον, ὡς ἐκ τοιούτων,
- Ατροπός. - ίσ. τὸν Θεόν. κρεῖττον.
φρικτὴν καὶ φοβερὸν τοῖς ὁρῶσι τὴν θέαν παρέχεται.
Τις βασκανία; τίς ἐπήρεια τοιαῦτα καθ' ἡμῶν ἀκον.
τίζει τὰ βέλη; οὔπω παρῆλθε τὸ πρότερον πένθος,
καὶ πάλιν ἕτερον ἐπέπεσε μεῖζον. Τὸ μὲν εἶχεν
ὑπομάζιον παῖδα· τοῦτο δὲ καὶ μητέρα ἐπὶ ἂν θᾶττον
τὸ κακὸν ἐπέστη. Πόθεν αἱ τηλικαῦται καὶ τοσαῦται
πληγαί; πληγαὶ ἐξ ἀνθρώπων· πληγαὶ ἐξ ἀδήλων
μηνιμάτων. Πανταχόθεν ἔστηκε τὰ δεινά· τὰ βέλη
φέρεται εἰς ἡμᾶς αὐτοὺς, εἰς παῖδας. Γεγόναμεν
σκηνὴ τραγῳδίας, καὶ χορεύουσιν ἐν ἡμῖν θρῆνος
καὶ πένθος καὶ λύπη καὶ κατήφεια, καὶ πᾶσα κακῶν
ἐριννύς· συνάγει δ᾽ ἄρα, ὡς ἔοικε, τὸν καθ' ἡμῶν
χορόν Κλωθώ τις καὶ ἄτρακτοι ", καὶ τὰ δυστυχή
ταύτης νήματα, τόν τε ἡμέτερον βίον τοῖς δράμασι
διαπλέκουσα, καὶ χορηγούσα τὰς ὑποθέσεις τῶν
τραγικών ασμάτων τοῖς πικροῖς χορευταῖς. 'Αλλά
τί ἔπαθον; ποῖ φέρομαι; γράφειν ἀρξάμενος παρα
μύθιον, αὐτὸς, οὐκ οἶδ' ὅπως, τῷ πένθει συναρπα
σθεὶς, οὐκ ἀντισχόντων τῶν λογισμῶν πρὸς τὴν
φορὰν τοῦ δεινοῦ, εἰς τοὐναντίον, ὧν ἐσκόπουν, παρεσύρην· καὶ παραψυχῆς εἰσηγούμενος λόγον, εἰς
τὰ τῶν ὀδυρομένων ἀπηνέχθην δάκρυα. ᾿Αλλὰ γενώ
μεθα ἡμῶν αὐτῶν, μηδὲ τῷ βυθῷ τῆς λύπης βαπτι
ζώμεθα· πολλοὺς ἀπώλεσε λύπη, οὐ σῶμα μονον
διαφθείρασα, ἀλλὰ καὶ ψυχῆς αὐτῆς λυμηναμένη τὰ
καίρια. Μηδὲ τοῖς ἐχθροῖς χαριζώμεθα· μέγα γὰρ
ἐχθροις εἰς θυμηδίαν, ή κατήφεια τῶν ἐπηρεαζομέ
μηδ' εἰς τοὺς πατρικοὺς τῆς καρτερίας ἐξυβρί
ζωμεν ἄθλους. Εἶδον ἐκεῖνοι θανάτους παίδων θα
νάτους, οὐχ οἷοι παρ' ἡμῖν, μηδε γένοιτο τούτων
νων
⋅
τότε πικρᾶς καὶ βαρείας τῆς ὑπερορίας ἐπικειμένης,
καὶ πάσης ἐρημίας φίλων συγγενῶν περιεστηκυίας,
καὶ πάντων ἁπλῶς ὅσα ψυχαγωγίαν τινά φέρει περ
ριηρημένων· ἀλλ' εὐχαρίστως ἤνεγκαν· ἀλλ' ἐδόξασαν
τὸν κρεῖττονα ν ἢ κατὰ λογισμοὺς ἀνθρώπων τὰ
ἀνθρώπινα διακυβερνώντα. Εννοήσωμεν τίνες εσμέν,
πόθεν γεγόναμεν· οὐκ ἐκ θνητῶν θνητοί; οὐχὶ ἐξ
οὐκ ὄντων μετ' ολίγον οὐκ ἐσόμενοι; που μοι πατήρ;
ποῦ δέ μοι μήτηρ; οὐχὶ μικρὰ τῷ βίῳ προσπαίξαντες, πλὴν ὅσα μαρτυρικὸς αὐτοὺς καὶ τῆς ὑποLECTIONES.
col. 973–974page 356 of 364
PG 102:973μονῆς διακόσμει στέφανος, θάττον λιπόντες τὸ θέατρον 4 ᾤχοντο; Οἱ δὲ βασιλεῖς καὶ τύραννοι, οἱ τῷ φρυάγματι καὶ ταῖς ὀφρύσιν ἀθάνατοι, οὐχὶ τῷ θανάτῳ δυναστείαις αὐταῖς καταδύονται; Πᾶσα φύσις ἀνθρώπων, κἂν ἐξουσιάζουσα ᾖ, κἂν ἰδιῶτες, κἂν γερόντων, κἂν νέων, κἂν ἀνδρῶν, κάν γυναικῶν, θανάτῳ πάνω τως τέμνεται τοῦ βίου· καὶ οὐδὲν οὐ μὴ διαφύγῃ τὸ ἐκείνου δρέπανον· οὐδὲν καινόν, οὐδὲ παράδοξον, οὐδὲ τῆς φύσεως ὑπέστημεν ὑπερόριον. Θνητὴ προελήλυθεν ἐκ σπλάγχνων θνητῶν καὶ τῷ θνητῷ βίῳ νόμῳ φύσεως λειτουργήσασα, τῷ αὐτῷ τῆς φύσεως νόμῳ πρὸς τὴν ἀθάνατον πολιτείαν ἀπεδήμησεν. Οὐκ ἔλιπε παῖδας ὀδυρομένους ὀρφανίαν· οὐκ ἀπῆλθε τὸν περὶ τὰ ἔκγονα πόνον πικρότερον τοῦ θανάτου συνεπιφέρουσα κέντρον· οὐκ ἔλαβε πολλὴν πεῖραν τῶν ἀναρῶν· οὐκ ἐζήτησε θάνατον, οὗ πολ λοὶ πολλάκις συμφοραῖς ἀφύκτοις περιστοιχηθέντες = ἐπεθύμησαν. Γονεύσι προσομιλοῦσα τῆς ζάλης ἐξῆλθε τῶν προσκαίρων· χερσὶ μητρικαῖς ἀπῆλθεν ὑπηρετουμένη· χερσὶ τεκόντων εναπέθετο τὸ πνεῦμα. Ἐκηδεύθη τὸ σῶμα· παρεδόθη τάφῳ, καλοῖς ἐντα φίοις εὐσεβείᾳ καὶ σωφροσύνῃ καὶ πολλῶν εὐχαῖς ἐλεημένων προπεμπομένη· ἀπῆλθεν εἰς χώρον, ἐξ οὗ πᾶσα λύπη καὶ στεναγμὸς ἀπελήλαται. Τί πλέον ἔδει; εἰς τοὐναντίον μοι τρέπει τὸ ἄλγος, τὰ περὶ τὸ μακάριον ἐκεῖνο θυγάτριον οἰκονομηθέντα· καὶ μακαρίζω ταύτην τῆς ἀποδημίας, καὶ τὸν θρῆνον εἰς δόξαν Θεοῦ μεταβάλλω, καὶ τὴν ἀμηχανίαν εἰς εὐχαριστίαν, οὕτως αἰσίως καὶ ὡς ἄν τις μόλις εὔξαιτο ἀπηλλαγμένην ὁρῶν τῶν παρόντων. Αλλ' οὐ πολὺν ἐπεβίω χρόνον· καὶ τί διαφέρει αν τε πλείους, ἄν τε ἐλάττους τὴν ζωὴν ἡμῶν διαμερίσωσιν ἡμέραι, ὅτε καὶ τὸ πλεῖον καὶ τὸ ἔλαττον, εἰς τὰς αὐτὰς τοῦ θανάτου πύλας διαβιβάζει; Οὐδεὶς ἡδεται τοῖς παρ ελθοῦσι, τὸ μέλλον οὐκ ἔστι, τὸ παρὸν ἐν ᾧ ἂν τις καὶ τὸ ἥδεσθαι θείη παντελῶς ἀκαριαῖον· ὥστε καὶ ὁ μακρὸς καὶ βραχὺς τοῦ βίου χρόνος, τῷ παρόντι μόνον τὴν αἴσθησιν τῶν ἡδέων περικλείων, εἰς ἴσην καὶ ὁμοίαν ἀπόλαυσιν, τόν τε εἰς γῆρας βαθύνοντα, καὶ τὸν ἐνακμάζοντα τῇ νεότητι συνάγει, ἑκατέρου μὲν τὴν αἴσθησιν τῇ παρούσῃ τέρψει διαπλανών, οὐδενὸς δέ, οὔτε τῶν παρεληλυθότων, οὔτε τῶν μελ λόντων, οὐδεμιᾶς ἡδονῆς, οὐδ᾽ ἑτέρῳ μετέχειν ἐνδι δούς. Οὕτως ἀδιάφορον πολὺν ἡ ὀλίγον χρόνον ἐμβιῶναι· μᾶλλον δὲ οὐδ᾽ ἀδιάφορον. Εἰ γὰρ οὐδεὶς ἄνθρωπος ἀπὸ ῥύπου καθαρὸς εἴρηταί τε, καὶ τοῖς ἔργοις ὁρᾶται πιστούμενον, οὐδ᾽ ἂν εἰ μία ἡμέρα ο βίος αὐτῷ, ὁ ἐν ἐλάττονι χρόνῳ τὸ πήλινον τοῦτο σκή νωμα καταλιπών, ἔλαττον ἔχων ἀπῆλθε καὶ κηλίδων τῶν σωματικών. Οὐκ οὖν ὁ πενθῶν τὴν ἀπελθοῦσαν, ὅτι θᾶττον ἀπήλλαξε των παρόντων, ὅτι ἔλαττον μετέσχε τῶν μολυνόντων, τοῦτο δάκρυον ποιεῖται, καὶ τὸ καθαρωτέραν αὐτὴν τῷ ἐκεῖθεν ὀφθῆναι Νυμ φίῳ, νομίζει[ς] συμφοράν· ἀλλὰ πρὸ ὥρας μετέστη μή μοι γένοιτο τοιαύτην φωνὴν ἀκοῦσαι· φωνὴν ῥηθῆ και μὲν τολμηράν· ἐννοηθῆναι δὲ τολμηροτέραν. Πρὸ η περιτυχόντες.EPISTOLARUM LIBER III.
μονῆς διακόσμει στέφανος, θάττον λιπόντες τὸ θέατρον 4 potentia fruatur, licet privati, senes, juvenes, viri,
ᾤχοντο; Οἱ δὲ βασιλεῖς καὶ τύραννοι, οἱ τῷ φρυά
γματι καὶ ταῖς ὀφρύσιν ἀθάνατοι, οὐχὶ τῷ θανάτῳ
δυναστείαις αὐταῖς καταδύονται; Πᾶσα φύσις ἀνθρώπων, κἂν ἐξουσιάζουσα ᾖ, κἂν ἰδιῶτες, κἂν γερόντων,
κἂν νέων, κἂν ἀνδρῶν, κάν γυναικῶν, θανάτῳ πάνω
τως τέμνεται τοῦ βίου· καὶ οὐδὲν οὐ μὴ διαφύγῃ τὸ
ἐκείνου δρέπανον· οὐδὲν καινόν, οὐδὲ παράδοξον,
οὐδὲ τῆς φύσεως ὑπέστημεν ὑπερόριον. Θνητὴ
προελήλυθεν ἐκ σπλάγχνων θνητῶν καὶ τῷ θνητῷ
βίῳ νόμῳ φύσεως λειτουργήσασα, τῷ αὐτῷ τῆς
φύσεως νόμῳ πρὸς τὴν ἀθάνατον πολιτείαν ἀπεδήμησεν. Οὐκ ἔλιπε παῖδας ὀδυρομένους ὀρφανίαν· οὐκ
ἀπῆλθε τὸν περὶ τὰ ἔκγονα πόνον πικρότερον τοῦ
θανάτου συνεπιφέρουσα κέντρον· οὐκ ἔλαβε πολλὴν
πεῖραν τῶν ἀναρῶν· οὐκ ἐζήτησε θάνατον, οὗ πολλοὶ πολλάκις συμφοραῖς ἀφύκτοις περιστοιχηθέντες =
ἐπεθύμησαν. Γονεύσι προσομιλοῦσα τῆς ζάλης ἐξῆλθε
τῶν προσκαίρων· χερσὶ μητρικαῖς ἀπῆλθεν ὑπηρε
τουμένη· χερσὶ τεκόντων εναπέθετο τὸ πνεῦμα.
Ἐκηδεύθη τὸ σῶμα· παρεδόθη τάφῳ, καλοῖς ἐντα
φίοις εὐσεβείᾳ καὶ σωφροσύνῃ καὶ πολλῶν εὐχαῖς
ἐλεημένων προπεμπομένη· ἀπῆλθεν εἰς χώρον, ἐξ
οὗ πᾶσα λύπη καὶ στεναγμὸς ἀπελήλαται. Τί πλέον
ἔδει; εἰς τοὐναντίον μοι τρέπει τὸ ἄλγος, τὰ περὶ τὸ
μακάριον ἐκεῖνο θυγάτριον οἰκονομηθέντα· καὶ μα
καρίζω ταύτην τῆς ἀποδημίας, καὶ τὸν θρῆνον εἰς
δόξαν Θεοῦ μεταβάλλω, καὶ τὴν ἀμηχανίαν εἰς
εὐχαριστίαν, οὕτως αἰσίως καὶ ὡς ἄν τις μόλις
εὔξαιτο ἀπηλλαγμένην ὁρῶν τῶν παρόντων. Αλλ' οὐ
πολὺν ἐπεβίω χρόνον· καὶ τί διαφέρει αν τε πλείους,
ἄν τε ἐλάττους τὴν ζωὴν ἡμῶν διαμερίσωσιν ἡμέραι,
ὅτε καὶ τὸ πλεῖον καὶ τὸ ἔλαττον, εἰς τὰς αὐτὰς τοῦ
θανάτου πύλας διαβιβάζει; Οὐδεὶς ἡδεται τοῖς παρ
ελθοῦσι, τὸ μέλλον οὐκ ἔστι, τὸ παρὸν ἐν ᾧ ἂν τις
καὶ τὸ ἥδεσθαι θείη παντελῶς ἀκαριαῖον· ὥστε καὶ
ὁ μακρὸς καὶ βραχὺς τοῦ βίου χρόνος, τῷ παρόντι
μόνον τὴν αἴσθησιν τῶν ἡδέων περικλείων, εἰς ἴσην
καὶ ὁμοίαν ἀπόλαυσιν, τόν τε εἰς γῆρας βαθύνοντα,
καὶ τὸν ἐνακμάζοντα τῇ νεότητι συνάγει, ἑκατέρου
μὲν τὴν αἴσθησιν τῇ παρούσῃ τέρψει διαπλανών,
οὐδενὸς δέ, οὔτε τῶν παρεληλυθότων, οὔτε τῶν μελλόντων, οὐδεμιᾶς ἡδονῆς, οὐδ᾽ ἑτέρῳ μετέχειν ἐνδι
δούς. Οὕτως ἀδιάφορον πολὺν ἡ ὀλίγον χρόνον ἐμβιῶναι· μᾶλλον δὲ οὐδ᾽ ἀδιάφορον. Εἰ γὰρ οὐδεὶς ἄνθρωπος ἀπὸ ῥύπου καθαρὸς εἴρηταί τε, καὶ τοῖς ἔργοις
ὁρᾶται πιστούμενον, οὐδ᾽ ἂν εἰ μία ἡμέρα ο βίος
αὐτῷ, ὁ ἐν ἐλάττονι χρόνῳ τὸ πήλινον τοῦτο σκή
νωμα καταλιπών, ἔλαττον ἔχων ἀπῆλθε καὶ κηλίδων
τῶν σωματικών. Οὐκ οὖν ὁ πενθῶν τὴν ἀπελθοῦσαν,
ὅτι θᾶττον ἀπήλλαξε των παρόντων, ὅτι ἔλαττον
μετέσχε τῶν μολυνόντων, τοῦτο δάκρυον ποιεῖται,
καὶ τὸ καθαρωτέραν αὐτὴν τῷ ἐκεῖθεν ὀφθῆναι Νυμ
φίῳ, νομίζει[ς] συμφοράν· ἀλλὰ πρὸ ὥρας μετέστη -
μή μοι γένοιτο τοιαύτην φωνὴν ἀκοῦσαι· φωνὴν ῥηθῆ
και μὲν τολμηράν· ἐννοηθῆναι δὲ τολμηροτέραν. Πρὸ
η περιτυχόντες.
mulieres, per mortem de vita tollitur, nec est quod
ejus falcem evitare queat. Novum non est, aut paradoxum, quod naturæ exsilio subjiciamur, mortalis
illa prodiit e visceribus mortalibus, et vitæ mortali
ubi juxta legem naturalem inservisset, per eamdem
legem ad immortalem statum peregrinatur: liberos
haud reliquit orphaniam gementes suam; non excessit una secum desiderium circa prolem asportans
morte acerbiorem stimulum, experientiam miseriarum multiplicem non habuit, mortem non quæsivit,
quam multi multoties malis inevitabilibus oppressi optarunt, cum parentibus versata et temporali procella exiit, exiit ministerio maternarum
manuum, in manibus parentum emisit spiritum:
curabatur corpus, mandabatur sepulcro fasciis tumularibus egregiis involuto pietate et modestia,
multorum miserantium precibus comitata in regionem abiit, unde exsulat luctus et gemitus universim. Et quid ultra desiderari potest? In contrarium
dolorem me adigunt, quæ circa beatam illam filiam
tuam administrabantur; excessum hunc illius felicem prædico; luctum in Dei gloriam muto, infortunium in gratiarum actionem: cum tam feliciter,
ita ut vix optares, videam præsentibus liberatam.
Verum haud ita diu in vita fuit; quid interest si
plures, an pauciores dies vitam nostram dividant;
cum minus et magis in easdem mortis portas nos
transmittant? Præteritis nemo delectatur; quod futurum est, nondum est; præsens, in quo omnis
oblectatio, momentaneum est. Longum ergo vitæ,
et breve tempus, cum delectamentum præsenti tantum circumscribat, una et eadem fruitione illum,
qui longævam attigit senectutem, et qui juventa
floret, constringit; utriusque sensum oblectamento
præsenti errabunde definiens; nullius autem vele
præteritis, aut futuris, voluptate gaudere cuivis
permittens, adeo res indifferens est, longo velbrevi
spatio superesse. Imo potius haud est indifferens;
si enim a maculis nemo prorsus est immunis, quod
et dicto et facto confirmatum videmus, ne si vita
ejus sit unius diei, certe qui et abbreviato magis
tempore istius vitæ exuit tabernaculum luteum,
cum paucioribus corporis sordibus hinc excedit.
Quocirca qui luget illius obitum, eo quod a præsentibus tam cito liberatur, eo quod minus macularum participavit, polluentium lacrymas fundit, et
inter calamitates computat, quod splendidior sponso
præsentetur. Sed excessit ante tempus. Quin hanc
ego vocem nullus audiam, dictu audacem, cogitatu
audaciorem. Ante tempus, ais? Cum nasceretur,
cur non dicitur ante tempus in lucem edita? Nascebatur de divino nutu et tempestive. An nosmet
nos statuemus arbitros de tempore, quod ad conditorem hinc abibit? Annon ille opifex produxit in
tempore, ad se assumet nesciens, opportunum temVARIE LECTIONES.
col. 975–976page 357 of 364
PG 102:975νομίζετο λύειν πρὸ ὥρας; ἀλλ᾽ ἐτέχθη μὲν νεύσει Θεοῦ καὶ καθ᾿ ὡραν. ᾿Απελθεῖν δὲ πρὸς τὸν Πλάστην ἡμᾶς αὐτοὺς καθίζομεν ὁροθέτας; καὶ προάγει μέν ὁ Δημιουργός καθ' ώραν, λαμβάνει δε πρὸς ἑαυτὸν οὐκ εἰδὼς τὴν ὥραν; ἀπὸ σταγόνος ἔπηξεν εἰς σάρκα, διέπλασεν ἐν μήτρα, προήνεγκεν εἰς φῶς, ἐκ βρέφους διετήρησε μέχρι παιδός, μέχρι πα στάδος, μέχρι τελείας ἡλικίας· τούτων οὐδὲν οὐ καθ' ώραν; Οτε δὲ πρὸς τὸν ἀθάνατον ἀμείβει βίον, τότε μόνον οὐ καθ' ώραν· πόῤῥω γλώσσης εὐσέβεια μελετώσης ή τοιαύτη δυσφημία· πόρρω φρονήματος σωφρονοῦντος· τοῦτο θρήνων μακρῶν, τοῦτο δακρύων πολλῶν ἐγκαταχωσθῆναι τὸν ἄνθρωπον τηλικαύτη μοχθηρία λογισμῶν, ἀλλ' οὐχὶ τὸ διαμείψαι τὰ ὥρας· καὶ πῶς ὅτε τὰς μητρικὰς ἔλυσεν ὠδῖνας, οὐκ ἄφθαρτα τῶν φθαρτῶν. Οὐ μὲν οὖν οὐχὶ πενθεῖν τὴν διαφυγούσαν σώμα θνητὸν δεῖ, ἀλλὰ τὸν νεκρώσαντα τὸν ἀθάνατον νοῦν· οὐδ᾽ ἣν οὐράνιος παστὰς θαλαμεύει, ἀλλ᾿ ὃς ἐνέθαψε τὴν ψυχὴν ἐλπίσι νεκραῖς. Ναί, φησίν, ἀλλὰ τεκόντων προαπῆλθε· τί δαὶ ἄρα, ἐβούλετο δέ τις αὐτὴν μητρὸς καὶ πατρὸς θανάτῳ προκατεργασθεῖσαν πρότερον, οὕτως ἀπελθεῖν, την λικαύταις πληγαίς μεμαστιγωμένην; πατρὸς οὗ μοι σπλάγχνα, μητρυιᾶς διάθεσιν οὗτος, ἀλλ' οὐ πατρός οὐδὲ μητρός φίλτρον, ἀπαγγέλλει, καὶ ζητοῦντος τὸ οἰκεῖον ἡδὺ ἡ τὸ τῇ θυγατρὶ κεχαρισμένον, καὶ σου φιζομένου πόθῳ παιδὸς τὴν ἑαυτοῦ θεραπείαν. Τί γὰρ λυπηρὸν ἰδεῖν στεργομένων θάνατον; οὐκ ον ἀπῆλθεν ἡ παῖς ἐλευθέρα τούτου· ἀλλ' οὐ λυπηρόν. Καὶ τί δαπανώμεν ἑαυτοὺς τῇ λύπη; Εἰ δ᾽ αὑτη σοι παρῆν ἐκεῖθεν ἡ παῖς ἐπιστᾶσα, καὶ χειρὶ χεῖρα ἐμβαλοῦσα, ἱλαρῷ δὲ καὶ χαίροντι προσώπῳ κατά εφίλει τε καὶ προσεφθέγγετο, Τί δὲ ἄρα κόπτεις σεαυ τὸν, ὦ πάτερ; τί δὲ θρηνεῖς, ὡς ἐπὶ κακοῖς, ἀπελθοῦσαν; ἐμοὶ παράδεισος ἔλαχεν οἰκεῖν. Γλυκὺ μὲν τι θέαμα ὀφθαλμοῖς ἰδεῖν· γλυκύτερον δὲ ἐναπολαύσαι μείζω[ν] δε πίστεως ἁπάσης ἡ πεῖρα. Παράδεισος ἐκεῖνος ἡ πρώτη καὶ θαυμασία τοῦ γένους πατρίς, ἐν ᾧ πάλαι τῆς Δεσποτικῆς παλάμης τὸ φιλοτέχνημα τῆς φύσεως οι προπάτορες, πρὶν ἢ τὸν ὄφιν ὑποψιθυρίσαι, τῆς εὐδαίμονος καὶ μακαρίας ἀπήλαυον ζωής. ᾿Αλλὰ νῦν οὐδὲ ὁ σκολιός ἐκεῖνος καὶ πονηρός όμις, χώραν ἔχει ὑφερπύσαι, οὐδέ τινας ψιθύρους λόγους ὑπομηχανᾶσθαι· ἀλλ' οὐδ᾽ ἐν ἡμῖν ἐστί τις, οὗ μή ἐστιν ἡ γνώμη μηχανῆς ἁπάσης καὶ τέχνης αμείνων· οὐδ᾽ ὀφθαλμοὺς δὲ τις ἀνοιχθῆναι δεῖται ἡ τινος μείζονος ἐπιθυμίας ἀπολαῦσαι. Ἐσμὲν γὰρ ἅπαντες σοφοὶ μὲν τὴν θείαν καὶ οὐράνιον σοφίαν ἐν ἀφθόνοις δὲ καὶ ἀνεκλαλήτοις ἀγαθοῖς· ὁ δὲ πᾶς βίος ἡμῖν ἑορτὴ καὶ πανήγυρις. Λαμπροὶ δὲ λαμπρῶς ἐν ἀφθάρτοις καὶ καθαρωτάτοις πολιτευόμενοι σώ μασι, Θεὸν ὁρῶμεν, ὡς ἔστιν ἀνθρώπῳ δυνατόν ἰδεῖν, καὶ τούτου τῷ ἀφράστῳ καὶ ἀπερινοήτῳ κάλλει ἐντρυφῶντες, διαπαντὸς ἀγαλλόμεθα, καὶ κόρος τού των οὐδεὶς, ἀλλὰ τὸ ἄφθονον τοῦ τρυφῶν ἀκμὴ γίνε ται τοῦ ἐρᾶν, καὶ τῷ ἔρωτι συμπροιοῦσα ἡ ἐξουσία τῆς ἀπολαύσεως, ἀφατόν τινα καὶ ἀνεκδιήγητον, ὡς ἀληθῶς, τὴν χαρὰν ἐκείνην καὶ ἀγαλλίασιν ἐργάζεται· ὡς καὶ νῦν ἔμοιγε ταῦτά σοι προσομιλούσῃ,νομίζετο λύειν πρὸ ὥρας; ἀλλ᾽ ἐτέχθη μὲν νεύσει
Θεοῦ καὶ καθ᾿ ὡραν. ᾿Απελθεῖν δὲ πρὸς τὸν Πλάστην
ἡμᾶς αὐτοὺς καθίζομεν ὁροθέτας; καὶ προάγει μέν
ὁ Δημιουργός καθ' ώραν, λαμβάνει δε πρὸς ἑαυτὸν
οὐκ εἰδὼς τὴν ὥραν; ἀπὸ σταγόνος ἔπηξεν εἰς
σάρκα, διέπλασεν ἐν μήτρα, προήνεγκεν εἰς φῶς,
ἐκ βρέφους διετήρησε μέχρι παιδός, μέχρι πα·
στάδος, μέχρι τελείας ἡλικίας· τούτων οὐδὲν οὐ
καθ' ώραν; Οτε δὲ πρὸς τὸν ἀθάνατον ἀμείβει βίον,
τότε μόνον οὐ καθ' ώραν· πόῤῥω γλώσσης εὐσέβεια
μελετώσης ή τοιαύτη δυσφημία· πόρρω φρονήματος
σωφρονοῦντος· τοῦτο θρήνων μακρῶν, τοῦτο δακρύων
πολλῶν ἐγκαταχωσθῆναι τὸν ἄνθρωπον τηλικαύτη
μοχθηρία λογισμῶν, ἀλλ' οὐχὶ τὸ διαμείψαι τὰ
pus? de gutta in carnem solidavit, in utero formavit, ὥρας· καὶ πῶς ὅτε τὰς μητρικὰς ἔλυσεν ὠδῖνας, οὐκ
in lucem produxit, ab infantia ad ætatem puerilem
custodivit, ad thalamum, ad perfectam ætatem,
ecquid horum intempestive? ut cum in æternum
vitam permutat, tum solum agit intempestive? sit
longe alingua pietatem meditante hæc blasphemia,
longe ab animo moderato; dignum id est longis
lamentis, et multis lacrymis, obrutum hominem tali
cogitationum nequitia; non autem mortalia immortalibus mutare: quocirca lugere non oportet illam
quæ corpus mortale reliquit, sed illum qui mortificat mentem immortalem, non quam thalamus
coelestis complectitur; sed qui spe mortifera animam
sepelivit sed prævenit abiens parentes; et quid
tum? operata forsitan patris et matris interitui,
hinc tunc excedere debuit tot plagis casa. Hæc ἄφθαρτα τῶν φθαρτῶν. Οὐ μὲν οὖν οὐχὶ πενθεῖν τὴν
qui ait, non patris viscera, sed novercæ affectum refert, non patris aut matris certe amorem; magis
illum, qui quod se oblectet quærat, quam quod
filiæ exsistat gratum,quique sub desideriis filiæ sui
ipsius curam meditatur. Quid tristitiæ est intueri
mortem amatorum? excessit hinc filia, a morte libera, hoc triste non est: et quid nos tum consumimus tristitia? si rediviva tibi adesset nata, et astans manum manui misceret, si blando et exhilarante vultu oscula daret et alloqueretur. Quid te
affligis, pater?quid lamentaris, quasi mala me excedentern ambirent? Habitare paradisum sortita
sum, jucundum oculis spectaculum, jucundius fruitione, experientia omnem excedit fidem; paradisus
ille sedes paterna et principalis nostri generis, in
quo Dominicæ manus opificium naturale primi nostri
parentes, antequam insibilaret serpens, hoc est,
beatam vitam agebant: hunc campum ille nequam
et incurvus serpens illabi nequit adhuc, nec insusurratos sermones insinuare fraudulenter. Inest ibi
nobis mens omni machina superior, omni arte
major, non est ibi oculus aperiendus aut majoris
oblectationis fruendæ desiderium. Sumus omnes
sapientia divina et cœlesti sapientes; vita omnis
transigitur in inenarrabilibus nec in videndis bonis,
inde tota nobis festivitas et panegyris: splendidi
splendide in corporibus incorruptibilibus et purissimis versantes, Deum videmus, quomodo homini
videre fas est Deum, illus inexplicabile et incomprehensibili pulchritudine, quasi luxuriantes continuo tripudiamus, nec satietas adest: luxuriæ abundantia illius summitas sit dilectionis, et illam
comitata fruitio inenarrabile illud gaudium, etinexplciabilem exsultationem operatur: adeo ut amor
me inmensus eo revehat, dum tecum hos sermones
fero, nec possum illorum partem vel minimam
referre. Accedes tu aliquando eo cum dilecta mea
matre, et tum me pauca quædam de multis, et minutiora enarrasse censebis, teque ipsum de hac
tristitia accusabis, qui me in talibus bonis versantem
deploras: verum, dilectissime pater, de cætero me
lætus præmitte isthine, nec diutius detine, ne plus
incommoderis, et idcirco vehementius affligaris. Si
διαφυγούσαν σώμα θνητὸν δεῖ, ἀλλὰ τὸν νεκρώσαντα
τὸν ἀθάνατον νοῦν· οὐδ᾽ ἣν οὐράνιος παστὰς θαλαμεύει, ἀλλ᾿ ὃς ἐνέθαψε τὴν ψυχὴν ἐλπίσι νεκραῖς.
Ναί, φησίν, ἀλλὰ τεκόντων προαπῆλθε· τί δαὶ ἄρα,
ἐβούλετο δέ τις αὐτὴν μητρὸς καὶ πατρὸς θανάτῳ
προκατεργασθεῖσαν πρότερον, οὕτως ἀπελθεῖν, την
λικαύταις πληγαίς μεμαστιγωμένην; πατρὸς οὗ μοι
σπλάγχνα, μητρυιᾶς διάθεσιν οὗτος, ἀλλ' οὐ πατρός
οὐδὲ μητρός φίλτρον, ἀπαγγέλλει, καὶ ζητοῦντος τὸ
οἰκεῖον ἡδὺ ἡ τὸ τῇ θυγατρὶ κεχαρισμένον, καὶ σου
φιζομένου πόθῳ παιδὸς τὴν ἑαυτοῦ θεραπείαν. Τί
γὰρ λυπηρὸν ἰδεῖν στεργομένων θάνατον; οὐκ ον
ἀπῆλθεν ἡ παῖς ἐλευθέρα τούτου· ἀλλ' οὐ λυπηρόν.
Καὶ τί δαπανώμεν ἑαυτοὺς τῇ λύπη; Εἰ δ᾽ αὑτη σοι
παρῆν ἐκεῖθεν ἡ παῖς ἐπιστᾶσα, καὶ χειρὶ χεῖρα
ἐμβαλοῦσα, ἱλαρῷ δὲ καὶ χαίροντι προσώπῳ κατά
εφίλει τε καὶ προσεφθέγγετο, Τί δὲ ἄρα κόπτεις σεαυτὸν, ὦ πάτερ; τί δὲ θρηνεῖς, ὡς ἐπὶ κακοῖς, ἀπελθοῦ
σαν; ἐμοὶ παράδεισος ἔλαχεν οἰκεῖν. Γλυκὺ μὲν τι
θέαμα ὀφθαλμοῖς ἰδεῖν· γλυκύτερον δὲ ἐναπολαύσαι·
μείζω[ν] δε πίστεως ἁπάσης ἡ πεῖρα. Παράδεισος
ἐκεῖνος ἡ πρώτη καὶ θαυμασία τοῦ γένους πατρίς,
ἐν ᾧ πάλαι τῆς Δεσποτικῆς παλάμης τὸ φιλοτέχνημα
τῆς φύσεως οι προπάτορες, πρὶν ἢ τὸν ὄφιν ὑποψιθυρίσαι, τῆς εὐδαίμονος καὶ μακαρίας ἀπήλαυον
ζωής. ᾿Αλλὰ νῦν οὐδὲ ὁ σκολιός ἐκεῖνος καὶ πονηρός
όμις, χώραν ἔχει ὑφερπύσαι, οὐδέ τινας ψιθύρους
λόγους ὑπομηχανᾶσθαι· ἀλλ' οὐδ᾽ ἐν ἡμῖν ἐστί τις,
οὗ μή ἐστιν ἡ γνώμη μηχανῆς ἁπάσης καὶ τέχνης
αμείνων· οὐδ᾽ ὀφθαλμοὺς δὲ τις ἀνοιχθῆναι δεῖται ἡ
τινος μείζονος ἐπιθυμίας ἀπολαῦσαι. Ἐσμὲν γὰρ
ἅπαντες σοφοὶ μὲν τὴν θείαν καὶ οὐράνιον σοφίαν·
ἐν ἀφθόνοις δὲ καὶ ἀνεκλαλήτοις ἀγαθοῖς· ὁ δὲ πᾶς
βίος ἡμῖν ἑορτὴ καὶ πανήγυρις. Λαμπροὶ δὲ λαμπρῶς
ἐν ἀφθάρτοις καὶ καθαρωτάτοις πολιτευόμενοι σώ
μασι, Θεὸν ὁρῶμεν, ὡς ἔστιν ἀνθρώπῳ δυνατόν
ἰδεῖν, καὶ τούτου τῷ ἀφράστῳ καὶ ἀπερινοήτῳ κάλλει
ἐντρυφῶντες, διαπαντὸς ἀγαλλόμεθα, καὶ κόρος τού
των οὐδεὶς, ἀλλὰ τὸ ἄφθονον τοῦ τρυφῶν ἀκμὴ γίνε
ται τοῦ ἐρᾶν, καὶ τῷ ἔρωτι συμπροιοῦσα ἡ ἐξουσία
τῆς ἀπολαύσεως, ἀφατόν τινα καὶ ἀνεκδιήγητον, ὡς
ἀληθῶς, τὴν χαρὰν ἐκείνην καὶ ἀγαλλίασιν ἐργάζε
ται· ὡς καὶ νῦν ἔμοιγε ταῦτά σοι προσομιλούσῃ,
col. 977–978page 358 of 364
PG 102:977δεινὸς καὶ ἀμήχανος πρὸς ἐκεῖνα ἔρως ἐπιστρέφει, καὶ οὐδὲ τὸ βραχύτατον αὐτῶν παραχωρεί διηγήσασθαι. Ἐλεύσῃ δέ ποτε καὶ αὐτὸς ἐκεῖσε ἅμα φίλη μητρὶ, καὶ τότε πολλὰ μὲν ἐμὲ τοῦ μικρὰ περὶ της λικούτων εἰπεῖν· πολλὰ δὲ σαυτὸν τοῦ πένθους αἰτιάτῃ· οίων καλῶν κἀγαθῶν ἡμῖν κατωδύρου Αλλά με λοιπόν, ὦ φίλτατε πάτερ, χαίρων ἔα καὶ πρόπεμπε· μηδε πλέον κατέχῇς, ἵνα μὴ πλέον ζη. μιώσῃς, καὶ διὰ τοῦτο πικρῶς ἀνιάσης. Εἰ ταῦτα δὲ καὶ τοιαῦτα ἕτερα τὸ μακάριον ἐκεῖνο θυγάτριον διεξήει, ἆρ᾽ οὐκ ἂν δυσωπηθεὶς καὶ τὴν ὀδυρμόν ἀπέθου καὶ χαίρων χαίρουσαν ἀπιέναι προέπεμπες; Εἶτα ἂν μὲν ἡ παῖς ταῦτα λέγη, βελτίους ἐσόμεθα καὶ τοὺς θρήνους ἀπορρίψομεν; ἂν δ᾽ ὁ κοινὸς Πλά στης καὶ Δεσπότης βοᾷ· Ὁ πιστεύων εἰς ἐμέ, καν ἀποθάνῃ ζήσεται· καὶ ὅ τε ἡτοίμασιν τοῖς ἀγα πῶσιν αὐτὸν, ἃ ὀφθαλμὸς οὐκ εἶδε, καὶ οἷς οὐκ ἤκουσε, καὶ ἐπὶ καρδίαν ἀνθρώπου οὐκ ἀνέβη. ὡς ἀπιστοῦντες οὐδὲν ἄμεινον διακεισόμεθα, ἀλλ᾽ ἐπὶ πλέον θρηνήσομεν; Καὶ ποῦ τοῦτο καλόν; που δὲ δίκαιον; ποῦ δὲ λογισμῶν ἐγγὺς ἑστηκότων τοῦ πρέποντος ἢ συμφέροντος; Εἶτα οὐδὲ τὴν ἐμὴν αἰσχύνη κοσμιωτάτην νύμφην, εἰς τὰ τῶν θηλέων δάκρυα τὸ ἀρρενωπόν διαχέων καὶ καταφερόμενος οὐδὲ φείδῃ τῆς γυναικείας ἀσθενείας, οὐδ᾽ ἡ περὶ αὐτὴν εὔλογος συμπάθεια καὶ ὠφέλιμος τὴν παρά λογον διαλύει καὶ ἀσύμφορον. Εἰ γὰρ ἄνδρες, παρ' ὧν ταῖς γυναιξὶν ἡ ἀνάκτησις, ἴσα γυναίοις κόψονται τί τὸ περὶ αὐτὰς ἔσται; πόθεν τὸ παραμύθιον ἔξουσι; τίνας δὲ παραινέσομεν εἰς καρτερίαν μιμεῖσθαι, πρὸς τίνας ἀφορᾷν; ἀλλὰ μὴ σύ γε, μηδὲ σεαυτοῦ ἀνάξιον πάθοις, μηδὲ τοῦ γένους, ἵνα τι καὶ τοῦ καιροῦ φιλοτιμώτερον εἴπω, νόθον καὶ ἀλλότριον. Μὴ δὴ τοῦ καλοῦ πλέον εἰς οἰμωγὰς ἐκφερώμεθα, μηδε γυναι κιζώμεθα τῷ πάθει άνδρες πολλαχοῦ ἐν πολλοῖς καὶ χαλεπωτάτοις πειρασμοῖς ἀναφανέντες. Ἔλαβε πρὸς ἑαυτὸν ὁ Πλάστης τὸ πλάσμα· ἀλλ' ἔδωκε πλείους ὧν ἀφειλε (καὶ εἴησαν γε ἐπὶ μακρότατον εὖ βιοῦντες, καὶ τοὺς τεκόντας εὐφραίνοντες) υἱοὺς καὶ θυγατέρας. Λυπεῖ τὸ παρελθόν· εὐφραινέτωσαν οἱ παρόντες· εὐχαριστήσωμεν ὑπὲρ ὧν ἀφεῖλεν, ἵνα οἷς ἐχαρίσατο χαίρειν καὶ ἀγαλλιᾶσθαι βεβαίαν ἔχω μὲν τὴν ἀπόλαυσιν. Καλὸν ἔχειν τῷ βίῳ γένους διαδόχους· ἔχομεν· καλόν παρέχειν ἀπαρχὰς τῷ κοινῷ Πλάστῃ, καὶ τῶν ἀγαθῶν ἁπάντων δοτῆρι προσηνέγκαμεν πρὶν μὲν ἄδηλον ἦν τίνες τῶν παί δων εἰς ἀπαρχὰς Θεῷ, τίνες δὲ εἰς διαδοχὴν γένους λογισθήσονται. Νῦν δὲ ἂν μόνον εὐχαρίστως τὴν ἀπαρχὴν οἴσωμεν, οὐκέτι ἐν ἀδήλοις τὰς ἐλπίδας σαλεύσομεν, ἀλλ' ἐν τῷ βεβαίῳ πεπηγότες ἐσόμεθα. Οὐδέ ποτε λαβὼν οὐ παρέσχε φιλοτιμότερον· ἀεὶ δε μεγίστοις καὶ ἀνελπίστοις ἀγαθοῖς τὰ ἐλάχιστα διαμείβεται. Εἰ δὲ θρήνοις, ὡς ἀδικούμενοι, τὰς ἀπαρχὰς καθυβρίσωμεν, ἀλλ᾽ ἐγὼ μὲν οὐδὲν ἐρῶ δυσχερές, ἐπεὶ μηδ' ὑμᾶς ἐλπίζω τοῦ λοιποῦ θρή νους καὶ λύπας καὶ τοιαῦτα πάθη, ἃ τοῦ δυσχερούς ἐστιν αἰτία, περιβάλλεσθαι. Εἴη δέ μοι καὶ τὸ ΘεῖονEPISTOLARUM LIBER III.
loqueretur, annon permotus inde gemitus abigeres,
et lætus lætain abire permitteres? Deinde si filia
hæc diceret, an meliori statu erimus, et lamenta
rejiciemus? sin communis Conditor, et Dominus
clamnet: Qui credit in me, etiamsi morietur vivet "1";
et qui præparavil diligentibus se, quæ oculus non
vidit, nec auris audivit, nec in cor hominis ascendit; tanquam infideles nihilo erimus meliores,
et plus dolebimus? ubi bonum, justum, ubi
ratiocinationes conjunctæ cum decenti aut utili?
Ulterius, nonne pudet ornatissimam meam sponsam
virilem conditionem in muliebres lacrymas diffundendo et irruendo, femineæ imbecillitatis curam
omittere, ne rationabilis et conducens compassio
dissipet irrationalem et inutilem. Si viri, per quos
feminæ firmantur, non minus quam feminæ plangunt, unde illæ solamen acquirent? quos laudandos
proponemus ob strenuitatem imitandos? ad quos
respiciemus? Verum noli tu quidquam te ipso vel
genere tuo indignum perpeti, aut, ut magis tempori
congruum dixero, adulterinum: in luctum ne ultra
decorum efferamus, nec cum viri sumus, muliebriter passionem feramus, cum multoties multis in
locis fortes nos præstiterimus: Opifex ad setranstulit opificium; sed plus dedit quam abstulit: et
subsistant precor diu viventes, et parentes gaudio
afficientes filii alii filiæque: dolet quod præteriit;
lætitia afficiant præsentes, gratias de ablatis agamus,
ut stabiliter fruamur iis quos habemus, deque iis
gaudium et exsultationem habeamus: pulchrum
δεινὸς καὶ ἀμήχανος πρὸς ἐκεῖνα ἔρως ἐπιστρέφει, apud te hæc vel similia tecum beata tua fliola colκαὶ οὐδὲ τὸ βραχύτατον αὐτῶν παραχωρεί διηγήσασθαι. Ἐλεύσῃ δέ ποτε καὶ αὐτὸς ἐκεῖσε ἅμα φίλη
μητρὶ, καὶ τότε πολλὰ μὲν ἐμὲ τοῦ μικρὰ περὶ της
λικούτων εἰπεῖν· πολλὰ δὲ σαυτὸν τοῦ πένθους
αἰτιάτῃ· οίων καλῶν κἀγαθῶν ἡμῖν κατωδύρου
Αλλά με λοιπόν, ὦ φίλτατε πάτερ, χαίρων ἔα καὶ
πρόπεμπε· μηδε πλέον κατέχῇς, ἵνα μὴ πλέον ζη.
μιώσῃς, καὶ διὰ τοῦτο πικρῶς ἀνιάσης. Εἰ ταῦτα
δὲ καὶ τοιαῦτα ἕτερα τὸ μακάριον ἐκεῖνο θυγάτριον
διεξήει, ἆρ᾽ οὐκ ἂν δυσωπηθεὶς καὶ τὴν ὀδυρμόν
ἀπέθου καὶ χαίρων χαίρουσαν ἀπιέναι προέπεμπες;
Εἶτα ἂν μὲν ἡ παῖς ταῦτα λέγη, βελτίους ἐσόμεθα
καὶ τοὺς θρήνους ἀπορρίψομεν; ἂν δ᾽ ὁ κοινὸς Πλάστης καὶ Δεσπότης βοᾷ· Ὁ πιστεύων εἰς ἐμέ, καν
ἀποθάνῃ ζήσεται· καὶ ὅ τε ἡτοίμασιν τοῖς ἀγαπῶσιν αὐτὸν, ἃ ὀφθαλμὸς οὐκ εἶδε, καὶ οἷς οὐκ
ἤκουσε, καὶ ἐπὶ καρδίαν ἀνθρώπου οὐκ ἀνέβη.
ὡς ἀπιστοῦντες οὐδὲν ἄμεινον διακεισόμεθα, ἀλλ᾽
ἐπὶ πλέον θρηνήσομεν; Καὶ ποῦ τοῦτο καλόν; που
δὲ δίκαιον; ποῦ δὲ λογισμῶν ἐγγὺς ἑστηκότων τοῦ
πρέποντος ἢ συμφέροντος; Εἶτα οὐδὲ τὴν ἐμὴν
αἰσχύνη κοσμιωτάτην νύμφην, εἰς τὰ τῶν θηλέων
δάκρυα τὸ ἀρρενωπόν διαχέων καὶ καταφερόμενος·
οὐδὲ φείδῃ τῆς γυναικείας ἀσθενείας, οὐδ᾽ ἡ περὶ
αὐτὴν εὔλογος συμπάθεια καὶ ὠφέλιμος τὴν παράλογον διαλύει καὶ ἀσύμφορον. Εἰ γὰρ ἄνδρες, παρ'
ὧν ταῖς γυναιξὶν ἡ ἀνάκτησις, ἴσα γυναίοις κόψονται·
τί τὸ περὶ αὐτὰς ἔσται; πόθεν τὸ παραμύθιον ἔξουσι;
τίνας δὲ παραινέσομεν εἰς καρτερίαν μιμεῖσθαι, πρὸς
τίνας ἀφορᾷν; ἀλλὰ μὴ σύ γε, μηδὲ σεαυτοῦ ἀνάξιον
πάθοις, μηδὲ τοῦ γένους, ἵνα τι καὶ τοῦ καιροῦ φιλοτιμώτερον εἴπω, νόθον καὶ ἀλλότριον. Μὴ δὴ τοῦ
καλοῦ πλέον εἰς οἰμωγὰς ἐκφερώμεθα, μηδε γυναικιζώμεθα τῷ πάθει άνδρες πολλαχοῦ ἐν πολλοῖς
καὶ χαλεπωτάτοις πειρασμοῖς ἀναφανέντες. Ἔλαβε
πρὸς ἑαυτὸν ὁ Πλάστης τὸ πλάσμα· ἀλλ' ἔδωκε
πλείους ὧν ἀφειλε (καὶ εἴησαν γε ἐπὶ μακρότατον
εὖ βιοῦντες, καὶ τοὺς τεκόντας εὐφραίνοντες) υἱοὺς καὶ
θυγατέρας. Λυπεῖ τὸ παρελθόν· εὐφραινέτωσαν οἱ
παρόντες· εὐχαριστήσωμεν ὑπὲρ ὧν ἀφεῖλεν, ἵνα
οἷς ἐχαρίσατο χαίρειν καὶ ἀγαλλιᾶσθαι βεβαίαν ἔχωμὲν τὴν ἀπόλαυσιν. Καλὸν ἔχειν τῷ βίῳ γένους
διαδόχους· ἔχομεν· καλόν παρέχειν ἀπαρχὰς τῷ
κοινῷ Πλάστῃ, καὶ τῶν ἀγαθῶν ἁπάντων δοτῆρι
προσηνέγκαμεν πρὶν μὲν ἄδηλον ἦν τίνες τῶν παίδων εἰς ἀπαρχὰς Θεῷ, τίνες δὲ εἰς διαδοχὴν γένους
λογισθήσονται. Νῦν δὲ ἂν μόνον εὐχαρίστως τὴν
ἀπαρχὴν οἴσωμεν, οὐκέτι ἐν ἀδήλοις τὰς ἐλπίδας
σαλεύσομεν, ἀλλ' ἐν τῷ βεβαίῳ πεπηγότες ἐσόμεθα.
Οὐδέ ποτε λαβὼν οὐ παρέσχε φιλοτιμότερον· ἀεὶ
δε μεγίστοις καὶ ἀνελπίστοις ἀγαθοῖς τὰ ἐλάχιστα
διαμείβεται. Εἰ δὲ θρήνοις, ὡς ἀδικούμενοι, τὰς
ἀπαρχὰς καθυβρίσωμεν, ἀλλ᾽ ἐγὼ μὲν οὐδὲν ἐρῶ
δυσχερές, ἐπεὶ μηδ' ὑμᾶς ἐλπίζω τοῦ λοιποῦ θρή
νους καὶ λύπας καὶ τοιαῦτα πάθη, ἃ τοῦ δυσχερούς
ἐστιν αἰτία, περιβάλλεσθαι. Εἴη δέ μοι καὶ τὸ Θεῖον
31ª Joan. XI, 24. ** I Cor. 11, 9.
est successuros possidere, possidemus: præclarum
est primitias largitori consecrare et omnium datori,
quod fecimus, offerre. Incertum prius erat, quos e
liberis Deo primitias dare, quos generis destinare
successioni oporteret. Nunc si gratanter primitias
dederimus, non inter incerta vacillabit spes, sed
immoto in statu defixi erimus: Deus nunquam accepit, quin amplius largiatur; semper vel minima
maximis et insperatis bonis remunerat. Sin plancta,
ut injuria affecti primitias dedecoremus:quanquam
nihil ego proloqui infaustum velim, quippe qui
sperem te de cætero nullam talem passionem, lamenta, mcrorem admissurum, unde infausti quidquam procuretur: mihi Numen et spe et suffragio
faveat;favet autem,etlibertatem loquendi concedit,
te ab animi moerore in gratiarum actionem converso, plurima cum antiqua tum recentia exempla,
quæ solamen afferant, repræsentare possum. Quin
ut quod res est dicam, tota hominum vita hujus est
exemplum, quam cogitatione rememorans facile
dejectionem omnem amolietur.Majus adhuc dixero,
et tremendum illud; ad quos pertinet defunctos
deplorare? hic ipse non dicam,sed orbis præconem
compello, ut voce sua enuntiet cœleste decretum:
De dormientibus nolo vos ignorare, fratres: ut ne
tristitia vosita afficiemini,quemadmodum et cæteri,
col. 979–980page 359 of 364
PG 102:979γι· αὐτός μοι τὴ παρρησίαν χορηγεῖ ὑμῶν, ὅπερ ἔφην, ἀπὸ τῆς ἀθυμίας εἰς εὐχαριστίαν άνενεγκον των, πολλὰ δὲ καὶ νέα καὶ παλαιὰ τοῦ συνενεχθέντος εἰς ψυχαγωγίαν ὑποδείγματα· μᾶλλον δ' ἀληθέστερον εἰπεῖν, ὅλος ὁ βίος τούτου παράδειγμα, ἐν τοῖς λογισμοῖς ἐπιδιελθόντα, πᾶσαν ἔστι ῥᾷον ἀπο θέσθαι τὴν κατήφειαν. Εἴπω τὸ μεῖζον, μᾶλλον δὲ τὸ φρίκης γέμον· τίνων ἐστὶ τὸ λυπεῖσθαι τοὺς ἀποιχομένους; μᾶλλον δὲ οὐδ᾽ αὐτὸς ἐρῶ, τὸν κήρυκα δι τῆς οἰκουμένης καλῶ, διὰ τῆς οἰκείας φωνῆς ἀπαγ γεῖλαι τὸ ἐπουράνιον ψήφισμα· Οὐ θέλω ὑμᾶς ἀγνοεῖν, ἀδελφοί, περὶ τῶν κεκοιμημένων, ίνα μὴ λυπῆσθε καὶ ὑμεῖς, καθὼς καὶ οἱ λοιποὶ, οἱ μὲ ἔχοντες ἐλπίδα. Παῦλος ἐστιν ὁ σαλπίζων ταύτα, ό τῇ τε ψήφῳ, καὶ τῇ ἐλπίδι συνεφαπτόμενον· καὶ ἔστι ὁ τῷ οὐρανίῳ παιδευθεὶς διδασκαλείῳ, ὁ τὴν οἰκουμένην πᾶσαν περιλαβὼν τῷ κηρύγματι, τὸ τοῦ Χριστοῦ στόμα, ἀπίστων εἶναι βοᾷ τὴν ἐπὶ τοῖς τε λευτῶσι λύπην, σβεννύντων τῆς ἀναστάσεως τὴν ἐλπίδα, ἀπιστούντων τοῦ κατὰ Χριστὸν μυστηρίου τὴν δύναμιν. Ἀλλ᾿ ἀποθώμεθα τὴν λύπην, ἵνα μὴ τηλικούτοις κακοῖς ἔνοχοι φανῶμεν· ἵνα μὴ ὡς ἀληθῶς τότε τὴν παῖδα ζημιωθῶμεν. Νῦν μὲν γὰρ κόλποι θάλπουσιν αὐτὴν ᾿Αβραμιαῖοι· κἀκεῖ τα την, εὐφραινομένην καὶ χαίρουσαν, μετ' όλιγον θεα σόμεθα. Εάν δὲ παρὰ τοὺς Δεσποτικούς θεσμούς ἐγὼ τὴν παῖδα θρηνώ, ἐλαύνομαι τοῦ καλοῦ θεάματος ἐκείνου. Ποθεῖς τὴν παῖδα θεάσασθαι; ρίψον ἀπὸ σοῦ τὴν λύπην· δεῖξον σεαυτόν, δι' ὧν εὐχαριστεῖς, ἄξιον τῆς ἐκεῖθεν εὐροσύνης· ἀλλ' εἰ ἔτι στέργομεν τους θρήνους, ἑαυτοὺς στερίσκομεν τοῦ ποθουμένου· οὐκ οἶδε θρήνους ἡ ἐκεῖθεν εὐφροσύνη οὐδ' ὁ τῆς ἀγαλλιάσεως καὶ χαρᾶς νυμφῶν ἀνέχεται γενέσθαι χωρίον πενθούντων· οὐδ᾽ ἐθέλει παραδέχεσθαι τοὺς ὑπὸ δάκρυσι τιθέντας, οὓς αὐτὸς ἀνεκλαλήτου χαρᾶς ἔχει κληρονόμους. Εκρινεν ὁ Πλάστης τὸ πλάσμα πρὸς ἀθανασίαν μεταπλάσαι· μὴ βασκαίνω μεν τῆς εὐδαιμονίας τὴν παῖδα, μηδὲ τῆς κρίσεως ἣν ἔδει θαυμάζειν καταγογγύζωμεν· μηδὲ τὴν Δε σποτικὴν φιλοτιμίαν εἰς ὑπόθεσιν άγνωμοσύνες βιαζώμεθα. Ενόσει ποτέ παιδίον τοῦ μεγάλου βασι λέως Δαβίδ, καὶ ἡ νοσος τὸν τάφον ἐδείκνυ. Ὁ δε συμφορὰν τὴν νόσον νόσον ποιούμενος, πρηνής έκειτο, καὶ δάκρυσιν ἐξεμειλίσσετο τὸ θεῖον, τροφῆς τε αυ τῆς ἀπεχόμενος καὶ τῆς ἄλλης ἐπιμελείας τοῦ σώ ματος, ἀλλ᾿ ὅτι τὸ παιδίον ἀπῆλθεν, αὐτίκα συν απέθετο καὶ τὴν λύπην· πρὶν μὲν γὰρ ἱκέτευε παρα μένειν τὸ φυὲν τῶν σπλάγχνων· ἐπεὶ δὲ κρίναντα τὴν ἀναχώρησιν τὸν Πλάστην εἶδεν, οὐκ ἐτόλμησε τοῦ κριτοῦ τὴν ψῆφον ἐγκαθυβρίσαι τῷ πένθει ἀλλ' ἀνώτερον ἑαυτὸν πάσης παρασκευασάμενος και τηφείας, εὐχαριστηρίους ἡφίει φωνάς, καὶ τῆς συν ήθους είχετο διαίτης· οὕτω χρὴ διατίθεσθαι καὶ ἡμᾶς· ἀσθενεῖ παιδίον, συγγενὴς ἄλλος, ἡ τῶν φίλων τις, καὶ ἡ νόσος θάνατον ὠδίνει· δέομαι Θεοῦ παρο ελθεῖν τὴν νόσον δοῦναι, παρεῖναι τὸ ποθούμενον τοῖς ποθοῦσιν· ἀλλ᾽ ἄμεινον αὐτὸς τὴν μετάστασινγι· αὐτός μοι τὴ παρρησίαν χορηγεῖ ὑμῶν, ὅπερ
ἔφην, ἀπὸ τῆς ἀθυμίας εἰς εὐχαριστίαν άνενεγκον
των, πολλὰ δὲ καὶ νέα καὶ παλαιὰ τοῦ συνενεχθέν
τος εἰς ψυχαγωγίαν ὑποδείγματα· μᾶλλον δ' ἀληθέ
στερον εἰπεῖν, ὅλος ὁ βίος τούτου παράδειγμα, ἐν
τοῖς λογισμοῖς ἐπιδιελθόντα, πᾶσαν ἔστι ῥᾷον ἀποθέσθαι τὴν κατήφειαν. Εἴπω τὸ μεῖζον, μᾶλλον δὲ τὸ
φρίκης γέμον· τίνων ἐστὶ τὸ λυπεῖσθαι τοὺς ἀποιχο
μένους; μᾶλλον δὲ οὐδ᾽ αὐτὸς ἐρῶ, τὸν κήρυκα δι
τῆς οἰκουμένης καλῶ, διὰ τῆς οἰκείας φωνῆς ἀπαγ
γεῖλαι τὸ ἐπουράνιον ψήφισμα· Οὐ θέλω ὑμᾶς
ἀγνοεῖν, ἀδελφοί, περὶ τῶν κεκοιμημένων, ίνα
μὴ λυπῆσθε καὶ ὑμεῖς, καθὼς καὶ οἱ λοιποὶ, οἱ μὲ
ἔχοντες ἐλπίδα. Παῦλος ἐστιν ὁ σαλπίζων ταύτα,
ό
qui spem non habents. Paulus horum est bucci- τῇ τε ψήφῳ, καὶ τῇ ἐλπίδι συνεφαπτόμενον· καὶ ἔστι
nator, coelesti institutus ludolitterario, qui totum mundum obivit prædicando: Christi os clamat, infideles decere, de defunctis tristitia affici,
resurrectionis spem exstinguere, non credendo virtutem mysterii secundum Christum. Tristitiam
igitur exuamus, ne reatum contrahamus tanti mali;
ne filiam tuam vero damno afficiamur; nam nunc
Abrahami sinu fovetur,ibidem non ita longo posthac
tempore illam lætam et exsultantem intuebimur:
sin contra Domini legem puellam defleo, ab illo
pulchro spectaculo expellor. Visne ergo filiam intueri, repelle luctum, per actionem gratiarum declara te dignum lætitia illa? siluctibus adhuc indulgeamus, desiderato nos privamus. Lætitia inibi
ploratus nescit. Exsultationis et gaudii nuptialis ὁ τῷ οὐρανίῳ παιδευθεὶς διδασκαλείῳ, ὁ τὴν οἰκου
thalamus locum lugentibus non concedet; nec admittet lacrymantes, quos heredes gaudiiinexplicabilis habet. Visum est factori fignentum refingere
ad immortalitatem; hanc felicem ego sortem puellæ
non invideo, nec sententiam contra murmurabo
eam, quam amplecti deberem: Dominicam largitatem in argumentum ingratitudinis non traxero.
Morbo aliquando laborabat filiolus magni regis
David, morbus sepulcrum monstrabat. Ille morbum
calamitatis loco habens, pronus sternitur, lacrymas
implorat numen, a cibo et omni corporis cultu abstinet. At ubi excessit puellus, statim deponebat
luctum. Orabat prius ut viscerum stirps subsisteret;
postquam vidit Fictorem determinasse abitum, per
luctum judicis sententiam violare non erat ausus:
sed sublimiorem se omni dejectione præstans, voces
emisit gratias agentes, et usitato more se refecit.
Ita non affectos esse decet; si infirmatur filius cognatus, amicus, si morbus mortem parturial: Deum
veneror, ut auferat morbum, det, donet desiderantibus desiderium suum: sed translationem ille utiliorem judicat; decet deinceps de illa dispensatione
gratias agere, contentos esse, nec luctu et gemitibus Creatoris judicium violare. Si quis nobis insidietur dæmon, et Jobum rursus deposcit, si malevolum cum servo suo committere Deus velit, si patientiam vult explorare ad convictionem adversarii, si
stadium certamini aperit, ut pudefaciat antagonistam, athletam coronet: mœstitiæ argumentum
virtutis deprecationem facere non oportet, nec
tempus coronarum lamentorum tempus constituere,
non certaminis diem, diem lacrymarum; non per
eos quos coronavit patientia; non per coronas ipsas
immarcescibiles et splendidas:hæc generosum tuum
animum dedecent, judicium solidum, virtutes reliquas. Quocirca,stemus viriliter;stemus confidenter,
ut milites cœlestis regis cum hoste congrediamur.
Agonothetæ testimonium ne pudefaciamus; nec adversarii audaciæ in maleferendo applaudamus: nec
si quid a principio viriliter gessimus, posterioribus
mollefaciamus;ne simus fortes ad movendam hostis
ss | Thess. vi, 12.
μένην πᾶσαν περιλαβὼν τῷ κηρύγματι, τὸ τοῦ
Χριστοῦ στόμα, ἀπίστων εἶναι βοᾷ τὴν ἐπὶ τοῖς τε
λευτῶσι λύπην, σβεννύντων τῆς ἀναστάσεως τὴν
ἐλπίδα, ἀπιστούντων τοῦ κατὰ Χριστὸν μυστηρίου
τὴν δύναμιν. Ἀλλ᾿ ἀποθώμεθα τὴν λύπην, ἵνα μὴ
τηλικούτοις κακοῖς ἔνοχοι φανῶμεν· ἵνα μὴ ὡς
ἀληθῶς τότε τὴν παῖδα ζημιωθῶμεν. Νῦν μὲν γὰρ
κόλποι θάλπουσιν αὐτὴν ᾿Αβραμιαῖοι· κἀκεῖ τα
την, εὐφραινομένην καὶ χαίρουσαν, μετ' όλιγον θεα
σόμεθα. Εάν δὲ παρὰ τοὺς Δεσποτικούς θεσμούς
ἐγὼ τὴν παῖδα θρηνώ, ἐλαύνομαι τοῦ καλοῦ θεάμα
τος ἐκείνου. Ποθεῖς τὴν παῖδα θεάσασθαι; ρίψον
ἀπὸ σοῦ τὴν λύπην· δεῖξον σεαυτόν, δι' ὧν εὐχαρι
στεῖς, ἄξιον τῆς ἐκεῖθεν εὐροσύνης· ἀλλ' εἰ ἔτι
στέργομεν τους θρήνους, ἑαυτοὺς στερίσκομεν τοῦ
ποθουμένου· οὐκ οἶδε θρήνους ἡ ἐκεῖθεν εὐφροσύνη
οὐδ' ὁ τῆς ἀγαλλιάσεως καὶ χαρᾶς νυμφῶν ἀνέχεται
γενέσθαι χωρίον πενθούντων· οὐδ᾽ ἐθέλει παραδέχε
σθαι τοὺς ὑπὸ δάκρυσι τιθέντας, οὓς αὐτὸς ἀνεκλαλήτου χαρᾶς ἔχει κληρονόμους. Εκρινεν ὁ Πλάστης
τὸ πλάσμα πρὸς ἀθανασίαν μεταπλάσαι· μὴ βασκαίνω
μεν τῆς εὐδαιμονίας τὴν παῖδα, μηδὲ τῆς κρίσεως
ἣν ἔδει θαυμάζειν καταγογγύζωμεν· μηδὲ τὴν Δε
σποτικὴν φιλοτιμίαν εἰς ὑπόθεσιν άγνωμοσύνες
βιαζώμεθα. Ενόσει ποτέ παιδίον τοῦ μεγάλου βασιλέως Δαβίδ, καὶ ἡ νοσος τὸν τάφον ἐδείκνυ. Ὁ δε
συμφορὰν τὴν νόσον
νόσον ποιούμενος, πρηνής έκειτο,
καὶ δάκρυσιν ἐξεμειλίσσετο τὸ θεῖον, τροφῆς τε αυ
τῆς ἀπεχόμενος καὶ τῆς ἄλλης ἐπιμελείας τοῦ σώ
ματος, ἀλλ᾿ ὅτι τὸ παιδίον ἀπῆλθεν, αὐτίκα συν
απέθετο καὶ τὴν λύπην· πρὶν μὲν γὰρ ἱκέτευε παρα
μένειν τὸ φυὲν τῶν σπλάγχνων· ἐπεὶ δὲ κρίναντα
τὴν ἀναχώρησιν τὸν Πλάστην εἶδεν, οὐκ ἐτόλμησε
τοῦ κριτοῦ τὴν ψῆφον ἐγκαθυβρίσαι τῷ πένθει·
ἀλλ' ἀνώτερον ἑαυτὸν πάσης παρασκευασάμενος και
τηφείας, εὐχαριστηρίους ἡφίει φωνάς, καὶ τῆς συν
ήθους είχετο διαίτης· οὕτω χρὴ διατίθεσθαι καὶ
ἡμᾶς· ἀσθενεῖ παιδίον, συγγενὴς ἄλλος, ἡ τῶν φίλων
τις, καὶ ἡ νόσος θάνατον ὠδίνει· δέομαι Θεοῦ παρο
ελθεῖν τὴν νόσον δοῦναι, παρεῖναι τὸ ποθούμενον
τοῖς ποθοῦσιν· ἀλλ᾽ ἄμεινον αὐτὸς τὴν μετάστασιν
col. 981–982page 360 of 364
PG 102:981ἡγεῖται· εὐχαριστεῖν λοιπὸν οἷς ᾠκονόμησε προσ ἥκει· στέργειν τὸ πραχθὲν καὶ μὴ τῷ θρήνῳ καὶ τοῖς ὀδυρμοῖς ἐγκαθυβρίζειν τὴν κρίσιν τοῦ Κτίσαντος. Εἰ δέ τις καὶ ἡμᾶς ἐνεδρεύει δαίμων, καὶ τὸν Ἰὼβ πάλιν ἐξαιτεῖ, καὶ Θεὸς ἀφίησι τῷ θεράποντι βάσα νον 7 συμπλακῆναι, καὶ δοκιμάζει τὴν ὑπομονὴν ἐπ' ἐλέγχῳ τοῦ ἀντικειμένου, καὶ ἀγώνων στάδιον ἀνοίγει, καταισχύναι μὲν τὸν ἀνταγωνιστὴν, στεφανῶσαι δὲ τὸν ἀθλητήν· οὐδ᾽ οὕτω χρὴ ἀνίας ὑπόθεσιν τῆς ἀρετῆς τὴν ἀνακήρυξιν, οὐ μὲν οὖν οὐδαμῶς ποιεῖσθαι, οὐδὲ καιρὸν θρήνων ἀποφαίνειν τὸν καιρόν τῶν τροπαίων· οὐδὲ ἡμέραν δακρύων, τῆς ἀθλήσεως τὴν ἡμέραν· οὐ μὰ τοὺς δ᾽ ὑπομονῆς στεφανωθέν στεφανωθέν τας, καὶ τοὺς ἁμαραντίνους αὐτοὺς καὶ λαμπρούς στεφάνους οὐκ ἔστιν άξια ταύτα τῆς σῆς γενναίας ψυχῆς, οὐδὲ τοῦ εὐσταθοῦς φρονήματος, οὐδὲ τῆς ἄλλης ἀρετῆς. Τοιγαροῦν στῶμεν ἀνδρείως· στῶμεν εὐθαρσώς, ὡς τοῦ οὐρανίου στρατιῶται βασιλέως τῷ ἐχθρῷ προσπλεκώμεθα· μηδε καταισχύνωμεν τὴν μαρτυρίαν τοῦ ἀγωνοθέτου· μηδὲ τοῦ ἀντιπάλου τὸ θράσος ἐν τῷ δυσφορεῖν συγκροτήσωμεν· μηδ' εἴτι πρότερον ἡμῖν ἀνδρείας ο κατωρθώθη, τοῖς ὑστέροις ἐκθηλύνωμεν· μηδε κινῆσαι μὲν φθόνον ἐχθροῦ γενώμεθα ἀγαθοί· νικῆσαι δε δι' ὑπομονῆς εἰς τέλος ἐλεγχθῶμεν ὀκνηροί· ἕτοιμος εἰς πτῶσιν ὁ πολέμιος, ὅταν εἶδη μακροθύμως φέροντα τοὺς πειρασμούς, θάττον ἀφίσταται τῆς πείρας, ὁρῶν τὸν ἄνθρωπον ἐπὶ στερρᾶς τῆς καρτερίας εδραζόμενον· ἐγγὺς ὁ στεφοδίτης, λαμπροῖς τοῖς στεφάνοις ἀντὶ τῶν ἄθλων δεξιούμενος τὸν ἀγωνιστὴν· καὶ οὐκέτι συγχωρεῖ προσβαλεῖν τὸν ἐχθρόν· πόρρω δὲ τοῦτον ἐλαύνει· κἂν ἔτι δόξῃ ἀναισχυντεῖν, σὺν αὐταῖς ἁπάσαις τέχναις καὶ ἐπιβουλαῖς· ἀμείβει δὲ καὶ τὰ ἀλγεινά πολλαπλασίονι τῇ εὐδαιμονίᾳ καὶ χαρᾷ, καὶ τούτων ἁπάντων ἀπαράγραπτος μάρτυς, αὐτὸς πάλιν Ἰώβ, οὔ, σώπερ ταῖς πληγαῖς ἐκοινωνήσαμεν, οὕτω καὶ τῆς εὐφροσύνης, καὶ τῆς δόξης, καὶ τῆς λαμπρότητος ἀπολαύσομεν, νῦν τε καὶ εἰς τοὺς ἀτελευτήτους αἰῶνας, πρεσβευούσης τῆς ὑπερενδόξου Δεσποίνης ἡμῶν Θεοτόκου καὶ ἀειπαρθένου Μαρίας, καὶ πάν των τῶν ἁγίων. Αμήν. ΕΠΙΣΤ. ΞΔ΄. Κωνσταντίνῳ νοταρίῳ. Βραδὺς μὲν ἦσθα πρὸς μνήμην τῶν ἐπεσταλμένων βραδύτερος δὲ πρὸς πρᾶξιν τῶν ἐπηγγελμένων· τῇ μὲν οὖν περὶ τὰς ἐντολὰς λήθη, ἔστι τι καὶ συγγνώμης· τὸ δὲ μηδὲν σε τῶν ὑπεσχημένων ἐκτελέσαι, ἂν μὴ προπετείας ἦν ὑπόσχεσις δώρον, μόνης δώρον, μόνης ἐστὶν ἀμελείας. ΕΠΙΣΤ. ΞΕ΄. Νικήτα Ασπαθαρίῳ καὶ ἐπὶ τοῦ ἰδικοῦ ὑπὲρ τῶν μητροπολιτῶν τοῦ Κυζίκου καὶ τῆς Λαοδικείας. Οἶδα μὲν τὴν φιλόθεόν σου ψυχὴν αὐτοπαράκλητον οὖσαν πρὸς τὸ ἀγαθὸν, καὶ συμπάσχουσαν ἐμφύτῳ διαθέσει τοῖς ὑπὲρ Χριστοῦ τὰ ἔσχατα πάσχουσι. Πλὴν ἐπεὶ καὶ ἡμεῖς ἐγκαυχάσθαί σου ταῖς ἀρεταῖς ποιούμεθα μέγα, καὶ συναλγεῖν τοῖς μέλεσιν ἡμῶν καὶ ἀδελφοῖς χρέος ἀπαραίτητον ὁρῶμεν· διὰ ταῦτα τὴν διάνοιαν πρὸ τῶν λόγων, καὶ πρὸ τῆς χειρὸς τοὺς λόγους, καὶ σὺν αὐτοῖς τὴν χεῖρα πρὸς ἱκεσίαν κινούμεν. ᾿Αρκεῖ ταῦτα πρὸς σέ, οἶδα, καὶ δυσχεραίνεις ἴσως, ὅτι βραδύνω τὴν αἴτησιν, καὶ ἀγωνιᾷς τὴν παράκλησιν, καὶ μήπου ἄρα τῆς σῆς ἐπιλελήσμεθα τελειότητος, καὶ ὅτι πολλαχού προφθάνων γ ἴσ. βάσκανον. εἴσ. ἀνδρείως. οEPISTOLARUM LIBER III.
ἡγεῖται· εὐχαριστεῖν λοιπὸν οἷς ᾠκονόμησε προσ- invidiam, in fine autem vincere inepti, et desides
convincamur: hostis proclivis ad lapsum, cum videat ferre nos patienter tentationes, ocius absistit
a tentando, videns hominem firmiter a fortitudine
fundatum. In proximo stat qui coronas donat, splendidis remunerat agonistam coronis ad se susceptum,
nec ulterius permittit cum hoste impetendum; quin
illum longius amovet. Quod si impudentius instet,
artes ejus et insidias difflat; patientis dolores remunerat felicitate et gaudio multiplicato. Horum omnium exemplum præbet beatus rursus Job, cujus
participes velut et plagarum facti sumus, gaudii,
gloriæ, et resplendentiæ, vel fiemus saltem, vel in
præsenti, vel in sæculo interminabili, intercedente
gloriosissima Domina nostra, Deipara, semper Virἥκει· στέργειν τὸ πραχθὲν καὶ μὴ τῷ θρήνῳ καὶ τοῖς
ὀδυρμοῖς ἐγκαθυβρίζειν τὴν κρίσιν τοῦ Κτίσαντος.
Εἰ δέ τις καὶ ἡμᾶς ἐνεδρεύει δαίμων, καὶ τὸν Ἰὼβ
πάλιν ἐξαιτεῖ, καὶ Θεὸς ἀφίησι τῷ θεράποντι βάσα
νον 7 συμπλακῆναι, καὶ δοκιμάζει τὴν ὑπομονὴν
ἐπ' ἐλέγχῳ τοῦ ἀντικειμένου, καὶ ἀγώνων στάδιον
ἀνοίγει, καταισχύναι μὲν τὸν ἀνταγωνιστὴν, στεφα
νῶσαι δὲ τὸν ἀθλητήν· οὐδ᾽ οὕτω χρὴ ἀνίας ὑπόθεσιν
τῆς ἀρετῆς τὴν ἀνακήρυξιν, οὐ μὲν οὖν οὐδαμῶς
ποιεῖσθαι, οὐδὲ καιρὸν θρήνων ἀποφαίνειν τὸν καιρόν
τῶν τροπαίων· οὐδὲ ἡμέραν δακρύων, τῆς ἀθλήσεως
τὴν ἡμέραν· οὐ μὰ τοὺς δ᾽ ὑπομονῆς στεφανωθέν
στεφανωθέν
τας, καὶ τοὺς ἁμαραντίνους αὐτοὺς καὶ λαμπρούς
στεφάνους οὐκ ἔστιν άξια ταύτα τῆς σῆς γενναίας
ψυχῆς, οὐδὲ τοῦ εὐσταθοῦς φρονήματος, οὐδὲ τῆς gine Maria, cum omnibus sanctis. Amen.
ἄλλης ἀρετῆς. Τοιγαροῦν στῶμεν ἀνδρείως· στῶμεν εὐθαρσώς, ὡς τοῦ οὐρανίου στρατιῶται βασιλέως τῷ
ἐχθρῷ προσπλεκώμεθα· μηδε καταισχύνωμεν τὴν μαρτυρίαν τοῦ ἀγωνοθέτου· μηδὲ τοῦ ἀντιπάλου τὸ
θράσος ἐν τῷ δυσφορεῖν συγκροτήσωμεν· μηδ' εἴτι πρότερον ἡμῖν ἀνδρείας ο κατωρθώθη, τοῖς ὑστέροις
ἐκθηλύνωμεν· μηδε κινῆσαι μὲν φθόνον ἐχθροῦ γενώμεθα ἀγαθοί· νικῆσαι δε δι' ὑπομονῆς εἰς τέλος
ἐλεγχθῶμεν ὀκνηροί· ἕτοιμος εἰς πτῶσιν ὁ πολέμιος, ὅταν εἶδη μακροθύμως φέροντα τοὺς πειρασμούς,
θάττον ἀφίσταται τῆς πείρας, ὁρῶν τὸν ἄνθρωπον ἐπὶ στερρᾶς τῆς καρτερίας εδραζόμενον· ἐγγὺς ὁ
στεφοδίτης, λαμπροῖς τοῖς στεφάνοις ἀντὶ τῶν ἄθλων δεξιούμενος τὸν ἀγωνιστὴν· καὶ οὐκέτι συγχωρεῖ
προσβαλεῖν τὸν ἐχθρόν· πόρρω δὲ τοῦτον ἐλαύνει· κἂν ἔτι δόξῃ ἀναισχυντεῖν, σὺν αὐταῖς ἁπάσαις
τέχναις καὶ ἐπιβουλαῖς· ἀμείβει δὲ καὶ τὰ ἀλγεινά πολλαπλασίονι τῇ εὐδαιμονίᾳ καὶ χαρᾷ, καὶ τούτων
ἁπάντων ἀπαράγραπτος μάρτυς, αὐτὸς πάλιν Ἰώβ, οὔ, σώπερ ταῖς πληγαῖς ἐκοινωνήσαμεν, οὕτω καὶ
τῆς εὐφροσύνης, καὶ τῆς δόξης, καὶ τῆς λαμπρότητος ἀπολαύσομεν, νῦν τε καὶ εἰς τοὺς ἀτελευτήτους
αἰῶνας, πρεσβευούσης τῆς ὑπερενδόξου Δεσποίνης ἡμῶν Θεοτόκου καὶ ἀειπαρθένου Μαρίας, καὶ πάν
των τῶν ἁγίων. Αμήν.
Κωνσταντίνῳ νοταρίῳ.
Montacut. (ep. 239, p. 360).
Βραδὺς μὲν ἦσθα πρὸς μνήμην τῶν ἐπεσταλμένων·
βραδύτερος δὲ πρὸς πρᾶξιν τῶν ἐπηγγελμένων· τῇ
μὲν οὖν περὶ τὰς ἐντολὰς λήθη, ἔστι τι καὶ συγγνώ
μης· τὸ δὲ μηδὲν σε τῶν ὑπεσχημένων ἐκτελέσαι,
ἂν μὴ προπετείας ἦν ὑπόσχεσις δώρον, μόνης
δώρον, μόνης
ἐστὶν ἀμελείας.
Νικήτα Ασπαθαρίῳ καὶ ἐπὶ τοῦ ἰδικοῦ ὑπὲρ τῶν
μητροπολιτῶν τοῦ Κυζίκου καὶ τῆς Λαοδι
κείας.
EPIST. LXIV.
Constantino notario.
Tardus fuisti in memoria missorum recolenda;
tardior ad promissa exsequenda; de oblitis mandatis
concedenda est tibi venia; at quod promissum non
præstiteris, si fervoris cujusdam donum erat, ad
negligentiam solam spectat.
EPIST. LXV.
Niceta aspathario, et de rebus privatis pro metropolitis Cyzici et Laodiceæ agenti.
Montacut. (ep. 240, p. 360).
Οἶδα μὲν τὴν φιλόθεόν σου ψυχὴν αὐτοπαράκλητον
οὖσαν πρὸς τὸ ἀγαθὸν, καὶ συμπάσχουσαν ἐμφύτῳ
διαθέσει τοῖς ὑπὲρ Χριστοῦ τὰ ἔσχατα πάσχουσι.
Πλὴν ἐπεὶ καὶ ἡμεῖς ἐγκαυχάσθαί σου ταῖς ἀρεταῖς
ποιούμεθα μέγα, καὶ συναλγεῖν τοῖς μέλεσιν ἡμῶν
καὶ ἀδελφοῖς χρέος ἀπαραίτητον ὁρῶμεν· διὰ ταῦτα
τὴν διάνοιαν πρὸ τῶν λόγων, καὶ πρὸ τῆς χειρὸς
τοὺς λόγους, καὶ σὺν αὐτοῖς τὴν χεῖρα πρὸς ἱκεσίαν
κινούμεν. ᾿Αρκεῖ ταῦτα πρὸς σέ, οἶδα, καὶ δυσχε
ραίνεις ἴσως, ὅτι βραδύνω τὴν αἴτησιν, καὶ ἀγωνιᾷς
τὴν παράκλησιν, καὶ μήπου ἄρα τῆς σῆς ἐπιλελήσμεθα τελειότητος, καὶ ὅτι πολλαχού προφθάνων
γ ἴσ. βάσκανον. εἴσ. ἀνδρείως.
Animam ego tuam Dei amantem novi sua sponte
in bonum ferri, et ab ingenita dispositione illis
compati, qui pro Christo patiuntur. Sed propterea
quod magni faciam de tuis virtutibus gloriari, et
debitum a me illud exigi videam, ut commembris et
fratribus compatiar: idcirco, ante orationem cogitationes, ante manus orationem, et una cum iis
manum supplicem prætendo. Hæc apud te sufficient, scio; et fortassis fers ægerrime, quod petitionem non exponam, et laboras de admonitione
meæ intercessionis, ne scilicet fortassis tuæ perfectionis me oblivio ceperit, cum tu multoties inVARIE LECTIONES.
ο